II.

Midőn a hölgyek leszálltak a fogatról, már egészen sötét volt, de

Hermance mind a mellett óvatosan körültekintett, mintha valamely

véletlen találkozástól félne, de az utcza teljesen üres volt, s ő

Dóziával együtt észrevétlenül surrant be a hátulsó kapun és sietett

föl azon a melléklépcsőn, melyen távozott.

Ezalatt Dózia kiváncsian tekintgetett ide, s tova, mint a ki nem

tudja, hol van, s arczán feszült várakozás volt kifejezve, mialatt

társnőjét követte, ki fölérve a lépcsőn, jobbra fordult, s a komorna

szobái felé tartott. Ernesztine az ablaknál állt, midőn a grófné

belépett, s a neszre visszafordulva, mondá:

--Ily későn, grófné? A méltóságos úr már kétszer kérdezte, hol van, s

az ebéd föladásával várnak...

De megpillantva az úrnőjét követő ismeretlen alakot, meglepetve

hallgatott el s azt álmélkodva szemlélte.

--Ernesztine,--kezdé Esztheyné nála szokatlan szomorusággal.--Ez a

fiatal leány itt marad nálad, míg én ebédelek. De nem kell senkinek

tudni ittlétéről. Érted? Senkinek! Az ebédhez átöltözni már nincs idő,

csak a kalapomat teszem le. Mit mondtál a grófnak?

--Hogy sétálni ment, szabad levegőt szívni, mert főfájása van, de ő

rossz kedvvel kiáltott föl: ebben az időben! Azzal távozott s azt

hiszem, a szalonban várakozik méltóságodra.

--Tégy úgy, Ernesztine, a hogy mondtam. Te pedig vesd le a kalapodat,

Dózia s várj itt reám, míg visszajövök,--mondá gyorsan a grófné s

kisietett, a két egymásnak ismeretlen hölgyet egyedül hagyva, kik

egyforma érdekkel és kiváncsisággal tekintettek egymásra s mialatt

Dózia letette kalapját, a komorna kérdé:

--Honnét jön, kisasszony?--s vizsgálódva függeszté rá szemét, kinek

bájos arcza, nyulánk termete és előkelő külseje meglepte.

--Az intézetből... De mondja meg, kérem, hol és kinél vagyok e házban?

--Nem tudja, hol van?--kérdé bámulva Ernesztine.--Hát nem ismeri a

grófnét?

--Hallottam, hogy úgy nevezte úrnőjét, kit én évek óta ismerek, de nem

tartottam annak.

--Eszthey grófné házában van, kivel ide jött, de hát kicsoda ön?

--Szükséges azt magának tudni?

A hang, melyen e kérdést Dózia kiejté, száraz és büszke volt s a

komorna homlokára komor redőket vont és vállat vonva mondá:

--Nem éppen szükséges, de miután feleltem kérdésére, azt hittem, én is

szerencsés leszek választ kapni.

--Úgy látszik, titokban kell tartani ittlétemet, s így fölösleges,

hogy kilétemről beszéljek,--viszonzá Dózia, s az ablakhoz ült, hátat

fordított a komornának s letekintve az utczára, a járókelőket

szemlélte, bár alig látott azok közül valakit; mert részint egészen

sötét volt, másrészt, mert a palota környéke ilyenkor csöndes szokott

lenni.

Hermance ezalatt szobáiba sietett s ledobva kalapját, a tükörbe

pillantott és rémülve látta, hogy hajának göndörségét teljesen

eltüntette a nedves, esős levegő. Hosszan hullott az homlokára s

öltözéke sem felelt meg az esteli ebédnek, holott tudta, hogy férje

nagyon sokat ad a külső formákra s nemcsak a késésért fog neki

szemrehányást tenni, hanem öltözéke miatt is, mely legföljebb a

második reggelihez lett volna való.

De hát nem volt ideje most e fölött tünődni, azon kellett sebtiben

gondolkoznia, míg a szobák hosszú során végighaladt, mivel mentse ki

késését, mi még sohasem történt.

Férjét csakugyan a szalonban találta, ki unatkozva forgatta az egyik

asztalról fölvett albumnak lapjait s kedvetlen arczczal tekintett a

belépőre, azután elővette óráját.

--Éppen félórája, hogy várakozom reád, Hermance és az ebédre! Honnét

jösz ily későn s kuszált állapotban?

