XV.

Midőn Oroszlay Jakab elhagyta Hermance grófné szalonját, az egyedül

maradva, kezébe rejté arczát és keservesen sirt, mint a hogy zokog az

ember egy kedves halottja elhunytán.

Ő is halott fölött kesergett, mert legkedvesebb reménye halt meg arra

a nyilatkozatra, mit Jakabtól hallott, hisz nemcsak saját legforróbb

óhajtása, de leánya boldogsága lett ama szörnyű perczben semmivé s

talán élete, mert ez a komoly, mély érzésű leány nem fog

megvigasztalódni tudni iszonyú csalódása fölött.

Azonban hosszú tünődés után valami csillámlása az új reménynek

keletkezett agyában. Hátha Dózia eltünnék örökre! Nyoma veszne, nem

lehetne föltalálni, s ha Jakab nem találkoznék többé vele, bizonynyal

elfelejtené és visszatérne Veronikához.

Ő is azok közé tartozott, kik hajlandók mindig azt hinni, a mit

óhajtanánk s még azt tette hozzá, hogy a kiknek érdekében volt Dóziát

eltüntetni, azok továbbra is el fogják rejteni és ő nem keresi

hollétét.

Egyszerre eltünt szivéből a vonzalom Dózia iránt, sőt úgy érzé, hogy

gyűlöli őt, jobban gyűlöli, mint midőn először látta, ki élő jele volt

az ő megcsalattatásának és semmivé tette hitét, bizalmát a jóban,

hűségben, tisztességben; s csak később kezdte szeretni, ki bájos

lényével, nagy szépségével és ragaszkodásával megnyerte vonzalmát, mi

azonban később semmisnek bizonyult annak hálátlansága által.

Most már csak leánya, az ő kedves Veronikája vetélytársnőjét látta

benne, ki születésével földulta az ő boldogságát, s most szerelme

által tönkreteszi gyermeke jövőjét! Ezt már nem tudta s nem is akarta

neki megbocsátani. Mesés terveket szőtt, hogyan akadályozza meg

Oroszlay tervét, kinek bár kétségbeesésében szemébe dobta, hogy rossz

czéljai lehetnek Dóziával, mind a mellett meg volt győződve az

ellenkezőről, s tudta, hogy az oly nemes érzésű ember, ki sohasem

okozná senki romlását, s ha Dóziát föltalálja, nőül fogja venni.

Az órára pillantva látta, hogy még reggeli előtt van ideje fölkeresni

Obrennét. Előre kigondolta, mit fog beszélni vele és megtudja tőle,

igaz-e, mit annak Holcsival való rokonságáról hallott s a többi

magától fog jönni, mi az ő czélját elősegíti...

Félóra mulva már Obrenné elfogadó termében volt, s midőn az intézet

főnöknője kilépett egy mellékajtón, annak arczán észrevehető feszült

kiváncsiságot látott, míg mozdulatai zavart árultak el.

--Mily ritka szerencse, grófné, azt hittem, már teljesen elfeledkezett

rólam,--kezdé Obrenné s helylyel kinálta meg vendégét.

--Egy kérdéssel jövök, melyre kérem, hogy feleljen nekem őszintén.

--A legnagyobb készséggel, ha az hatalmamban áll.

--Hol van Dózia?

--Erre a legnagyobb örömmel válaszolnék, ha tudnám.

--Nincs már Holcsiéknál?

--Én hónapok óta nem láttam Lamberth kisasszonyt, sem Holcsi ügyvédet,

és sem ő róluk, sem Dóziáról nem tudok semmit.

--Az lehetetlen!

--Miért volna lehetetlen?--kérdé Obrenné meglepetve a határozottan

kiejtett állításra.

--Mert Holcsi Kálmán önnek fivére s a mult azt mutatja, hogy mindig jó

viszonyban volt vele.

--Ki mondta ezt grófnénak?--kérdé sötéten elpirulva a főnöknő.

--Tudom oly egyéntől, kinek állítása minden kétséget kizár, s most

csak azt szeretnem tudni, miért üzte velem szemben azt a komédiát,

melynek titkos okának kellett lenni s valószinüleg nem jó szándékból

eredt.

--A legnagyobb mértékben el vagyok ámulva e különös kijelentésre...--

hebegte Obrenné, talán csak azért, hogy az egyenes feleletet

kikerülje.

--Fivére önnek Holcsi vagy nem?--kérdé Hermance határozott hangon.

