X.

A pacsirták vígan énekeltek a levegőben, midőn Dózia az erkélyre

lépett s élvezettel szívta be a reggel felséges, üde levegőjét.

Zamatos szellő érkezett a hegyekről s a falu tornyában vidám harang

szólt, mely a híveket templomba hívta.

Dózia is ünneplő ruhájában készült a szentegyházba egyedül, mert csak

kilencz óra volt, s Klára nem akarta elhagyni ágyát.

Dózia előbb körültekintett s szép arczocskáján folytatása látszott a

természet mosolyának. Teljesen beillett ifjúságával, szépségével a

viruló keretbe, hol már a tavasz bimbói kifakadtak, s minden viruló,

üde volt, mint a milyen a kikelet fölébredésekor szokott lenni.

A templom csak néhány száz lépésnyire feküdt Klára házától, s ő

lefutva az erkély lépcsőin, sietve indult ki a fehér útra, mely

czéljához vezetett s melyet Tornyoson léte óta minden vasár--és

ünnepnapon meg szokott járni. Oda rendesen a fehér poros úton ment, de

vissza mindig a tó partját választá sétahelyül. Órákig elandalgott a

kékes víz hullámait szemlélvén és olykor csolnakba ült s közel a

parthoz ringatta magát a föltornyosuló, majd elsimuló habokon.

Hetek multak, mióta Tornyosra érkezett s nagyon bájosnak találta a

falusi életet. Minden új és szép volt itt neki, ki városban növekedett

s a tavaszt, nyarat és őszt néhány busongó fán és bokron láthatta,

melyek hasonlón az ő életéhez, tengették a főváros nehéz, meleg

levegőjében életüket.

Legfőbb vágya mindig a falunlétel volt, melynek bájait, előnyeit,

szabadságát csak könyvekből és képzeletből ismerte, de szerette,

rajongott érte, s végre elérte vágyainak netovábbját, falun volt és

csodálta a felséges természetet, melyben mindenütt Isten képét

látta...

A templomhoz vezető úton előre sietve, a földre szögezte szemét s mint

már oly gyakran ama bizonyos nap óta, álmodozott.

Mit is mondott neki ama szép reggelen Oroszlay, kivel akkor beszélt

először, s addig még soha nevét sem hallotta?

Hogy szereti. De hát hogy volt az lehetséges, oly hirtelen, minden

előzmény nélkül, hasonlóan a kedves madárénekhez, mely váratlanul

szólal meg a zöld levelek közül s hirdeti a tavaszt, a boldogságot és

a szerelmet...

És ő sem késett a felelettel. Ki kellett mondania, a mit érzett.

Kényszerítette valami addig nem érzett hatalom, mi erősebb volt

akaratánál s úgy érezte, hogy szíve szétpattan, ha hallgat, de hisz

csak látni kellett azt a szépséges ifjút, hogy szeressük, szeretetre,

imádásra van ő teremtve.

Ilyen gondolatok között haladt előre, s szive megtelt áhítattal, ajka

halk szerelmi dalt dúdolt s átszellemült arczczal lépett a templomba.

A mise elűzött fejéből minden földies érzést és gondolatot, egészen

átadta magát a vallás szeretetének s midőn az elvégződött,

megfrissülve, vidáman hagyta el az örök imádás szentegyházát és ment a

kerülő útra, a tó partjára, hol fényesen sütött a nap a kékes

hullámokra s ő megállva, élvezettel legeltette rajtok szemét, nem

gyanítva, hogy már a templomból kilépte óta követi a távolban valaki,

ki egyszerre váratlanul állt előtte.

--Jó reggelt,--mondá egy édes csengésű hang, melyet Dózia az első

vallomás óta nem tudott feledni s pirulva viszonzá Jakab gróf

üdvözletét, ki szerelemteljes pillantással függeszté arczára szemét.

--Jó reggelt,--rebegte halkan, elfogultságával küzdve Dózia, s arcza

majd halvány, majd biborpiros lett s az ifjú észrevette, hogy hangja

erősen reszket.

--Ily egyedül szokott templomba menni?--kérdé Jakab, mialatt tovább

mentek.

--Klára lusta fölkelni s ritkán jön velem, de én megszoktam az

intézetben a koránkelést, s minden vasárnap a misére megyek.

--Mikor hagyta el az intézetet?

--Másfél hónapja. Oh, az boldog nap volt rám nézve!--kiáltott föl

örömmel s jókedvvel a leányka, mintha a pacsirta szólalt volna meg a

levegőben.

--És boldognak érzi jelenleg magát?

--Nagyon! Azt hiszem falun születtem, mert a szabad természet az,

melyet mindenekfölött szeretek.

