XI.

Holcsi ezalatt a legrosszabb kedvben ült a kocsis mellett, s

körülbelül eltalálta azt a társalgást, a mely az ő majdnem szökéshez

hasonló távozása után az ott maradt férficsoportban folyhatott, kik

közül Enyingi és Eszthey grófok tudták az ő kilétét, s csak abban nem

volt bizonyos, látták-e azok a leányokat, mit ő minden áron meg akart

akadályozni, s mi, tudta, hogy nemcsak azok előtt lehetett feltünő, de

Klára és Dózia is csodálkozhattak rajta.

És igaza volt. Megnémulva, bámulattal ültek azok a fogat belsejében

egymás mellett, nem merve gondolataikat szavakba önteni, mert tudták,

hogy Holcsi előtt nem maradna az titokban, mit együtt beszélnek, sőt

úgy sejtették, hogy az figyel rájuk, s lesi minden szavukat.

Dózia párszor kérdőleg függeszté szemét társnőjére, ki mindannyiszor

fölvonta vállát és megcsóválta fejét, jeléül, hogy nem érti gyámja

különös viselkedését.

Hazaérkezve, az ügyvéd intett Klárának, hogy kövesse őt szobájába, ki

kedvetlenül teljesíté kivánságát, mialatt Dózia a kertben maradt, s

tünődött azon, a mit látott és tapasztalt Holcsi részéről, mit végre

úgy próbált megmagyarázni magának, hogy az fél az ő hollétének

fölfedeztetésétől. És ez majdnem hálára indította őt az ügyvéd iránt,

ki szobájába érve, mérgesen támadt Klárára, s haragtól remegő hangon

mondá:

--Nem tiltottam-e meg, hogy kimozduljatok Tornyosról? Megmondtam

okaimat is erre nézve, s te elég könnyelműen és engedetlenül magaddal

viszed Dóziát oly helyekre, hol ráismernek és fölfedezik hollétét.

--Ki ismerné őt az indóháznál?

--Könnyelmű beszéd! Tudod-e, kik voltak azok a férfiak, kik a vonatról

leszálltak?--kérdé szikrázó szemekkel Holcsi.

--Enyingi grófot ismertem, a többieket nem!

--Eszthey gróf és fia is közöttük voltak, kik Zalánczra mennek

vadászni, hol beszélni fognak rólatok, s Dózia neve említve lesz, és

akkor vége van a titoknak, miért már annyit áldoztunk, s annyi hasznos

kilátás volt azzal összekötve.

--Volt?--kiáltott föl elhalványodva Klára.--Miért beszél a multban? Mi

változott ezzel a találkozással, hisz úgy ugrottunk föl a kocsira,

mint az őrültek, még hajunk szinét sem láthatta senki.

--Enyingi köszöntött, tehát megismert, s ő elmondja a többieknek, kik

vagytok és a Dózia név nyomra vezet.

--De hisz Eszthey nem tudja Dózia létezését!--feleselt Klára,

mentegetni igyekezvén magát, bár már maga is belátta, hogy helytelenül

cselekedett.

--Mostanig nem tudta, de ily kényes titoknál óvakodni kell minden

csekélységtől, mi elvezet a helyes nyomra. Szóval rosszul tetted, a

mit meggondolatlanul elkövettél, s valószinüleg az lesz a következése,

hogy visszamentek a fővárosba, és vége a kellemes falusi létnek.

--Én nem megyek!--kiáltott föl duzzogva és megrémülve a leány.--Vigye

magával Dóziát, ha tetszik... Nem fogom a nyár derekán a város porát

nyelni, midőn van falusi tartózkodásom, hol kellemes otthonomban élek.

--Gondold meg jól, mit beszélsz!--figyelmezteté őt Holcsi fenyegető

hangon.

--Én nem látok semmi veszedelmet abban, a minek maga oly nagy

jelentőséget tulajdonít,--folytatta lecsillapulva és sokkal enyhébb

hangon Klára;--s azért fölöslegesnek tartom a távozást innét, mi

Dóziának is nagyon feltünő volna. Mindössze azt tehetjük, hogy míg a

vendégek Zalánczon lesznek, nem mozdulunk ki a kert területéről.