--Nos--igen! Miért tagadjam, hisz nincs annak senkire semmi

jelentősége.

--Ellenkezőleg... Tudni akarom, miért tartotta azt előttem titokban?

Mert, mint mondtam, ennek a titkolódzásnak oka van, még pedig

valószinüleg fontos czéllal összekötve. És ha meg nem mondja azt, más

eszközökhöz nyulok a kutatásra nézve.

--De hát mit gondol grófné, s mit tételez föl rólam?--kérdé

elhalványodva Obrenné remegő hangon.

--A legrosszabbat, ha föl nem világosit az ellenkezőről! Azt kell

hinnem, hogy Dóziával már évek óta valami titkos czéljuk van. Hogy

hárman összebeszéltek, miként helyzetét valamire kihasználják, hogy mi

az, azt nem tudom, de kifürkészem. Hogy már megkezdődött ez a komédia

akkor, midőn ön először hozzám jött kérni nyitandó intézete végett, s

azt mondá, hogy egészen kis gyermekeket is elfogadna ápolásra, arra

számítva, hogy föl fogom önnek ajánlani Dózia tartását, mert

okvetetlen tudta az ő létezését, származását. Fölhasználta

szorongatott helyzetemet és terve sikerült; jól számítottak mind a

hárman, s úgy engem, mint a leánykát kelepczéjükbe csalták s most...

--Álljunk meg itt, grófné!--kiáltott föl Obrenné szájaszéléig

elsápadva.--Mindenekelőtt azt szeretném tudni, kiket ért hármunk

alatt?

--Önt és két testvérét, Holcsit és egy Somorjayné nevezetű hölgyet, a

ki szintén testvérük, s kihez amaz este utasított engem, hogy mint jó

ismerőséhez vigyem Dóziát, ki hajlandó lesz az ön ajánlatára őt

befogadni.

Obrenné látta, hogy Hermance grófné jól van értesülve, hogy hasztalan

lenne tagadása, de oly váratlanul érték annak szavai, hogy pár

pillanatig nem tudott felelni.

--Akar nekem nyiltan és őszintén beszélni?--kérdé Esztheyné

lecsendesülve, s teljesen hidegen és nyugodtan.--Nem jöttem rossz

szándékkal, sőt lehet, hogy bizonyos irányban kezükre járok, de tudni

akarom a valót.

Most Obrenné még jobban csodálkozott, mint előbb, s nem tudva

eltalálni, mit ért a grófné a «kezükre járok» kijelentése alatt,

habozva, majdnem halkan mondá:

--Hogy mi czélja van bátyámnak Dóziával, nem tudom, de nem tagadom,

hogy ő küldött engem méltóságodhoz akkor, mikor először szerencsés

voltam fölkeresni. Ő a gyermek létezését tudta, sőt anyját is ismerte,

ki talán elmondta neki, hogy kinek a gyermeke Dózia, ki az ő halála

után jó kezekben lesz, mert Eszthey grófné megesküdött neki gyermekei

boldogságára, hogy pártfogásába veszi.

--És talán azt is tudja fivére, ki ölte meg azt a szegény beteg

asszonyt, kinek élete már úgy is csak hetekre terjedhetett?--kérdé

Hermance.

--Nem, azt nem tudja, mert különben följelentette volna a gyilkost.

--De hát ha már ennyit bevallott Obrenné asszony, mondja meg azt is,

mi a szándéka fivérének Dóziával, kit oly hosszú éveken át figyelemmel

kisért, azután Klárával elcsalatott innét, s most eltüntette?

--Esküszöm, grófné, hogy arról nincs fogalmam, sem pedig arról, hogy

hol vannak jelenleg Klára és Dózia.

--Lehetséges az? Én nem tartom annak.

--Higyjen szavaimnak. Azonban bárhol létezik is jelenleg a két

barátnő, arról biztosítom, hogy Dózia szabad akaratából távozott és

okvetetlen jól érzi magát ott, a hol van, mert különben tudósította

volna a grófnét vagy engem.

--Ebben van valami valószinüség, de most én akarok önnek valamit

mondani.

Obrenné feszült várakozással tekintett rá.

--Én Dóziáról többé nem kivánok tudni, s átengedem őt örökre önöknek.

Ő velem nagyon háládatlanul bánt, s legfőbb óhajtásom, nem hallani

többé róla. Ön tudja, mennyi félelmet álltam ki miatta, mennyi zavart

okozott ő nekem. Megtartottam szavamat, mit anyjának igértem.