--Nem tudja, hol született?

--Nem!--viszonzá lehorgasztott fejjel Dózia, s hangja egyszerre

szomorúra változott, mi oly különös volt az eddigi, majdnem ujjongva

kiejtett örömteljes szavak után.

--Nem emlékszik gyermekéveire?--kérdé, szemébe igyekezve nézni a gróf,

kinek feszült érdeket fejezett ki hangja, miből Dózia eltalálta, hogy

az ismeri történetét.

--Homályosan...

--Például tudja azt, hol volt, mielőtt az intézetbe ment, s hogy ki

vitte oda?

--Azt tudom, hogy ki vezetett az intézetbe, de akkor csak hat éves

voltam, s azelőtti emlékeim elmosódtak,--viszonzá szorongva a leányka

és szép szemének egy bájos, kérő pillantása kifejezé azt az óhajtását,

hogy ne folytassák a megkezdett beszédtárgyat.

És Oroszlay megérté őt. Bármennyire szeretett volna multjáról tudni, s

talán összeegyeztetni azt, mit tőle hall, Hermance grófnő

történetével, más térre vitte a beszédet, hisz különben is annyit

szeretett volna neki mondani.

--Majdnem három hete, hogy találkoztunk pár órára Tornyoson, s néhány

szót váltottunk, mi határozó volt egész életemre!--kezdé meleg,

olvadékony hangon;--gondolt azóta arra, a mit mondtunk egymásnak?

Dózia fölveté hosszú pilláit, s bensőségteljes tekintettel függeszté

szemét társára, ki visszatartott lélekzettel várta feleletét.

--Minden órában, minden perczben, de még ma is hihetetlen az előttem,

a mit ön nekem mondott... Álomnak hittem és gyakran kételkedtem, hogy

nem képzelődés-e az ön létezése, s láttam-e igazán alakját, és

hallottam-e hangját, hisz az én egész életem álomhoz hasonlít.

Jakab megfogta kezét s lehajolt hozzá.

--Sem akkor, sem most nem álmodik, Dózia, ismétlem, a mit akkor tőlem

hallott. Szeretem, szeretem, szeretem, a hogy csak oly szív szeretni

képes, mely addig, mig önt láttam, soha sem nyilt meg a szerelemnek.

--Oh, Istenem!--kiáltott föl a boldogságtól és kíntól reszketve

Dózia,--ha tudná, mit foglalnak e szavak magukban rám nézve. A

legnagyobb boldogságot, s a legnagyobb kétségbeesést.

--Nem értem, mit akar mondani?--kérdé megdöbbenve Oroszlay, nemcsak a

szavakon, de ama belső zokogástól telt hangtól, mivel az nyilatkozatát

kiejté.

--Szeret engem és én is szeretem, s bármily boldog voltam addig, míg

csak ábrándoztam, most hogy a valóság lebeg előttem, megrettenek annak

szörnyüségétől.

--Szörnyüségétől?

--Az előbb multamról kérdezősködött, s én zavarral feleltem, mert

szégyeltem megmondani, hogy én tulajdonképpen egy fölösleges tagja

vagyok az életnek, ki sem szülőit nem ismerte, sem származását nem

tudja. Ide-oda dobált a sors, s azt, hogy felnőttem, tanultam, éltem

és ruházkodtam, más kegyének köszönöm, kiről azt sem tudom, miért

karolta föl elhagyatottságomat, s mi czélja volt velem?

--Én mindezt tudom!--viszonzá meleg tekintettel Jakab gróf.--Eszthey

grófné mondta el nekem és semmi hatást sem tett az rám. Higyje el, ha

igazán és mélyen szeretünk, nincs hatalom és helyzet, a mi

eltántorítson, s én érzem, hogy csak önnel lehetek boldog, s az ön

birása nélkül haszontalan tagja lennék az emberiségnek.

Dózia nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan volt még, de mind a

mellett lehetetlennek tetszett neki ez a vallomás. Annyira ismerte már

a társadalmi különbségeket, hogy Oroszlay grófnak más az állása a

társadalomban, mint hogy ő nejévé tehesse, s bánatosan rázta meg szép,

nemes formájú fejét és könytől fénylő szemekkel mondá:

--Ha azt, a mit mond, gróf úr, el tudnám hinni, nagyon boldog volnék,

de fájdalom, oly valószinütlen az, minek nem szabad hitelt adnom.