--Siessünk hát az ebédlőbe,--mondá erőltetett vidámsággal Hermance s

nyugodtságot mutatva, a mit nem érzett.

Eszthey gróf követte s éppen akkor érték el a nagy szárnyas ajtót,

midőn az előttük megnyittatott s a komornyik a tálalást jelentette.

Pár perczig némán ültek egymásnak szemközt, mialatt a szolgák

kivonultak, azután Hermance kérdés nélkül mondá:

--Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban

töltém, eltévedtem.

A gróf kételkedve s figyelmesen tekintett rá.

--Egész nap iszonyú fejfájásom volt,--folytatta kissé akadozva a

grófné--és azt hittem...

--A reggelinél nem említettél arról semmit,--vágott szavába a gróf.

--Nem akartalak nyugtalanítani oly csekély bajjal, azt hittem elmúlik

s végre midőn láttam, hogy nem szűnik a szobai levegőben, sétálni

mentem.

--Este egyedül?... Mily különös gondolat. Miért nem fogattál be?

--Az nem lett volna mozgás s azt hittem, a járás gyorsabb keringésbe

hozza véremet s idegességem lecsillapul.

--Tehát ideges voltál?

--A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül

olykor nagyfokú idegességben szenvedek.

--Tudom! De hát hova tévedtél el?

--Arról később,--viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák

a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.

Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf

kérdé:

--Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és

nagyon hallom dicsérni.

--Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.

--Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most,

miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi,

mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik,--mondá Eszthey

nevetve.

--Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok?--kérdé Hermance, kinek

nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett

nehezteléssel függeszté szemét férjére.

--Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi...

--Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi

késésemre vonatkozik.

--De ha én mégis kérnélek, hogy tedd,--viszonzá ingerkedve a gróf,

mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki

nyugalomra mutatott.

Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.

--Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam,--mondá

önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.

--Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik,--viszonzá nevetve

Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.

--Köszönöm!

--Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az

ellenkezőt.

--Nem tudom, nem szeretném-e jobban.

--Hermance!--kiáltott föl megrovóan Eszthey.--Csak nem akarod magadat

azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?

--Azokat jobban szeretik a férjek.

--Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni.

Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy

gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is

házasság!

--Egyaránt érted ezt férjre és nőre?--kérdé szép ibolyaszínű szemét

feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé

zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:

--Kétségkívül!

--És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én

házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?

--Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én tudom, hogy

szeretsz s a ki egyet szeret, az nem hevülhet másért!

Hermance ajkain elnyomott sóhaj röppent el s miután az ebédnek vége

volt, gyorsan emelkedett föl helyéről és férje dohányzójába mentek.

Az ebéd alatti társalgás a ki--és bejáró szolgák miatt csak

megszakításokkal folyhatott, míg most egyedül voltak, s a gróf

szivarra gyujtva mondá:

--Tulajdonképpen mi okból választottad ma ezt a különös beszédtárgyat,

Hermance? Nem emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk

volna.

--Magam sem tudom. De ne is folytassuk,--mondá gyorsan Hermance,

félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és

késése okáról.--Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell,

hogy a darab legvége előtt ott lehess.

Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő

tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.

--Igaz!--mondá félre téve szivarját,--megyek és te mit fogsz ma este

művelni, nem jön valaki teára hozzád?

--Nem! Korán lefekszem, mert...

--Még mindig nem mult el a főfájásod?

--Jobban vagyok,--viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:

--Azután a kaszinóba mégy?

--Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz,

le akarsz pihenni.

--Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.

Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az

szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki

szeméből.

--A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért,--sóhajtá, férje szavait

ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának

csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.

Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek

nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:

--Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?

--Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a

nálamlétéről.

--Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?

--Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt

kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.

--Némán ültetek együtt egész este?--kérdé csodálkozva Hermance.

--Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.

--Ez különös.

--Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?

--Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj

estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét

velem tölti.

--Tetszeni fog neki a lakás?

--A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem

kivánhat.

--De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné,--mondá nyugtalanul a

komorna.

--Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy

midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg,

kiről kiskora óta gondoskodom.

--Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori

távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.

--Nem volt arra ok,--viszonzá mosolyogva Hermance.--Most küldd be

vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.

--Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni,--viszonzá

nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia

lépett be.

Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses

alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.

Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és

nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés

ült.

--Hivatott, grófné,--mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá

magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.

