I.

--Ernesztine, a kalapomat.

--Itt van a kezemben, de ujra kérem, ne menjen grófné.

--Miért fecsérled a szavakat? Minden hónapnak ezen a napján

felöltözöm, úgy mint ma. Télen fekete szőrruhába, szürke nyúlprémes

bundába, s a kalappal, melyet négy forintért vettél számomra a

Kerepesi-úton. Keztyűim kopottak, a lábamon sárczipők. Nyáron szürke

vászonruhába, mely talán még egyszerübben fest, mint a téli öltözék, s

az utczán mindenki legföljebb nyelvmesternőnek néz, a ki óraadással

keresi kenyerét és te rendesen lamentácziókkal akarsz visszatartani

utamtól! Miért? Hisz úgy is tudod, hogy az hasztalan!

E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év

között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve,

mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó

tekintete mulattatni látszott úrnőjét.

--De hát hova megy, grófné?

--Hányadszor kérded ezt, Ernesztine?--folytatta a tükörtől

visszafordulva Hermance grófné, s ujra jóízüen nevetett; majdnem

csúfolódva ejté ki szavait.--Mondd, miért akarsz visszatartani, hisz

tudod, hogy rossz helyre nem megyek!

--Nem tudom.

Komor, megrovó, de kissé bizonytalan hangon voltak e szavak kiejtve, s

a grófné gyors pillantással mérte őt végig, kinek öreg, ránczos arczát

e tekintetre sötét szégyenpír borítá.

--Elment az eszed?--kérdé azután tőle meglepetve.--Így nem szokás

rendez-vousra menni. Azonkívül tudod, hogy férjemet szeretem.

--Azt nem mondtam s nem is úgy értettem, de mire való ez az álruha?

Grófné, ki ezreket költ öltözékére, s a legelegánsabb dáma a

legmagasabb társaságban, nem röstel így menni az utczára, gyalog...

Titkos útra!

--Csak nem ülhetek ily öltözékben fogatomra?--viszonzá Hermance.--De

mind a mellett ne hidd, hogy oly helyre megyek, mi ellen bárkinek

kifogása lehetne.

--Hogy mit hiszek ezekről az utakról, melyek évek óta tartanak és

ismétlődnek, az az én dolgom,--viszonzá vállát vonva, s kevés

tisztelettel a komorna, majdnem kétértelmű hangon, mit csak olyan

cseléd engedhet magának, ki úrnőjét felnőni látta.

--Gondolj, a mit akarsz!--viszonzá félig haraggal, félig mosolylyal az

úrnő, s helyet foglalt egy karszékben és kinyujtá szép, hosszúkás

formájú lábát.

--Húzd föl a sárczipőm s add ide az esernyőm.

Ernesztine szó nélkül engedelmeskedett, mialatt kipillantott az

ablakon, melyen át az égen sötét felhőket lehetett látni, mik vihar

közeledtét jelenték.

Hermance grófné készen volt s kezébe vette az esernyőt és indult az

ajtó felé.

--Mit mondjak, ha a gróf haza jönne?--kérdé Ernesztine.

--A mit akarsz... Mondd, hogy sétálni mentem.

--Ilyen időben?

--Gondolj ki valamit!--kiáltott föl Hermance türelmetlenül, s

kisietett az ajtón és nem a főlépcsőn haladt le, kilépve az

előszobából, hanem egy melléklejárás felé haladt, hol a cselédség

szokott le--és fölfutkosni, s mely a hátulsó kapuhoz vezetett.

Kilépve az utczára, melyben a palota állt, melynek tulajdonosa Eszthey

Bertalan gróf volt, sietve haladt azon végig, azután egy mellékutczába

tért be, mely meglehetős hosszú volt, de melyen végighaladva, daczára

az esős alkonynak, meglassítá lépteit, s vidám, gondtalan mosolylyal

haladt előre, mintha már nem volna sietős dolga...

Az üzletekben egymásután gyultak föl a lámpák s az utcza is

megvilágosodott a villámfénytől és Hermance meg-megállt egyik-másik

egyszerű üzlet kirakata előtt, mosolyogva szemlélvén a szegényes

holmikat, porczellánt, kalapot, czipőket stb., mintha kedve telnék

ilyeneket is látni.

