V.

Vidáman sütött a nap, midőn Hermance kilépve a palota kapuján, az első

kocsiállomáson bérkocsiba ült s a Vadász-utczába hajtatott.

Megjegyezve magának férje leveléből a házszámot, tudatta ezt a

kocsissal s könnyű léptekkel ment föl az emeletre és be az ajtón, mely

az ügyvéd czimtábláján a Holcsi Kálmán névvel ékeskedett.

Pár percznyi habozás után a belső szobába nyitván, fiatal, kopott

ruhájú férfiúval állt szemben, kivel tudatván óhajtását, az egy nagy,

tágas terembe vezette, hol többen ültek íróasztaluk mellett s a

mellékszobából magas, szikár, sárgaképű ötven-hatvan év között lévő

fekete szemüveges férfi dugta ki fejét, talán a beszédre, mi

behallatszott hozzá, Holcsi Kálmán.

--Az ügyvéd urat keresem,--mondá Hermance a fekete szemüveges úr felé

közeledve.

--Méltóztassék belépni.

Midőn a mellékszobában voltak, az ügyvéd betette az irodába vezető

ajtót, s helylyel kinálta meg vendégét, ki egy gyors pillantással

körültekintett, azután leült s erőltetett nyugalommal mondá:

--Kegyed különösnek fogja találni jövetelem okát. Én fölvilágosítást

jöttem kérni az ön gyámleányáról, Lamberth Kláráról, ki Obrennénál

tartózkodik.

--Nem értem jól nagyságod szavait,--viszonzá igazi vagy tettetett

csodálkozással az ügyvéd.--Mi tekintetben adhatnék én fölvilágosítást

Lamberth kisasszonyról, s különösen mily czélból tudakozódik kegyed

utána?

--Megmondom önnek.

Holcsi e szavak alatt leült íróasztala mellé s czeruzát vett kezébe,

mintha föl akarná jegyezni vendége szavait.

--Mindenekelőtt tudatnom kell önnel, ki vagyok,--folytatta Hermance az

ügyvédre szegezve szemét, talán várva a hatást, mit nevének kiejtése

annak arczára varázsolni fog.

Holcsi várakozásteljesen, de nyugodtan állta ki a kutató szemek

pillantását.

--Eszthey Bertalanné grófné vagyok, s azért jöttem, hogy egy bizonyos

ügyben beszéljek önnel és fölvilágosítását kérjem Lamberth

kisasszonyra nézve.

--Csodálkozom ezen a kivánságon,--viszonzá az ügyvéd,--mert

gyámleányom soha semmiféle téren nem szerepelt s azt sem foghatom meg,

honnét ismeri méltóságod nevét és létezését.

--Azonnal el fogom mondani.

Holcsi kezét szája elé tartva köhögött, mi Hermance szerint bizonyos

nyugtalanságot akart palástolni.

--Obrenné intézetében évek óta volt nekem egy fiatal védenczem, kit

neveltetek s ez a leány onnét meg akart szökni és midőn vallatóra

fogtam, azt mondta, hogy Lamberth Klárához akart menni, ki tartást,

ellátást ajánlott neki stb., s kinél ő elhagyván az intézetet, azontul

tartózkodni fog... Így tudtam meg az ön gyámleánya létezését és nevét.

--Bocsánatot kérek, grófné, itt tévedésnek kell lenni,--mondá

határozottan az ügyvéd.--A kegyed védencze nem mondott igazat. Mert

Klára ma is Obrennénál van, neki nincs lakása, melyet fölajánlhatott

volna, sőt ő maga is azért van az intézetben, mert nem tudtam

ideiglenesen máshová elhelyezni, s addig marad ott, míg nagykorusítom

őt és átadom vagyonát.

--Mindezeket elmondta nekem Obrenné szóról-szóra így a védenczemnek

még is az ő tudtával és fölhivására kellett bátorságot venni az

intézet elhagyására, mert neki egyetlen ismerőse sincs a fővárosban.

--Mi a neve a méltóságod védenczének?

--Pármai Teodózia.

--Különös név,--jegyzé meg az ügyvéd, de látszott rajta, hogy csak

azért tette ezt a megjegyzést, hogy mondjon valamit, s gondolatait

összeszedje.

--Nem találom különösnek,--mondá hidegen Hermance, kire az ügyvéd

egyénisége igen rossz hatást tett s látta, hogy az titkolódzik, és oly

száraz, zárkózott modorban beszél vele, mintha ellenségének tekintené

őt, ki az életben ma először találkozott vele.

