IV.

Hermance grófnő nagy lelki fölindulásban érkezett haza, s már az egész

uton azon tünődött, hogy kutassa ki Holcsi ügyvéd lakását, melyről

csak annyit tudott, hogy annak a czimtárban kellett lenni, de hol

szerezzen egy czimtárt? Ez a kérdés foglalkoztatá.

Ledobva kalapját és felöltőjét, férje szobáiba ment, hogy annak

könyvei között talál egy olyan könyvre, melyre neki szüksége volt.

Eszthey gróf kissé rendetlen természettel birva, minden dolga és

tárgya meglehetős zűrzavarban szokott lenni, mert ő amaz emberek közé

tartozott, kik az életről azt tartják, hogy az azért adatott, miként

annak minden perczét a lehető legnagyobb mértékben kihasználjuk.

E gondatlanságot lakása is kifejezte, mert íróasztalán rendesen nagy

halmaz levél feküdt hetek óta fölbontatlanul, s csak akkor nézte át

azoknak tartalmát, ha már nagyon sok összegyült vagy éppen más

tennivaló hijában kedve kerekedett hozzá.

Ezt a szokását ismerve Hermance grófnő, nem volt meglepetve, midőn a

szobába lépve, az íróasztalon nemcsak egész rakását találta az el nem

olvasott leveleknek, s más egyéb irományoknak, hanem szerteszét hányva

nyitott levelek is hevertek, melyeknek tartalmát valószínüleg a

cselédség is rendesen átolvasta.

Körültekintett s az asztalon fekvő könyvek között a czimtárt kereste,

de nem találta, s egyik nyitott levélre estek szemei, melynek tartalma

csak néhány sorból állt, de előtte érdekesnek látszott, midőn az első

betüket elolvasta.

Méltóságos Gróf Úr!

Ha méltóságod egy igen fontos tárgyban fölvilágosítást akar nyerni,

forduljon Holcsi Kálmán dr. ügyvédhez, kit naponként tíz és tizenkét

óra között irodájában talál. Vadász-utcza 12. szám, 1. emelet.

Meg kell még jegyeznem, hogy egy olyan ügyről van szó, melyben gróf úr

már évek óta fáradozik...

Hermance szédülni érzé fejét e csodálatos véletlenre, mely oly

váratlanul tudatta vele azt, a mit keresett, s a falon függő órára

pillantott, hogy megtudja: lehetséges volna-e neki az ügyvédet még a

délelőtt folyamán fölkeresni.

Dél volt s így hasztalan menne hozzá. Gondolkodva állt helyén s a

legnyugtalanítóbb eszmék kergették agyában egymást.

Mit akarhatott férjével tudatni Holcsi ügyvéd? Miféle ügyben

fáradozott az évek óta, miről neki, nejének, sohasem tett említést?

Valami titokszerűség lengett át az irályon, mintha félne annak írója

többet elárulni soraiban, mint éppen szükséges, azonkívül név vagy

aláírás nélkül volt a tudósítás, mi nagy nyugtalanságot okozott neki.

Megfordult és szobáiba ment, hol helyet foglalva, tovább tünődött, de

megjegyezvén magának az ügyvéd lakását, elhatározta, hogy a következő

nap fölkeresi őt, bár megkoczkáztatta azt, hogy ott férjével

találkozik...

Midőn egy óra mulva férjével a második reggelinél együtt ült, azt

nagyon szórakozottnak találta.

--Hol töltötted a délelőttöt?--kérdé odavetve tőle.

Eszthey a tudakozódásra kissé meg volt lepetve, mert nem szerette, ha

ily egyenes kérdést intéztek hozzá utjai felől, mit neje nem is igen

szokott tenni, s egy fürkésző pillantást vetve rá, mondá:

--Ügyes-bajos dolgaim voltak, mik egész délelőttömet igénybe vették.

--Máskor azokat titkárod végzi.

--Személyes ügy volt, mit nem szeretek rábizni.

Tehát Holcsi ügyvédnél járt,--gondolta a grófné, a «személyes ügyből»

következtetve ezt a föltevést. De nem mert tovább kérdezősködni s a

reggeli meglehetős egyhanguságban folyt le, mi ritkán szokott

történni, mert a házasfelek többnyire csak étkezésnél látták egymást,

mindketten beszédesek voltak s ilyenkor mindig találtak egymásnak

mondani valót.

Reggeli után, mint rendesen, a gróf dohányzójába mentek, hol nemsokára

vendéget jelentett a komornyik: Oroszlay Jakab grófot.

