VII.

Midőn bejelentetvén magát, a terembe lépett, Hermancet a pamlagon

ülve, levélolvasással elfoglalva, találta, kinek szemében könnyeket

látott, s ki némán intett, hogy foglaljon helyet közelében.

--Már harmadszor olvasom át e levelet,--mondá szomorú, fátyolozott

hangon.--Dóziától jött az, félóra előtt kaptam, s úgy látom, ő nem

hagyta el a fővárost, de nem akar visszatérni hozzám. Ime, olvassa el

ön is tudósítását.

Jakab átvette a levelet, s bár határozott fölvilágosítást adhatott

volna a leányka hollétéről, hallgatott és olvasni kezdte a levelet,

mialatt a grófné kérdőleg függeszté rá szemét.

Mélyen tisztelt grófné!

Tudva, hogy haraggal, talán megvetéssel gondol reám, félve intézem

méltóságodhoz e sorokat, hogy bocsánatát kérjem, s tudassam, mi volt

az oka, hogy oly háládatlanul hagytam el házát, hol nekem ideiglenes

maradást lett volna kegyes nyujtani.

Talán látta rajtam, hogy örömmel maradtam volna közelében; de azt

mondta, az lehetetlen, e szerint gyanítám, hogy újra egy Obrenné-féle

intézethez hasonló helyre kell mennem, hol újra kezdődik mindaz, mi

ott nekem már tarthatatlan és kiállhatatlan volt és sem korom-, sem

lelkiállapotomhoz nem való!

Fogalmam sincs róla, ki vagyok, de Obrenné sejtette velem, hogy a

grófné kegyeiből élek s ezért hálával tartozom... De hogy miért

gondoskodik rólam s miféle összeköttetés fűz bennünket egymáshoz, azt

nem tudom s Obrenné állítása szerint nem is fogom soha megtudni.

Ez a tudat volt az oka, hogy nem kivántam továbbá jóságát igénybe

venni és megragadtam az alkalmat, mely kinálkozott arra, hogy

megszabadítsam grófnét attól a tehertől, mely lételem által

súlyosodott reá.

Hogy hol vagyok, kinél, mit cselekszem a jövőben, azzal nem kivánom

untatni, levelem czélja csupán az, hogy megköszönjem irántam

tanúsított jóságát és meggyőzzem, miként nem hálátlanság, hanem az

önérzet vitt arra a lépésre, melyet elkövettem, s melyet reménylem,

nem fogok megbánni soha!

Felejtse el a szegény kis Dóziát, ki mindig hálásan fog gondolni

méltóságodra, mint nemesszívü jóltevőjére, s örökre hálás híve marad

Dózia.

--Ez szép, okos és következetes levél,--mondá Oroszlay gróf.

--Azt találja? Én az ellenkezőt hiszem, s meg vagyok győződve, hogy

Dózia ezt a mások befolyása alatt írta, mert az irály oly határozott

és hideg, hogy ő bájos, gyermekes lényével ezt nem írta volna.

--Grófné nem ismeri föl e sorokban védencze egyéniségét?--kérdé

bizonyos mohósággal a gróf.

--Távolról sem! Dózia kissé makacs, de bájos, gyermekes, melegszívü

teremtés, ki ily hideg, kimért, hivatalos levelet nem tudott volna

írni.

--És mégis oly váratlanul, szó nélkül hagyta el a grófnét, mintha

szabadulni akart volna.

--Valaki rossz befolyást gyakorolt rá, s ő még annyira tapasztalatlan,

hogy fogalma sincs arról, mit követett el, s mily fájdalmat okoz

nekem.

--És grófné valóban fájlalja távozását, kinek úgy ítélem meg a

helyzetből, teher lehetett ittléte?

--Egyénileg nem volt az, sőt legjobban szerettem volna őt magamhoz

venni, együtt nevelni Veronikával, s örülni fejlődésének, szépségének,

mert oly bájos, kedves gyermek ő! A fénykép, melyet látott, távolról

sem közelíti meg az eredetit.

Jakab gróf ezt igen jól tudta, s tekintete újra álmodozásba merült,

mert maga elé képzelte az arczot és alakot, melyet pár perczig látott

csak, de teljesen megbüvölte őt...