Azután tovább haladva, ismét egy másik utczába fordult. Az eső már

esni kezdett, mely eddig csak cseperészett, s kifeszíté esernyőjét és

gyorsabban folytatta útját.

Itt-ott a mellette elhaladók megfordultak utána. Magas termete,

elegáns tartása feltünt, mert ilyen alak nem igen szokott este ilyen

mellékutczákban járni; még csak fátyol sem volt az arczán és jól

lehetett látni finom fehér bőrét, nagy kék szemét, divatos frizuráját,

mely hullámos göndörödésben környezte arczát, s bár túl volt már a

legelső fiatalságon, szépségét, mely inkább bájos volt, mint

szabályszerű, nem lehetett tagadni.

Végre elérte útja czélját, a házat, melyet keresett.

Belépett a kapun, becsukta esernyőjét és lassan fölhaladt a lépcsőn,

mely széles volt, tömör márványból készült hajlított karrácscsal, mint

a hogy a legujabb házaknál szokás most alkalmazni, s az emeletre

vezetett, melyre fölérve, Hermance grófnő az első számú ajtónál

megállva, gyorsan, idegesen csöngetett. Az ajtó fölött nagy betükkel

czímtábla ékeskedett arany betükkel, melyre a következő írva:

«Özv. Obren Adolfné leánynevelő intézete.»

Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó, s fekete ruhás, fehér kötényes és

ugyanolyan fejkötős fiatal nőcseléd tekintett ki rajta.

--Ah, a nagyságos asszony! Méltóztassék belépni, éppen levelet

készültem vinni számára a postára,--kiáltott föl a leány.

--Nekem?--kérdé megütközve Hermance, s derült kifejezésű arcza

elkomolyodott, sőt mint a cseléd észrevette, elhalványodott.

--A nagyságos asszony czímére írva nálam van. De most az szükségtelen,

mind a mellett átadom. Tessék belépni.

Hermance után becsapódott a nagy szárnyas tölgyfaajtó, s ő követte a

leányt. Vonásai nyugtalanságot fejeztek ki, mi mozdulatain is

meglátszott, lassú, vontatott lépéssel haladt vezetője után, ki tágas,

diszes terembe vezette, s gyorsan fölcsavarva a villamos gombot, percz

alatt fény árasztotta el a szobát, mely beléptük alkalmával teljesen

sötét volt.

--Itthon van Obrenné asszonyság?--kérdé a grófné.

--Azonnal megjelentem, hogy vendég érkezett--viszonzá a kérdett, s

eltünt egyik mellékajtón.

Hermance kezében tartá a neki czímzett levelet, de nem bontá föl.

Szórakozottan tekintett a betükre, s mind nagyobb nyugtalanság és

feszültség látszott az arczán.

Midőn Obrenné belépett, sietve tett pár lépést felé, ki alacsony,

gömbölyű termetű, mintegy ötven éves hölgy volt, s arczkifejezésével,

hajlott orrával, és keskeny ajkaival szigorú hatást tett, s most

különösen komor volt.

--Kegyed írni akart nekem?--kérdé Hermance, a kezében tartott levélre

mutatva.

--Méltóztassék helyet foglalni, grófné,--viszonzá a háziasszony,--mert

a mit mondani akarok, hosszú lesz és--kellemetlen; s mialatt vendége

leült, ő is helyet foglalt vele szemben.

--Dózia?--kiáltott föl Hermance nyugtalanul.

--Igen, Teodózia kisasszonyról lesz szó!

--Milyen ünnepies bevezetés, máskor Dóziának hívta.

--Mint növendékemet... Most többé nem azt, mert, mert...

A grófné halálsápadt lett, s önkéntelen összecsapta kezeit.

--Mit beszél... Hogy értelmezzem szavait?--kérdé remegő hangon.

--Egyszerűen azt kell tudatnom, hogy pártfogoltját nem tűrhetem tovább

intézetemben, s legkésőbb holnap méltóztassék őt innét elvinni, de ha

lehet, jobb szeretném, ha még ma távoznék.

--De hát mi okból, valami rosszat követett el?

--Természetesen!

--Szabad tudnom, mi az?

--Megirtam a levélben, de most élőszóval mondom el, miután itt van

méltóságod. Dózia tegnap este el akart szökni az intézetből... Miért,

kivel, mi okból? Azt nem lehet tőle kitudni. Kérdéseimre nem felel,

sír, zokog, de vallomásra nem szánja magát.