--Azt ki is kérném magamnak! Ma még nem határozok semmit. Megvárjuk,

lesz-e holnap folytatása a mai találkozásnak, s a szerint cselekszünk.

--Miféle folytatása lehetne?

--Például, ha meg akarna látogatni bennünket Enyingi társaságában

Eszthey gróf; mi, tekintve azt, hogy ő kétszer keresett irodámban és

nem talált, nagyon valószínű, hogy átjön hozzám.

--Hisz azt a nélkül is megtehette volna, hogy minket lásson az

indóháznál.

--De én elbujtam tőlük és titokban tartottam volna érkezésemet előttük

a kiszállásnál is, elvegyülve a tömeg közé, s nem vettek volna észre,

ha ti oda nem vonjátok a figyelmet.

--No, majd meglátjuk,--viszonzá Klára, ki mindjobban belátta, hogy

gyámatyjának igaza van.--A holnapi napon eldől, hogy bekövetkezik-e

Eszthey gróf látogatása, mert valószinüleg sejti, hogy maga csak a

vasárnapokat tölti itt, s ha beszélni kíván, okvetetlen a holnapot

fogja fölhasználni arra, miután a városban sohasem találja otthon.

--Dóziának nem szabad holnap a templomba menni,--mondá az ügyvéd.

--Hogy akadályozzam azt meg a nélkül, hogy neki feltünő ne volna?

--Megmondod neki, hogy Eszthey gróf is köztük volt amaz általa látott

uraknak, kik a vonattal érkeztek, s egyszersmind magyarázatát adod

ezzel annak a sietségnek, melylyel elhajtattunk.

--Helyes, de Eszthey Zalánczon van, mi pedig Tornyoson,--mondá nevetve

Klára, mi az ügyvédet láthatólag ingerelte, ki bosszúsan kérdé:

--Akarsz engedelmeskedni, vagy nem?

--Kétségkívül! Azonban Dóziának sokkal elevenebb esze van, mint hogy

hihetetlen dolgokkal ámítani lehetne, de megpróbálom.

--Nem próbákról van szó, hanem oly lehetőségekről, mi világos lesz

előtte, hogy bekövetkezik. Mondd, hogy ha Eszthey magával akarja őt

vinni, én nem tehetek ellene semmit. Ez majd megrémíti.

--Meg fogom neki mondani, s talán elmegy a kedve a templomtól, melyben

azonban még nem látott mást az itteni parasztoknál.

--Mind a mellett nincs kizárva, hogy holnap átjönnek Zalánczról a

misére, hol nincs templom. Értesd meg ezt vele,--mondá türelmetlenül

Holcsi, s Klára egy helyeslő fejbólintással elhagyta a szobát és ment

a kertbe fölkeresni Dóziát, ki megpillantván őt, sietve közeledett

felé.

--Mit beszélt Holcsi úr, miért kellett oly nevetséges sietséggel

eltünnünk az indóházból?--kérdé feszülten.

--Mert Eszthey gróf is az érkezők között volt, s gyámatyám félt, hogy

rád ismer és magával akar vinni.

--Ő nem ismer engem,--viszonzá elhalványodva Dózia.--Sőt létezésemet

sem tudja.

--Ki mondta ezt neked?

--Láttam a grófné viseletéből, midőn az intézetből a palotába vitt

magával, titokban a hátulsó kapun és melléklépcsőn... Nyugtalan és

ideges volt, koronként félve tekintett körül. Ki miatt tette volna

azt? A cselédségnek ő parancsol, s teheti, a mi neki tetszik...

Egyedül férje lehetett az, ki előtt titkolni akarta ottlétemet.

Klára alig tudta titkolni meglepetését e nyilatkozat fölött, s látta,

hogy Dóziával nagyon vigyázva kell bánni, mert ritka megfigyelő

képességgel bir.

--Nos, ha így van, akkor óvakodnod kell, hogy Eszthey gróffal meg ne

ismerkedjél, mert könnyen kisülhet mindaz, mit a grófné előtte

titokban akart tartani. Ki tudja miféle okból?

--Nem fogok vele találkozni.

--És nem mégy holnap a templomba?