--És az lehetetlen most?--kérdé érdekkel.

--Teljesen lehetetlen! De ez nem maradhat így; neki vissza kell térni

hozzám és reménylem, meg is fogja tenni.

--Ez a levél nagyon erős elhatározásra vall.

--Ismétlem, nem ő fogalmazta, tollába mondták! De ki? Hol van, miféle

emberek közé került, ezt kell kitudnom, különben megőrülök a

bizonytalanságtól és félelemtől.

Oroszlay talán az életben most először küzdött az őszinteség és

titkolódzás kérdésével. Kinek tegyen szolgálatot? Tudassa-e

Esztheynével, hogy föltalálta Dóziát, az általa oly lázas hévvel

keresett leányt, vagy annak óhajtása szerint cselekedjék, ki titokban

akarja tartani hollétét, s talán boldogtalan lenne, ha ő árulója volna

hollétének.

De tünődése csak pár perczig tartott. Meggyőződése azt mondta neki,

hogy jobb, ha egyelőre elhallgatja Dózia hollétét, s ő fogja a

körülötte történteket figyelemmel kisérni mindaddig, míg az időt

elérkezettnek látja, hogy fölfedezze tapasztalatait.

Mialatt e gondolatokkal tépődött, a grófné csodálkozva függeszté rá

szemét és feszülten kérdé:

--Min gondolkozik, Jakab? Hozott valami hírt Dóziáról?

A kérdett megsimítá homlokát, mintegy föl akarva magát ébreszteni

álmodozásából és tünődéséből, s gyorsan mondá:

--Semmi lényegest grófné, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Béla

is kutatja Dózia hol--és kilétét, s tudni kivántam, megbizta-e őt is

kegyed azzal?

--Ellenkezőleg!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Mint önnek mondtam,

sem vele, sem férjemmel nem akarom közölni Dózia létezését, s annál

kevésbé az általuk látott leány kilétét... Beszéltünk az éjszakai

eseményről tegnap az ön jelenlétében, de más alkalommal nem volt arról

szó, s Béla valószinűleg azért foglalkozik vele, mert nincs más dolga,

s érdekesnek találja az éjjeli tüneményt.

--Azt mondta nekem, hogy megtalálta a bérkocsit, melybe a leányt

beszállni látta.

--Így azt is megtudta, hova vitte az őt?--kérdé élénk aggodalommal

Hermance.

--Nem! A kocsis nem adott neki semmiféle fölvilágosítást.

--Csodálatos! De hála Istennek, hogy ő nem tudott meg semmit,--mondá

látható megkönnyebbüléssel Esztheyné.

--Egy kérdést intézek önhöz, grófné, mi talán szerénytelennek látszik,

de nem abból ered s a felelet megtagadása tetszésétől függ,--mondá

azzal a kedves bájjal Jakab gróf, mi lényét oly ellenállhatatlanná

tette.--Nagy baj következnék abból, ha Bertalan megtudná Dózia

létezését?

Egy pillanatnyi csönd következett, mialatt Hermancenak arczát láng

borítá s láthatólag habozott a felelettel.

--Szeretnék önnek felelni és nem tudom, hogyan részletezzem azt, mi

mélységes titok, s mit kegyed következtet nehéz helyzetemről.--Nem

beszélhetek, s csak annyit mondok, hogy képzeljen oly helyzetet, hol

két ember a legszorosabb összeköttetésben él, szeretik, becsülik

egymást, biznak egymásban, igaznak, őszintének tartják kölcsönös

szavaikat, tetteiket... És egyszerre pirulva kell egymás szemébe

nézniök, mert... mert...

--Elég, grófné!--kiáltott föl majdnem megrettenve Jakab, s arcza a

szokottnál is halványabb színü lett.--Helytelen volt kérdésem és

bocsánatot kérek érte; de újra biztosítom, hogy föltétlenül bizhatik

bennem, ki reméli, hogy nemcsak hiven, de ügyesen fog eljárni

megbizásában.

--Köszönöm,--viszonzá még mindig biborszinnel arczán Hermance, s oly

fölindult volt, hogy midőn vendégét készülni látta a távozásra,

egyetlen szóval sem tartóztatá, s néma kézszorítással váltak meg és

Oroszlay majdnem leverten hagyta el a palotát.

