XII.

Majdnem egészen besötétedett, midőn Eszthey Bertalan a zalánczi

kastély előtt leszállt a fogatról, hol a parkban együtt találta az

egész férfitársaságot, Jakab gróf vendégeit, kik az épület előtt le--

és fölsétálva beszélgettek, élvezvén a gyönyörű nyári estét.

Megérkezni látván őt, mindnyájan hozzá siettek s alig birt kérdéseikre

válaszolni.

--Jól végezted dolgodat?

--Láttad a szép leányt, kit az ügyvéd tegnap megszöktetett előlünk?

--Előhoztad-e, hogy meg akarjuk őket látogatni? stb.--kérdezték sorban

egymásután tőle, ki nem valami különös jó kedvvel érkezett vissza s

egyhangú és rövid feleleteket adott.

Csupán a háziúr nem szólt semmit. Lovait simogatta s a kocsissal

ereszkedett beszédbe, de hallott minden kérdést, mi vendégei ajkáról

elröppent, valamint feszülten várta Bertalan gróf feleleteit.

--A hölgyeket nem láttam,--viszonzá Eszthey,--de elég jól végeztem.

Látogatásokról nem beszéltem, komoly dolgom volt az ügyvéddel s

elfelejtettem szándéktokat az odamenetelre nézve bejelenteni.

--Mily kár!--kiáltott föl Eszthey Béla s a többiek nevettek, mialatt

Bertalan gróf otthagyva őket, szobájába ment, s vacsoráig nem is

látták őt, ki gondolkodva ült ablakánál, s fölmerültek emlékében a

mult eseményei, melyekre már évek óta alig gondolt, de most ama

társalgás következtében, melyet Holcsival folytatott, ismét élénken

gondolt azokra vissza...

A többiek észrevették lehangoltságát, de nem tudakozódtak okáról s

kedélyesen mult el az est, csak Jakab vetett olykor egy-egy kérdő

pillantást Esztheyre, kit még sohasem látott oly csendesnek, mint ma,

ki rendesen alig birt jókedvével, s gyakran majdnem korához nem illő

csapongó vígságban tölté az időt.

A következő nap a társaság vadászni indult, de a házi úr nem tartott

velük, mit senki sem vett tőle rossz néven, ismervén annak hajlamait

az egyedülléthez, s hagyták álmodozni, mint a hogy nevetve mondták.

De ezuttal Jakab gróf nem adta magát álmodozásnak, hanem sietett

élvezni a boldog valóságot s ment a szép kék tó partjára, hol Dóziával

összebeszéltek, hol találkozni fognak.

Nem találván ott a leánykát, beleült egyik csolnakba és ringatta magát

a habokon, szemét nem véve le arról az irányról, honnét annak érkeznie

kellett.

Azonban mult az idő. A nap már magasan úszott az égen, de a várva-várt

alak még mindig nem tűnt föl a látóhatáron s Jakab nyugtalan kezdett

lenni. Mi történt, miért maradt el, kit nem úgy itélt meg rövid

ismeretségük folytán, mint ki igéretet tesz, de nem tartja meg.

Valami tartóztatja! Áthághatatlan gát gördült elébe... És midőn már

délfelé járt az idő, s letett minden reményről, kiugrott a partra, de

nem tudta mihez kezdjen. Nyugtalansága a legmagasabb fokra hágott.

Elhatározta, hogy hazamegy, nyergeltet és átlovagol Tornyosra, mintha

az ügyvédet keresné, kiről tudta, hogy nem találja otthon, azután a

hölgyekről kérdezősködik, kik talán elfogadják látogatását és sikerül

megtudnia Dóziától, miért maradt el az igért «légyottról»?

Ugy is tett s fél óra mulva már nemes paripáján ült és belső

nyugtalansága szárnyakat adott lovának...

Megérkezve Holcsi háza elé, ott mindent szorosan bezárva talált, a

függönyök leeresztve, az ajtók becsukva s az épület teljesen

lakatlannak látszott, mi nagy megdöbbenést okozott neki.

--Itthon van a nagyságos úr?--kérdé egy, az udvaron dolgozó cselédtől.

--Nincs, uram. Ma reggel elutazott s csak a hét végén jön vissza.

--És a kisasszonyok?

--Azok már tegnap elutaztak.

--El-u-taz-tak? Hová?