Fölkaroltam, neveltettem, költöttem rá, s tettem volna mindezt tovább

is, ha ő háládatlanul el nem hagy, s föl nem mondja

összeköttetésünket. Vegye ezt kérem tudomásul, valamint azt is, hogy

én többé egyetlen lépést sem teszek keresésére, de figyelmeztetem,

hogy vannak mások, kik utána járnak hollétének, kik mindent el fognak

követni, hogy föltalálják, s miután az illetők gazdagok és hatalmasok,

fog is nekik az sikerülni. Azért legyenek óvatosak és rejtsék el jól a

leányt, különben mindaz napfényre kerül, mit sejtek, hogy Holcsi úrnak

érdekében áll eltitkolni.

--Grófné gyanusítja fivéremet?--kiáltott föl Obrenné, ki a bámulattól

alig tudta mit beszél e nem várt fordulatra, mi semmikép sem tetszett

neki s nem illett az ő terveiknek keretébe.

Esztheyné elhagyta helyét.

--E kérdésre nem felelek,--mondá hidegen.--Mondtam önnek, hogy nem

jöttem rossz szándékkal, sőt ha tudatná velem Dózia hollétét, azt sem

árulnám el senkinek s miattam maradhat ott, a hova vitték, s a hol,

mint ön mondja, szeret és szivesen van... A mi pedig fivérével tett

megjegyzésemet illeti, az nem akar gyanusítás lenni, de ha az volna

is, tőlem semmi irányban nincs mit félnie, mert én tökéletesen

szakítottam a multtal s nem törődöm önökkel.

E szavak után nem várva be Obrenné feleletét, ki álmélkodva hallgatta

őt, gyorsan elhagyta a szobát és a lakást, de midőn fogatában ülve

hazafelé hajtatott, nem volt megelégedve magával s csupán egy

mentségét találta tettének, azt, hogy leánya boldogságát akarta

minden, sőt bármi áron megmenteni...

Ő a rendes fölfogás szerint meg volt áldva minden jóval s azt, hogy

mennyit szenvedett házassága ideje alatt, senkisem tudta. Boldog

véralkatú asszonynak tartották, mert nemcsak hogy soha sem

panaszkodott, de nem is mutatta, hogy hiányzik neki az, mi a nőt

igazán boldoggá teheti--férje hűsége és szeretete.

Elfojtá bánatát, mindenütt jókedvvel jelent meg, sőt még hű cselédje,

Ernesztine, ki egykor dajkája volt, később komornája, sem látta soha

búslakodni úrnőjét, s csak a néma éjszakák voltak tanui könyeinek,

lemondásának.

Megadta magát a sorsnak, mint megadja oly sok asszony, sohasem

keresett, pedig találhatott volna kárpótlást, de nemesebb érzésű, s

vallásosabb volt, mint hogy a könnyelműség ösvényére tért volna.

Most azonban, midőn leánya jövőjét kellett egyengetni, annak

boldogságát megmenteni, egyszerre eszébe jutott mindaz, mit férje

ellene vétkezett... Ő türt, szenvedett, de Veronkát nem akarta

kiszolgáltatni a sors szeszélyének, s elhatározta, hogy küzdeni fog a

fenyegető veszély ellen, és elejti Dóziát, kiért annyit áldozott,

annyit rettegett és nyugtalankodott, de most meggyülölte őt, mert mint

a hogy annak anyja egykor elrabolta tőle férje szerelmét, úgy most

leánya készül megrabolni Veronika boldogságát...

Így okoskodott a fogatban ülve, s esze azt mondta neki, helyesen

cselekszik, de szive... Ah nem is szive, lelkiismerete volt az, mi

másként beszélt, s kinozta őt, de nem birt érvényre jutni, mert anyai

szeretete erősebb volt nála, minden más érzésnél.

És midőn hazaérkezve leányát látta, ki sétájából érkezett haza,

szépen, üdén, virulóan, mint a bimbójából kipattant ékes virág,

elnémultak aggodalmai, mert ennek a bájos teremtésnek szerinte

boldognak kellett lenni, ha talán a másik boldogsága árán is, de meg

kellett menteni jövőjét, sőt lehet, hogy életét.

A reggelinél négyen ültek az asztalnál s legtöbbnyire Béla csacsogott,

ki mindig tudta a társaság legújabb eseményeit és azokat mulatságosan

adta elő, elhallgatva olyan történeteket, mik nem a nagyvilágban

folytak le, s azokat csak atyjának mondta el, ki hozzá hasonló módon

élvezte azokat, sőt majdnem fiához hasonló módon tölté napjait.