Az alkony homálya sötét éjszakára kezdett válni, midőn kilépett a

kapun, melynek belseje már meg volt világítva, s a portás a palota

előtt jobbról-balról álló lámpákat gyujtogatta.

Jakab gróf nem tudván kiszámítani, mennyi időt töltött a grófnénál,

óráját húzta elő, s rápillantva látta, hogy hét óra múlt, ebéd ideje

van és ment a kaszinóba.

Utja közben egy jó barátjával, Enyingi Loránd gróffal találkozott, kit

ő még Csetneken hagyott a vadászó társaságban, s csodálkozva látta a

fővárosban létét.

--Vége a vadászatnak,--mondá az, Jakab kérdő pillantására

válaszolva.--Mindenki elment, s holnap érkezik Veronika grófnő, ki

távozásod után, azt hiszem, nagyon rosszul mulatott.

--Ez csak képzelődés!

--Miért is tüntél el oly gyorsan?--kérdé nevetve Enyingi,--tudván,

hogy vérző szívet hagysz magad után.

--Feljösz a kaszinóba?--kérdé egykedvüen Jakab gróf, válasz nélkül

hagyván barátja szavait.

--Természetesen, ebédelni szándékozom.

És együtt mentek az ebédlő terembe, hol egy és ugyanazon asztalhoz

ülve, megrendelték ebédjüket.

--Mi ujság a fővárosban?--kérdé Enyingi gróf.

--Budapest ujságjait nem tudom és tudod, hogy soha nem is törődtem

azokkal.

--Még mindig álmodozással töltöd az időt? Az igazat megvallva, azt

hittem, valamely szerelmi kaland szólított el Csetnekről.

--Csalódtál, mint a hogy találgatásainkban rendesen csalódni szoktunk.

--Ki-ki a maga szokása szerint...--mondá Enyingi, élvezettel hajtva le

a gyöngyöző pezsgőt.--Én például másért nem hagytam volna el oly

kedves helyet, mint Csetnek, hol minden megtörténik arra, hogy az

ember jól érezze magát.

--Ennek nem mondok ellent, de nekem nagyon is sok volt az

élvezetből... Belefáradtam.

--Mint rendesen, ha a hölgyek nagyon kitüntetnek, de hisz mindenütt

rajonganak érted!

--Arról nem tudok.

--Szép a szerénység, de a túlszerénység hiba!

--Én nem érzem találva magam, azonban beszéljünk másról. Hajlandó

volnál egy szivességet tenni nekem?

--A legnagyobb örömmel.

--Birtokot akarok vásárolni, s szeretném, ha eljönnél velem, midőn azt

megtekintem.

--Szivesen, de nem értek hozzá és bámulatba ejt, hogy te, ki

uradalmakkal birsz, birtokot akarsz venni. Hol?

--Egy szép vidéken, hol erdők vannak. Az én birtokaim mind az Alföldön

feküsznek, s nyáron élvezhetetlenek.

--Tehát falun akarsz lakni?--kérdé csodálkozva Enyingi, ki sohasem

volt tisztában Jakabbal, s minden tettében valami különöst vagy

titokszerüt látott.

--Azt még nem határoztam el, hogy mit fogok tenni, de változtatni

akarok életmódomon, s meglehet egészen falura megyek.

--Álmodni a magányban! Hisz itt sem teszel mást,--mondá mosolyogva

Enyingi.

--Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom!

--Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni

ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát.

--Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az

nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű

ébredést okoz.

--Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is

van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet,

s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk

minden vésznek.

--Miért mondod ezeket nekem?

--Mert szeretlek és féltelek.

Jakab elmosolyodott.

--Mindenki ugy ítél, a hogy érez,--mondá enyelegve,--s nemde, ha az

élet élvezeteiben usznám, s a nagy többséghez hasonlóan fecsérelném el

napjaimat, erőmet, ifjuságomat, nem jutna eszedbe aggódni miattam?

--Az volna a természetes.

--Szerinted! Én az ellenkezőt hiszem és légy nyugodt, ha éltem nem úgy

alakul, mint én remélem, el fogom viselni tudni, a mi reám méretett.

--De életmódod természetlen... Járatlan utakon jársz és eltévelyedel.