--Annak nem látom szükségét, hogy onnét elmaradjak,--mondá látható

ijedtséggel Dózia, mi nem kerülte el Klára figyelmét.

--Miért akarod magadat veszélynek kitenni?--kérdé fürkészve.

--Nincs ott veszély! A templomban még sohasem láttam senkit a

parasztokon kivül, s bizonynyal holnap sem lesznek mások a misén.

--A mint tetszik,--viszonzá egykedvüséget tettetve Klára, de gyanus

volt neki barátnőjének nagy igyekezete meggyőzni őt, hogy nem

szükséges elmaradnia a miséről, s pár pillanat mulva folytatta, miután

Dózia lesütött fővel hallgatott.

--Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod, s úgy látom, már nem is

tartanád oly nagy szerencsétlenségnek, ha Eszthey grófné megtalálna?

--Isten őrizzen attól!--kiáltott föl elsápadva Dózia,--de az nem fog

bekövetkezni a miatt, hogy a templomba megyek.

--Ki tudja! Meglehet, az egész férfisereg ott lesz holnap a misén

Zaláncról, maga Oroszlay gróf és összes vendégei.

--Azt nem hiszem. Férfiak nem igen szoktak misére járni, például

Holcsi úr még egy vasárnap vagy ünnepnap sem ment el.

--Róla nem itélhetsz... Ő egész héten dolgozik, s ide pihenni jön és a

szabad levegőt kivánja élvezni... De különben, mint mondtam, tehetsz,

a mit jónak látsz, csak azután ne okozz minket, kik megtettünk érted

mindent, hogy a grófné föl ne találjon.

--És én nagy hálával tartozom jóságtokért,--mondá meghatva Dózia,--és

ha kivánod, egész nap nem mozdulok ki még a szobából sem, de a miséről

nem maradhatok el.

--Úgy együtt megyünk,--mondá Klára, kinek mindinkább kezdett gyanus

lenni az a nagy hév, melylyel barátnője a templomba való menetel ügyét

védte, s szavai alatt kutató pillantással függeszti rá szemét.

Dózia önkéntelenül összerezzent e nyilatkozatra, mi nem kerülte el

Klára figyelmét, s bámulata a fölött ki volt fejezve arczán.

--Vagy azt sem akarod, hogy elkisérjelek?--kérdé kétértelmű

mosolylyal.

--Ellenkezőleg, örülök, ha együtt megyünk, mint első vasárnap tettük,

de azóta sohasem birtál, vagy akartál ágyadból kikelni,--viszonzá

nevetve Dózia, de hangja és vidámsága erőltetett volt.

--Tehát holnap fölkelek időre,--mondá Klára, s egy ideig még Dóziával

maradt a kertben, kin különös zavart és izgatottságot vett észre,

minek oka megfoghatatlan volt előtte, de föltette magában, hogy

ezentúl jobban megfigyeli tetteit, járását-kelését, mert sejté, hogy

annak valami titka van, mi a templommal különös összefüggésben lehet,

miután csak az az egyetlen hely volt eddig, hová ő nélküle és egyedül

ment...

A következő reggel nyájas napsugarakkal virradt meg, s a ház körül

csend és béke honolt, nem úgy mint az épületben lakók szivében, kik

együtt és külön-külön nyugtalanul látták elérkezni a vasárnapot.

Klára közölte gyámatyjával, hogy Dóziát nem tudta lebeszélni a misére

való menetelről, s e szerint nem maradt egyéb hátra, csellel

tartóztatni őt vissza, és együtt tervet főztek ki, mi lehetetlenné

tegye Dóziának a távozást...

Alig volt nyolcz óra, midőn Klára heves görcsökről panaszkodott

szobaleányának, s megbizta, hogy hivja be Dóziát hozzá, mert nagyon

szenved.

--Dózia kisasszony már elment,--mondá Zsófia, a szobaleány.

--Talán a kertben sétál?--kérdé meglepetve Klára, s elfelejtkezvén

görcseiről, gyorsan felült ágyában.

--Imádságos könyvet vitt kezében, mint minden vasárnap reggel.

Valószinüleg a templomba ment.

--Ily korán!--kiáltott föl Klára, s gyorsan öltözni kezdett.

--Már jól van kisasszony?--kérdé elmosolyodva Zsófi.

