VIII.

--Ah, Klára, mily boldog vagyok!--kiáltott föl ismét és ismét Dózia

ama két nap folytán mióta megérkeztek Tornyosra, Lamberth Klára

birtokára.

Klára ilyenkor mosolyogva nézett rá, s azután szép arczocskájának

állát kezébe vette és jobbról-balról megcsókolta. Egyáltalában oly

kedves, előzékeny volt Dóziához, úgy az ügyvéd, mint gyámleánya, hogy

az teljes szívből igazat mondott, midőn azt állítá, hogy boldognak

érzi magát.

A két leány szobája nagy kertre nyilt, melyet ugyan nem lehetett volna

«a park» pompás nevével fölruházni, de téres, virágdús és árnyékos

volt, s elég helylyel bírt, hogy Dózia egész nap futkoshasson benne, s

élvezze a szabad mozgást, melytől emlékezete óta el volt zárva.

Szobáját majdnem egész nap meleg, fényes sugarak áraszták el, mi most

a tavasz kezdetén még kellemes volt. A fehér muszelin-függönyök, s

fehér fából készült ágy és butorok kedves, szüzies hatást tettek a

belépőre. Egy nyitott szekrényen könyvek feküdtek, a falakon

napsütötte tájképek, melyek szelid nyári délutánt, arató ünnepet,

pusztai jeleneteket ábrázoltak, s Dózia szemei, úgy a könyveken, mint

a képeken és vidám, fehér butorzaton koronként meleg, hálás,

bensőségteljes pillantással nyugodtak.

Reményteljesen tekintett a jövőbe, hisz ha tizenhét évesek vagyunk, az

oly szépnek látszik, a nélkül, hogy határozott formába tudnánk önteni,

a mit várunk az élettől. És Dózia nem készitett terveket, hisz máris

oly igézően alakult a sorsa, hogy csak azért imádkozott mindennap,

miként sohase változzék meg a jelenlegi élete...

A két leány a napnak legnagyobb részét együtt tölté. Klára

társalkodónője kisérte őket Tornyosra, s bár továbbra is a házban

maradt, nagyon alantas szerepet játszott, s csak akkor vett részt

társaságukban, ha erre föl lett szólítva.

Egyáltalán Lamberth kisasszony, daczára fiatalságának, nagyon önálló

természettel bírt. Mint barátnőjének mondá, kora árvaságában megszokta

a gondoskodást önmagáról és körülményeiről, s tudva, hogy saját

birtokán van, jött-ment, rendelkezett és parancsolt, s gyámatyjához

való viszonya is egészen különös volt, majdnem úgy látszott, hogy ő

parancsol az öreg úrnak.

Dózia ezt bár észrevette, nem gondolkozott rajta. Neki sohasem lévén

alkalma a gyermek, szülők vagy gyámok egymáshoz való viszonyát

tanulmányozni, nem tudta megitélni, miféle viszony szokott azok között

lenni, s ő maga örömmel vetette alá magát Klára akaratának, annál is

inkább, mert mint mondtuk, az nagyon jó, barátságos, előzékeny volt

iránta. Arra, hogy miért karolta őt föl, miért beszélte rá az intézet

titkos elhagyására, sohasem gondolt. Természetesnek tartá, hogy az nem

akart egyedül lenni, ki már az intézetben biztosítá őt, hogy soha sem

érzett oly vonzalmat emberi lényhez, mint hozzá, s boldog volna, ha

együtt tölthetnék életüket.

Ezzel és több ilyféle rábeszéléssel sikerült Klárának őt odáig vinni,

hogy az intézetet titkon hagyja el, s menjen az ügyvéd lakására, míg

ő, nehogy Obrennében gyanút keltsen, pár napig még ott marad, s azután

követni fogja. Arról, hogy gyámatyja részéről jól fogadtatik,

biztosította, s azzal az eréllyel, mely sajátja volt, ostromolta a

leánykát, ki végre engedett kérésének.

Elébe tárta, hogy sem neki, sem annak senkije sincs a kerek földön.