--Tehát megtudtad, ki vagyok,--kezdé elmosolyodva Hermance.--Ülj ide

mellém, s beszélgessünk a történtekről és a jövőről.

--Nekem nincs mondanivalóm.

--Igazán mondod ezt, Dózia. Nem érzed szükségét, hogy bizalommal légy

hozzám?--kérdé meghatott hangon Hermance és megölelve őt, a pamlaghoz

vezette, s leült és maga mellé vonta.

--Nem tudom, mit akar tudni, grófné.

--Miért hívsz grófnénak, eddig mamának neveztél. Mi változott azóta?

--Nem tudtam czímét, rangját, míg most tudom, kivel beszélek.

--Az nem változtatja meg viszonyunkat. Én neked nevelőanyád vagyok és

leszek! Haldokló anyádnak igértem meg, hogy gondoskodni fogok rólad, s

azt megtartottam és míg élek, semmi körülményben sem hagylak el. De

bizalommal kell lenned hozzám. Nem mondom, hogy szeress, mert az érzés

dolga, de arra kérlek, tekints úgy, mintha gyermekem volnál, s gondold

meg, hogy neked rajtam kívül senkid sincs e földön.

--Kik voltak szülőim?

--Erre most nem felelhetek, sőt azt hiszem, soha nem is fogok felelni,

de hisz az rád nézve mindegy.

--Nem egészen,--viszonzá szomorúan a leányka,--mindenki szereti tudni,

kiktől származik, s mindegyik tudta is, a ki az intézetben volt, csak

én nem, és ez sokszor nemcsak leverőleg, de szégyenítőleg hatott rám.

--És mégis mostanáig sohasem kérdezted azt tőlem.

--Gyanítottam, hogy nem szeretne róla beszélni, s féltem a felelettől.

--Mi vitt erre a föltevésre?

Dózia körülpillantott a szobában, mely elegáns budoire volt a

legkényelmesebben, sőt pompával bútorozva, azután Hermancera függeszté

szemeit.

--Nem hittem, hogy az, a kinek mondja magát--viszonzá jelentőséggel.--

Obrennét is nagyságos asszonynak hívják cselédjei, s ugyanaz a czím

nem illett magára.

--Mi különbséget találtál köztünk?

--Oh, azt könnyen megmondhatom. Grófné szép és előkelő külsővel bír,

másforma ruhái vannak, más a modora, beszéde, taglejtése, míg Obrenné

nagyon közönséges.

--Lám, lám, mily éles megfigyelő tehetséggel bír a kis Dózia,--mondá

nevetve Hermance.--Ki hitte volna, hogy ily birálgatásba

bocsátkozik... És mióta keletkezett ez a gyanúd?

--Mióta regényeket olvastam, hol gyakran történik ilyen.

--Regényeket? Obrennénál tehát meg van engedve a regényolvasás!--kérdé

kellemetlen meglepetéssel Hermance.

--Nincs! Titokban olvassák ott a könyveket, ő nem tud arról semmit.

--És hogy jutnak a növendékek olyan olvasmányokhoz?

--Két bejáró növendék hozza őket.

--És ezeket nem zárja ki Obrenné intézetéből!

--Nem tudja, s nem is fogja megtudni soha, mert mindnyájan

titoktartást igértünk és azt meg is tartottuk.

Hermance pár perczig hallgatott; igen kellemetlenül érinté ez a

vallomás, de talán még inkább Dózia hosszú pilláktól árnyékolt szeme,

mely kutatóan függött rajta.

--Ez szomorú,--mondá azután megrovó hangon.--Ti nem tudjátok, mily

káros hatással van a tapasztalatlan leányokra az oly könyvek olvasása,

melyek birálatlanul kezeikbe kerülnek, mielőtt élettapasztalással

bírnának, s most már kezdem érteni szökési kisérletedet és kérlek,

beszélj nekem arról őszintén.

--Okvetetlen szükséges az?--kérdé Dózia oly száraz, majdnem elutasító

hangon, hogy Hermance nemcsak meglepetve, de igen kellemetlen hatás

alatt viszonzá:

--Azt hiszem, erre a kérdésre alig kell felelnem s te is

meggondolatlanul intézted azt hozzám, mert hiszen tudnod kell, hogy

csak az alatt a föltétel alatt maradhatunk jó barátnők.