--És hogy jöttek rá szándékára?--kérdé elfojtott lélekkel Hermance.

--Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a

duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen

hevert szekrényében.

--És Dózia be is vallotta szökési szándékát?

--Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem

lehet belőle kivenni.

--De édes asszonyom!--kiáltott föl örömmel Hermance,--ha így van,

akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni. Lehet az csak

föltevés az ön részéről.

--Az kétséget nem szenved,--viszonzá hideg, száraz hangon Obrenné,--

különben behivom, beszéljen ő maga. Grófné iránt talán közlékenyebb

lesz.

Obrenné távozott, s pár percz mulva kisírt szemű, igen szép, alig

tizenhét éves leánykával tért vissza, ki lehorgasztott fejjel követte,

s midőn megpillantá Esztheynét, kinek ottlétére, úgy látszott, nem

volt elkészülve, megállt a küszöbön, mintha nem merne közeledni.

A grófné kérdő, fájdalmas, szomorú pillantással függesztette arczára

szemét, mely igen finom, nemes szabású s bájos volt, aranyszőke hajjal

bekerítve, melynek néhány göndör fürtje homlokára hullt, s majdnem

finom ivezetű szemöldökéig ért a tündöklő szempár fölött.

--Dózia!--kiáltott föl Hermance meglepetve, mert e perczben egészen

más alak állt előtte, mint kit utolsó ittlétekor látott egy hónap

előtt. Annak komor, daczos, sötét tekintetű arcza elhatározottságot

mutatott, s a grófné fölugorva helyéről, hozzá futott, és megragadta

lefüggő hideg kezeit.

A leány nevének hallatára zokogásban tört ki és gyorsan elvonva a

grófnétól kezét, azt arczára tapasztá.

--Ne sírjon, hanem beszéljen,--kiáltott rá szigorúan Obrenné.--Nekem

nem felelt, most itt az ideje, hogy megvallja bűnét a...

Gyorsan elhallgatott Hermance egy figyelmeztető pillantására.

--Beszélj, gyermekem,--mondá a grófné szeretetteljes hangon...--Tudod,

mivel vagy vádolva, s mondd el, igaz-e az, vagy nem. Légy őszinte

hozzánk.

Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis

gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s

kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét.

--Nincs semmi mondanivalód, Dózia?--kérdé megdöbbenve a grófné.

A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak

arczára.

--De felelnie kell!--kiáltott föl bosszúsan Obrenné.--Tagadnia

lehetetlen szökési szándékát. Táskája be van csomagolva, de azt mondja

meg, hova akart menni, s miért szándékozott elhagyni házamat--

titokban?

Dózia konokul hallgatott.

--Nos tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy

óráig sem... Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem

lehet őt itt megtűrni.

Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt,

hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte

vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.

--Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s

meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád!

Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál

menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.

--Senki!--kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé

könnyeit.

--Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is

ismersz senkit rajtam kivül.

--És még is úgy kell lenni,--szólt hévvel közbe Obrenné.--Mert

ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne

ez házamra.--Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi

a két hölgyet megdöbbentette.

--Csak nem akarja állításomat kétségbevonni?--kérdé elfojtott dühvel

Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.

--Nem!

--Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?

--Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna,--viszonzá sóhajtva

Dózia.--Nincs is okom rá.

--Az már igaz,--folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a

grófnéhoz fordult.

--Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt

nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s

helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az

intézetben maradna.

Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen,

mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a

tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.

--Most bámul? ugy-e?--kérdé gúnyosan Obrenné.--Talán azt hitte, tárt

karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű

viseletéért...

--Nem, azt nem gondoltam!--kiáltott föl hévvel a leány.--Sőt tudom,

hogy rosszul cselekedtem, de...

--Nos, halljuk tovább.

--Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.

--Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt

mamának nevezze,--mondá Obrenné.--Tudja, hogy maga csak fogadott

gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és

dicséretes viseletet talált.

--Tudom,--viszonzá halkan, szomorúan Dózia.

Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a

mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal

leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és

letérdelt előtte.

--Bocsánat,--rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.

--Ez már valami,--mondá diadalmas arczczal Obrenné.--Legalább mutatja,

hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.

Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.

--Állj föl, Dózia,--mondá remegő hangon.--Gondolkodnunk kell, hogy mit

tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.

Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét,

feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva,

majdnem félénken mondá:

--Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát,

míg kitalálom, mitévő legyek.

--Nem lehet, nem tehetem.

--Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.

--Lehetetlen, lehetetlen!

--Most igazán nem tudom, hova vigyem... Istenem, Istenem... Dózia, ha

tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és

magadat.

A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy

nyugtalanság látszott rajta.

--Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden

növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne,--ismétlé Obrenné.

--Kitől tudnák azt meg?

--Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a

történtekről. És tizenegyen vannak... A mit pedig annyian tudnak, az

nem marad titokban.

Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott,

azt be kell látnia, mert annak igaza van.

Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:

--Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!

A leány gyorsan megfordult és elhagyta a szobát.

--Hova viszi őt, grófné?--kérdé egyszerre észrevehető nyugtalansággal

az intézet főnöknője.

--Alkalmasint haza... Hova vihetném?

--És a gróf?

--Fölösleges erről beszélnünk,--mondá türelmetlenül, majdnem büszkén

és hidegen Hermance.--Valamit kell vele tennem, ha ön kérésemet

megtagadja, nem hagyhatom őt az utczán.

--Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt

beláthatja, grófné.

--Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem

volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.

--Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A

külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya,

mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.

--Megtenné ő ezt?--kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.

--Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben

fogom őt arra kérni.

--Hol lakik?

--Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.

Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a

beszélőket, nyolczat ütött.

--Ah Istenem!--kiáltott föl ijedten Hermance.--Már is elkéstem; otthon

kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje

nálunk.

--Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem

adtam a legjobb akarattal tanácsot.

--A minek azonban nem vehetem hasznát!

--Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni,--

mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.

--Igaza van,--veté oda kissé hidegen Hermance.--Mind a mellett nem

marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.

Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet

tett.

--Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért?--kérdé

bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.

--Miféle véleményben van rólam méltóságod, hogy ilyet ajánl?--kérdé

őszinte vagy tettetett megbotránkozással.--Itt nem pénzről van szó,

hanem erkölcsi lehetetlenségről!

--Bocsánatot kérek...--rebegte Hermance elpirulva s az ajtó felé

fordult, melyen Dóziának jönnie kellett.

--Remélem, grófné, nem neheztel szavaimért,--mondá kissé nyugtalanul

az intézet tulajdonosnője, érezve, hogy elutasító hangon ejti ki

szavait.

--Nem neheztelek, de megvallom, rosszul esik nyilatkozata,

meggondolva, hogy mi mindent...

--Tett méltóságod az én intézetemért,--folytatta hévvel Obrenné.--

Pártfogásába vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is

leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven,

ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát

előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak

azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!

--Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok...--rebegte Hermance, mialatt

szép szemei megteltek könnyel.

--Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna

magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig

maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van

szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt

büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni

mehetnék.

--Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné!--

sóhajtott Hermance.--Végre is semmi sem történt. Gyermekes

meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran

előfordul.

--De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni,

hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a

városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?

--Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De

remélem, nekem majd vallani fog,--mondá Eszthey grófné az órára

pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia

kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.

--Most siessünk!--kiáltott föl hozzáfordulva Hermance,--végy bucsút

Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.

De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.

Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.

Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez

fordulva, mondá:

--Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek.

Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de

tanácslom, vigyáztasson rá.

Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült

keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte

Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol

fogatba ültek.

A grófné megmondta a kocsisnak az utczát, melyben az Eszthey-palota

állt, de meghagyta neki, hogy az utcza végén álljon meg, nem akarván a

palota kapuja elé hajtatni.

Midőn Hermance és Dózia kiléptek Obrenné fogadóterméből, gyorsan

fölnyilt annak egyik mellékajtaja s mintegy tizennyolcz éves, magas,

erőteljes leány dugta ki fejét rajta.

--Nem sikerült,--mondá boszús hangon Obrenné.

--Hova mennek?

--Az Eszthey-palotába.

--Nem soká fog Dózia ott maradni,--mondá nevetve a leány, mire az öreg

nő helyeslőleg intett fejével, azután elmondta neki a lefolyt jelenet

részleteit...