E név hallatára a házaspáron élénk meglepetés látszott,

jelentőségteljes tekintetet váltottak együtt, mialatt Hermance mondá:

--Szivesen látjuk a grófot.

A föltárult ajtón fiatal ember lépett be, magas, karcsú, előkelő alak,

egyenes tartással, emelt fejjel, de mind a mellett nem lehetett rajta

büszkeséget fölfedezni, sőt arczának kifejezése szelid, melankólikus

volt, ajkán kedves mosoly ült s két sor hófehér fogat láttatott.

Megjelenése feltünő és rendkívül rokonszenves volt.

--Üzenetet hozok Veronika grófnőtől,--kezdé komoly, mély zengzetű

hangján, mialatt üdvözlé a háziakat, s mindkettőjükkel kezet fogva,

leült Hermance közelében.--Ő maga a napokban érkezik.

--Leveleiből látjuk, hogy pompásan mulat,--viszonzá a grófné,--de hogy

történt, hogy ön abbanhagyta a vadászatot?

--Sürgős dolgaim voltak s nehéz szívvel bár, de jönnöm kellett a

fővárosba.

--Már nem is mégy vissza?--kérdé Eszthey.

--Ezuttal nem.

--Hosszabb dolgod van Budapesten?

--Néhány hónapra Angolországba megyek s előbb ügyeimet kell itt

elvégeznem.

Úgy a férj, mint a nő arczán megdöbbenés látszott e kijelentésre.

--És mit csináltak mindent Csetneken, hol az idén, mint Veronika írja,

szokatlan nagy társaság gyült össze?--kérdé gyorsan Hermance, hogy

megdöbbenését titkolja.

--Nagyon vigan voltak. Minden este táncz, zene, ének stb., most

szinházi előadásra készülnek, mit, fájdalom, én már nem láthatok.

--Nem halaszthatta el útját?

--Lehetetlen volt,--mondá kissé habozva Oroszlay, mi beszéde közben

gyakran észrevehető volt hangján, s mi igen érdekessé tette beszédét,

mert a hallgató előtt úgy tünt föl, mintha gondolatai távol volnának,

s valamely álmodozást akarna leküzdeni, mit szemeinek ábrándozó

kifejezése is minduntalan elárult.

--És meddig maradsz Budapesten?

--A meddig ügyeim tartóztatnak, de remélem, a hét végén szabadulhatok.

--A farsangra azonban visszajön?

--Nem tudom, nincs meghatározva távollétem ideje, azonban a farsang,

mint talán tudja grófné, rám nézve nem bir vonzóerővel.

--Igaz, te inkább kerülöd, mint keresed a társaságot,--mondá

mosolyogva Eszthey.

--Sem az egyiket, sem a másikat nem mondhatnám. Szeretek egyedül

lenni, de nem kerülöm az embereket.

--És mivel tölti idejét, ha egyedül van?--kérdé Hermance érdekkel.

--Magam sem tudnám megmondani,--viszonzá gondolkodva a kérdett s ajkán

szelid mosoly villant keresztül.--Azt hiszem, tünődöm valami fölött, a

mit nem lehetne szavakba önteni, vagy olvasok és a fölött gondolkodom,

vagy azt sem... Igazán, grófné, e kérdésre nem tudnék felelni.

--Ha tudnám, hogy szerelmes, érteném szavait.

--Az nem vagyok, sőt félek, hogy nem is leszek soha! Szeretem az

emberiséget, a természetet, mindent, a mi szép, magasztos,

csodálatraméltó, de egyetlen tárgy vagy személy sem lelkesített

annyira, hogy mélyebb érzelmekre gerjedtem volna.

Kissé elmerülve, gyanutlanul ejté ki mély, kellemes hangján Oroszlay e

szavakat, nem véve észre, sőt nem is sejtve, hogy mily leverő hatást

tettek azok a grófnéra, ki férjére pillantva, annak is kellemetlen,

vagy inkább csalódott kifejezést látott arczán.

De bizonyos okokból jobbnak látták ezt a tárgyat nem folytatni s

Hermance minden átmenet nélkül mondá:

--Nem akarna ma este nálunk ebédelni, ha már nem igérkezett el

valahová?

--Örömmel, grófné, ha nem lesz nagy társaság, mert...

--Nem szereti a zajt és sok beszédet,--egészíté ki a félben hagyott

szavakat a grófné.--Azt tudjuk s hiába is tagadná, de mondja meg, mi

okozza ezt az antipatiát önnél, ki mindenkitől csak előzékenységet

tapasztalhatott?

