VI.

Oroszlay gondolatokba mélyedve haladt le a széles, szőnyeggel bevont

lépcsőn, s lépett az utczára, midőn egyszerre az ifjú Eszthey hangját

hallá, ki hazafelé jött, s őt kilépni látván, vigan kiáltotta nevét.

--Tőlünk jösz?--kérdé föltartóztatva őt haladásában.--Nemde, senkit

sem találtál otthon? Anyám ilyenkor kocsikázni szokott.

--Ellenkezőleg, a grófné otthon van és fogadott. És te honnét jösz?

--Egész nap futkostam ama bérkocsi után, melyről tegnap este

beszéltünk jelenlétedben, talán emlékszel rá.

--Melyben egy női alak nyargalt el, kiről az a vélemény, hogy a

palotából lépett ki.

--Ugyanaz, s kiről senki sem tudja, hogy ki lehetett, valóságos

rejtély ez az eset.

--És megtaláltad a kocsist?--kérdé Jakab gróf tettetett közönnyel.

--Meg! Beszéltem vele, de ő semmit sem akar arról tudni, hogy valakit

vitt volna ez utczából, miután én leszálltam fogatáról.

--Mi oka volna arra, hogy titkolja... Talán részedről csak képzelődés

volt a látvány?--mondá mosolyogva Jakab gróf.

Béla nagyon komoly képpel viszonzá:

--Ha nem tudnám, hogy enyelegsz, komolyan megharagudnék rád e

szavakért.

--Valóban? Tehát teljesen bizonyos vagy abban, a mit állítasz?

--Mintha mellettem történt volna. Láttam a női alakot elsuhanni

oldalamnál, de oly gyorsan ment, majdnem futott, hogy szemügyre sem

vehettem, azonban utána néztem s akkor láttam, hogy az általam

elhagyott fogatba ugrott és elhajtatott.

--És miért érdekel ama hölgy kiléte?

--Mindnyájunkat érdekel, miután azt sejtjük, hogy a palotából ment

ki,--viszonzá hévvel Béla.

--Miféle száma van a bérkocsinak?

--172! Én tegnap este ültem rajta először.

Oroszlay arczán meglepetés látszott, mert az volt az ő rendes

bérkocsija, ha a fővárosban időzött, s ez a véletlen igen előnyös volt

rá nézve.

--És most mit készülsz tenni, abban hagyod a további kutatást?--kérdé

az ifjútól, nem említve, hogy ő ismeri a kocsist, ki nem akarta

fölfedezni, hova vitte az éjjeli alakot...

--Szó sincs róla! Ha valami érdekel engem, azt nem hagyom abba, míg

végére nem járok,--viszonzá majdnem gyermekes kérkedéssel az ifjú,--s

ez igen különös dolog...

--A tény érdekel vagy a leány?

--Mindkettő! Valami titokszerűséget látok lappangani alatta s azt

akarom földeríteni.

--Nos, hát szerencsét hozzá!--mondá mosolyogva Jakab gróf s kezét

nyujtá a fiatalembernek, ki sietve fordult be a palota kapuján.

Oroszlay folytatta útját. Őt is érdekelte a dolog, bár nem tudta, hogy

jutott ahhoz, hogy Hermance őt tüntette ki bizalmával, melyet sem nem

keresett, sem nem érdemlett, de bár nem volt kellemes neki ez a

megbizás, sokkal udvariasabb természettel birt, semhogy ne igyekezett

volna annak a legjobb módon megfelelni.

Ő különben sem kedvelvén a társas életet, sokat volt egyedül, s ennek

következtében sokat gondolkozott, olvasott és írt, s bár soha

nyomtatásban meg nem jelent tőle semmi, halomszámra szőtte a

regényeket, és kigondolt mesék papirra tételét, s ennélfogva minden

regényes vagy titokteljes esemény érdekelte, és a grófnő elbeszélése

felköltötte figyelmét. Megmagyarázni magának az összefüggést nem

tudta, de oly sokat tartott a nőkről s annyira tisztelte Esztheynét,

hogy mindazt, mi önkéntelen fölmerült agyában, igyekezett elfojtani és

nem törődni azzal, mit az elhallgatott előtte, bár nem tagadhatta,

hogy Hermance nagy érdeklődése ama fiatal, eltünt, gyönyörű leány

iránt különös és megmagyarázhatatlan volt előtte.

