XIV.

A főváros harangjai delet zúgtak, midőn Oroszlay fogata megállt az

Eszthey-palota előtt, hol a portás azonnal jelt adott föl az emeletre

a komornyiknak, ki a grófot bejelentés nélkül vezette úrnőjéhez, a ki

egyedül volt otthon és nyugtalan szívvel várta őt.

Előtte való nap az ifjú arczának kifejezése, hangjának komolysága

jelezte, hogy az valami fontos dolgot akar neki mondani, mi nem

lehetett más, mint hogy Dóziáról kiván beszélni vele vagy...

Vagy talán Veronikát akarja tőle megkérni.

Erre a gondolatra édes melegség önté el szívét, de a belépő ifjú első

szavai azonnal eloszlatták ezt a reményét.

--Mit kiván nekem mondani, Jakab?--kérdé meglehetős elfogultsággal

küzdve, s arczán feszült érdek és várakozás volt kifejezve.

Oroszlay elfoglalá a neki mutatott helyet szemben vele s kérdé:

--Emlékszik grófné az Obren névre, ha nem csalódom, említette azt

egyszer előttem?

--Ismerem ezt a nevet és tulajdonosnőjét is, de nem beszéltem önnek

soha róla.

--Úgy valaki mástól hallottam, mert nem ismeretlen előttem... Nemde

Obrenné nevelőintézetében volt éveken át elhelyezve Dózia?

--Majdnem tíz évig volt az intézetben, s mint elmondtam önnek,

titokban akarta azt elhagyni,--mondá észrevehető nyugtalansággal

Hermance.

--Azt is tudja, grófné, hogy Obrenné Holcsi ügyvédnek a nővére?

Esztheyné bámulva tekintett rá.

--Nem, azt nem tudtam, sőt alig hiszem, mert az lehetetlen azok után,

mik...

--Én pedig biztosan mondhatom. Tegnap tudtam meg, hogy Holcsi

ügyvédnek két nővére van, az egyik Obrenné, a másik egy szegénységben

tengődő katonatiszt özvegye, Somorjayné.

--Ez egészen új előttem. Obrenné sohasem mondta nekem, hogy vannak

testvérei, sőt Holcsiról úgy beszélt, mint idegenről, kit akkor látott

először, midőn az arra kérte, hogy gyámleányát ideiglenesen, míg az

nagykorusítva lesz, vegye föl intézetébe. Ez különös!

--És nagyon feltünő!

--Várjon csak...--mondá gondolkozva Hermance,--most jut eszembe, hogy

midőn Dóziának szökési terve kiderült, s én véletlenül az intézetbe

mentem és Obrenné semmi áron nem akarta őt többé intézetében megtürni,

én pedig nem tudtam hova vinni őt, egy ajánlatot tett; s valami

katonatisztnéről beszélt, ki magához venné.

--Arra nem emlékszik, hol lakik az említett hölgy?

--Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly

messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna.

--Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták,

hogy az az Üllői-uton lakik.

--De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás?--kiáltott föl

izgatottan Esztheyné.--Miféle új bonyodalommal állunk szemben, hisz ha

így van, azt kell hinnem, hogy Dózia ellen valamely merénylet készült,

de akkor miért nem akarta őt Obrenné magánál tartani?

--Hol ismerkedett meg a grófné Obrennével?

--Az már régen vette kezdetét. Dózia akkor még igen kis gyermek volt,

alig három éves, s midőn anyja meghalt, én gondoskodtam róla és falun

egy mesterember-családnál helyeztem el, hol alig volt egy évig. Egy

napon Obrenné keresett föl s pártfogásomat kérte.

--Mire nézve?

--Mint mondta, nevelő-intézetet akar nyitni, s előmutatva iratait,

bebizonyította, hogy tanítói kurzust végzett és hatósági engedélyt

kapott az intézet megnyitásához. A mellett elmondta, hogy igen

szegény; bár annyi pénze volna, hogy berendezhetne egy kisebbszerű

intézetet, mit ha én pártfogolnék, az okvetetlen virágzásnak indulna,

s hozzátette, miként kisebb gyermekeket is magához venne, kikről

szeretettel gondoskodnék. És én azonnal Dóziára gondoltam, kit

szerettem volna műveltebb emberek közé elhelyezni, s a fővárosba

hozni, miután én falun titokban sohasem látogathattam meg.