--Valamivel jobban,--viszonzá szenvedő hangon a kérdett, kinek csak

most jutott eszébe, hogy egy percz előtt még oly nagy beteg volt.

--Maradjon az ágyban, majd hozok teát, az jót fog tenni.

--Nem kell! Készítse ki kalapomat, keztyűmet és napernyőmet.

--Csak nem akar a templomba menni?

--De igen, tegye, a mit mondtam.

A leány előszedte a szekrényből a kivánt tárgyakat és távozott, Klára

pedig nem birt bámulatából magához térni, mert Dózia viselete oly

nyilt ellenszegülést mutatott, mit nem tett volna föl eddig róla.

Mindenekelőtt gyámjával kellett közölnie a történteket, s készen lévén

öltözékével, futott annak szobájába, mely azonban üres volt és a

kertben sem találta őt sehol.

Hova lehetett? tünődött a kertben járkálva, ki ily korán még ágyát sem

szokta elhagyni, a mint a szobaleány mondta, még nem is reggelizett és

senki sem tudott hollétéről felvilágosítást adni.

Pedig ő nem mert az ügyvéd jóváhagyása nélkül semmit tenni, s nem is

indult el, mint tervezte, Dózia után. Elhatározta, hogy megvárja az

ebédlőben Holcsi visszatértét és a szerint intézi teendőit, a hogy az

elrendeli, mit tegyen.

Az ebédlőben terített asztalt talált, de még minden érintetlen volt

azon, sem Dózia, sem a házi úr nem fordult meg ott a reggel folytán, s

ő volt az első, ki étkezéshez fogott.

Lassan szürcsölte teáját, koronkint a falon függő hangos ketyegésű

órára pillantott, s mind nagyobb csodálkozással látta, hogy tíz óra

felé járt az idő, a misének már régen végének kellett lenni és sem

Dózia nem jött, sem gyámapja nem mutatta magát mi megfoghatatlan volt

előtte.

Éppen el akarta hagyni az ebédlőt, midőn hevesen föltárult az ajtó s

Holcsi rohant be rajta, izzadtságtól borítva, mintha futott volna.

--Honnét jön?--kiáltott föl kinézésétől megriadva Klára.

--Jer szobámba, ott majd megtudod, de előbb egy levelet kell

fogalmaznunk.

Sietve mentek a mondott helyre s az ügyvéd íróasztalához ülve, gyorsan

írni kezdett, fönhangon mondván a szavakat, miket papirosra tett:

Tisztelt Holcsi úr!

Végre nyomában vagyok annak a fiatal leánynak, kit feleségem hetek óta

keresett. Megtudtam, hogy az önnél tartózkodik s ma a déli órákban

érte jövök, hogy magammal vigyem és ha ellenállásra találnék az önök

részéről, a rendőrséget veszem igénybe: Készítse elő az utazásra, mert

onnét azonnal a vasúti indóházhoz hajtatok vele együtt.

Eszthey Bertalan gróf.

--Mire való ez a levél?--kérdé megütközve Klára.

--Ha Dózia megjön, felolvasom ezt előtte s nem kételkedem, hogy ő

annyira megretten, hogy azonnal el fog veled utazni, minek rögtön meg

kell történni.

--De hát miért? mi történt?

--Nincs időm bővebb magyarázatra, csak anynyit mondok, hogy Dózia ma

korán reggel eltávozott a háztól s én ezt ablakomból látva, utána

mentem, ki nem a templomba tartott, hanem kerülő utakon a tó partjára,

hova én igen távolról követtem, hol ő háttal felém leült egy

fatörzsre, kezébe hajtá fejét, gondolkodott és várni látszott valakit.

--Azután?--kérdé a legnagyobb bámulattal s visszatartott lélekzettel

Klára.

--Meghúzódtam az erdő levágott s rakásra halmozott fái mellett és

szintén vártam, mi nem tartott hosszú ideig, mert nemsokára Oroszlay

grófot pillantottam meg, ki sietve közeledett Dózia felé s midőn

hozzáért, karjába vette és csókokkal halmozta el.

Klára szája széléig elhalványodott e hihetetlen hírre.

--Le-he-tet-len,--rebegte álmélkodva.