És azért, hogy azt tartották róla, miként ő az életet keresztül

álmodja, semmi esetre sem volt közönyös a külső behatások iránt, s

figyelemmel kisérte az élet napfényét és árnyait, de távol tartotta

magát mindattól, mi költői nyugalmából fölrázhatta vagy méltatlan

módon érinthette volna.

Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta,

tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége

rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett

távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük

vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát

még jobban keresték... És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely

hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem

tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább

gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az

igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta

vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik

valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos

megbizásra.

Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes

bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.

Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár

az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a

fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb

lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.

A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe

hajtott.

Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját

kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:

--Vadász-utcza 12. szám.

És a mit várt, bekövetkezett.

A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul

állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva

a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász-

utczába.

Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:

--Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.

És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis

szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána

nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg,

hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.

--Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni,--mondá az egyik irodasegédnek,--

vigye be neki, kérem, névjegyemet.

De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent

meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála

szokatlan vendéget szobájába.

--Parancsol velem, gróf úr,--kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket

gördített hozzá.

--Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök,--kezdé jól szemügyre véve

őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos

emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva

elrejteni...--Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre

kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek

közvetítésével.

--Szolgálatára állok,--viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.

--E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is,

mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.

--Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent

megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.

Jakab gróf elmosolyodott.

--Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy

mondták nekem, hogy gazdag ember.

--Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb,

mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.

--Ez a ház sajátja, nemde?

--De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.

--De úgy tudom, birtoka is van?

--Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha

nehéz munkámtól szabadulhatok.

--Milyen megyében?

Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:

--Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény

körülményeim.

--Meg fogom magyarázni kérdéseim okát,--viszonzá gyorsan Jakab, ki nem

szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is

messze ment kérdéseivel.--Említettem, hogy barátom birtokot akar

venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több

helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni

ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel

fekszik a fővároshoz.

--Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna

a vevőnek?

--Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.

Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült

arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:

--Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot,

csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.

--Melyik megyében?

--Pozsonyban, közel magához a városhoz.

--Tehát az ön birtoka is ott van?

--Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.

--És meg van a földekkel elégedve?

--Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a

birtoknak.

--Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog

érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az

első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes

teendői.

--És mikor lesz szerencsém?

--A legközelebbi napokban,--mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a

miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance

védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a

fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban,

mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.

--Családja jelenleg talán már falun van?--kérdé feszülten.

--Nincs családom, nőtlen ember vagyok.

--Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése

alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.

--Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én

is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó

ellátásban részesülnének.

--Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?

--Azaz, hogy van is, nincs is.

--Hogy értsem ezt?--kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.

--Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány,

sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész

háztartással.

Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát

eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra

bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb

egykedvűséggel mondta:

--Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk

ajánlatával.

--Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr?--kérdé Holcsi mohó érdekkel,

mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna

biztos igéretet csikarni ki tőle.

--A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban,

azonban nemsokára.

E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem

nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra

előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.

--A többi magától fog jönni,--gondolá.--Ily bonyolódott dolgoknál a

véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni

fog megtudnom valamit.

És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két

fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám

csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az

megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a

fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely

mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy

másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit

Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki

szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte

kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.

És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek

tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal

gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem

tudva, mit cselekszik.

A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly

gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.

Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb

egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek

nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:

--Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek.

Szólj, ki vagy és mi a neved?

--Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél

után?--kérdé határozott hangon a bérkocsistól.

--Lehet,--mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.

--Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.

--Gróf úr, én nem emlékezem.

--Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?

--Csak az egyiket,--mondá kedvetlenül a kocsis.

--Mi a neve?

--Azzal nem szolgálhatok.

--Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem,

beszélni fogsz,--mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.

--Kérdezzen, gróf úr.

--Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?

--Egyik utcza sarkán... Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül

ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát

és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak

tetszett, s alig számítottam díjazásra.

--És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.

--A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt

forintot nyomott a kezembe.

--Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?

--Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő

hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki

kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy

tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem,

hogy hollétét nem árulom el.

--És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre,

azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét,--

mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a

váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs

megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf

lakása felé...

Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s

nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle

kérdést intézett hozzá.

Izgatottnak és szórakozottnak érzé magát, s majdnem kábult agygyal

lépett a szobába, hol egyik székbe ereszkedve, lehunyta szemét és

ábrándozott, mit gyakran tett, de most egészen más álmai voltak, mint

rendesen.

Ő bár ritkán fordult meg Budapesten, mind a mellett kisded palotája

volt a fővárosban, melyet évek előtt vett egy festőtől, ki tönkre ment

s összes szép képeivel és értékes műkincseivel adta el a kisded

palotát, melynek freskóval borított falait ő maga tarkítá be, s igen

nehezen vált meg tőle.

A tágas, világos ateliert Jakab gróf könyvtárrá és dolgozó-szobává

alakítá át, hol legtöbb idejét tölté, ha otthon volt, s most belépve

oda, gondolatait akarta rendezni, melyek hasonlítottak a lázas

képzelődéshez, s folytonos izgatottságban tartották agyát és szívét.

--Meg vagyok babonázva?--kiáltott föl indulatosan, midőn órákig

tartott ez az állapot, melyből nem birta magát kiragadni, s fölugrott

helyéről és föl és alá járt a nagyterem szőnyegén... Vére oly sebesen

keringett, hogy szíve dobogását hallani vélte, s keze és feje forró

volt, szemét lángolni érzé.

De végre férfias akarattal győzte le ezt a beteg, ideges gyöngeséget.

Ablakához állt és nézte az utcza nyüzsgő életét, mi, látva a mások

jövését-menését, saját tehetetlen képzelgését juttatta eszébe, majdnem

szégyenlette lelki állapotát, s el akarta magával hitetni, hogy

Eszthey grófnéhoz kell mennie, hírül vinni, amit Holcsi ügyvédnél

látott és tapasztalt.

De azután elbátortalanodva gondolt a tervezett látogatásra, érezve,

hogy a mit Esztheyné rábizott, az most már az ő ügye is lett, mert

minden áron tudni akarta, ki az a csodaszép fiatal leány, kit Pármai

Teodóziának hivnak s ki a grófnét oly nagyon érdekli.

Egy ideig még tünődött ama kérdés fölött, mitévő legyen a jövőben, de

az, hogy elmegy az ügyvéd birtokára, hol Dóziával megismerkedhetik,

tisztán állt előtte.--Viszek magammal egy barátot, ki a birtok vevője

gyanánt fog szerepelni, sőt ha kell, meg is veszem a birtokot,

csakhogy közelében lehessek annak a bájos gyermeknek, ki oly hatást

tett reám, minőre az életben nem emlékszem...

Szeretett volna Hermance grófnőtől minél több részletet hallani róla,

s megdöbbenéssel gondolt ama lehetőségre, mi annak elbeszélésekor

támadt agyában, s mi akkor közönyösen hagyta. Esztheyné megbizta őt

egy kényes titokkal, mit sem férjének, sem fiának nem volt bátorsága

megmondani, s szorongattatásában őt választá közvetitőül. Ez volt a

hatás, mit akkor érzett, most azonban más szinben látta a dolgokat, s

ez a lehetőség leverte és mélyen szomorítá. Szeretett volna bizonyosat

tudni és mégis félt tőle, de mindamellett vette kalapját, s midőn már

alkonyodni kezdett, elhagyta lakását és gyalog, lassan ballagva, még

mindig gondolatokba mélyedve ment Hermance grófnő palotája felé, kiről

tudta, hogy abban az időben otthon szokott lenni és őt kétségkívül

fogadja...