--És mi történt azután?--kérdé feszült érdekkel Jakab gróf.

--Kérdeztem tőle, hogy magához venne-e egy három éves kis leányt, ki

árva, s az én gondoskodásom alatt áll. Fényesen fizetnék tartásáért,

mert családom végett, mely nem tud annak létezéséről, nem tarthatom

magamnál stb. És ő örömmel vállalkozott erre, én pedig megigértem,

hogy növendékeket ajánlok neki, ha oly tanárokat szerződtet

intézetébe, kik megfelelnek a magasabb oktatásnak.

--Mily ügyes cselszövény!--kiáltott föl Jakab.--És így megegyeztek

Dóziára nézve?

--A kis leányért ő személyesen utazott el falura, magával hozta, én

pedig igyekeztem növendékeket szerezni neki, mi sikerült, s így

kezdődött Obrennével összeköttetésem. És mondhatom, hogy Dózia igen

jó, alapos és gondos nevelésben részesült.

--Szerintem mindez kicsinált dolog volt Holcsi részéről, ki évek óta

fondorkodik valamely terven, de hogy mily czélból tette azt, ma még

lehetetlen kitalálni.

--Azt hiszi, az ügyvédnek valami czélja van Dóziával?

--Meg vagyok róla győződve, még pedig évek óta tervszerűen halad egy

kitüzött czél felé. Már akkor kezdődött az, mikor Dózia anyja meghalt,

s a gyermeket a grófné vette pártfogásába. Sőt meglehet, hogy már ama

levelet is Holcsi iratta Dózia anyjával, ki grófné látogatását kérte

és megesküdteté, hogy ha ő meghal, árváját soha el nem hagyja.

--Ezt nem hiszem!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Oly közel a

halálhoz, mint ő volt, nem szoktunk hazudni.

--És Dózia csakugyan annak a nőnek gyermeke volt?--kérdé Oroszlay,

Hermancera szögezve szemeit.

--Soha sem jutott eszembe a fölött kételkedni...--mondá hévvel s

láthatólag elpirulva a grófné.

--És azt nem kérdezte tőle, hogy ki volt a gyermeknek atyja?

--Nem!--mondá halk, habozó hangon a kérdett, s mintegy ösztönszerűleg

félrefordítá fejét, mintha arczkifejezését akarná titkolni az őt

élesen vizsgáló tekintet előtt.

--Azt kellene tudnunk, hogy tisztán lássunk ebben a titokzatos

dologban.

--Mit lendítene ez Dózia sorsán?

--Sorsán talán semmit, de nyomára jönnénk annak, hogy miféle

cselszövényes banda veszi őt körül.

--Én azt hiszem, az csak képzelődés az ön részéről Jakab,--mondá

erőltetett mosolylyal Esztheyné--Mily czél és érdek füződhetnék ahhoz

a szegény leányhoz, kinek sem vagyona, sem összeköttetései nincsenek,

s szülői ismeretlenek?

--Én pedig másként vagyok meggyőződve, ha összegezem az eseményeket

attól a percztől, midőn grófné ama levelet kapta, melyben a beteg

asszonyhoz hívták.

--Ez természetes volt. Nevem ismeretes a jótékonysági egyesületeknél,

gazdagnak tartanak, fölteszik rólam, hogy segítek a szenvedőkön, hisz

naponként kapok kérő leveleket, s nem látom oly rendkívülinek, hogy

egy haldokló szegény asszony rám akarta bízni gyermeke jövőjét.

--Azt az asszonyt meggyilkolták.

Hermance meglepetve, ijedten kapta föl fejét, s rémülettel függeszté

szemét vendégére.

--Ki mondta ezt önnek?--dadogta önkéntelen összekulcsolva kezeit, s

szája széle remegett lelki viharában.

--Tudom, sőt azt is hallottam, hogy soha sem találták meg a gyilkost,

mert kinek lett volna érdekében azt kutatni? És ez mellékes is, míg a

fontos az: mi okból történt ez a gyilkosság, mit nekem grófné Dózia

történetének elmondásakor nem említett?

--Féltem, hogy elidegenedik a gyermektől, ha megtudja, hogy anyja nem

természetes halállal mult ki.

