XIII.

Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét

Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a

háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva

vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a

két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.

De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó

hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból

visszatérnek.

Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy

egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy

azok nélkül nincs mulatság.

--Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál?--kérdé

nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle

nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott

az előtte férfiui tekintélyre vergődni.

--Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab,--

viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla.--Azonban lehetett volna

szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi

nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi

valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az

indóháznál.

Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg

pillantott férjére.

--Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az

indóháznál,--folytatta Béla,--kik közül az egyik, bár csak röptében

rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt

ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira

dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá

szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.

--Kik voltak ama leányok?--kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva

Veronika.

--Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő

sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették.

Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.

Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy

férje és fia meg nem ismerkedtek vele...

Fordítani akart a beszédtárgyon.

--Jakab is megjött a fővárosba?--kérdé férjétől.

--Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr

nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.

--Ez különös vendéglátás,--jegyzé meg Veronika.

--Nem volt itt?--kérdé Bertalan gróf.

--Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.

--Az egy csodálatos és érthetetlen ember,--mondá rossz kedvvel az

idősb Eszthey.--Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen

megszökött tőlünk.

--És milyen az új birtok?--kérdé Veronika egykedvűséget tettetve,

holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott.

Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!

--Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra

beleszeretett,--viszonzá Eszthey szórakozottan.

--De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok

érdeket talál az ottlétben.

--Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha

ügyeivel el van foglalva.

--De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak... Így

tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti

magát.

--Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást,--jegyzé meg Veronika

szomorúan.

Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért

jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az

azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő

nem szokott valótlanságokat mondani... Mit beszélhettek Holcsival?

Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban...

--Az nem szép tőle,--mondá Veronika,--hogy napok óta itt van, s felénk

sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon

megváltozott az utolsó időben.

--Mi volna?--kérdé könnyedén Béla.--Mi, férfiak,--és egyet pödrött

serkedző bajuszán,--sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem

kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.

De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának

hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:

--Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.

--Ezt már a mama is kérdezte tőlem,--viszonzá a leányka,--midőn

Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias,

szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.

A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély

érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez

érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen

megváltozott irántuk.

Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey,

apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a

találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn

a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.

--Szívesen látjuk,--mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja

szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a

rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly,

majdnem szomorú arczával.

Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében

az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s

Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel

utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt

változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság,

szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s

tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét,

mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról

tanuskodott.

--Már rég kivántam látogatásomat tenni,--kezdé zengzetes, szelid

hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e

tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének

folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik

hosszabb időre.

--Tehát nem hagyott föl angolországi útjával?--kérdé Hermance grófnő

közönyt tettetve.

--Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve

említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.

Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné

kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:

--És ezek most végleg el vannak hárítva?

--Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem

áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.

--Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra

visszatér...--kérdé Veronika.

--Oly hosszú időre nem készítek terveket,--viszonzá mosolyogva

Oroszlay,--de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon

találnak.

--Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.

--Rendelkezzék velem, grófnő.

--Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak

elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal

Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.

--Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban

szerezhessem meg a fényképeket.

--Azonnal elhozom,--viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a

mellékszobába sietett.

Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:

--Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?

--Holnap tizenkét órakor,--viszonzá észrevehetően megdöbbenve

Hermance,--akkor itthon leszek, s várni fogom.

A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az

emlitett albummal tért vissza a terembe...

--Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve

szerint teljesíteni.

--Egyenesen Londonba megy?

--Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is

vannak, kikhez tovább megyek falura.

--És mikor indul?

--A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt

vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.

--Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan,--mondá mosolylyal a

leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.

--Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.

--A birtokvétel?

--Az is! De többféle más adódott elő.

--Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár

hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti,--

mondá Hermance.

--De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem

képzelik, mily fölséges ott a vidék.

--Kedvelője ön a természetnek?--kérdé Veronika.

--Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az,

mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.

--De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik

unalmassá. Például a művészet.

--Kétségkívül!--viszonzá hévvel Jakab.

--És a szerelem,--folytatta halkan, elfogultan Veronika.

--Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás,--viszonzá

önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét

azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s

szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.

--Hogy érti ezt?--kérdé majdnem reszkető hangon a leány.

--A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal

mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk

oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá,

s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.

--Igaza van, igy gondolkozom én is,--rebegte halkan Veronika, s szemei

önkéntelen megteltek könynyel.

--De most búcsuzom,--mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a

leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.

--Látjuk még utazása előtt?--kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván

neki.

--Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok

mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.

E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté

arczát és zokogott... Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét

maga iránt.

--Mi bajod?--kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.

--Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik

irántam.

--Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről,

Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik,

álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz

sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk

volna,--ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen

Dóziára gondolt,--s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös

irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.

--Bár úgy volna!--sóhajtá Veronika--de félek, hogy csalódik benne.

És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves

reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már

évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak

nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika

férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a

legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.

És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy

részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A

mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben

szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki

sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint

Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre

ne vegye és ne vonzódjék hozzá.

Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes

reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly

reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni

kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra,

Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha

sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.

Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára

nézve?

Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke

csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen

gyűlölnie kellene...