--Majd a jövő megmutatja, kinek volt igaza, s addig bizzék bennem;

higyje, hogy egy igazi barát áll oldala mellett, kinek egyedüli és

legfőbb vágya az ön boldoggá tétele. De arra kérem, ne közölje, a mit

egyedül beszéltünk, ne vétesse észre érzelmeit senkivel. Hogy miért

kérem erre, ma még nem mondhatom meg, azonban gyakran fogjuk egymást

látni, de csak mint idegenek! Olykor átmegyek Tornyosra, s az egész

nyarat új birtokomon töltöm, mit azért vettem, hogy közelében

lehessek, de arra intem, el ne árulja magát, mert végzetes lehetne az

mindkettőnkre nézve, s gondoljon arra, hogy jobban szeretem életemnél,

melynek most már csak az ön birhatása által van becse előttem.

--Oh, gróf úr...--rebegte a leányka, s még valamit akart mondani, de a

szavak érthetetlen dadogásban vesztek el.

--Mondja «Jakab» és ne nevezzen gróf úrnak, Dózia. Egyetlen szerelmem,

kedves drágám,--mondá szenvedélyes föllobbanással az ifjú, s karjába

zárva őt, heves csókokkal halmozá a kedves arczocskát, piros ajkat,

azután elváltak, mert Klára házának közelében voltak, s Oroszlay

visszafordult és ismét a tó partján haladt hazafelé, mialatt Dózia

leült a kert egyik zöld levelekkel borított lugasába, hol könyek

áztatták arczát nagy boldogságában, de egyszersmind gyötrő keservében,

mert csak félig merte magát átadni a reménynek...

Mialatt ő a templomban járt, Holcsi érkezett meg a vasuti állomásról,

mint rendesen minden szombaton délután vagy vasárnap reggel, s az

ebédlőben reggeli várta, hol nemsokára Klára is megjelent, s asztalhoz

ülve együtt költötték el az izletes ételeket, teát, vajat, húst,

süteményt, tojást... Mert daczára, hogy Holcsi nagyon sovány, sárga,

beteges külsővel birt, hatalmas étvágya volt, s annak kielégítésére

nem kimélte a kiadásokat, bár ismeretes volt kapzsiságáról és

fösvénységéről.

--Hol van Dózia?--kérdé, mialatt kenyerét bőven megkente vajjal.

--A templomba ment.

--És te miért nem kisérted őt? Mondtam, hogy igen nagy szabadságot ne

engedj neki.

--Itt nincs veszély. A templomban nincs más, mint parasztnép, s azok

nem törődnek vele.

--Sohasem lehet tudni, mi adja magát elő,--viszonzá gondolkodva

Holcsi, s föltolta szemüvegét homlokára, mit csak akkor tett, ha

egyedül volt Klárával.

--A fővárosban lehetett valami váratlan eseménytől tartani, itt nem!

Budapesten sohasem bocsátottam egyedül és szerencsésen el is hoztuk

onnét, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna, értem ezalatt--

Esztheyéket.

--Inkább csak a grófnétól lehetett tartani, ki mindenfelé kerestette.

Úgy tudom, kikérdezték a bérkocsist, ki amaz éjszakán hozzánk hozta,

de az nem adott semmiféle fölvilágosítást a fiatal grófnak, ki

többször tudakozódott Dózia után. Obrenné hallgat, s más nem tud a

dologról semmit.

--És Eszthey gróf?

--Volt nálam, kétszer keresett, de úgy intéztem, hogy ne

találkozhassék velem. Azért tettem ezt, hogy kiváncsiságát fokozzam, s

midőn nagyon éhes lesz, beadom a szükségeseket neki.

--Miféle ember Eszthey gróf?

--Könnyelmű, ledér, állhatatlan természet, de neje előtt

kifogástalannak akar látszani, s mindannyiszor megriad, ahányszor

valami fölfedeztetés fenyegeti hűtlenségét. Sok pénzbe került már neki

a titkolódzás, s most még többe fog kerülni, ha tervem sikerül, de

nagyon előrelátónak és óvatosaknak kell lennünk, Klára, tartsd ezt

eszedben.

--Rajtam nem múlik semmi! Dózia nagyon szeret engem, ragaszkodik

hozzám, kedvemért bármit megtenne. Bízik bennem, s még annyira

gyermek, hogy semmi sem tűnik föl neki, mi távolról is gyanut

kelthetne benne, vagy éppen fölvilágosíthatná.

--Maradjon olyan! Igyekezz őt a háznál elfoglalni. Keveset olvasson,

nehogy tapasztalatokat nyerjen, s kinyiljék egy vagy másra nézve a

szeme;--mondá figyelmeztető, ravasz arczczal az ügyvéd, mely

kifejezést Klára jól ismert nála, mi ragadozó madárhoz tette őt

hasonlóvá.