--Azt nem tudom. A templom után egy óra mulva kocsira ültek, mely az

állomásra vitte őket.

Jakab most már érté Dózia elmaradását, de meg nem foghatta, mi

történt, hogy oly gyorsan útra keltek, a nélkül, hogy a leányka arról

tudott volna, mert hisz megigérte másnapra való megjelenését a tó

partján.

Megfordítá lovát, lépésben ment hazafelé. Mély tünődés és levertség

vett rajta erőt.--Esztheyre gondolt, ki tegnap az ügyvédnél járt, s

ama gyanú szállta meg, ha nincs-e összeköttetésben annak látogatása

Dózia távozásával?

Ő a mily nyugodt, álmodozó, csöndes vérkeringésű volt rendesen, oly

erélyes, gyors és hevülő tudott lenni elhatározásaiban, ha a

körülmények úgy kivánták, s most is elhatározta, hogy pár napig vár

Dózia tudósítására, ki bizonnyal megirja neki váratlan távozásának

okát, azután megy keresni őt, mert érezte, hogy nélküle már nem tud

élni.

De hiába várt, Dóziától nem érkezett semmi fölvilágosítás. Eltűnt az

nyom nélkül, mint a lehelet, s ő harmadnap tudatta vendégeivel, hogy

neki okvetlen a fővárosba kell menni, de kérte őket, hogy maradjanak

tovább is Zalánczon, s ne zavartassák magukat az ő távolléte által, mi

nem fog hosszúra terjedni, s addig helyettesítse őt Enyingi, mint

háziúr.

A vendégek megigérték, hogy pár napig még folytatják a vadászatot,

azután, ha ő addig nem térhetne vissza, ki-ki megy a maga útjára...

Oroszlay tehát pár óra mulva elutazott Budapestre, s első dolga volt

Holcsi lakására menni, megtudandó, ott vannak-e a hölgyek, vagy talán

már időközben visszatértek Tornyosra?

Azonban a lakáshoz érve, egyszerre az a megdöbbentő kérdés merült föl

benne: mivel lépjen be Holcsi irodájába.

A fiatal hölgyekről nem tudakozódhatott, s más hirtelenében nem jutott

eszébe. A birtokról kellett vele valamit beszélni. De mit? Egyszerre

iszonyú zavarba jött, és habozva állt az ajtó előtt.

Ekkor csöndes léptek neszét hallotta háta mögött, s gyorsan

visszafordulva, lefátyolozott hölgyet látott maga mellett, ki

megpillantván őt, halk, meglepődő felkiáltást hallatott, s ő Esztheyné

grófnét ismerte föl benne.

--Ön a városban van?--kérdé bámulva.--Hisz férjem és fiam vadászni

mentek uj birtokára, vagy csak nekem mondták, hogy oda mennek?

--Csak egy napra jöttem, ma este még visszatérek, de bámulok, grófné,

kegyedet e lakás előtt találva,--mondá Oroszlay némi zavarral.

--Valószínűleg egy és ugyanazon ügyben jöttünk, Dózia miatt!--mondá

észrevehető keserűséggel Hermance.

--Engem nem az hozott ide. Mint tudja, grófné, a kegyed által e

tekintetben rám bizottakat én teljesen bevégeztem.

--És csakugyan nem hajlandó többé segédkezet nyujtani nekem?--kérdé

kutató hangon Esztheyné.

--Minden másban szívesen, de ezt czéltalannak tartom.

--Igy többé nem számíthatok senkire!--sóhajtott föl Hermance, s azért

vagyok ma itt, mert Holcsinak végre is meg kell mondania, mi czélja

van Dóziával, kit csellel csaltak el Obrenné intézetéből.

--Biztosítom, hogy ő nem fog beszélni.

--Majd meglátjuk... Most csak az a kérdés, ki lépjen be először hozzá?

--Természetesen grófné lesz az.

--És ön addig várakozni fog itt az ajtó előtt? Ezt alig fogadhatom el.

--Az én ügyem nem sietős. Sétálni megyek, s félóra mulva visszatérek.

Esztheyné kissé hidegen intett fejével és belépett az irodába, de

Jakab gróf nem távozott, mint mondta, hanem várt annak visszajöttére,

kitől talán megtudhat valamit Dózia hollétéről, bár nagyon kétséges

volt előtte, hogy az ügyvéd egyáltalán szóba ereszkedik-e vele?