Hogy Obrenné mondta neki, miként pártfogónője kegyelméből nevelteti, s

valószínüleg örülne, ha megszabadulna tőle. És végre, mi vár rá a

jövőben, ha az intézetet elhagyja? Nevelőnő vagy társalgónő lesz, míg

nála testvéri szeretetre talál, fényes élet vár rá. Együtt utaznak,

együtt élvezik az életet, mert ő elég gazdag, hogy mindent

megengedhessen magának, mi élvezetet és örömet szerezhet

mindkettőjüknek.

Dózia sokkal tapasztalatlanabb volt, és sokkal inkább gyermek, hogy

tovább gondolt volna annál, mit Klárától hallott.

Mindehhez hozzájárult még az, hogy őt magát is nem egyszer

foglalkoztatta az a kérdés: kije és mije ő pártfogónőjének, ki oly

nagylelküen gondoskodik róla? És olykor halvány emlékek merültek föl

benne a multból, mikre azonban csak homályosan emlékezett. Igen korán

került Obrennéhez, s oly kicsi volt, hogy eleinte nem is részesült

oktatásban. A szép fiatal nőt, ki oda vitte «mamának» kellett

neveznie, de hogy ez nem volt anyja, azt többször értésére adta

Obrenné, őt mindig hálára intve iránta, kinek gondoskodása nélkül

valószínüleg el kellett volna vesznie.

Eleinte sokkal kisebb volt, mint hogy e figyelmeztetésekkel törődött

volna. Később azonban lelki fejlődése hozta magával, hogy elmélkedni

kezdett különös helyzetén. És különösen midőn Klára az intézetbe

került, beszéltek arról gyakran együtt, ki mindjárt az első percztől

pártfogásába és szeretetébe fogadta, s örömmel csatlakozott hozzá,

hisz oly idegennek és elhagyatottnak érezte magát...

Igy jött köztük létre az egyesség, hogy ő bucsut mond a multnak és az

intézetnek, s titkon elhagyja azt, ki eddig gondoskodott róla, de hogy

kinek az ő létele teher, azt úgy Obrenné, mint Klára gyakran elmondták

neki. Az előbbi talán meggondolatlanságból, az utóbbi érdekből, de

egyforma hatással a tapasztalatlan leányra.

Nagy lelki megrázkódáson ment keresztül, míg el tudta magát a

távozásra határozni, s még nagyobb próbáltatások vártak rá, midőn

szökési szándéka fölfedeztetett, s őt Eszthey grófné magával vitte. Az

ő egyénisége inkább türelmes, meleg, ragaszkodó tulajdonságokból állt,

s egyszerre daczos-, titkolódzó--és engedetlennek kellett látszania,

ha nem akarta föladni boldogságáról és függetlenségéről szőtt

reményeit. Eleinte hallgatott, megtagadott minden fölvilágosítást,

mert félt elárulni, hogy az ügyvéd lakásának a czíme zsebében van,

hova neki menni kellett, s hogy semmi áron nem tud megválni ama

tervtől, mivel Klára hosszú idő, hónapok óta kecsegteté. És midőn azt

kérdé a grófnétól: nem maradhatnék-e itt? s az nemmel válaszolt: nem

tett le ama reményről, hogy a következő napokban majd foganatosítja

tervét, s fölkeresi az ügyvéd lakását, mely szándékát még jobban

megerősíté Hermance tagadó válasza.

Klárának igaza van,--gondolta,--ennek a szép, jószivű asszonynak

terhére vagyok, nem tud velem mit kezdeni, s örömöt szerzek neki

távozásommal, és hálával gondol majd rám, hogy megszabadítottam

terhétől.

Szomoruan követte Ernesztinét, és föllázadt büszkesége, hogy őt annak

szomszédságában helyezték el, mint valami cselédet. Mint tudjuk,

visszautasított annak részéről minden kérdést, s a kis lakatlan szoba

láttára valóságos keserüséget érzett, visszagondolva Klára napfényes,

vidám elbeszéléseire, hogyan fogják együtt tölteni az életet.