--Kétségkívül! Nem mondanék valót, ha tagadnám, a mit a grófné állít s

én nagyon jónak is tartom az emberiséget, és magamban kereshetném a

hibát, ha csakugyan nem kedvelném a társaságot. De nem úgy van, mert

inkább félelemnek lehetne tartózkodásomat mondani, vagy velem

született ferdeségnek... Azonban ne beszéljünk rólam, mert az unalmas

tárgy. Inkább Béláról szeretnék valamit hallani, itthon van-e, s miért

nem jött Csetnekre?

--Itthon van, de ritkán látjuk őt,--viszonzá önkéntelen sóhajjal

Esztheyné.--Bár hasonló volna ő önhöz, Jakab s kevesebbet futkosna

élvezetek után.

Bertalan gróf erőltetve nevetett.

--Ilyenek a nők,--mondá, enyelegve pillantván nejére.--Sem ez, sem az

nem elégíti ki őket.--Azután a vendégéhez fordult:

--Béla ma este az ebédnél jelen lesz; hogy miért nem ment Csetnekre a

vadászatokra, nem tudom, elég helytelenül tette...

--Jól mulatott volna.

--És a mit élvezhetünk, azt igyekezzünk megragadni, de az ifjuság nem

is sejti, mily gyorsan eltünnek azok az évek, mik szórakozásra

adattak.

--A szórakozás azonban egyéni,--mondá Jakab gróf.--Mindenki másban

találja föl életörömét, s a legtöbben hamis irányban kergetik az

élvezeteket, de Béla talán nem tartozik azok közé.

--Ő úgy él, mint a legtöbb ifjú ember s én nem tehetek neki

szemrehányást, mert visszagondolok saját ifjuságomra!

Mindhárman nevettek ez őszinte, tréfásan kiejtett vallomásra s

Oroszlay elhagyta helyét.

--Tehát a viszontlátásra ma este nyolcz órakor,--mondá Hermance, de

midőn az ifjú elhagyta a szobát, majdnem leverten fordult férjéhez:

--Úgy látszik csalódtunk Jakab érzelmeiben Veronika iránt,--mondá

szomorúan,--s félek, hogy leányunk maga is csalódik.

--Nem lehet arra adni, mit az emberek beszélnek,--viszonzá a gróf.--Ez

az ifjú egészen különös természet s talán még nincs tisztában

érzelmeivel és azért távozik, hogy próbára tegye vonzalmát. Hogy

Veronika érdekli őt, annyi bizonyos. Nekem ilyenekre nézve jó szemem

van.

--Azzal nem lehetünk tisztában mai nyilatkozata után, sőt az is

meglehet, hogy czélzatosan ejté ki szavait, mik a szerelemre

vonatkoztak.

--Nos, majd meglátjuk...--viszonzá az órára pillantva Eszthey, ki nem

tudott hosszasan egy tárgynál maradni.--Veronika még oly fiatal, hogy

évekig várhat erre az újkori Hamletre, ki tünődik, okoskodik,

álmodozik, de talán nem fogja azt mondani Veronikának: menj kolostorba

Ofélia!

Mindketten elnevették magukat ezekre a tréfás pátoszszal kiejtett

szavakra, s a gróf megölelve és megcsókolva nejét, elhagyta a szobát,

míg Hermance lakosztályát kereste föl s ismét az eltünt leánykára

gondolt, kinek holléte és sorsa folytonos rettegésben tartá.

A nap folytán már nem tehetett semmit a keresésre nézve, holott minden

órát veszteségnek tartott, mely tétlenségben mult el és önkéntelen

vissza-visszagondolt Obrenné különös viseletére, mi nem tudta, mi

okból, de gyanusnak tetszett neki. Hogy azonban miféle

következtetéseket vonjon le abból, azt nem tudta megállapítani.

Csak volna egy megbizható férfi ismerősöm,--gondolta sóhajtva, kire

rábizhatnám titkomat s biztos volnék hallgatásában... Én mint nő oly

keveset tehetek, sőt gyanuba keverhetem magamat, mint a hogy

gyanakodott rám Ernesztine, ki pedig távolról sem ismeri a világ

rosszaságát, s ki egész életemben mellettem volt, és ismeri életemnek

minden perczét...

Azután azt a kérdést vetette föl, ha az ügyvédnél teendő látogatása

nem vezetne eredményre, mitévő lesz akkor? És erre nem tudott magának

felelni. A rendőrséghez nem fordulhatott, mert tiltotta ezt neve,

állása, kiléte és az ügy, mi felette kényes volt, s nem adhatta azt a

világ nyelvére.