--A többek között...--kérdé anyjához fordulva Béla--sohasem hallottak

többé arról az éjszakai tüneményről, ki házunkból osont ki, s nem

lehetett kilétének nyomára jönni?

--Soha,--mondá látható kellemetlen hatás alatt Hermance grófné, s

hajlandó vagyok hinni, hogy az egész csak képzelet volt!

--Én pedig megesküszöm reá, hogy láttam,--viszonzá hévvel Béla,--sőt

jó borravalóért még egyszer kikérdezem a bérkocsist, ki akkor

megtagadta a feleletet.

--Oly régi dolog már az,--mondá Eszthey,--hogy nem érdemes érte

fáradni. Nem lehetett más, mint egy idevaló cseléd, ki bizonynyal nem

jutalmazná meg kiváncsiságodat.

--Cseléd nem szokott bérkocsin járni.

Veronika végig hallgatván ezt a társalgást, kiváncsian tudakozódott

annak részleteiről, mit fivére nagy készséggel adott meg neki.

--Ez különös,--mondá Veronika,--és miért nem kérdezősködtél

Ernesztinnél ama leányról?

Mindnyájan csodálkozva tekintettek a beszélőre.

--Ernesztinnél?--kérdé elfogultan Esztheyné.--Hogy jösz erre a

gondolatra?

--A legtermészetesebben,--viszonzá mosolyogva a leányka a rászegzett

csodálkozó szemek felett.--Midőn Csetnekről hazaérkeztem, Ernesztine

szobájába mentem, hogy valamit ruhámon igazítassak, s a mellékszoba

ajtaja tárva volt és a nap fényes sugarai egy tündöklő tárgyra

vonzották szemeimet, mely az egyik szekrény alatt hevert, s úgy

látszott, takarítás közben nem vették észre. Én odasiettem és

fölemeltem, s csodálkozva láttam egy fekete zsinóron függő, kisded

akvarell arczképet, mely női fejet ábrázolt.

Hermance grófné láthatólag elhalványodott, s szerette volna

elhallgattatni leányát, de lehetetlen volt közbeszólnia, ki nagy

élénkséggel folytatta.

--Kérdőre vontam Ernesztinét, ki veszíthette el a rendesen lakatlan

szobában ama kis képet, s ő látható ijedtséggel és zavarral azt

felelte, hogy egy női rokona töltött nála egy éjszakát, s azé lehetett

az arczkép, de hogy kit ábrázol, nem tudja. Valószínüleg az lehetett

amaz idegen hölgy, mert más nem mehetett ki éjjel a palotából.

Eszthey gróf kérdőleg, sőt kutatólag tekintett nejére, ki oly feltünő

zavart és halavány volt, hogy mindnyájan csodálkoztak arczának

elváltozásán.

--Tudtál te erről, Hermance?--kérdé Bertalan gróf.

--Egyetlen szót sem, s nem is hiszem, de Ernesztinét kérdőre fogom

vonni.

--Ne tegye mama,--mondá kérő hangon Veronika.--Én megigértem neki,

hogy nem beszélek róla, s most majdnem önkéntelen röpült az ki

ajkaimon ama hatás alatt, mit Béla adott elő az éjjeli tüneményről.

--És hol van az a kép?--kérdé hévvel Béla.

--Nálam, a szobámban, nem adtam vissza Ernesztinnek, ki pedig

könyörgött érte, de oly bájos leányfő, hogy élvezet rá nézni, és

finom, művészi festés, ha kivánják látni, megmutatom.

A reggelinek éppen vége volt s Veronika futott elhozni a mondott

képet; Eszthey szivarra gyujtott, Béla nagy várakozással tekintett

huga visszajövetele elé, s Hermance grófné oly halovány volt, mint

ruhájának csipkéi, és majdnem reszketett izgatottságában.

Midőn Veronika visszatért a képpel, legelőször fivére ragadta ki azt

kezéből s rápillantva, elragadtatással kiáltott föl.

--Remek fej, s gyönyörű arcz... Kit ábrázolhat? Csak nem azt a

hölgyet, ki amaz éjjel kifutott a palotából és Ernesztine rokona?

Azután atyjának nyujtá azt, ki kezébe véve és rápillantva, megdermedve

ült helyén, kiesett szájából a szivar, s szemei oly rémületet fejeztek

ki, minőhöz hasonlót családja soha sem látott annak arczán.