--Lehet, hogy csak rám tette azt a hatást--mondá az ügyvéd,--de azt

szeretném tudni, hogy jött a grófné arra a gondolatra, miként

gyámleányom csakugyan összeköttetésben van védencze távozásával?

--Ő maga beszélte mindazt, a mit most ismételtem önnek.

--Nos, akkor nem mondott igazat,--jelenté ki határozottan Holcsi.

--Kegyed tehát nem tud arról, hova lett az a fiatal leány, kit

keresek?

--Távoli gyanum sincs arra nézve. Mind a mellett meg fogom Klárától

kérdezni az összefüggést, azonban majdnem biztosan mondhatom, hogy ő

nem fog tudni fölvilágosítást adni.

Hermance pár pillanatig gondolkozott. Azon tünődött, kiejtse-e azt a

kérdést, mi ajkára tolult s mi talán megdöbbentené és megzavarná az

ügyvédet, ki fürkészve s látható nyugtalansággal nézett rá.

Úgy látszott, a grófné némasága nem tetszett neki, s talán valamit

vélt alatta rejleni. Hermance gyorsan elhatározta magát s fejét kissé

hátra vetve, biztos hangon kérdé:

--Tegnap itt járt önnél férjem, mit végeztek?

Ez a kérdés kihozta sodrából az ügyvédet. Váratlan volt ez neki s

vonásain megdöbbenés látszott.

--Arról nem tudok,--viszonzá látható erőlködése daczára kissé

bizonytalanul.--Azonban lehet, hogy az irodafőnökömmel beszélt, mert

nekem tárgyalásom lévén, nem voltam itthon s nem is tudom, miféle

ügyben lett volna szerencsém.

--De ön iratta azt a levelet, melyben ide hivták őt egy bizonyos

ügyben.

Holcsi most már teljes nyugalommal viszonzá:

--Méltóságod téved, mert az irodából ilyféle levél nem küldetett a

grófnak.

Hermance ajkába harapott, s azt gondolta magában: a ki ily arczátlanul

hazudik, attól nem fogok semmit megtudni, s elhagyta helyét.

--Így nincs mit beszélnem,--mondá szenvedélyes haraggal és metsző

gúnynyal.--Majd más úton fogok lépéseket tenni, hogy földerüljön az,

mit Dóziáról tudni akarok, mert az lehetetlen, hogy egy tizenhét éves

leány nyom nélkül eltünjék s meg ne lehessen találni.

Az ügyvéd szemüvege alatt elhalványodott s mind a mellett mosolyogva

kérdé:

--Szabad tudnom, mik lesznek azok a lépések, miket a grófné ez ügyben

tenni szándékozik?

--Majd hallani fog róla ügyvéd úr. Ön ittlétem óta egyetlen kérdésemre

sem válaszolt, s engedje meg, hogy a hozzám intézettre én is adós

maradjak a felelettel.

Büszke főhajtással haladt ki a szobából, s gyorsan hagyta el a lakást,

hol meg volt győződve, hogy egyikével a legkonokabb cselszövőknek volt

dolga, s hogy egyszersmind olyan ügyes, zárkózott és óvatos

gazemberrel, kivel szembeszállni neki nem lesz ereje.

A legrosszabb kedvben érkezett haza, s egy perczig arra gondolt, ne

hagyja-e abba Dózia keresését, ki oly háládatlan volt iránta, és

hajlandóságot érzett arra. De azután mégis mást határozott, mert

egyrészt szívből sajnálta azt a könynyelmű, meggondolatlan leányt,

másrészt újra és újra lelkifurdalást érzett, hogy nem akarta magánál

tartani, azonkívül neki nagyon erélyes természete volt, s a nehézségek

minden alkalommal csak sarkalták, ha valamit föltett magában, s most

oly csodálatos rejtélylyel állt szemben, melyet okvetetlen föl akart

deríteni. Miután az ügyvédnél tett látogatása semmi eredményre sem

vezetett, most tehát előtte való napi elhatározását akarta

foganatosítani és Oroszlay gróffal beszélni, kiről meg volt győződve,

hogy segítségére leend.

Irt is neki pár sort azonnal s lakására küldte, melyben fölkérte őt,

hogy aznap három órakor délután látogassa meg, mert komoly és fontos

beszéde van vele, mit négy szem között kiván neki elmondani...