A leányka lesüté fejét, arczát pirosság önté el, s mintha érezte volna

kérdésének helytelenségét, majdnem alázatosan mondá:

--Azért kérdeztem azt, hogy okvetetlen szükséges-e beszélnem, mit

Obrenné előtt semmi esetre sem tehettem volna, mert vallomásommal egy

valakit kellene vádolnom, kin ő, hozzám hasonló módon állt volna

bosszút.

--Ki az?--kérdé nyugtalanul Esztheyné.

Dózián erős habozás látszott.

--Igérem, hogy rajtam kívül soha senki sem tudja meg nevét,--mondá

Hermance.

--Valóban számíthatok arra?--kérdé a leány s elhagyva helyét, a grófné

elé térdelt és megragadva annak kezét, bájos, esdeklő kifejezéssel

tekintett szemébe.

--Megigértem!--viszonzá Esztheyné, kezét a leányka hullámos hajára

téve, ki most kérő, szelid arczocskájával a régi Dózia volt s kire

visszaemlékezett, hogy az az első látásra megnyerte rokonszenvét,

holott akkor majdnem gyűlölettel közeledett hozzá.

De Dózia e határozott kijelentés daczára még mindig habozott

feleletével.

--Egyik növendék társnőd serkentett az intézetből való távozásra?--

kérdé Hermance, hogy megkönnyítse vallomását.

--Igen!

--És hova szándékoztál menni?

--Hozzá, ki árva s nemsokára megkapja vagyonát és akkor együtt

szándékoztunk élni, miután sem neki, sem nekem senkink sincs, kihez

tartoznánk.

--Nem hálátlanság ez, a mit most mondasz?--kérdé neheztelve a grófné.

--Egész történetet kellene elbeszélnem, hogy megértessem

elhatározásomat,--mondá zavarral a leány s arcza piros lett,--de azt

nem mondhatom el.

--Szóval, nem vagy bizalommal hozzám, pedig ha tudnád, Dózia, mit

teszek én érted, lehetetlen, hogy hálát ne éreznél irántam,--kiáltott

föl Hermance s szemei könnyesek lettek.

Dózia láthatólag megdöbbent e szívből fakadó fájdalmas hangra; egy

pillanatig kérdőleg nézett e könnyes szemekbe, azután ajkához vonta a

grófné kezét.

--Bocsánat!--rebegte meghatott hangon,--tudom, hogy nagyon rossz és

hálátlan teremtés vagyok s az is maradok mindig.

--Ezt nem akarom hinni és mondani, Dózia. Te fiatal és tapasztalatlan

vagy, kinek fogalma sincs az élet göröngyös útjairól s arról a

lejtőről, hova a meggondolatlanság sodorhat.

--Ebben igaza van. Nem ismerem az életet, csak könyvekből.

--Örülök, hogy ezt belátod, s talán azt is, hogy én jobb tanácsokat

adhatok neked, mint növendék társnőid, vagy a regények.

--Meg vagyok róla győződve, azonban meg kell jegyeznem, hogy Klára

nagyon okos leány.

--Klárának hivják! És a vezetékneve?

--Engedje azt elhallgatnom, grófné.

--Legyen, különben is nem nagyon érdekel, miután sem én, sem te, nem

fogunk többé vele találkozni.

--Ah, azt nagyon sajnálnám!--kiáltott föl ijedten Dózia.

--Rossz befolyással volt reád, minek most láthatod káros

következményeit. Semmivé tette tanulmányaid folytatását, mikre még

nagy szükséged lett volna.

--És mi fog történni most velem?

--E perczben még nem tudok e kérdésre felelni. Ma itt maradsz, s

holnap majd beszélünk róla. Gondolkoznom kell, mi volna rád nézve a

legczélszerűbb.

--Tehát nem haragszik reám, nem vetett ki kegyeiből?

--Arról szó sincs! Azonban nem titkolhatom, hogy fájdalmat okoztál,

mert azt hittem, ragaszkodol hozzám és csalódtam!

--Nem, nem csalódott!--kiáltott föl Dózia ijedten.--Nem akartam

háládatlan lenni s elhatározott szándékom volt tudósítani hollétemről,

bár nem tudtam volna hova czímezni levelemet, miután sem kilétét, sem

lakását nem közölte velem, de Obrenné közvetítette volna a tudósítást.

--Okom volt arra, hogy ne tudassam kilétemet. De különben minden

hónapban fölkerestelek egyszer, sőt midőn beteg voltál, többször is

meglátogattalak és gondoskodtam rólad minden irányban s hogy ki

vagyok, az neked mindegy lehetett.