Tehát elhatározta, hogy megkisérli a szökést még az éjszaka folytán,

vagy kora hajnalban, de le nem fekszik, és lesni, várni fogja a

perczet, hol lehetséges lesz szobáját s a házat észrevétlenül

elhagynia.

Neki akart indulni a sötét éjszakának. Különös bátorságot érzett, s

élénk képzelődése kifesté a továbbiakat, hogy fogja fölkutatni az

utczát és a házat, hol Holcsi ügyvéd lakik, ki várja őt, s meg volt

győződve, hogy eljut czéljához.

És úgy is történt, a véletlen, a mi oly nagy szerepet játszik

életünkben, neki is segédkezett. Elvezette őt vágyainak czéljához, s

most nagyon boldog volt, mert a mit Klára igért, azt meg is tartotta,

s az elébe tárt ragyogó jövőt megvalósulva látta...

Két napot töltöttek a falusi házban, midőn Holcsitól levél érkezett,

melyben tudatta, hogy a következő reggel vendégekkel érkezik, kik a

szomszéd eladó birtokot fogják megtekinteni.

Klára megelégedéssel vette ezt a hirt, s tudni látszott róla, míg

Dózia valósággal megijedt az idegenek érkeztének gondolatára.

Ő még soha sem forgott emberek között. Kedélye gyermekes volt, lelke

szüzies, s csak a veleszületett komolyság tette tapintatossá és

helyzete ügyessé, mert bár hetek óta csak átmenetileg gondolt

körülményeire, mind a mellett olykor szomoruságot érzett

elhagyatottsága miatt.

Hogy kik voltak szülői, azt sohasem remélte megtudni, mert csupa

idegenek közt élt, kik multjáról sem tudhattak, s az egyedüli

Esztheyné grófné lehetett volna, ki talán ismerte származását, de vele

nem remélt többé találkozni.

És pedig erre a gondolatra nem az vitte, hogy holléte örökre titokban

maradhat előtte, hanem hogy az oly haragot érezhet iránta, mi őt

örökre kitörölte emlékéből...

A következő napon szép üde tavaszi reggel volt, midőn a vendégek

megérkeztek. Egyike azoknak, mikor az ember élvezettel szivja be a

levegőt, s tüdejét mintegy tágulni érzi a tavaszi szellő fuvallatára.

Klára és Dózia a muszelin-függönyök mögül nézték az udvarra robogó

fogatot, melyről három férfi ugrott le. Hogy Holcsit kivéve, kik

voltak azok, nem tudták, s alakjukat csak egy pillanatig láthatták,

azután eltüntek a lépcsőházban.

A hosszú, régi emeletes épület a kert közepén emelkedett. Körül volt

véve virágtáblákkal; most azonban még nem nyujtottak azok szinpompát,

mert a kertész csak pár nap előtt ültette ki a virágokat s azok

többnyire fakadó bimbóban voltak.

A kert magas vasráccsal volt körülkerítve s mellette mint a katonák,

egymás mellett magas jegenyefák nyultak föl beláthatatlan magasságban,

mi százados régiségüket mutatta. A vasrácson kívül futott a fehér

országut, azon túl virágos rét s még távolabb hullámzó tó, melynek

kékes vizén csolnakok lebegtek.

A látóhatárt rengeteg erdő szegte be, melynek háta mögött nagy hegyek

emelkedtek...

Megérkezve és elhagyva a fogatot, a három férfi megállt a lépcsőház

küszöbén, s Holcsi a vidék szépségeire tette őket figyelmessé, mit

azok igazi bámulattal szemléltek és Enyingi gróf többszörös

fölkiáltással adott tetszésének őszinte kifejezését, míg Oroszlay néma

maradt, de vonásai kifejezték elragadtatását.

--Ön igen szép vidéken lakik ügyvéd úr,--mondá Enyingi,--élvezet lehet

itt a nyarat tölteni.

--Csakhogy, fájdalom, nekem kevés részem van az élvezetből, mert

dolgaim kötve tartanak a fővároshoz s csak ünnepnapokon szoktam

kijönni.

--De minden oly lakályosnak látszik, lehetetlen hogy a ház üresen

álljon.