--Úgy van, a hogy mondom és nem hallgathatom el, hogy szépen vigyáztál

rá, kinek gondjára volt bízva s idáig jutott egy férfival, kiről mi

azt sem gyanítottuk, hogy ismeri.

--Álmomban sem jutott ilyen eszembe és még most is...

--Mindegy, akármi a véleményed, a mit elmondtam, azt saját szemeimmel

láttam s kétség nem férhet hozzá.

--Most már értem a levél czélját,--rebegte félig leverten, félig

haraggal Klára.--Dóziát el kell innét távolítanunk.

--Még pedig mielőbb. Mihelyt haza jön, fölolvasom neki e levelet, s ő

annyira megriad, miként készen lesz az utazásra. Azért készülj, hogy

egy óra mulva indulhassatok.

--De így állván a dolgok, ha például ő nem akar majd menni?

--Teszünk róla!--viszonzá Holcsi oly mogorva, fenyegető hangon, hogy

Klára összeborzadt.

--És hova megyünk?--kérdé azután.

--Egyelőre Budapestre, később tovább. Ez a leány, mint tudod, rám

nézve vagyont képvisel és a jelek után itélve, Oroszlay beavatkozása

megfoszthat attól. Azért minden áron elejét kell vennünk, hogy az ne

történhessék. Értsd meg jól, minden áron!

Klára hangokat hallott a kertben s az ablakhoz szaladt.

--Dózia jön!--mondá gyámjának, ki rögtön az ajtó felé közeledett, hol

annak be kellett lépni az ebédlőbe, s pár percz mulva szemközt álltak

egymással a küszöbön.

--Hála Istennek, gyermekem, hogy itt van,--kiáltott föl Holcsi s

észrevette, hogy Dóziának sötétpiros lett arczocskája s szeme

elborult, mely pár pillanat előtt még boldogságban tündökölt.

A rossz lelkiismeret, gondolta az ügyvéd.

--Kiván valamit tőlem?--rebegte elfogultan a leányka.

--Mindenekelőtt olvassa ezt a levelet.

Dózia reszkető kézzel vette át a papirost, sejtvén, hogy abban rá

nézve valami rossz foglaltatik, mert úgy Klárának, ki közel jött

hozzá, mint Holcsinak különös szomorú és vésztjósló kifejezést látott

vonásain, kik feszülten lestek a levél hatását arczán, mely perczről-

perczre rémültebb és izgatottabb lett.

--Soha!--kiáltott föl Dózia könybelábadt szemekkel.--Én Eszthey grófot

nem követem, inkább...

--Mit szándékozol tehát tenni?--kérdé Klára.

--Megszököm innét, elmegyek előle, de hogy is tudta meg ittlétemet?

--Bizonynyal Oroszlay gróf mondta meg neki.

--Ő nem!--kiáltott föl meggondolatlanul Dózia, azután gyorsan

elhallgatott, észrevéve gyanus tiltakozását.--Azt hiszem, a gróf nem

is tudja a nevemet.

Ez utolsó szavak által helyre akarta hozni meggondolatlanságát, de az

már kevés hatást tett hallgatóira, hisz mindketten tisztában voltak

vele.

--Az most már mindegy is, kitől tudta meg hol és kilétét Eszthey...--

kezdé az ügyvéd kenetteljes hangon, mi részvétét akarta kifejezni.--

Leveléből olvashatta elhatározott szándékát, s én, fájdalom, most már

mit sem tehetek megvédelmezésében.

--Ki akar neki szolgáltatni?--kérdé rémülten a leány.

--Mit tehetek?

--Klára!--kiáltott föl zokogva Dózia s hozzáfutott és kebelére vetette

magát.--Segíts rajtam, adj tanácsot, mit tegyek, inkább bármire

hajlandó vagyok, minthogy ama gyűlölt palotába visszatérjek, hol

cselédszobában lett volna lakásom, s a grófné mindenki előtt

rejtegetni akart... Engem! ki nem vétettem soha senkinek, s úgy bántak

velem, mint a gonosztevővel, kit meg akarnak menteni a büntetéstől.