--Ismeri papa?--kérdé Veronika, atyja különös arczkifejezését látva...

--Ismerem, is-mer-tem,--dadogá az, nem birva szemeit levenni a képről,

azután megsimítá homlokát, és Hermancera szegezte tekintetét, ki némán

ült helyén, s önkéntelen kinyujtá kezeit a festmény után.

--Hogy jött ez Ernesztine szobájába?--kérdé majdnem szigorúan Eszthey,

mialatt átadta nejének a képet.

--Nem--tudom,--viszonzá az, de midőn rápillantott, megkönnyebbülve

sóhajtott föl... Az arczkép nem Dózia vonásaival birt, mitől ő

kétszeres okból tartott; hanem egy előtte teljesen ismeretlen arcz

volt, nagy, beszédes szemekkel, aranyszőke hajjal, mosolygó, kedves

ajkakkal.

Béla és Veronika némán, csodálkozva szemlélték ezt a különös

jelenetet.

--Ennek a képnek a tulajdonosnője nem lehetett az, ki itt volt a

palotában, s éjnek idején futott ki mellettem a hátulsó kapun, mert az

már régen meghalt, azonban valaki más hagyhatta itt s meg kell tudnom

a komornától, ki volt az?--mondá helyét elhagyva Bertalan gróf.

--Majd én beszélek vele,--kiáltott föl hévvel Hermance.

--Én akarom őt kihallgatni... Először megtudom tőle, kit mer ő

rejtegetni tudtunkon kívül magánál, másodszor, hogy került az idegen

hozzá, kinek ez a kép birtokában volt. Mert, nemde Hermance, nem

tudtál arról semmit?

A grófné gyermekeihez fordult.

--Hagyjátok el a szobát, beszélni akarok atyátokkal négyszem között,--

mondá nagy szomorúsággal hangjában.

A gyermekek engedelmeskedtek, de mind nagyobb bámulattal tekintettek

egymásra, miben osztozott Eszthey is, és egyedül maradva nejével,

feszült várakozással, majdnem félve várta annak szavait, ki láthatólag

küzdött beszéde megkezdésével.

--Nos?--kérdé, leülve vele szemben a gróf.--Egyedül vagyunk... Mit

akarsz mondani?

Hermance idegesen simítá meg homlokát.

--Tizennégy év óta tudom azt, miről soha sem szóltam, de te kivánod,

hogy beszéljünk róla,--kezdé leverten s szép szemében könyek jelentek

meg szavai alatt.--Tizennégy éve, hogy rájöttem arra, miként nem

engem, hanem mást szeretsz, s gondolhatod, minő hatást tett az rám a

három évig tartó házasság után, ki szerelemből lettem nőd, abban a

képzeletben, hogy te is szeretsz...

--Nos, nos?--kérdé izgatottan Eszthey,--csak nem akarsz hütlenséggel

vádolni?

--Az idő megmutatta, hogy soha sem vádoltalak semmivel. Tizennégy

hosszú évig volt keblembe zárva titkom, szenvedésem. Soha sem szóltam

arról senkinek, nem mutattam neked fájdalmamat, sőt titkoltam előtted

azt, a mit tudtam, mert nem akartam, hogy pirulnod kelljen előttem, s

megmérgezzem az együttélés harmóniáját.

--Egyet-len--szót sem értek!

--Emlékezel, sőt látom, hogy nem felejtetted el azt a hölgyet, kit

Pármai Elzának hivtak.

--Mit tudsz róla... Mit akarsz mondani?--viszonzá komor hangon a gróf,

kitérve a felelet elől, de láthatólag megriadva.

Hermance szomorúan, majdnem részvéttel tekintett rá, mert nincs

borzasztóbb, mint ha két együtt élő ember, különösen házastársak

között, a gyöngédség és szeretet szenvedélybe megy át, mely képes az

őrjöngésig fokozódni s a végletekig harczolni egymás ellen.

--Mindent!--viszonzá pillanatnyi habozás után.--Engedd el, hogy

részletezzem feleletemet. Ez a szó kifejez mindent, sőt arra kérlek,

hogy mindazt, mit én saját erőmből el tudtam hallgatni, titkolni

hosszú évek során, segítsd te is elhallgatni továbbra is--örökre!

De Bertalan gróf sokkal izgatottabb volt, sem hogy e kérelem

okszerüségére hallgatott volna.

--Mivel vádolsz? Akarom tudni gyanudat, hogy azt megczáfolhassam.