--Nincs is az elhagyatva. Gyámleányom lakik itt nyáron át teljes

háztartással s jelenleg egy barátnője van nála.

Ha e perczben el nem lettek volna foglalva a társalgással s Jakabra

pillantottak volna, lehetetlen, hogy észre ne vegyék annak arczán a

halványságot, mely azt e szavakra borítá.

--E birtok,--folytatta Holcsi,--tulajdonképpen gyámleányomé, s kedvem

volna hozzá megszerezni azt is, mit méltóságtoknak ajánlottam

megvételre, mert az határos ezzel. Azonban azt hiszem, okszerübb csak

felerészben tenni hozományát birtokba, s ez az oka, hogy nem

reflektálok rá, holott igazán megéri az árát, a mit érte kérnek.

--Mikor tekinthetjük azt meg?--kérdé Oroszlay, csakhogy valamit

mondjon, mert eddig némán hallgatta a társalgást.

--Csak egy kis reggelivel szolgálok, azután mehetünk,--viszonzá

Holcsi, mialatt kitárta a mellékszoba ajtaját vendégei előtt, kik

beléptek, mely helyiség egyszerüen, de jó izléssel volt butorozva.

Jakab gróf gyors pillantással tekintett körül, mintha valakit keresne,

de a szoba üres volt s arczán csalódás látszott.

A nap teljes fényével sütött be az ablakon s vidámmá, nyájassá tette a

helyiséget, melyből, hogy csak kis idő előtt távozhatott valaki,

mutatta egy az ajtó közelében elejtett zsebkendő s egy a pamlagon

felejtett női szalmakalap, mellette napernyő.

--Talán zavartuk a hölgyeket?--kérdé Enyingi, fölemelve a padlón

heverő kendőt.

--Meglehet, hogy itt voltak és kiosontak, hallva az idegen hangokat,--

viszonzá mosolyogva az ügyvéd, kinek rendesen komor, savanyu arczához

sehogysem illett a nevetés.

--Sajnálom, hogy elűztük őket ebből a nyájas szobából, mely

valóságosan napsugárban fürdik.

--Mindjárt behivom őket, mert valószinüleg a közelben várnak reánk:

kérem, uraim, menjünk reggelizni.

E szavak után Holcsi egy mellékajtóhoz sietett, fölnyitotta azt és

midőn az ifjak átlépték a küszöböt, nemcsak terített asztalt találtak,

de két fiatal hölgyet is, kiket udvariasan köszöntöttek s az ügyvéd

bemutatta őket a leányoknak.

Klára bizonyos jártassággal fogadta a vendégeket, míg Dózia majdnem

ügyetlennek látszott mellette s arczát biborpir önté el, mialatt

Enyingi megnémulva a bámulattól, míg Jakab gróf élvezettel tekintett

rájuk.

Hol vette magát itt ez a szépség?--gondolta Enyingi, s önkéntelenül

barátjára pillantott és annak kifejezését látva, percz alatt tisztában

volt a birtokvásárlással, mit eddig nem tudott megmagyarázni

magának...

Asztalhoz ültek.

Egyszerű, polgárias kiállítással volt az megterítve. Hideg ételek,

bor, sör, gyümölcs izletes elrendezéssel, s csak tányért váltani jött

be olykor egy fehérkötényes és kisded fejkötős szobaleány, a házi ur

maga kinálta s maga szolgálta ki vendégeit.

Közönyös tárgyakról folyt a társalgás és ha Enyingi már nem lett volna

tisztában a dolgok állásával, fölvilágosítja őt Jakab gróf

elfogultsága, kit soha sem látott oly tétovázónak, mint az étkezés

alatt.

Alig evett valamit, keveset beszélt s legtöbbnyire Klárához intézte

szavait, de komoly, mély tekintetű szemének pillantása gyakran

elröpült Dóziához, ki hasonló elfogultsággal ült helyén s halvány

arczának átlátszó bőrén kétfelől rózsaszin karikák égtek.

Enyingi bajusza alá rejté mosolyát s majdnem diadalmat érzett erre a

fölfedezésre.