--De miért nem volt szabad azt tudnom, még csak imádságomba sem

foglalhattam igazi nevét?

--És valóban imádkoztál értem?

--Minden este és reggel, buzgón, hálateljes szívvel.

--És mégis szó és búcsú nélkül akartál elhagyni?

--Magam sem tudtam, mit teszek... És Klára oly kecsegtetően írta le a

jövőt, midőn függetlenek leszünk, tetszésünk szerint élhetünk. Ő

gazdag s én örökre vele s nála maradok, a mi, azt hittem, nagy előny

rám nézve, mert sejtettem, hogy szegény vagyok, sőt Obrenné burkolt

szavakban többször meg is mondá azt nekem, hálára, szorgalomra intve

annak kedvéért, ki gondoskodik rólam, mert nélküle nem élvezhetném az

ő nagyszerű intézetét.

Hermance elmosolyodott a «nagyszerű» szó gúnyos kiejtésére, magához

szorítá a leány fejecskéjét, de azután komolyan mondá:

--Arra nem volt fölhatalmazva, hogy ilyeneket mondjon neked s rosszul

tette; azonban mindez nem ok arra, hogy oly könnyelmű lépésre határozd

magad. És kérdés, megtartotta volna-e Klára igéretét a jövőben? Te nem

tudod, hogy mily kevéssé lehet bízni az adott szóban s különben is

barátnőd még szintén az intézetben van.

--A szünidőkig, azután elhagyja az intézetet örökre. Ő nem volt

növendék, már húsz éves.

--Az még több, mint egy hónap mulva lesz, miért mentél tehát, vagy

akartál te távozni most már Obrennétól?

--Nehogy az a látszatja legyen eltünésemnek, mintha együtt távoztunk

volna, ámbár azt hittem, nem igen fogja kutatni eltünésemet senki.

--És rám nem gondoltál?

--Szerettem volna elbúcsuzni, de féltem, hogy elárulom magam s Klára

azt tanácsolta, hogy távozzam a nélkül.

--Én nem tudom, ki az a Klára, de mondhatom, hogy nem nagyon épületes

tanácsokat adott.

Dózia hallgatott, de vonásain kétely volt kifejezve, mintha nem adna

teljes hitelt ez állításnak.

--Nem hiszed, a mit róla mondok?

--Klára nagyon okos és nagyon jó leány--viszonzá meggyőződéssel Dózia.

--Miben nyilvánult okossága s miért tartod őt jónak?

--Mert megosztá velem, a mivel bírt és gyakran szívből vigasztalt, ha

szomorú voltam.

--Az elsőre nézve nem tudom, mit értesz, mert azt hiszem, semmiben sem

láttál hiányt. Pénzed annyi volt, a mennyi s többi növendéknek, s hogy

miért kellett vigasztalni szomorúságodban, szintén nem tudom, miután

szomorúságra nem lehetett okod,--mondá a grófné a leány arczát

vizsgálva, ki lesüté hosszú selyempilláktól árnyékolt szemét.

--Talán nem lett volna okom a bánkódásra, hisz igaza van, megvolt

mindenem úgy, mint a többieknek, de fájt szívemnek az, hogy mindnyájan

otthonukról, testvéreikről, szülőikről beszéltek, csak én hallgattam

némán, szó nélkül, mert nekem nem volt mit mondanom s nem volt kiről

beszélnem.

Hermance meghatva tekintett rá, ki igazi, mély szomorúsággal ejté ki e

szavakat és azt gondolta magában, mennyi vétkes ember van a világon,

de nem kivánta, hogy egyet azok közül elérjen a büntetés.

--Szegény gyermek,--mondá megsimogatva a kedves arczocskát.--Igazán

oly elhagyatottnak érzed magadat?

Ezt azért kérdezte, mert nem tudott mást mondani vigasztalására. Dózia

fejével intett, azután halkan rebegte:

--Nem maradhatok itt? El kell mennem?

Ez a kérdés villámütésként érte Hermancet, összerezzent és gyorsan

mondá:

--Nem, Dózia, itt lehetetlen maradnod, sőt e perczben még nem is

tudom, hova fogsz menni, de gondoskodom rólad s légy meggyőződve, hogy

szeretlek s a legjobbat kivánom neked. Jó dolgod lesz a jövőben is,

oly jó, mintha saját leányom volnál.