--Hát homályt vet az a gyermekre, hogy anyja gyilkos kéznek esett

áldozatul? Nem, grófné, ebben a tekintetben nézeteink eltérők.

Kegyetlenül keserű lehet az az árvának, ha tudja, hogy szülői

valamelyikét elpusztították, de mások szemében ez nem ok, hogy róla ne

gondoskodjunk, s kegyed szerint megvessük.

--És én nem is tettem, fölkaroltam és gondoskodtam róla.

--De titokban tartotta előttem, holott jobb lett volna teljesen

őszintének lennie, mert talán ma nem volna Dózia ismét a bizonytalan

sorsra bizva, s oly emberek kezében, kiknek jó czélja nem lehet vele!

--Hát már nincs az ügyvédnél?--kérdé meglepetve Hermance,--hisz férjem

és fiam két fiatal leányt láttak Holcsi társaságában, s azt hittem,

sőt bizonyosra vettem, hogy azok Lamberth Klára és Dózia voltak.

--És nem is csalódott. Másnap vagy harmadnap azonban mind a két leány

elutazott a birtokról, s azóta Dóziának nyoma veszett.

--És ön azt jött tőlem tudakozni, nem tudok-e Dózia hollétéről?

--Nem. Azt biztosra vettem, hogy kegyed nem is tudja a leány

eltüntetését, de a részleteket kivántam tudni a multból, s véleményét

kérni Holcsi, Obrenné és Somorjayné, a három testvér

összeköttetéseiről.

--El vagyok ámulva azok fölött, a miket ma róluk beszélt. Én Holcsi

nevét először az életben akkor hallottam, midőn megtudtam, hogy Dózia

házánál tartózkodik, de feltünt nekem, hogy Obrenné nem akarta annak

lakását megmondani; azonban nem is sokat gondolkoztam fölötte, s annak

tulajdonítanám, hogy Obrenné fél egy jól fizető ismerősét gyanuba

hozni és elveszíteni.

--Most azonban lehetetlen, hogy határozott gyanuja ne legyen ellenük?

--Megvallom, hogy nem tudom, mit gondoljak, mert a ki igaz uton jár,

az nem titkolódzik!

--Kérem, grófné, beszéljen Obrennéval,--mondá oly szokatlan

élénkséggel Jakab, mi nála ritkaság volt, s mi már az egész társalgás

alatt föltünt Esztheynének, ki koronkint meglepetve, s kutató

szemekkel vizsgálta.

--Megkisértem, de nem hiszem, hogy a vele való találkozás valami

eredményre vezetne.

--Ha nem is szavaiból, de viseletéből, talán ijedtségéből és zavarából

fogja látni, hogy veszélyes titkokat rejteget ez a három ember, sőt

talán velük együtt Lamberth Klára, ki elcsalta Dóziát az intézetből.

--De mily czélból tette?

--Éppen azt kell kiderítenünk és ha nem sikerül ily módon, más

eszközökhöz folyamodunk. Dózia hollétét azonban minden áron meg kell

tudnunk.

Hermance mind nagyobb bámulattal tekintett az ifjúra, s pár

pillanatnyi habozás után mondá:

--Ha jól emlékszem, ön határozottan bevégzettnek mondta azt, amire

Dózia miatt kértem, s megtagadott minden továbbkutatást, sőt arra

kért, hagyjak föl én is azzal és bizzam a leányt sorsára, miután ő jól

érzi magát ott, a hol van, s boldog jelenlegi környezetében. Mi

indítja most arra, hogy ily hévvel karolja föl ügyeit?

Az ifjút egy perczre megzavarta ez az egyenes kérdés, s kissé habozott

a felelettel.

Azután gyorsan elhatározva magát, megváltozott, meleg, érzéssel teljes

hangon mondá:

--Őszinte leszek, grófné, mert nincs okom titkolni érzelmeimet... Én

Dóziát szeretem. Meg vagyok bűvölve, mióta láttam és nem tudok, nem

akarok nélküle élni. Föl kell találnom, föl kell derítenem kilétét,

múltját és az ellene irányult cselszövényt, mert érzem, hogy őt valami

veszedelem fenyegeti.

Hermance tágra nyilt szemekkel hallgatta ezt a vallomást, s úgy

rezzent össze, mintha kigyó csipte volna meg, vagy a villám csapott

volna le mellette.