Ez a férfikülsőbe öltöztetett mimóza-virág, ki megközelíthetetlen volt

eddig a nőknek, ki hagyta a legszebb hölgyeket sóvárogni maga után:

most megtalálta azt, ki szivét elrabolta!

Ez olyan világfinak, mint Enyingi, páratlan fölfedezés volt. Egész

belső része ujjongott az örömtől.

De mind e fölfedezések daczára elfogulatlanul evett és társalgott s

igyekezett belevonni a beszédbe Dóziát, ki azonban egyhangú

feleleteket adott s tündöklő szemeinek hosszú pilláit alig merte

fölemelni.

De annál élénkebben társalgott Klára, ki fiatalsága daczára nagyon is

jártasnak látszott a mulattatásban. Szemében volt valami macskaszerű

ravaszság s Enyinginek föltünt az a gyakori gyors tekintet váltása,

mit az gyámjával cserélt s mi rá, maga sem tudta mi okból, rossz

hatást tett és valami titkos czélt, előre megbeszélt egyetértést vélt

alatta rejleni.

A megtekintendő birtokról alig esett szó, s Klára csak egyszer tett

arról említést, földicsérvén azt, a mennyire csak tudta, s e dicséret

alatt kutató pillantást vetett Oroszlay grófra.

--Tulajdonképpen, gróf úr, melyikük szándékozik az eladó birtokot

megvenni?--kérdé Enyingihez fordulva.

--A melyikünknek megnyeri a tetszését--viszonzá kitérve a kérdett.--A

tulajdonképeni vevő én volnék, de lehet, hogy barátom tulajdona lesz

az, ki szintén ilyen szándékkal foglalatoskodik.

--Így szomszédok lennénk,--mondá Klára, Jakabra szögezvén szemét.

--És én erre az esetre gyakran időznék nála, már csak a szomszédság

kedvéért is,--válaszolt Enyingi, látva barátja szórakozottságát, ki

folyton azon tünődött, ki ez a gyönyörű leány, kit Pármai Teodóziának

hivnak s lehetne valamelyik főherczeg gyermeke.

Ez a titokszerüség kettős érdeket kölcsönzött neki s az oly fogékony

kedélyek, mint az övé, párosulva azzal a csodálattal, mit iránta már

első futó találkozásukkor érzett, nem tudnak szabadulni a hatás alól

addig, míg valami bizonyosat nem tudnak.

Szerencsére a reggeli bevégződött s a fogat az ajtó előtt állt.

--Mehetünk,--mondá Holcsi, ki előtt mindaz, mi Enyingi figyelmét

felkölté, teljesen észrevétlen maradt. Sem Dózia pirulására, sem Jakab

gróf elfogultságára nem figyelt, csak egyetlen czél lebegett előtte,

hogy a birtoknak gazdag vevőt találjon, melynek eladása rá volt bízva

s nagyszerű nyereséggel kecsegteté.

--És bucsut veszünk,--mondá Oroszlay meghajtván magát a leányok

előtt.--A birtok megtekintése után azonnal az indóházhoz hajtatunk.

--Ah! azt igazán sajnáljuk!--kiáltott föl Klára,--azonban ha gyámatyám

megengedi, egy második kocsin mi is követjük. Dózia még nem látta a

kastélyt belülről, melynek vörös fedele ide látszik, s belseje érdemes

a megtekintésre.

--Ez pompás terv!--kiáltott föl önkéntelen megfeledkezéssel Dózia,

kinek vidám, elfogulatlan hangját csak most először volt alkalmuk

hallani az ifjaknak.

--Ha kedvük van, tehetik,--viszonzá Holcsi.--Mi előre megyünk s kiadom

a rendeletet, hogy gyorsan fogjanak egy második kocsiba és utánunk

jöhetnek.

Ez a terv, úgy látszott, az egész társaságnak megnyerte tetszését,

mert Jakab gróf is egyszerre megélénkült és látható derült kedvben ült

föl a fogatra Enyingi mellé, míg az ügyvéd a kocsis mellett foglalt

helyet.