De Dózia ezt a biztosítást nem nagy elragadtatással fogadta. Arcza

kételyt fejezett ki, vonásain csalódás látszott, nem felelt s szemét

lesütötte.

Hermance-on nagy nyugtalanság látszott s feszülten kérdé:

--Kételkedel szavaimban?

--Nem,--mondá bizonytalanul Dózia,--de látom, hogy terhére vagyok,

alkalmatlanságot okozok és ez szomorít.

--Ne hidd azt!--kiáltott föl a grófné.--Nekem hatalmamban áll, hogy

gondoskodjam rólad, minden eszközzel birok arra s mindent megteszek,

hogy boldog és elégedett légy.

--Sorsomra kellett volna bíznia,--mondá szomorúan a leány.--E perczben

már Klára lakásán lennék s jövőm biztosítva volna.

--De hát ki az a Klára?--kiáltott föl Hermance türelmetlenül, majdnem

haraggal.

--Egy húsz éves, gazdag és független leány, ki, mint mondtam, nem mint

növendék volt az intézetben, de gyámja nem tudta hova elhelyezni,

miután kilépett a zárdából s Obrennét kérte meg, hogy néhány hónapig

nála maradhasson. A szünidőkig terjed ottléte s akkor hazamegy

birtokára, falura, szabad lesz és él tetszése szerint.

--Nagyon különös ez, a mit barátnődről beszélsz,--mondá rosszkedvűen a

grófné,--s hajlandó vagyok hinni, hogy ő nem mondta neked a valót.

--Mi ad arra okot, hogy kételkedjék szavaiban, grófné?--kérdé

neheztelve Dózia.

--Mert először is, ha Klára most húsz éves, úgy csak négy év mulva

lesz teljes korú, s akkor kapja meg vagyonát. Másodszor, ha igaz úton

járt volna, nem kellett volna titkos távozásra serkenteni, hanem

nyiltan tehette volna nekem azt az ajánlatot, hogy magához vesz, mit

rád nézve előnyösnek tartott s miről gyaníthatta, hogy én nem fognám

azt ellenezni.

--Éppen ebben nem voltam sem én, sem ő bizonyos. Sőt éppen az

ellenkezőjét hittük annak.

Hermance előtt ez a felelet bírt némi valószínüséggel s élénken

folytatta:

--Tehát miután el akartál tűnni, nemde az volt a szándékod, hogy többé

ne találkozzunk. Mi okozta ezt az ellenséges indulatot irántam?

A leány nyugtalan mozdulatot tett.

--Grófné félreért engem, ha azt hiszi, hogy szándékom ellenséges

indulatból eredt,--mondá hévvel, s arcza lángpiros lett.--

Ellenkezőleg! Meg akartam kimélni egy tehertől, mely személyem által

reá nehezült.

--De hogy jutott ez eszedbe? Ez a gondolat nem fogamzott meg a te

agyadban, bizonynyal ezt is Klára hitette el veled.

--Nem tagadom. Többször kikérdezett körülményeimről, s midőn sem azt

nem tudtam neki megmondani, kik voltak szülőim, sem pedig azt, hogy

miféle összeköttetésben vagyok pártfogónőmmel, arra a gondolatra

vezetett, hogy létem a grófné nagylelküségének köszönöm, mi igaz is, s

én nem mondhattam neki ellent s ennek következtében tette azt az

ajánlatot, hogy ezentúl ő fog gondoskodni rólam.

--És te ezt azonnal elfogadtad, minden gondolkozás és megfontolás

nélkül! Rám nem gondoltál, az én ijedtségemre, nyugtalanságomra, ha

nyom nélkül eltünsz az intézetből? Nos, gyermekem, ez sem jó szívre,

sem okosságra nem mutat; s valódi szerencse, hogy a sors meggátolta

szökésedet, melynek igen rossz következményei lehettek volna.

Dózia lesütött szemekkel, szó nélkül ült mellette.

--Nem győznek meg szavaim?--kérdé majdnem fájdalmasan a grófné, ki a

hallgatást tagadásnak vagy dacznak vette.

--Nem tudom!--rebegte halkan, bizonytalanul a kérdett s idegesen

simítá meg homlokát.

--Nos, tehát ma ne beszéljünk róla többé, különben is későre jár az

idő.

E szavak alatt Hermance csöngetett s Ernesztine jelent meg a küszöbön.