Hermance nyugodt méltósággal s tagadólag rázta meg fejét.

--Ha remélném, hogy az lehetséges, elmondanék mindent apróra. De fáj a

szivem pirulni látni, s újra kérlek, ejtsük el e meddő tárgyat.

--Ezek nagy szavak, beillenének a szinpadon egy drámai jelenetbe, de

én nem akarok komédiát játszani. Mondd el, mit tudsz erről a hölgyről,

kinek arczképe megfoghatatlan módon került a komorna szobájába.

--Jó, ha okvetetlen kivánod, megteszem,--viszonzá elhatározva magát

Hermance, de oly megrovó, szemrehányó tekintetet vetve férjére, hogy

az önkéntelen lesütötte előtte szemét s halk, bizonytalan hangon, de

kihivóan mondá:

--Beszélj... Mondj el őszintén mindent.

--Én ezt az arczot, melyet a festvény ábrázol, nem ismerem,--folytatta

a grófné--de ilyen lehetett az a beteg asszony, ki tizennégy év előtt

egy könyörgő levélben magához kéretett, midőn még egészséges és viruló

volt. Én már csak halálos ágyán láttam.

--Mit kivánt tőled és mit beszélt?

--Szeretetembe és pártfogásomba ajánlotta három éves gyermekét, s

kért, hogy ne hagyjam azt árván, nyomorultan elveszni. Nemes vér

folyik ereiben, mondá, s jó nevelés mellett hasznos tagja lehet a

társadalomnak.

--És te?--kérdé félre fordítva fejét Eszthey.

--Megigértem és megtettem, a mit tőlem kért. Fölfogadtam a leánykát,

kit, nem tagadhatom, abban a perczben gyülöltem, de neveltettem és

később megszerettem. Anyja szomorú sorsa, kit, úgy tudom,

meggyilkoltak, meghatott. Azonkívül megesküdtem gyermekeim

boldogságára, hogy védője, támasza leszek s Isten látja, meg is

tartottam, a míg tehetségemben volt!

--És él a gyermek?

--Él! Ma tizenhetedik évében van s szép, mint a viruló rózsa és olyan

nevelést kapott, mely a legmagasabb rangú hölgyet illeti meg...

--És ez a kép? Hogy jött ide...

--Azt kell hinnem, hogy az ő sajátja lehet, ő veszítette el, mert pár

órát itt töltött a palotában, az Ernesztine szobája mellett levő

szobában volt elhelyezve.

--Titokban?

--Természetesen. Kénytelen voltam őt idehozni, mert ott, a hol addig

volt, nem akarták tovább megtürni. Másnapra az volt a tervem, hogy

keresek neki biztos helyet, hol otthont talál.

--De ő megszökött s elfutott a palotából. Miért?

--Azt nem tudom. Én nem beszéltem távozása előtt vele. Ernesztinnek

fogalma sem volt arról, hogy távozott, ő látta őt utólszor, de mialatt

aludt, a leány fölhasználta az alkalmat a távozásra.

--És hova ment?

--Azt sem tudom--viszonzá a grófné elpirulva a kiejtett valótlanság

miatt, mit készakarva ejtett ki.

--Nem kerestetted?

--De igen, azonban nem jöttem nyomára hollétének.

Eszthey pár pillanatig küzdeni látszott magával s habozni azzal, mit

mondani akart.

Azután nejéhez lépett, lehajolt hozzá és megölelte, mondván:

--Te nagy jellem vagy, Hermance s én eltörpülök melletted... Képes

volnál megbocsátani? Hisz’ esküszöm, hogy szivem mindig a tied volt.

--Azt nem hiszem, Bertalan, de én szeretlek téged s viseletemből

láthatod, hogy megbocsátottam.

--Majd egyszer, máskor, ha mindketten nyugodtabbak leszünk, elmondom

neked azt a történetet, mit csak félig ismersz és abból nem itélhetsz.

Légy elnéző irántam. Bár érzem, hogy nem érdemlem meg jóságodat.

De Hermance zokogva borult férje keblére, ki meleg csókokkal halmozta

el homlokát, ajkát, haját és sokáig tartották átölelve egymást...

Vajjon eszébe jutott-e a franczia kódex 324-ik paragrafusa, melyről

Enyingi gróf beszélt akkor az este ugyanebben a teremben, előadva

barátja, Solmage márki történetét, ki nejét megölte hűtlenség miatt...

A férfi öl. A nő megbocsát!