És maga sem tudta miért, de különös izgatottsággal várta jövetelét,

mit úgy próbált megmagyarázni magának, hogy nagyon kényes tárgyról

lesz közöttük szó, mit Oroszlayn kívül soha senkivel sem volna

bátorsága közölni.

Vannak dolgok, miket igen csunya szinben lehet feltüntetni, de

ugyanazoknak költői világítás mellett elvesszük élét, s így akart

Hermance Jakab gróffal azokról beszélni, mit mondandó volt s ő az

ifjút olyannak ismerte, ki az életnek csakis szép részével

foglalkozik, s a földi salakból mindig ki tudta venni a lét eszményi

részét.

És azért érzett hozzá bizalmat, mert ilyennek tartotta, s majdnem

elcsodálkozott, hogy éppen hozzá fordul, kinél voltak idősebb, régibb,

tapasztaltabb barátai, kik talán czélszerűbben tudnának kezére járni,

és ő mégis a fiatal emberhez fordul, holott itélőtehetsége azt mondta

neki, hogy azzal a tervvel, melylyel iránta családjára nézve

viseltetik, okszerűbb volna a fönnforgó ügyben vele nem beszélni.

Ilyen különösek vagyunk mi nők!--gondolta.--Nem az okszerűségre, hanem

a rokonszenvre adunk, s azokban bizunk, kiket a szeretet szemüvegén át

tekintünk.

Mindezeket végig gondolta, de nem tett le tervéről, azonban midőn

elérkezett a fiatal gróf jövetelére általa kitűzött idő, majdnem

megdöbbenéssel látta őt belépni, ki szokott előzékeny bájával

közeledett hozzá. Hermance nem a nagy társalgási teremben, hanem

budoirjában fogadta, hol bizalmasabban lehetett beszélni.

Hüvös nap lévén, a kandallóban tűz égett, az asztalon álló

porczellánedényekben lévő virágok illatárral tölték be a levegőt s az

ifjú arczán kellemes hatás tükröződött, midőn gyorsan, mintegy

önkéntelen körülpillantott a kedves helyiségben, hol még soha sem volt

s szelíd, megnyerő hangján mondá:

--Hivott grófné és én megjelentem, mivel lehetek szolgálatára?

--Foglaljon helyet és mindenekelőtt hallgassa meg mentségemet arra

nézve, hogy a fővárosban tartózkodásának egy részét igénybe veszem,

holott tudom, hogy csak ügyei tartóztatják itt.

--Nincs arra szükség, grófné, tudja, hogy mindig és mindenben

parancsára állok.

--Ne így fejezze ki magát, mert elbátortalanodom, holott ahhoz, mit

mondani akarok, nagy elhatározás volt szükséges és csakis ön az, kihez

kérelmemet intézni merem.

--Megtisztelve érzem magamat bizalma által.

Hermance önkéntelen végigpillantott rajta, ki oly szép volt, hogy az

ember élvezetet talált szemléletében. Nem a férfias és ifjúságban

duzzadó erő, a vonások szabályossága, az átlátszó halvány bőr és

komoly, bizalmat gerjesztő tekintet volt az, mi megbűvölte a szemet,

hanem az a költői ihlet, mi arczán ki volt fejezve s minek a nők

fiatalon vagy későbbi korban egyformán nem tudnak ellenállni.

Oroszlay kissé csodálkozott hallgatásán, de az előrebocsátott

bevezetés után azt hitte, tusakodik a mondandók kiejtésével s azért

hallgatott, nyugodtan várt, míg a grófné folytatja beszédét.

Hermance egy fényképet vett föl az asztalról s vendégének nyujtva,

mondá:

--Nézze meg ezt a fiatal leányt, kiről önnek beszélni kivánok.

Jakab rápillantott s arczán meglepetés látszott. Homloka kissé

elsötétedett s szemében élénk csodálkozás villant föl, de nyugodtan

mondá:

--Nagyon szép! Kinek az arczképe?

--Egy fiatal védenczemé, kit én évek óta neveltetek egy intézetben,

gondoskodtam róla, mintha saját gyermekem lett volna és szerettem!

Legfőbb vágyam volt őt boldoggá tenni és most halálos félelmet állok

ki miatta, mert két nap előtt nyomtalanul eltünt.

--Eltünt az intézetből?--kérdé csodálkozva Jakab.