--Nem emlékszik kis gyermekkoráról semmire és ha sikerült volna

tervünk úgy, a hogy kigondoltuk, sohasem tudta volna meg Eszthey

grófné kilétét sem, de a véletlen úgy hozta magával, hogy a grófné

éppen aznap oda menjen, s Obrenné már nem mondhatott neki mást, mint a

mit levelében írt Dóziáról, s mely levélnek csupán másnap, Dózia

távozása után kellett volna kezébe kerülni.

--Éppen ily véletlenektől kell tartanunk,--viszonzá reggelijét

bevégezve Holcsi és fölállt az asztal mellől.--Oroszlay gróf

közellététől kissé tartok, s bár kerek húszezer forintot nyertem ennél

az adás-vevésnél, mind a mellett gyakran jutott eszembe: nem vesztek-e

miatta a másik üzletnél, mi sokkal többet fog jövedelmezni, ha simán

megy, úgy a hogy én előre kifőztem.

--Mitől tart, mi jöhetne közbe?--kérdé Klára, ki szintén fölállt

helyéről.

--Először is Dózia nagyon szép, s ha Oroszlaynál nem is szúr szemet

szépsége, de sokan fogják őt látogatni, s lehet, hogy a két Eszthey is

megfordul Zaláncon. Atya és fiú, kik egyforma agyagból vannak gyúrva,

s azt nem szeretném. Dóziát Eszthey Bertalannak először nálam kell

látni, még pedig csak akkor, ha már ő eléggé praeperálva lesz, hogy

mindent elhigyjem.

--Pedig nagyon mulatságos volna összejönni a szomszédokkal,--mondá

fölvillant szemekkel Klára,--különösen, ha mind oly költőien szépek,

mint Oroszlay gróf, sőt a másik is megjárja, ki vele volt itt, midőn a

birtokot megvették.

--Elment az eszed?--kiáltott föl megriadva az ügyvéd.--Csak nem akarsz

olyan társaságban élni, mint Oroszlay gróf és barátai?

--Nem akarok, de szeretnék. És a kinek pénze van, az szívesen látott

vendég mindenütt,--viszonzá bizonyos hetykeséggel Klára.

--Látszik, hogy fogalmad sincs a világi szokásokról, és

figyelmeztetlek, hogy ne ábrándozzál oly dolgokról, mik sohasem

teljesülhetnek, sőt tartsd magad távol minden szorosabb

összeköttetéstől, nehogy az emberek ellessék titkainkat.

--De hát egész életemben így fogok tengődni?--kérdé duzzogva Klára.

--Addig, míg igazán gazdag lész! Mert az a vagyon, a mit ma sajátodnak

mondhatsz, még nem gazdagság, csak neked látszik annak, ki

szegénységben nevelkedtél,--mondá szigorúan az ügyvéd, s elfordult

tőle, ki akarván fejezni, hogy terhére van az a feleselés.

--Amott jön Dózia,--mondá Klára az ablakon a kertbe pillantva,--megyek

elébe.

És kifutott a szobából, ő is szabadulni akarván gyámja tanácsaitól,

miket kedvetlenül fogadott és teljesített, de nem mert akaratának

ellenszegülni, mert tudta, hogy jövője tőle függ.

Dózia megpillantván a felé siető Klárát, már messziről nyájas mosoly

ült arczára, mi oly bájossá tette különben is szelid kifejezésű

vonásait, hogy Klára igazi szeretettel ölte meg.

--Hol jártál ily soká?--kérdé tőle.--A misének régen vége van, s már

gyámatyám is megjött a vasutról.

--A tó partján andalogtam,--mondá kissé elpirulva a kérdett.--Tudod,

mily nagyon szeretem azt a kék szinű hullámos vizet.

--Szép vidéket víz nélkül nem is lehet képzelni,--mondá Klára, s kezét

barátnője karjába ölté, s úgy közeledtek az épülethez, mint két

szerető nővér, s fönt az ablakból látva őket Holcsi, örömben dörzsölte

kezeit ezen a jó egyetértésen, mi czéljainak annyira megfelelt.

--Egészen kezeink közt van ez a leányka, s évek óta szőtt terveimnek

eredménye végéhez közelg,--suttogta, azután ijedten tekintett szét a

szobában, nem hallotta-e valaki szavakba öntött gondolatait, mit óva

őrzött mindenkitől...

A nap vidáman és kellemesen mult el, mint rendesen. Dózia boldog volt,

Klára hasonlóan elégedettnek látszott, s Holcsira nem lehetett

ráismerni, midőn e falusi magányban tölté a napot. Egészen más ember

volt, mint irodájában, hol szőtte-fonta a cselszövényeket; minden

szavára vigyázott s még arczát is félig eltakarta gömbölyű, fekete

szemüvegével.