Dóziát szereti ez az ifjú? Oroszlay Jakab? Ki hidegen, egykedvűen

vette a legszebb, legelőkelőbb hölgyek rajongásait, kik őt évek óta

mint leányuk leendő férjét tekintették, kiért Veronika úgyszólván

gyermekkora óta lángol és boldogtalan lesz, ha ezt megtudja? Oh, mily

irtózatosan hatott rá ez a vallomás, s mily iszonyú tudat volt, hogy

Dózia létezését ő ismertette meg vele, ő mutatta meg annak fényképét,

ő hívta föl figyelmét annak szépségére!...

Irtóztató, végzetes tévedés!

Alig birta könyeit visszatartani s remegő hangon mondá:

--Ha így van, akkor nincs többé én rám szüksége Dóziának, ki pártfogót

lelt önben, még pedig erősebbet, hatalmasabbat, mint én vagyok, ki nem

léphettem föl nyiltan, mert gátoltak abban a körülmények.

Most Oroszlayn volt a csudálkozás sora.

--Csak nem akarja grófné elvonni kezeit Dóziától?--kérdé meglepetve.

--Sőt ez megmásíthatatlan elhatározásom azok után, miket öntől

hallottam,--viszonzá hidegen Hermance, s olyan mozdulattal, mi nyiltan

jelezte, hogy végét kivánja vetni a társalgásnak.

De Jakab gróf nem mozdult helyéről.

--Tehát Obrennétől sem fog fölvilágosítást kérni?--kérdé csalódva,

majdnem megrovással.

--Teljesen átengedem önnek a cselekvés terét s távol kivánok maradni

az ügytől.

--De hát miért változott meg egyszerre Dózia érdekei iránt?--kérdé

önkéntelen szemrehányással hangjában az ifjú, s szép arcza szomorú

volt és kezét kérően tette össze.

De Esztheynét nem hatotta meg sem az esdeklő mozdulat, sem az

olvadékony, kérő hang, mert oly keserüséget érzett szivében, miről

Jakabnak fogalma sem lehetett, s még az előbbinél is hidegebben, sőt

majdnem gúnynyal mondá:

--Azt hiszem, nem csodálkozhatik azon, hogy azok után, miket öntől

hallottam, nem kivánok többé e tárgyhoz szólni, vagy abban valamit

cselekedni. Az én gondoskodásom csak addig volt kötelező, míg Dóziát

elhagyatva tudtam, s a leendő Oroszlay grófnénak nincs szüksége az én

pártfogásomra!

--Miért haragszik rá? Az én szavaim keltettek grófnéban ellenszenvet

iránta?

--Nem! De azt nem hallgathatom el, hogy nagy csalódást érzek ön iránt,

ki teljesen megfeledkezve névről, rangról, állásról, ilyen házasságot

szándékozik tenni, mert még mindig olyannak hiszem Dózia iránt, ha

szereti, nem táplál valamely alacsony tervet.

--Elég, grófné!--kiáltott föl vérpiros arczczal az ifjú, s vette

kalapját.--Hogy megharagítottam, azt szavaiból látom, de hogy mi

indítja arra, miként ily szavakat mondjon szemembe, azt nem tudom

kitalálni, azért megyek, csalódással szivemben és nem fogom többé

házának küszöbét átlépni.

--Arra nincs ok!--kiáltott föl megrettenve Hermance, ki már megbánta

szenvedélyességét, de Jakab gróf meghajtá magát és tartásán s vonásain

látszott, hogy a mit kijelentett, azt nem szándékozik visszavonni.

Lesütött szemekkel, lehorgasztott fővel haladt ki a palotából, hova

éppen akkor lépett be Enyingi Loránd, mint rendesen, a legrózsásabb

kedvben.

--Otthon találtad a grófnékat?--kérdé Oroszlaytól, de annak halvány

arczára pillantva, elhalt ajkán a mosoly.

--Mi bajod?--kérdé megdöbbenve tőle.

--Jer velem, ha nem okvetetlen szükséges ma látogatást tenned

Esztheynénél; de különben Veronika nincs is otthon.

--Az ő távolléte inkább téged érdekelhetne, vagy jobban mondva őt a te

látogatásod, mert velem, fájdalom, nem sokat törődik.