És mégis föl kell találnia azt a szerencsétlen, könnyelmű,

tapasztalatlan gyermeket, kinek most már kezdte hinni, hogy rossz

hajlamai vannak, mint Obrenné mondta, de azután az is eszébe jutott,

hogy mily szomorúan kérdezte tőle: nem maradhatna-e a palotában, s

neki nemmel kellett kérdésére felelni.

Talán ha itt maradhatott volna, nem határozza magát arra a lépésre,

hogy éjnek idején elhagyja egyetlen menedékhelyét. Talán a keserv,

vagy a büszkeség és csalódás követtette el vele azt a

meggondolatlanságot, hogy az utczára menjen s czél és irány nélkül

fusson ki a világba.

Ez elmélkedés alatt összeszorulni érezte szivét. Lelkiismereti

furdalást érzett és könnyek szöktek szemébe, mert tehetetlennek érezte

magát és még sem riadt vissza bármily eszköztől, hogy Dóziát

föltalálja. Maga sem tudta hogyan és miért, egyszerre Oroszlayra

gondolt.

Hátha neki tenne őszinte vallomást?

És gyorsan előtte állt képzeletben az ifjú nemes, szimpatikus,

bizalmat gerjesztő alakja, kiben lehetetlen volt csalódnia. Buskomoly

tekintete arról a belső küzdelemről látszott beszélni, melylyel önmaga

ellen harczol. Isten tudja, mit akarva legyőzni. Majdnem tökéletesnek

lehetett őt hinni, ki semmi földi gyarlóságnak sincs alávetve, s

ifjusága daczára magasan állt többi korabeli társai között.

Miért hitte ezt róla Hermance, s miért vélekedett így felőle majdnem

mindenki, azt talán senki sem tudta volna megmondani, mert ő nem tárta

ki belsejét, sőt kedves, nyiltnak látszó modora mellett csodálatos

zárkózott volt, s őrizkedett belsejébe pillantani hagyni.

--Rendkívüli ember!--sóhajtá Hermance,--vajha sikerülne Veronikának

szerelmét megnyerni, de most kevesebb reménye volt neki ahhoz, mint

csak pár nap előtt is.

Egy ideig még tünődött a teendők fölött, azután gyorsan elhatározta

magát, hogy Jakabnak elmondja aggodalmait. Határtalanul bizott benne,

s fölkéri őt, hogy segítsen neki Dóziát keresni, még pedig mindjárt ma

az ebéd után, ha pár perczig maguk maradnak. Holnapra egy bizonyos

órában látogatását kéri, hol háborítatlanul beszélhetnek. Hogy mit és

mennyit fog neki mondani Dózia történetéből, azt még nem határozta el.

A mennyi szükséges lesz! Többet nem... De ez a gondolat egészen

fölvidítá, s egyedüli segélyeszköznek tekinté tehetetlen vergődésében.

És ezzel az elhatározással készült az ebédhez, mind a mellett nem téve

le arról a szándékáról, hogy Holcsi ügyvédet másnap személyesen

fölkeresi...

E két határozat után kedélye valamennyire lecsillapult, s

megkönnyebbülve ült íróasztalához, hogy leányának írjon és

megtudakolja tőle: nem volt-e valamely előzménye és oka, hogy Oroszlay

elhagyta Csetneket és a vadászatot, mely kedvencz szórakozása. Nem

történt-e valami közöttük stb., mi fölemlítésre méltó volna?

A levél bevégzése után öltözködéshez fogott, s becsengette

Ernesztinét.

--Nincs még semmi hír arról a fiatal leányról?--kérdé a komorna,

mialatt úrnője haját rendezé.

--Semmi!--sóhajtá szomorúan Hermance.

--Kis idő előtt a portás beszélte, hogy Béla gróf tudakolta tőle: ki

hagyta el tegnap éjfél után a palotát?

--Honnan tudja ezt Béla?

--Látott valakit végig sietni az utczán, s azt sejté, hogy innét ment

az ki. A portás természetesen semmit sem tudott róla.

--És te azt hiszed, hogy a siető alak azonos ama fiatal leánynyal?

--Meg vagyok győződve, annál is inkább, mert a portás azt is beszélte,

hogy a gróf úr nagy csodálkozását fejezte ki a fölött, miként az innét

kisiető hölgy az ő üresen hagyott bérkocsijába ugrott be, s

tovahajtatott.

--De hogy történhetett az, midőn a leány végig sietett az utczán, s

fiam a palota kapuja előtt szállt ki a fogatból?

--A gróf, ha későn jön haza, soha sem hajtat a kapu elébe, nehogy a

csöndes utczában lármát csináljon. Az utcza sarkán hagyja azt el, s

onnét gyalog jön. Így történt tegnap is, midőn a női alak elsuhant

mellette, s ő utána nézve látta, hogy az gyorsan beugrott a

bérkocsiba, melyből ő kiszállt.