--Nem! Innét a palotából.

--Tehát itt volt?

--Egy este magammal hoztam, mert mint az intézet tulajdonosnője mondá,

titokban akart onnét eltávozni s rájöttek szökési szándékára és ő nem

akarta tovább magánál tartani.

--És hova szándékolt menni az intézet elhagyása után?--kérdé Oroszlay

folyton a képet szemlélve.

--Azt nem akarta megmondani. Csak egy barátnője keresztnevét említé,

kihez menni akart, de én megtudtam, hogy azt Lamberth Klárának hivják

s gyámleánya valami Holcsi nevezetű ügyvédnek.

--Holcsi Kálmánnak?--kérdé meglepetve a gróf.

--Igen. Ismeri őt?

--Személyesen nem, azonban igen ismeretes név, még pedig nagyon rovott

hirrel, úgy mint uzsorás s mint minden rossz dolognak közvetítője.

--Istenem!--kiáltott föl elhalványodva Hermance--és azt gyanítom, sőt

bizonyos vagyok benne, hogy védenczem ennek az embernek a kezébe

jutott.

A fiatal gróf vonásain élénk csodálkozás, sőt megdöbbenés látszott.

--Nem értem, grófné, kérem, magyarázza meg szavait.

Hermance röviden elmondá, hogy tegnap este Béla beszélt egy nőalakról,

kit futni látott végig az utczán, s ki abba a bérkocsiba ugrott,

melyről ő leszállt az utcza sarkán.

--Emlékszem, tehát az volt az a fiatal leány, kiről a grófné beszél?

--Az! Tegnapelőtt este hagyta el a palotát s azóta semmi nyoma.

--De hát miért ment el innét titokban?

--Nem tudom. Úgy látszik, regényes hajlamokkal bir, megvallotta nekem,

hogy az intézetbe regényeket csempésztek be s valószinűleg az zavarta

meg fejét.

--Hány éves?

--Tizenhetedik évében van s erős, kifejlett leány.

--És oly szép, mint egy májusi reggel,--mondá elragadtatva Oroszlay.

Hermance meglepetve nézte lelkesült arczát s szive félelemben

dobogott. Helyesen tette-e, hogy ezt a képet megmutatta neki?

--De hát kicsoda tulajdonképpen ez a fiatal hölgy?--kérdé feszülten a

gróf.

--Azt nem mondhatom meg,--viszonzá elpirulva Hermance a csodálkozó

pillantás hatása alatt, melylyel vendége ráfüggeszté szemét.

--De ha semmi adatot sem mondhat róla, grófné, akkor nehéz lesz tenni

valamit az ügyben.

Hermance röviden elmondá neki mindazt, mit az intézet elhagyása után

Dóziáról tudott, mindaddig, míg az eltünt a palotából. Nem hallgatta

el azt sem, hogy fölkereste Holcsi ügyvédet, ki kurtán elutasítá s

minden fölvilágosítást megtagadott. Oroszlay arczán feltűnő érdek

látszott az elbeszélés alatt. Vonása megélénkültek s szeme sötét

tüzben égett, mialatt mondá:

--Kényszeríteni kell a gazembert a vallomásra. Mi czélja a leánynyal,

miért csalták el az intézetből, s hol tartózkodik az jelenleg?

--Mindezt nem tudom, s kétségbeejtő helyzetben vagyok. Nemde belátja

most, hogy nem ok nélkül fordultam az ön segítségéhez?

--És én köszönöm, hogy bizalommal volt hozzám, grófné, csak egy

kérdést engedjen még, miről azonban nem tudom, hogy nem kiméletlen-e.

Tud-e erről a dologról férje?

Hermance arczát ujra sötét pir önté el, mert nem tudta, mit foglal

magában ez a kérdés, s önkéntelen lesütve szemét, halkan mondá:

--Nem!

--És nem is akarja tudatni vele?

--Nem, mert különben nem fordultam volna önhöz segítségért.

Jakab gróf pár pillanatig hallgatott, talán az összefüggést kereste a

történetben, mert nem tudta, kérdezősködjék-e annak részleteiről

tovább, vagy egyszerűen azt tudakolja, mit kiván tőle Hermance.

--Szeretnék önnek teljes őszinteséggel beszélni, kedves gróf...--mondá

Esztheyné, ki sejtette az ifjú gondolatainak lényegét,--s ha

okvetetlenül kivánja, megteszem, de ha lehetne...