Jakab arczán meglepetés látszott ez odavetett szavakra, s vonásai

egyszerre megélénkültek, szemei fölvillantak.

--Te azt hiszed, Loránd, hogy Esztheyék számítanak rám?

Enyingi nagyot nevetett.

--Ezt csak oly ember kérdezheti, mint te vagy, Jakab, ki átálmodja az

életet, s nem veszi észre maga körül a legkézenfekvőbb dolgokat.

--Mit értesz ez alatt?

--Hogy Esztheyék hozzád akarják nőül adni Veronikát, azt az egész

világ beszéli és látja, s élénk várakozással lesi, mikor lesz az

eljegyzés.

--Most már értem,--rebegte halkan Jakab, gondolatokba merülve, s

megindultak együtt a hosszú utczában és néhány perczig szó nélkül

mentek egymás mellett.

--Valami kellemetlenséged volt Hermance grófnővel?--kérdé aztán

Enyingi.--Halálsápadtan léptél ki a palotából.

--Volt okom rá! Oh Loránd, mily megbizhatatlanok az emberek, s mily

kevéssé lehet számítani rájuk.

--Ilyféle nyilatkozatot most hallok először tőled.

--Mert alig ismerem őket, s előttem mindig csak legszebb oldalukat

mutatták.

--Ilyen a sors elkényeztetett kedvencze, én ilyen képzeleteket soha

sem tápláltam irántuk. De hát mily vonatkozással mondod ezt? Megkinált

a grófné Veronikával?--kérdé nevetve Enyingi.

--Mily föltevés! Veronika válogathat a kérőkben, s én sohasem

udvaroltam neki.

--Ezt nem merném állítani.

--Legalább nem szándékoztam tenni.

--Álmodoztál oldala mellett, mint rendesen tenni szoktad. Talán más

valakiről, de ő azt magára vette.

Jakab gondolkozva hallgatta barátja megjegyzéseit, s gyorsan

átgondolta az Esztheynével folytatott párbeszédet, mi rá nézve oly

leverőleg végződött.

--Min gondolkozol?--kérdé Enyingi, midőn hosszú volt neki Jakab

hallgatása.

--Majd elmondom otthon... Elkisérsz haza, szeretnék beszélni veled.

--Szivesen.

És mentek együtt Jakab gróf lakására, hol a háziúr fáradtan dőlt egyik

kényelmes karszékbe s vendége vele szemben foglalt helyet, észrevéve

annak fáradtságát, mi, ismerve Jakab erős testi szervezetét, lelki

kimerülésnek látszott, s kiváncsian várta annak szavait.

De az hosszú ideig nem beszélt, s végre Enyinginek unalmasnak látszott

a némaság, mert vidám, élénk, beszédes ember volt, s nem kedvelte a

hosszú szüneteket.

--Látom, valami kellemetlenséged volt Hermance grófnéval?--ismétlé

előbbi kérdését, a melyre még nem kapott feleletet.

De Oroszlay nem válaszolt e szavakra, hanem teljes pillantását

vendégére függesztve, kérdé:

--Nagyon helytelennek és megrovásra méltónak tartod te azt, Loránd, ha

valaki rangján alul nősül?

Enyingin nagy meglepetés látszott e nem várt és különös kérdésre.

--Tudod, hogy nem vagyok rideg arisztokrata, de mindenesetre

biztosabbnak tartom az oly házasságot, hol hasonló az állás, a

nevelés, a gondolkozásmód, különösen az, hogy ismerős legyen a család,

melyből feleséget választunk.

--Te hát ellene volnál bárkivel a meszáliánsznak?

--Vitassuk meg bővebben ezt a kérdést, melyre kurtán, egyszerüen nem

lehet felelni, s különösen határozzuk meg azt, mi a meszáliánsz.

--Mindketten tudjuk, hogy általánosságban mi tartatik annak.

--Általánosságban! Azonban e tekintetben nekem eltérő nézeteim vannak,

s mint mindenben vannak kivételek, úgy természetesen ez a fogalom sem

nélkülözi azokat.

--Hogy érted ezt?