Nem sokáig kellett várnia.

Hermance pár percz mulva levert tartással jött vissza, s komor,

csalódott hangon mondá:

--Azt állítják, hogy az ügyvéd nincs otthon, de a zavarból itélve,

melyet segédjein láttam, azt kell hinnem, hogy eltitkolják az irodában

létét.

--Arra nem számíthattak, hogy grófné ma fölkeresi őt. Most én fogok

kisérletet tenni,--mondá Jakab, s köszönt és belépett a lakásba, hol

Holcsi éppen abban a pillanatban dugta ki fejét a szobájába vezető

ajtón, s megpillantván őt, titkolhatlan zavar látszott rajta.

--A birtok ügyében jöttem, ügyvéd úr,--kezdé Oroszlay, bajusza alá

rejtvén mosolyát a fölött, hogy az ügyvédet sikerült meglepnie.

De Holcsi ravaszabb volt, mint hogy azonnal el ne találta volna, hogy

mi hozta az ifjút hozzá s mondá:

--Méltóztassék belépni, gróf úr, bár ma senkinek sem vagyok itthon,

mert holnap egy fontos tárgyalásra készülök, s ilyenkor be szoktam

zárkózni, hogy ne zavarjanak.

--Csak pár perczig veszem igénybe idejét,--viszonzá udvariasan

Oroszlay, szobájába követve Holcsit.

--Mivel szolgálhatok?

--Csudálkozni fog, ha mondom, hogy Zalánczot szeretném bérbe adni.

--Már?--kiáltott föl az ügyvéd, de egyetlen szót sem hitt el e

tervből.

--Az ősszel hosszabb időre külföldre utazom, s csak pár év mulva térek

vissza.

--De hát akkor miért vette meg gróf úr Zalánczot?--kérdé Holcsi

majdnem gúnyosan, tudva, hogy bujósdit játszanak egymással.

--Megtetszett, a gyönyörű vidék, föllelkesített.

--De már megbánta! Bocsásson meg méltóságod, de ez nagy

állhatatlanságra mutat.

--Tudna nekem egy bérlőt ajánlani?--kérdé a gróf kissé hidegen.

--E pillanatban senkit.

--De talán gondolkozik rajta, vagy nem volna hajlandó saját maga

bérbevenni Zalánczot? Úgy tudom, a fiatal hölgyek nagyon szeretik azt

a vidéket.

--Elérkeztünk a dolog lényegére,--gondolta boszusan az ügyvéd, s hogy

mielőbb végét vesse a komédiának, tettetett egykedvüséggel mondá:

--Gyámleányom megszakítá falusi tartózkodását, és hosszabb időre

külföldre utazott barátnőjével.

--Utazni ment? Holott oly elragadtatással beszéltek mindketten a

falusi tartózkodásról. És hova, merre vették útjukat?

Holcsinak szemüvege alatt gúnyos kifejezéssel villogtak szemei.

--Azt magam sem tudom,--mondá egykedvüen.--Gyámleányom nagyon

szeszélyes. Egyik óráról a másikra változtatja terveit s én szabad

kezet engedek neki.

--Lehetetlen, hogy ne közölték volna utitervüket,--mondá megfeledkezve

óvatosságáról a gróf, s hangja feszült és sürgető volt.

--Érdekli az a gróf urat?

--Csodálkozom fölötte, miután kegyed pár percz előtt megrótta az én

állhatatlanságomat.

--Egészen más a nő, mint a férfi, s megvallom, hogy gyámleányomat én

nagyon elkényeztettem. Az ilyen öreg, nőtlen ember nem ért a

neveléshez, azonkivül Klára már husz éves s majdnem szabad ura

tetteinek.

--Így a bérletre nézve nem tud ön rajtam segiteni s kénytelen vagyok

máshoz fordulni,--mondá Jakab gróf, látva, hogy az ügyvédtől nemcsak

nem tud meg semmit, de további kérdezősködésével gyanut ébreszt benne.

Azért elhagyta helyét s rövid köszönés után távozott.

Az ügyvéd nevetve tekintett utána.

--Ez a jámbor fiatal ember Holcsi Kálmán eszén akar túljárni,--

gondolta diadallal.--Pár évvel korábban kellett volna születnie, s

azon az iskolán mennie keresztül, mi az észt, az óvatosságot és

ravaszságot kifejleszti...