Klára átölelte a zokogót, de fején keresztül egy diadalmas pillantást

vetett gyámjával, s gyorsan mondá:

--Nem, Dózia, mi nem engedhetjük, hogy elvigyenek tőlünk, de csak egy

mód van, hogy Eszthey gróf erőszakoskodásait megakadályozzuk.

--És az?--kérdé reményteljesen Dózia.

--Azonnal el kell utaznunk Budapestre, és onnét tovább, hogy még

nyomodat se találhassák meg.

--Menjünk!--kiáltott föl Dózia.--Menjünk azonnal bárhova... Én készen

vagyok.

--Tehát siessünk. Te gyorsan reggelizzél, én azalatt bepakkolok egy

bőröndöt a legszükségesebb holmikkal... Nemde, gyámatyám, megegyezik

tervünkbe?

--Ha Dózia kivánja, megteszem! Azonban gondolja meg jól gyermekem, a

mit cselekszik, nehogy később--nem tudjuk, hogy alakulnak a dolgok:

engem szemrehányás érjen.

--Soha!--mondá szenvedélyes föllobbanással a leányka.--Szabad

akaratomból megyek el, s nincs hatalom, mi visszatarthasson.

--Ime, papiros és tinta. Írja meg ezt az elhatározását néhány sorban,

hogy fedezve legyek minden eshetőség ellen.

És Dózia készséggel írta le, mit az ügyvéd tollába mondott, azután

gyorsan költötte el reggelijét, mialatt Klára elkészített mindent az

utazásra s fél óra mulva kocsin ültek s röpültek az indóház felé, hol

kevés ideig kellett várniok a berobogó vonatra, mely őket a Dózia

által rettegett «veszély» elől a fővárosba szállítá.

--Vigyázz, nehogy írhasson Oroszlaynak!--súgta Klárának Holcsi,

mielőtt elutaztak s az helyeslőleg intett fejével és az ügyvéd

kirobogni látván a fogatot, elégedetten dörzsölé kezét s szemei

szemüvege alatt villogtak az örömtől, mialatt suttogta:

--Most már kereshetik őt, a merre akarják. Addig, míg én szükségét és

hasznát nem látom, hogy Eszthey megtalálja Dóziát, nem fognak nyomára

akadni és akkor? Nos, akkor sok pénzzel lesz gazdagabb Holcsi ügyvéd.

Csöndben tölté a vasárnapot, evett-ivott, pihent. Zalánczról senki sem

mutatta magát s már remélte, hogy a mitől félt, nem következik be s

Eszthey nem látogat el hozzá falusi magányában, mi egyrészt kellemes

volt neki, másrészt közönyt látott abban, mi nem illett tervének

keretébe s félni kezdett, hogy nem éri el czélját.

Nos, akkor megeresztünk egy második határozott formába öntött levelet

a grófnak, mi fölrázza őt lelki nyugalmából és cselekedni fog. Addig

várunk Isten nevében, hisz a dolog nem sürgetős, nem is veszélyes,

csak ha--Oroszlay közbelépése jutna érvényre...

Így elmélkedett a kert illatos bokrai között szivarozva, s nézte a

fehér felhőket és később a szeliden alászálló napot, mely lángtengerbe

önté végső sugaraival a csöndes tájat, s az erdők fáinak sötétzöld

koronáit, midőn egyszerre kocsizörejt hallott és megriadva ugrott föl

helyéről.

Az épület előtt uri fogat állt meg s Eszthey ugrott le arról.

--Itthon van a nagyságos úr?--hallá kérdezni Holcsi és tudván, hogy

most már nem kerülheti ki vendégét, kisietett a kertből annak

fogadására, kivel folytatandó társalgását már hónapok előtt

kigondolta, s bár kellemetlen volt annak már nem várt jövetele, nem

érte készületlenül, mint a hogy minden rosszaság és ravaszság folyton

rendezve volt az ő soha nem pihenő elméjében.

A két férfi feltünő hideg meghajlással köszönté egymást.

--Bocsánatot kérek, hogy itt falun zavarom,--kezdé Eszthey, mialatt

bementek a házba s az ügyvéd szobájába vezeté vendégét.

--Mindenkor és mindenütt szolgálatára állok méltóságodnak,--viszonzá

Holcsi udvariasan, helylyel kinálva meg a grófot,

--Ön ismer engem?