--Például mondjuk, hogy mi szerelmesek volnánk egy tisztességes, jó

hirű polgárcsalád leányába, ki ama szellemi szinvonalon áll, mely

magasan fölemeli az egyént alantas születéséből. Erényes, tiszta

multú, kifogástalan hirű, úgy ő, mint azok, kiktől származott, s

nevelése, nem értem pusztán a külső mázt, és fogalmai olyanok, minőnek

egy kitünő asszonyénak lenni kell.

--Az ilyen leányt nőül venni tehát szerinted nem meszáliánsz?--kérdé

szomoruan Jakab gróf;--de például, ha valakit szeretünk, s föltaláljuk

benne azt az ideált, kit kerestünk, s kinek birhatása után

vágyakoztunk, kiben az élet boldogságát reméljük elnyerni. Szép,

szellemes, bájos, de egyebe nincs a földön: elitélendőnek tartod te az

ilyen szövetséget?

Enyingi látva barátjának ábrándos rajongását, láthatólag megdöbbent.

--És a mellett tisztességes családból származik?--hebegte, alig tudta

mit beszél, a legnagyobb zavarral.

--Semmi családból! Anyja, atyja ismeretlen, nevéről sem lehet tudni,

sajátja-e, vagy fölvett név?--viszonzá Oroszlay,--és én ha föltalálom,

mindennek ellenére nőül fogom venni.

--Dóziát?--kérdé elfogultan Enyingi.

--Őt! De jelenleg el van tünve oly gyanus körülmények között, hogy még

életéért is rettegek.

--Nem nagyon gyors elhatározás ez részedről, Jakab? Azt a fiatal

leányt te alig ismered, sőt azt se tudod, viszont szeret-e? Hisz alig

beszéltél vele, a mellett még félig gyermek, ki csak ezután fog

kifejlődni, s ki tudja, mily irányban.

--Ismerem és szeretem őt! Lénye ideálisan költői. Szépsége megbüvöli a

szemet, s én az első találkozásnál, mely alkalomkor csak egy

pillanatra láttam: halálosan beleszerettem. Én! ki tudod, hogy még

soha sem voltam szerelmes... És ő osztja érzelmeimet.

--Saját ajkáról hallottad e vallomást?

--Ő maga mondta, de ha nem mondta volna is, tudnám, mert olyan ajk,

mint az övé, nem hazudhat, s olyan szem egy földöntuli szerelmet és

boldogságot rejt magában.

--Jakab, Jakab, én rettegek miattad!--kiáltott föl önkéntelen

szomorusággal Enyingi.--De ismerve téged, nem kisértem meg lebeszélni,

mert te soha sem voltál olyan, mint más ember, s majdnem előre látható

volt, hogy hosszú álmodozásodból egy nagy szenvedély fog

fölébreszteni, mely magával ragad, s fölemel vagy elsodor.

--Helyesen vélekedel rólam, látom, hogy ismersz úgy, mint talán senki,

s mint Hermance grófné bizonyosan nem!

--Neki is megmondtad szándékodat?--kérdé új megdöbbenéssel Enyingi.

--Meg, úgy mint neked, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mert szükség

volt, hogy beszéljek vele.

--És ő?

--Egyszerre rideg, elutasító lett irántam s oly alacsony dolgot

tételezett föl rólam, hogy nem léphetem át többé az Eszthey-palota

küszöbét.

--Most már értem halványságodat, midőn a kapu előtt találkoztunk, de

azt is tudom, mi a grófné ridegségének az oka!

--Ismét Veronikáról akarsz beszélni?--kérdé türelmetlenül Jakab gróf.

--Ő, és egyedül ő az oka, hogy haragban váltatok el. Mondtam már neked

gyakran, hogy ők számítanak reád. Veronika szerelmes beléd, s

vallomásod mérhetetlen csapás lehetett Esztheynére.

--Azok után, miket a grófné mondott nekem, magam is kezdem hinni, hogy

valamely mélyebben fekvő oka lehetett az idegességre...--viszonzá

gondolkozva Jakab gróf.

--De hát miért is mondtad el mindazt neki, mi legkevésbbé sem tartozik

rá?

--Ellenkezőleg! Te azt nem tudod, hogy Dóziát ő neveltette három éves

korától, s mindaddig gondoskodott róla, míg az titkon eltávozott anyai

szárnyai alól, s Holcsiéknál keresett és talált otthont.