Oroszlay ezalatt lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn s azon

tünődött, hova lehetett Dózia, ki úgy tünt el, mintha soha többé nem

akarna ő róla tudni, mert még csak egyetlen sort sem irt neki, holott

erőszakkal nem vihették el.

Az ügyvédtől egyenesen hazament s bezárkózott lakásába és meghagyta

komornyikjának, hogy senkit ne bocsásson hozzá.

És mint rendesen, hosszú álmodozásnak adta át magát, fokozatosan ment

át gondolataiban az események lánczolatán, de nem tudott ama

következtetéshez jutni, mi a végeredményre vezethette volna.

Gyanus volt előtte Dózia eltűnése, de az eseményekkel sehogysem tudott

tisztába jönni. Összezavarodtak agyában a pár hónap óta körülötte

történtek, de sem azoknak keletkezését, sem okait nem tudta a

sötétségből kihámozni.

Hogy Holcsinak valamely titkos czélja van Dóziával, az már tisztán

állt előtte, de hogy mi az, arról fogalma sem lehetett s nem is

remélhette azt tisztázni, miután a leány születését oly titokzatos

homály födte, mit neki, érezte, hogy nem áll hatalmában földeríteni,

bár Hermance grófné elmondta neki történetét, de maga sem tudta mi

okból, nem adott egészen hitelt az ő elbeszélésének. A hatás, mit

Esztheyné modora, beszéde, lázas érdeklődése Dózia iránt rá tett,

egyszerűen az volt, hogy az nem lehet más, mint Hermance gyermeke, ki

Isten tudja hol és mily körülmények között született s arról senki más

nem tud, mint az az öreg komorna, kiről a grófné azt mondta neki, hogy

föltétlenül bízhatik hűségében és hallgatásában.

Ily tünődéssel tölté az órákat, midőn szolgálója lépett a szobába s

mondá:

--Egy Bognár Zsófia nevű leány keresi méltóságodat, kinek, mint

mondja, nagy kérése volna gróf urhoz.

--Mit akar, sohasem hallottam nevét s ma, mint mondtam, nem beszélek

senkivel.

--Azt állítja, valami Holcsi Kálmán nevű ügyvédnél szolgált, honnét

csak pár nap előtt lett elbocsátva és látta méltóságodat annak

birtokán.

Oroszlay élénken ugrott föl helyéről s oly nagy hévvel mondta, hogy

bocsássa be szolgája a leányt, hogy az csodálkozva tekintett rá, de

szó nélkül hagyta el a szobát.

Pár percz mulva belépett Bognár Zsófia.

--Bocsánatot kérek, gróf úr, hogy bebocsáttatást kértem,--kezdé

folyékony élénkséggel a leány,--de pár óra előtt láttam Holcsi ügyvéd

úr irodájából távozni s már a lépcsőn meg akartam szólítani, de nem

volt ahhoz bátorságom és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha követem

lakására, hol előadhatom kérelmemet.

--Mit kiván?--kérdé Jakab gróf majdnem elfogultan belső

izgatottságától, mert azt remélte, hogy Dóziáról tudhat meg tőle

valamit.

--Csupán azt, hogy szóljon mellettem pár jó szót az ügyvéd úrnak, ki,

nem tudom, miért bocsátott el rögtön szolgálatából, holott már évek

óta házánál vagyok.

--Miért fordult e miatt hozzám? Én Holcsi urat alig ismerem.

--Két okból jöttem erre a gondolatra, mert láttam méltóságodat

Tornyoson s mint mondtam, kis idő előtt fölmenni az irodába és mert

senkim sincs, kit arra fölkérhetnék gróf uron kívül, kiről azt hiszem,

hogy nagy hatása volna szavának.

--Mikor hagyta el szolgálatát?

--Tornyosról lekisértem a kisasszonyokat a fővárosba, s midőn ők

tovább utaztak, engem elbocsátott a nagyságos úr.

--És miért nem ment el úrnőjével?

--Azt nem tudom. Az egész eset nagyon titokzatos volt. Tetszik tudni,

mi cselédek is észreveszünk egyet-mást, s ha nem értjük, tünődünk

rajta és mióta Dózia kisasszony egy éjszaka hozzánk érkezett, minden

másként s oly különösen folyt a házban.