--Ez valószínű,--mondá gondolkozva Hermance,--mert hisz a föld nem

nyelhette el, s nem barangolhatott egyedül az utczákon. A véletlen

kezére játszott, de ez nagyszerű fölfedezés, Ernesztine. Fiam tudni

fogja a bérkocsi számát, mert talán rendesen azzal jár, s attól

megtudjuk, hova vitte Dóziát.

--Dóziának hivják?--kérdé a komorna meglepetve.--Az öreg grófnénak is

az volt a neve...--És a vén cseléd megcsóválta fejét, s

jelentőségteljes tekintetet vetett asszonyára, ki félrefordítá fejét,

de azt látta, hogy elpirult.

--Száz és száz embernek van ugyanazon neve,--mondá azután bizonyos

zavarral Hermance.--Hogy jutott most éppen napam neve az eszedbe?

--Magam sem tudom, grófné. Erre igazán nem tudnék felelni, de negyven

éve vagyok ez uri háznál, s ily hosszú idő alatt sokat lát és

tapasztal az ember.

--És képzel!--jegyzé meg erőltetett mosolylyal Esztheyné, mialatt

elhagyván helyét a tükör előtt, öltözködéshez kezdett, s nagyon jó

kedvvel lépett a társalgóterembe, hol férjét, Oroszlayt és fiát már

együtt találta.

Talán a remény, a bérkocsi történetének megtudása, vagy az az

elhatározás, hogy Jakab gróf segítségét kéri, okozták, hogy ez este

különösen előnyösen nézett ki fekete bársony ruhájában, fehér

gyöngysorral a nyakán, mi nemcsak férjének, fiának, de a vendég

ifjunak is feltünt.

Mint mondtuk, ő közel volt a negyven évhez, sőt többen azt állították,

hogy túl van rajta; mind a mellett feltünő szép asszony volt s ama

hölgyek közé tartozott, ki bár szinte, mint annyian, kivette részét az

élet küzdelmeiből, sőt csalódásaiból is, de az nem látszott meg arczán

s nyugodt báj ömlött el vonásain, mintha sohasem látott volna szomorú

napokat, vagy az idő nem merte volna érinteni fiatalos szépségét.

És az ebéd kellemesen, vidáman folyt le. A fényes világítás, az

asztalt diszítő pompás virágok illata, a jó borok s a kitünő étlap

természetesen hozzájárult a kedélyek derültségéhez és a vendég ifjú,

az egyedüli idegen az asztalnál, mind beszédesebb lett, s elveszté az

őt jellemző komoly zárkózottságot, mi gyakran habozóvá tette

társalgását.

A fiatal Eszthey Béla szemmel láthatólag csodálta őt, ki számtalan

ifjú embernek volt ideálja s nem egy próbálta meg utánozni modorban,

beszédben, öltözködésben, de mind messze maradtak az eredetitől.

A fiatal Eszthey csinos, magas termetű ifjú volt. Hasonlított anyjához

arczban, de természete, kedvtelései, atyjára vallottak, ki nem is

gyanítá, mily helytelenül fogta rendesen pártját kihágásainak, s ez

által gyakran féktelenné tette a különben is könnyelmű hajlamokkal

biró alig husz éves ifjút.

Midőn elhagyták az ebédlőt, szivarozás közben Béla megemlíté éjjeli

kalandját, mely érthetetlen volt előtte s a többiek külön-külön és

más-más érdekből feszülten hallgatták, de a háziak közül talán senki

sem vette észre, hogy Jakab gróf párszor kérdőleg függeszté szemét a

házi úrra, ki szintén elmondá, hogy a női alak mellette suhant ki a

palota hátulsó kapuján, kit fia a bérkocsiba látott ugorni és

elhajtatni.

--Ismered a bérkocsi számát?--kérdé tőle odavetve a grófné közönyt

erőltetve, mint kit alig érdekel az elmondott különös történet.

--Nem!--viszonzá a kérdett.--A Ferencziek-terén ültem abba s egyenesen

az utcza sarkáig hajtattam, de annyira érdekel ama titokzatos hölgy

kiléte, hogy holnap, vagy még ma este tudakozódni fogok róla az ott

álló bérkocsisoknál.

Azután másról kezdtek beszélni s végre a három úr együtt távozott, a

nélkül, hogy Hermancenak alkalma lett volna Jakabot fölkérni a másnapi

látogatásra, de elhatározta, hogy ír neki s megkéri őt a hozzá való

jövetelre.