Haladás közben, mintegy hangulatot akarva gerjeszteni az ügyvéd, nem

szünt meg vendégeit a vidék nagyszerű szépségére figyelmeztetni, kik

gyönyörködve szemlélték a felséges erdő, mező és hegyek között

váltakozó tájat.

A kastélyhoz érkezve, mely félórányira feküdt Holcsi birtokától s nagy

kiterjedésű park vette körül, leugráltak a fogatról, s mindenekelőtt

kívülről vették az épületet szemügyre. A ház régiségét mutatták a buja

folyondárok, melyek hosszú évek során egészen befedték a falakat, s a

sötétzöld, széles levelek közül különös ellentéttel emelkedett ki a

vörös tető.

Az ablakok hosszúk és keskenyek voltak s mintegy belevágva látszottak

lenni a folyondárokba, míg az ajtó--és ablakrámákat zöldes moha

köríté.

--Régen nem lakik itt senki?--kérdé Enyingi.

--Néhány éve, hogy a kastély üresen áll. A tulajdonos meghalt, s az

örökösök pört folytattak egymás ellen és addig a birtokot nem lehetett

áruba bocsátani.

--Lássuk belül,--mondá Oroszlay, s miután már egy ott állongó öreg

ember által fölnyittatott az épület főajtaja, mindhárman a szobába

léptek, hol zárt, penészes levegő és szag fogadta őket, s nem a

legjobb hatást tette, bár az ablak tábláinak fölnyitása által gyorsan

enyhült az első benyomás, midőn a tavaszi balzsamos levegő és a nap

fényes sugarai áraszták el az üres, tágas, elhagyatott termeket.

Oroszlay elől ment s Enyingi és az ügyvéd követték, sokkal gyorsabban,

mint hogy beható megtekintés lehetséges lett volna, s ez feltünt

Holcsinak, ki koronkint megállítá Jakab grófot s egyre-másra

figyelmeztette.

Az pedig tettetett érdekkel hallgatta beszédét, míg gondolatai másutt

kalandoztak, Dóziánál és már el volt határozva, hogy megveszi a

birtokot, bármi lesz is az ára, s bármily állapotban legyenek a

szobák.

Azért nem is sok figyelemre méltatta azokat, mi az ügyvédet láthatólag

nyugtalanná tette, mert azt sejtette e közönyből, hogy az nem tetszik

a grófnak, ki az utolsó teremben Enyingihez fordulva kérdé:

--Nos, hogy tetszik az épület és környéke? hisz tulajdonképpen te vagy

a vevő.

--Addig nem itélhetek, míg a birtokot nem láttam,--viszonzá a kérdett,

kinek csak most jutott eszébe, hogy mit határoztak Jakabbal az adás-

vevésre nézve.

Az ügyvéd ismét megélénkült, mert annak vette Oroszlay közönyét, hogy

ő csak mint jó barát szerepel Enyingi oldalán, s ezentul egész

figyelmét arra fordítá.

--Természetesen, gróf úr,--mondta helyeslőleg Enyingi megjegyzésére.--

De meg vagyok győződve, hogy a földeket látva, el lesz ragadtatva

azoktól.

--Csak azért kérdem,--mondá Jakab gróf,--mert arra az esetre, ha te

nem volnál hajlandó a vételre, én megveszem azt... A vidéktől el

vagyok ragadtatva, a kastélyt kevés erővel helyre lehet állítani, s

mint tudod, az orvosok nekem folyton hegyi levegőt ajánlanak.

--Én nem állok utadban,--viszonzá Enyingi.--Az ügyvéd úr majd ajánl

mást, nemde? Most pedig menjünk a kertbe...

Holcsi örömben úszott.

Midőn a ház egyik erkélyére léptek, hogy áttekintsék a park

természetes szépségeit, mert a kertészet nem jöhetett számba, munkás

kezek nem látszottak sehol. Enyingi az ügyvédhez fordulva kérdé:

--Engedje meg, ügyvéd úr, hogy megkérdezzem, miféle összeköttetésben

áll kegyed azzal a két ifjú hölgygyel, kiket házában láttunk?