--Hogy érti ezt, magyarázza ki magát,--mondá Oroszlay visszatartott

lélegzettel.

--Alig tudom kimagyarázni magamat,--folytatta most egyszerre

észrevehető habozással a kérdett,--mert nem akarnék valótlanságot

beszélni, de a Tornyosról való elutazás is oly különös volt, oly

feltünő, s az én gyors elbocsáttatásom, hogy mindazt még most sem

tudom megmagyarázni magamnak.

--Mondja el, hogy történt az?

--Egy reggel, a mult vasárnap Klára kisasszony becsöngetett s azt

mondta, hogy nagyon beteg, gyomorgörcsökben szenved és Dózia

kisasszonyt akarta látni, ki azonban akkor már elment, bár még sokáig

nem kezdődhetett a mise. Midőn mondtam ezt neki, egyszerre elmultak

görcsei s fölugrott ágyából,--folytatta Zsófi gúnyos mosollyal--és

gyorsan öltözni kezdett, s azt rendelte, hogy vegyem elő kalapját,

keztyűjét, miből láttam, hogy ő is menni akar, sőt mondta is, hogy

szintén a templomba szándékozik sietni, valószinüleg Dózia kisasszony

után, kinek korai távozása, úgy láttam, nagyon megijeszté, s

megvallom, az nekem is nagyon feltünő volt.

--Miért?--kérdé nyugtalanul Jakab, ki nem állhatta meg, hogy ne tegye

ezt a kérdést, a leány bőbeszédűséget egy perczre megakasztva.

--Magam sem tudom. De tetszik tudni, a mi szokatlan, az feltünő is, s

az még sohasem történt, hogy Dózia kisasszony oly korán elment volna.

Mint mondtam, Klára kisasszony gyorsan felöltözött, de nem ment

azonnal a templomba, hanem Holcsi urat kereste szobájában, az udvaron

és kertben, de nem találva sehol, az ebédlőbe ment s reggelizett.

--Holcsi úr korán szokott távozni a házból?--kérdé mind nagyobb

nyugtalansággal a gróf.

--Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen

akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.

--És maga nem tudja, hova ment?

--Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva

rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára

kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a

mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat

nem vehettem ki.

Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az

utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra

keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este

megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább

utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél... Hogy mit vétettem, azt

nem tudom,--folytatta majdnem sírva Zsófia.

--Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?

--Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták,--viszonzá kétértelmű

mosollyal a leány.

--Miért mutatták, ha nem érezték volna?--kérdé Oroszlay, ki még többet

óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.

--Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami

nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett

betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s

otthon szerette volna őt tartóztatni.

A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a

beszélőre.

--Miből gondolja azt?--kérdé feszülten.

--Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben

valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.

--És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére?--kérdé Jakab gróf,

látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis

megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő

találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt

el oly rögtön Tornyosról.

--Az volna a legfőbb vágyam,--viszonzá hévvel a leány.--Nagyon jó

helyem volt s ok nélkül veszítettem el.

--Tudja mit,--mondá Oroszlay.--Várjon addig, míg úrnője visszajön

utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki

tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad

távol.

--Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.

--Miből gondolja ezt?--kérdé megdöbbenve a gróf.

--Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt

mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.

Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután

mondá:

--Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely

nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék

lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője

visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?

--Ezer hálával, gróf úr!--kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető

meglepetéssel arczán.--Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már

tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.

--És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.

--Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél

az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért

fizetni, mint én kivánok és megérdemlek,--mondá kérkedve Zsófia.

--És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga

kivánja?

--Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s

midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat,

néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy

rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.

--Holcsi nővére?--kérdé csodálkozva a gróf--és még is oly nagy

szegénységben van?

--Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki

gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.

--Több nővére is van Holcsi úrnak?

--Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki

nevelő-intézetet tart s abból él.

--Obrenné?--kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy

Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a

fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez

csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten

tudja, hova vezettek?

Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:

--Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?

--Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy

leánya...

--Ime, az első hónapra a tartás díja,--mondá Jakab gróf.--Minden hónap

elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.

--Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját

rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.

E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig

bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az

életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors

Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra

követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy

mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által

kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek

el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott,

hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább,

mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz

hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!