--Van szerencsém--látásból.

--Kétszer kerestem irodájában, de sohasem találtam, s megtudván, hogy

a közelben lakik és tegnap velünk egy vonaton érkezett, siettem

fölhasználni az alkalmat.

--Valami sürgős ügyben?

--Nem éppen sürgős, de rám nézve fontos... Tud ön arról, hogy egy

névtelen levél küldetett hozzám pár hónap előtt, melyben egy «fontos

ügyről» volt szó, miről a kegyed irodájában kaphatok fölvilágosítást.

--Névtelen levél?--kérdé csodálkozva az ügyvéd.--Nem, gróf úr, arról

nem tudok, s miféle czélból iratott az?

--A czélt nem tudom Sőt az is megfoghatatlan előttem, kinek jutott

eszébe névtelen levelet intézni hozzám, holott azt bárki neve alatt

tudathatta volna velem.

--Mikor kapta gróf úr azt a levelet?

--Hónapok előtt, de miután az elhányódott, a napot nem tudnám

meghatározni.

--És ez ügyben keresett engem méltóságod?

--Miután a levél önre hivatkozott, siettem fölkeresni irodáját.

--De nem voltam otthon. Sajnálom, hogy hiába fáradt hozzám, azonban

azt kell tudnom, miféle ügyben kellene felvilágosítást adnom?

Eszthey arczán zavar látszott e kérdésre.

--Van nekem egy fontos ügyem, melyben évek óta fáradozom s nem tudok

eredményre jutni és ama levelet olvasva, arra a gondolatra jöttem,

hogy esetleg arról lehet szó, de úgy látszik, csalódtam, miután ön nem

tud arról semmit.

--Nincs sejtelme arról méltóságodnak, hogy ki írhatta a levelet?

--Legtávolabbról sem gyanakszom senkire.

--De az illetőnek mégis kell tudni gróf úr «fontos ügyéről».

--Az kétségtelen,--viszonzá zavarral Eszthey.--Bár körülbelől tizenöt

éve annak, hogy a mondott ügy kezdetét vette.

--Valamely fontos titok gróf úr multjából?

--Egy gyermekről van szó, ki eltünt és én sokáig kerestem s ki ha él,

most már nagy leány lehet.

--És gróf úr még mindig óhajtaná föltalálni?

--Természetesen! Az legfőbb vágyam.

--Tudakozódott méltóságod a lefolyt évek alatt arról a leányról?

--Igen és nem,--mondá folytonos zavarral Eszthey.--Eleinte sokat

fáradtam föltalálásán, de hasztalan volt minden, később már

elfelejtettem s most egy éve lehet annak, hogy...

--Beszéljen, kérem, egészen őszintén. Az ügyvéd olyan, mint az orvos,

ki csak úgy segíthet a bajon, ha annak minden részletét ismeri.

--Igaza van,--mondá gyors elhatározással a gróf.--Tehát kezdjük

előlről. Emlékezik, hogy ezelőtt tizenöt évvel egy szenzácziós

gyilkosság történt Budapesten?

--Történt több is, nem tudom, melyiket érti méltóságod,--viszonzá

Holcsi s szemüvege alatt villogtak szemei.

A lapokban körülbelül a következő fölhívás jelent meg akkor:

Tegnap este 7 és 8 óra között borzasztó gyilkosság történt a

Soroksári-út egyik házában. Megöltek egy fiatal, beteg asszonyt, ki

kis gyermekével lakott ott egy hónapos szobában. A gyermek eltűnt, s a

nőt halva találta háziasszonya, kitől az a lakást bérelte. Titokzatos

eset volt, mert a nő oly szegénységben élt, hogy a rablógyilkosság ki

van zárva, s egyedül boszú műve lehetett, vagy a gyermek végett

történt, kit el akartak a nőtől rabolni.

--Rémlik előttem, hogy olvastam arról a különös gyilkosságról, mit,

úgy emlékszem, soha sem tudtak földeríteni...

--Soha! A mult évben azonban ismét szó volt a lapokban erről a

gyilkosságról, mit már feledésbe temettek más események. Mert valaki

fölhivásokat tett közzé az ujságokban, s húszezer koronát igért annak,

ki neki hírt ad az eltünt gyermekről, s azt élve vagy halva

föltalálja.