--Az egyik, Lamberth Klára, gyámleányom, kiről, árva lévén, én

gondoskodom,--viszonzá láthatóan kellemetlenül érintve a kérdett.--A

másiknak Pármai Teodózia a neve s gyámleányomnak barátnője, ki

meghivta őt magához a nyári hónapokra.

Jakab gróf, bár kissé távolabb állva a beszélőktől, feszülten figyelt

az ügyvéd szavaira.

--És hova megy ő az őszre, ha Lamberth kisasszony visszatér a

városba?--kérdé Enyingi.--Hol van ő tulajdonképpen otthon?

--Azt nem tudom,--viszonzá kitérve az ügyvéd.--Klára az őszig

nagykorusítva lesz s úgy hallottam tőle, hogy utazni megy és

valószinű, hogy fiatal barátnőjét is magával viszi, kinek

körülményeiről én semmit sem tudok.

--Ő valószinüleg szintén árva?

--Meglehet...--mondá gyorsan, majdnem kedvetlenül Holcsi, és tovább

ment, mintha a további kérdezősködést ki akarná kerülni.

Majdnem egy egész órát vett igénybe a kastély környéke s a nagy

kiterjedésű kert szemlélete, midőn a két fiatal hölgy megérkezett s a

férfiakhoz csatlakozott.

Enyingi azonnal Klára mellé szegődött a park utjain, mintegy alkalmat

akarva adni barátjának, hogy Dóziával maradjon, ki lesütött fővel

haladt oldalánál.

--Emlékezik még kegyed, hogy egy pillanatig a fővárosban

találkoztunk?--kérdé tőle Jakab, igyekezvén szemébe nézni.

--Emlékezem.

--És most azonnal megismert?

--Oh, igen!--viszonzá szép szemét fölvetve a leány, s egy pillanatig

oly melegen, oly bensőségteljesen találkozott pillantásuk, mint az

első látásnál.

Oroszlay elhalványodott e tekintetre. Oly mélyen hatott az rá, hogy

szive hangosan dobogni kezdett.

--Gondolt azóta reám, úgy mint én kegyedre a napnak minden órájában?--

kérdé halkan.

--Számtalanszor!

--És örült viszontlátásomnak?

--Teljes szivemből.

--Köszönöm,--rebegte nagy fölindulással az ifjú s a gyors, váratlan,

édes vallomásra szédülni érzé fejét.

Most, midőn a hallgatás jege meg volt törve, Dózia mosolyogva emelte

rá szemét, de megdöbbent annak halványságától s nyugtalanul kérdé:

--Rosszul érzi magát?

--Egy ideges fájdalom czikázott át szivemen, a boldogságtól.

És igazat mondott. Rendesen békés csöndben, álmodozásban élő lénye

csodálatos átalakuláson ment e perczek alatt keresztül. Dózia, mint

álmainak édes alakja, már napok óta foglalkoztatá képzeletét, de most

oly valamit érzett szivében, mi eddig ismeretlen volt előtte;

fájdalmas boldogságot, szomorú előérzetet, sőt megfoghatatlan

félelmet, mint ha szerelmét vész fenyegette volna... Honnét eredt,

miből jött ez az ideges nyugtalanság? Maga sem tudta, csak az állt

előtte tisztán, hogy ezt a gyermeket kimondhatatlanul szereti, örökre

meg van büvölve általa, s legyen az bárki, nincs hatalom, mi

elválaszsza tőle...

Ekkor utólérték őket a többiek és Holcsi nem is mozdult többé Jakab

gróf oldala mellől, kivel később a birtokot tekintvén meg, tudatta

annak árát, s bár Enyingi azt igen drágának találta, szóval

megkötötték a szerződést s az ifjak úgy utaztak el, mintha igen jó

munkát végeztek volna. Oroszlay most már mint a birtok tulajdonosa

távozott a tornyosi indóházból, hogy másnap a fővárosban végezze a

továbbiakat s az ügyvéd nagy megelégedésére meghatározták az órát,

melyben ő azt a szerződés aláirása végett irodájában fölkeresi.