--Nem beszélne arról, grófné,--folytatta szelid, nyájas hangon

Jakab.--Ne is tegye. Nincs arra szükség! Mint szavaiból értem, azt

akarja rám bizni, hogy keressem föl azt az eltünt leánykát, ki önnek

kedves s ki talán egy titkos cselszövénynek lett áldozata! Nemde, így

van?

Hermance némán intett fejével.

--Nos, hát, legyen nyugodt. Nem csalódott bennem; én föl fogom kutatni

az ön védenczét, csak mondja meg nevét, hogy kereshessem.

Esztheyné meghatva tekintett rá s halkan rebegte:

--Köszönöm. De mondja meg őszintén, mit gondol rólam?

--Semmit nem törődöm azzal, mi e leányka keresésén kívül esik. Ő a

kegyed védencze s bizalommal fordult hozzám miatta és én igyekszem

megfelelni e bizalomnak. A többi nem tartozik reám, de most még néhány

kérdést kell tennem.

--Felelni fogok.

--Tud valaki a házban arról, hogy a grófné keresteti a leányt s

kutatja hollétét?

--Senki, kivéve öreg komornámat, kinek, mint tudja, szomszédságából

tünt el a leányka.

--És benne lehet bizni?

--Föltétlenül! Ő anyámnál szolgált, engem születésem óta ismer, még ma

is tegezem, mint kis gyermekkoromban és törhetetlen hívem s tőle soha

senki sem tudhat meg semmit, mi az én titkom.

--Az eltünt leány neve?

--Pármai Teodózia.

Oroszlay elhagyta helyét.

--Köszönöm, több kérdésem nincs! De még egyet, nemde a detektiv-

főnökhöz nem fordulhatok?

--Nem, csak legvégső esetben, de remélem, arra nem lesz szükség.

--Miért ellenzi ezt, ez volna a legrövidebb, legegyszerűbb s talán

egyedül czélra vezető út?

--De lárma lenne belőle.

--A mi a rendőrségnél történik, az titokban marad, ha az illetők

kivánják.

--Nem, nem!--kiáltott föl megrettenve Hermance--s hogy megmagyarázzam

félelmemet, tudatom, mit el akartam hallgatni, hogy Dózia egy rettentő

drámának egyedüli élő alakja.

--Rettentő drámának?

--Anyját meggyilkolták, s őt anyja holttesténél találták meg nyugodtan

szenderegve s úgy került ő hozzám, mint anyátlan árva, kinek nem volt

senkije.

--És megfogták a gyilkost?

--Soha! Most már elévült ez a bűneset, de ha Dózia kilétét, eltünését

stb. kutatnók, újra fölelevenednék az s talán a szegény leány is

megtudná, miről neki fogalma sincs, ne is legyen!

--Különös!--mondá tünődve Oroszlay.--Ha így van, egyedül én fogom őt

keresni s remélem, föl is találom, hisz a föld nem nyelhette el.

--Adja Isten, hogy reménye teljesüljön, mert nekem kegyeden kívűl

senkim sincs, kire számíthatnék, férjemet és fiamat is bele értve.

Jakab gróf önkéntelen részvéttel hallgatta e szavakat.

--Béla, mint tudom, fiatalságához képest nagyon is belemarkolt az

életbe?--mondá.

--Fájdalom és atyjának ez ellen nincs kifogása.

Oroszlay nem kivánt e kényes tárgyba bővebben belemenni s meghajtván

magát, mondá:

--Ha megengedi grófné, pár nap mulva fölkeresem, s remélem, akkorra

hozok valamely megnyugtató hirt.

--De kegyed csak néhány napig szándékozott a fővárosban maradni.

--Mig dolgaim bevégeztem, és párhuzamosan fogok dolgozni a magam és a

kegyed ügyeiben.--Meleg kézszorítással váltak el s Hermance sokkal

nyugodtabb volt e párbeszéd után, mert tudta, hogy ügye jó kezekben

van, és mert meg volt elégedve önmagával, érezve, hogy nem mondott

többet, mint szükséges volt, csupán egy kérdés izgatta és

szomorította: mit gondolhat róla Oroszlay, kinek tartja Dóziát, s

miként magyarázza meg az ő lázas félelmét a leány miatt, kinek

létezéséről, s a palotában létéről senkinek, még férjének sem volt

szabad tudni?...