--Hol van az megírva, hogy útjaim járatlanok? Szerintem az a helyes

nyom, melyet hajlamaimnál fogva követek.

--Meg kellene nősülnöd! Állásodban az kötelességed volna.

--Félek boldogtalanná tenni egy fiatal teremtést, ki hozzád hasonlóan

gondolkoznék.

--Mily hévvel véded álláspontodat,--kiáltott föl rossz kedvvel

Enyingi.--Látom, hogy hasztalan beszélek, azért térjünk a

birtokvételre. Mikor akarod, hogy menjünk.

--Pár nap mulva. Tehát jösz velem?

--Erről előre biztos lehettél. Vagy kételkedtél bennem?

--Nem, de még egy kérésem volna hozzád.

--Rendelkezésedre állok mindenben.

--Bizonyos okokból neked kell szerepelni mint vevőnek! Hogy miért

kérlek erre, azt később majd megmondom.

Enyingi meglepetve tekintett rá, ily különös titkolódzónak még sohasem

látta, bár az igen ritkán nyilatkozott meg előtte, ki pedig majdnem

legjobb barátja volt.

--Ma csupa rejtély vagy,--mondá elmosolyodva.

--Számíthatok reád?

--Feltétlenül mindenben.

--Köszönöm... Írni fogok, s tudatom veled az indulás napját.

--És angolországi utad most elmarad?

--Egyelőre. Előbb megtekintjük a birtokot.

--De ha csakugyan mint vevő fogsz fellépni, úgy majd mégis kisül az

illetők előtt, ki a birtok vásárlója,--mondá Enyingi, ki különben is

kiváncsi természetű volt, s ez a szerinte különös dolog nagyon

érdekelte.

--Természetesen, csak kezdetben nem akarok mint vevő szerepelni.

--Félsz, hogy nagyobb lesz az ár neked, mint másnak volna?

--Arra nem is gondoltam, más okaim vannak arra, hogy te szerepelj a

birtokvételnél és kérlek, ne szólj utazásunkról senkinek.

--Hallgatni fogok róla,--viszonzá Enyingi, kinek kiváncsisága a

legmagasabb fokig föl volt csigázva.

Ekkor elvégezvén az étkezést, elhagyták az ebédlőt, s a külső

termekben ismerőseik közé vegyültek, de Oroszlay csak rövid ideig

maradt, s bizonyos elégültséggel távozott a kaszinóból, tudván, hogy

egy lépéssel közelebb jutott Dózia láthatásához.

Hogy mi czélja van neki e találkozással, arra nem gondolt. Sokkal

nagyobb idealista volt, mint hogy számításokba vagy következtetésekbe

bocsátkozzék. Egész élete oly harmonikusan folyt le eddig, hogy

sohasem készített előre terveket. Minek? Hisz soha egyetlen akadályra

sem talált, s a mire vágyott, azt rendesen minden nehézség nélkül el

is érte.

És még sem érzett unalmat, mint az a hozzá hasonló egyéneknél történni

szokott; mert belvilága oly gazdag volt, hogy betölté minden idejét, s

a lét kedves volt neki a nélkül, hogy az élet valódi boldogságát--a

szerelmet élvezte volna...

Vidáman és elégedetten érkezett haza. Teljesen elfelejté azt a

kellemetlen hatást, mivel az Eszthey-palotából távozott. Nem is

gondolt többé az ott folytatott párbeszédre. Nem törte fejét azon a

rejtélyen, mely miatt Hermance grófnőt pirulni látta...

Alvószobájába érve, kinyitotta ablakát, s élvezettel szívta be a

tavaszi balzsamos levegőt, mely idegeit átjárta. Mélázva nézte az égen

felkelő, későn érkező, s a fellegekből kibontakozó holdat.

A természet fakadóban volt, s az ő szive is a bimbóból kifejlődő

virághoz hasonlitott. Eddig szunnyadt, most közelgett rá nézve az

ébredés ideje, s ajka többször önkénytelen suttogá: Dózia, Dózia!

És végre ágyára dőlve elszunnyadt, hogy álmodjék tovább a tavaszról és

szerelemről, s teljesen erőt vett rajta egy bájos álom, mi a jövő

boldogságában ringatá.