--Valami összeköttetésben áll ő Dóziával, vagy rokona neki?--kérdé

csodálkozva Enyingi.

--Azt nem tudom. Többször beszéltünk védenczéről, de lehetetlen

kitudni, miért pártfogolta, miért neveltette és miért volt oly

kétségbeesve annak eltünése fölött.

--És te hol ismerkedtél meg a leánykával?

--Akkor beszéltem vele először, mikor együtt mentünk Tornyosra.

Azelőtt egyszer láttam az utczán, csak pár pillanatra, előbb már

Esztheyné megmutatta fényképét, melynek csodáltam szépségét, de az

eredeti varázshatással volt rám, s nem tudnám őt többé elfelejteni.

Olyan mélyen véste magát szivembe!

--És hol találkoztál később vele? Mert hiszen azt mondod, hogy osztja

érzelmeidet. Így azt meg is kellett mondania.

--Néhányszor a tornyosi tó partján jöttünk össze, sétáltunk együtt és

kicseréltük érzelmünket.

--Azonnal fölajánlottad neki kezedet?--kérdé majdnem iróniával

Enyingi--és ő természetesen elfogadta.

--Házasságról nem beszéltünk,--viszonzá lesütött fővel a kérdett, s

tünődésében nem vette észre barátja futó, gunyos mosolyát.

--Mi történt azután, miért mentél mindezt bejelenteni Esztheynének?

--Nem azért kerestem föl őt, de tudni akartam, van-e neki arról

fogalma, hogy Dózia hova lett, miután Tornyosról, sőt Budapestről is

eltünt?

--Dózia eltünt?--kiáltott föl bámulva Enyingi,--s mikor történt az?

--Mialatt ti Zalánczon voltatok... Egy napon nekem megigérte, hogy

másnap ismét találkozunk a tó partján, s nem jött, nem tudósított,

elutazott barátnőjével, gondolom Klárának hivják... És azóta nem tudok

róla semmit.

--Ez csodálatos, majdnem hihetetlen! Hova lehetett?

--Fölkeresett volt szobaleánya, kit nem vittek magukkal, s

elbocsátottak a szolgálatból, és ő beszélte nekem, hogy a két fiatal

leány utazni ment.--És megfoghatatlan nekem csak az, mi tartóztatja

Dóziát, hogy megirja hollétét.

--Talán tartóztatva van, de hisz Holcsiéknak keresni kellene az

alkalmat, hogy pártfogoltjuk összejőjjön veled, s megtörténjék a rá

nézve fényes házasság.

--Úgy látszik, ők nem így gondolkoznak, sőt valószinü, hogy nem is

tudnak róla... Talán más terveik vannak Dóziával! De mik? Az éppen

gyanus nekem. Az ügyvéd hirhedt gazember, gyámleánya sem tetszik

nekem. Titkolóznak mindketten s félrevezették Esztheynét is, ki valami

Obrennénál neveltette Dóziát, de soha sem hallott arról, hogy az

Holcsi Kálmánnak nővére.

--Igazad van, ez nagyon gyanus,--mondá hévvel Enyingi...--És most mit

akarsz tenni?

--Tőled akarok tanácsot kérni, hogyan és mi módon lehetne kikutatni

Dózia hollétét, mert én az ilyfélékben teljesen járatlan vagyok.

--Egy ügyes privátdetektivre kellene bizni az ügyet, ha nem akarsz a

rendőrséghez fordulni.

--Csak a legvégső esetben. Gondolhatod, hogy kerülöm a nyilvánosságot,

de ha nem jövök nyomára, azt is igénybe veszem.

--Tehát fordulj egyelőre olyan detektivhez, ki a maga kezére dolgozik.

--Ismersz egy olyféle embert, ki ügyes, megbizható és hallgat?

--Elküldöm hozzád, a kit alkalmasnak gondolok arra. Bár nem tudom, nem

jobb volna-e úgy rád, mint Dóziára nézve, ha sohasem találkoznátok

többé.

--Hogy mondhatod ezt?--kiáltott föl oly mély szomorusággal Oroszlay,

hogy barátja önkéntelen meghatottságot érzett, s megigérte, hogy

összeköttetésbe lép az említett titkos detektivvel és mielőbb elküldi

őt barátjához...