--És ekkor ismét nem tudott senki fölvilágosítást adni?--kérdé

fürkésző tekintettel Holcsi.

--Azt hiszem, nem, mert azt is hozták volna a lapok.

--És gróf úr ismerte ama meggyilkolt nőt?

--Ismertem,--mondá komor arczczal, lesütött szemekkel a kérdett.--Sőt

több évig összeköttetésben álltam vele, de egyszerre ő maga szakítva

azt meg, többé nem tudtam róla semmit. Egy napon elhagyta lakását, s

nem tudatta velem hollétét, és csak akkor hallottam ismét róla, midőn

az ujságok hozták meggyilkoltatását és nevét, de fájdalom, akkor már

későn volt, hogy valamit tehessek érte. A gyermeket azonban mindenfelé

kerestettem, kutattam, de eredménytelenül.

--És mit szándékozott a gyermekkel tenni gróf úr?

--Mily kérdés!--kiáltott föl hévvel Eszthey.--Neveltetni akartam,

gondoskodni róla és férjhez adni gazdag hozománynyal.

Az ügyvéd pár pillanatig hallgatott, mintha mély gondolatokba volna

merűlve, azután kérdé:

--És gróf úr ama névtelen levél vétele után az eltünt gyermekre

gondolt?

--Természetesen, mi másra czélozhatott volna az?

--Az kérdés, valamint az is, nem akar-e az valami zsarolás lenni,--

mondá figyelmeztetőleg az ügyvéd.--Gróf úr nős ember lévén, nem

szeretné, ha ez a dolog nyilvánossá lenne?

--Magától értetődik, hogy ez rám nézve kellemetlen volna. Sőt válságos

lehetne.

--Nos, gróf úr, én nem tudok ama leányról, ki ma, mint mondja,

tizenhetedik évében lehet, fölvilágosítást adni, és meg nem foghatom,

miért utasította méltóságodat ama levél írója hozzám? Azonban, ha

megbíz annak keresésével, én már nehezebb ügyeket és titkokat is

földerítettem; iparkodni fogok a gyermek nyomára jönni. Hogy sikerül-e

az, nem tudom, de remélem, mert a föld nem nyelhette el ama gyermeket,

s élve vagy halva nyomára kell jönnünk.

--Szivesen megbízom önt, csak egyre kérem.

--Szabad tudnom, mi az?

--A mennyire lehet, ne vegye igénybe a rendőrség hozzájárulását a

kereséshez.

--Ezt megigérhetem, mert kéz alatt fogok kutatni utána. Azonban

szeretném tudni, kinek volt érdekében most a lapokban tizenöt év után

fölújítani ezt a dolgot?

--Nincs róla fogalmam, sőt azt sem tudom, hogy lett volna ama szegény

meggyilkolt nőnek valamely rokona.

--Az nem is valószínű, hogy ha ő oly szegény volt, annyira tehetős

rokona lett volna, ki húszezer koronát igérjen a gyermek

föltalálójának... Most, tizenöt év után!

--Annak tehetős embernek kell lenni,--mondá Eszthey gondolkodva.

Az ügyvéd habozva kérdé:

--És hajlandó volna gróf úr ugyanoly összeggel jutalmazni azt, ki a

keresett gyermeket föltalálja?

--Kétszer annyival--kiáltott föl szenvedélyes hévvel Eszthey.--De a

gyermek azonosságának kétségkívülinek kellene lenni.

--Az magától értetődik. Tehát számíthatok igéretére?

--Írásban adom, ha kívánja.

Holcsi készséges sietséggel ment íróasztalához s ugyanazt a tollat

adta a gróf kezébe, melylyel Dóziával iratta meg a levelet, melyben az

kijelenté, hogy szabad akaratából távozott Tornyosról.

Eszthey kiállította a kötelezvényt s távozni készült, midőn az ügyvéd

megállítá.

--Egy fontos dolgot elfelejtettünk gróf úr, a keresendő gyermeknek a

nevét.

--Pármai Teodózia,--viszonzá gyorsan Eszthey, s kisietett a szobából,

mintha a kiejtett név üldözte volna...