Mindketten a legelőzékenyebbek voltak Dózia iránt ki

tapasztalatlansága ellenére olykor tünődött a fölött, miért mutatnak,

s éreznek iránta annyi szeretetet, ki végre is egészen idegen nekik.

De kora hozta magával, hogy úgy vette és fogadta a dolgokat, a mint

azokat látta. Soha semmiféle gyanu nem szállta meg lelkét, de mit is

gondolhatott volna ő, ki annyira nem ismerte az életet!

Ismét majdnem egy hét mult el, s közeledett a szombat, hol az ügyvéd

megszokott érkezni, s a leányok nem tudván jobbat tenni a szép

alkonyon, elhatározták, hogy az ügyvédért menő fogatra ülnek, s

elhajtatnak a vasuti indóházhoz elébe.

Ily kirándulásról sohasem volt szó Holcsi és gyámleánya között, az

tehát nem is lett eltiltva nekik, s ők a legjobb kedvvel haladtak a

bájos alkonyon szemközt a könnyű nyári szellővel, mely enyelegve

játszott hajukkal és széles karimájú szalmakalapjuk szalagját vigan

lebegteté.

Midőn az indóházhoz érkeztek, éppen akkor robogott be a vonat, s

szokatlan sokan ugráltak le a fülkékből. Egész csoport fiatalember, s

köztük Enyingi gróf, ki megpillantván a várakozó leányokat, köszönté

őket és talán beszédbe ereszkedett volna velük, ha Holcsi ügyvéd meg

nem előzi őt, s majdnem parancsolólag mondá Klárának:

--Üljenek föl gyorsan! Miféle gondolat ide jönni?

Az utóbbi szavak akarata ellenére röppentek ki ajkain, s arcza oly

rémült kifejezésű és sápadt volt, hogy azok bámulva néztek rá, de

engedelmeskedtek, s a fogaton gyorsan robogtak el, mielőtt még Enyingi

hozzájuk léphetett volna, ki csodálkozva tekintett utánuk.

--Ha jól láttam, Holcsi ügyvéd szállt le a vonatról, s hajtatott el

ama fogaton,--mondá Eszthey Bertalan, ki fiával érkezett Jakab gróf

látogatására.

--Ő volt,--viszonzá Enyingi,--és csodálatosan sietett el innét, mintha

félt volna találkozni velem, kit egyedül ismer a társaságban. Vajjon

miért?

--Én is ismerem őt látásból,--mondá Bertalan gróf,--de a vonaton nem

láttam. Itt lakik ezen a vidéken?

--Nem a saját, de gyámleánya birtokán tölti az ünnepnapokat, s minden

szombaton kirándul Tornyosra.

--És az a két hölgy, kik vártak rá, rokonai?

--Az egyik gyámleánya, a másik nem tudom, miféle viszonyban van vele,

csak annyit mondhatok, isteni szépség!

--Szép? Úgy meg kell vele ismerkednünk!--kiáltott föl Eszthey Béla, s

a többiek nevettek, kik együtt érkeztek velük, a bajusztalan,

gyermekarczú ifjú élénk fölkiáltásán.

--Meglátogathatjuk őket Tornyoson, mely csak félórányira fekszik Jakab

birtokától, ha ugyan ki nem dob a vén sárgaképű uzsorás ügyvéd, mi mai

viseletéből itélve megtörténhetik. Nem tudom, mi lelte ma? Midőn mi

Jakabbal pár hónap előtt nála voltunk, barátságosan fogadott,--mondá

nevetve Enyingi.

--Jakab jár hozzájuk?--kérdé csodálkozva Eszthey Bertalan észrevehető

nyugtalansággal...--Ő, ki kerüli legjobb ismerőseit!

--Hogy jár-e, nem tudom. Zalánczot, mint tudjuk, így hívják új

birtokát, az ügyvéd ajánlotta neki, az ő közvetítésével szerezte meg.

Vele jöttem én is e vidékre azt megtekinteni, s ez alkalommal kerestük

föl Holcsi Kálmánt Tornyoson és ismerkedtünk meg a leányokkal, kiket

az előbb oly gyorsan röpített el közelünkből...

E szavak kicserélése után a fogatokra ültek, melyeket Jakab gróf

küldött értük az indóházhoz, s röpültek Zaláncz felé, melynek vörös

fedele az esti homályban már messziről feltünt szemük előtt, s az

épületet környező erdővel borított hegyek zöld keretében festői képet

nyujtott.