--Vezesd a kisasszonyt az általam megjelölt szobába,--mondá Esztheyné,

s azután a leánykához fordult:

--Menj, gyermekem. Aludj csöndesen és jól, holnap majd folytatjuk a

társalgást, mely ma nem vezetett eredményre.

Dózia gyorsan elhagyva helyét, egy kutató pillantással futtatta

tekintetét végig a komornán, azután kezet csókolt a grófnénak, s szó

nélkül követte Ernesztinét. Midőn annak szobájába értek s az

megnyitotta előtte a mellékajtót, mely csinos, tiszta, egyszerű

butorzatú helyiségbe vezetett, Dózia átlépte a küszöböt s gyors

pillantással tekintett körül a szobában:

--Itt fogok aludni?--kérdé futó, gunyos mosolylyal.

--Ezt jelölte ki a grófné számára.

--Köszönöm,--viszonzá Dózia s büszkén, hidegen intett fejével és

becsukta maga után az ajtót.

Ernesztine boszusan állt a becsukott ajtónál, s halkan mormogta:

--Ki ez a leány, s mit szándékozik vele tenni a grófné. Csak nem...?

A következő szavakat elharapta, azután majdnem fönnhangon mondá:

--Eh! Mily badar eszme! Hisz gyermekkora óta ismerem őt. Mily ostoba

gondolatokat idéz föl az emberben a harag és kielégíthetetlen

kiváncsiság. Nem törődöm vele.

Lassan vetkőzni kezdett s érezte, hogy fáradt. Öreg volt, meghaladta a

hatvan évet, s már kissé nehezére esett állása. Volt ugyan segítsége,

de a grófné nagyon pontos és fáradságos kiszolgáláshoz volt szokva s ő

éppen úgy, mint hosszú évek előtt, teljesítette kötelességét.

Az órára pillantott, s látta, hogy éjfél elmult. Rendbe rakta ruháit

ágya mellett és kioltva a villámosfényt, lefeküdt, s nem sokára

egyenletes lélekzetvétele mutatta, hogy alszik, nem sejtve, hogy mi

történik a mellékszobában mellette.

Dózia, midőn becsukta ajtaját, az ablakhoz állt, s letekintett az

utczára, mely teljesen néptelen volt. Mint mondtuk, nappal is kevés

ember fordult meg a palota közelében, s most néma csönd honolt benne,

bár nem volt sötét, mert fényes holdvilág sütött, melynek fehér

fényénél minden tisztán kivehető volt.

Miután egy ideig így állt, gondolkodva kezébe vette kis utitáskáját és

halk léptekkel közeledett a mellékszoba ajtaja felé, hol sejtette,

hogy a komorna már lefeküdt, alszik s halkan nyitotta meg azt és

hallgatódzott.

Finom hallásához eljutott az öreg nő lélekzetvétele, miből azt

következtetve, sőt biztosra véve, hogy alszik, nesztelenül lépett ki a

szobából és közeledett a szemben levő ajtóhoz, mely nem volt bezárva s

halkan nyilt föl és ő észrevétlenül jutott abba a kis négyszögű

előszobába, melyből egyik oldalon a grófné szobái nyiltak, hol a

grófnéval az utczáról feljött, a mire tökéletes jártassággal

emlékezett. Megindult tehát abban az irányban s remegve tette kezét a

kilincsre, félve, hogy az be lesz zárva, miután a komorna szobájának

ajtaja nyitva volt.

De a kilincs nesztelenül engedett s ő kilépett ama helyiségbe, melyből

az oldallépcső lefelé vezetett és hol a lecsavart villany még némi

világosságot terjesztett.

--Jó csillagom, segíts,--suttogta halkan s lehaladt a lépcsőkön, de

most zárt ajtó előtt állt, s nem tudta, mitévő legyen. Fogalma sem

volt arról, hova vezet az a hosszú folyosó, mely jobbra-balra nyult

előtte, de sejtette, hogy egyik oldalon az a főkapunál végződhetik.

Tünődve állt helyén s reszketést érzett tagjaiban, de gyorsan

okoskodni kezdett helyzete fölött.

Mit koczkáztatok?--gondolta bizonyos daczczal,--ha rajtakapnak a

szökésen, a grófné és a komorna tudják, hogy nem vagyok tolvaj s

legföljebb dorgálást nyerek és visszavezetnek szobámba.

A ház úrnője hozott ide titokban, nem akarja, hogy tudják a palotában

kilétemet és ha tudatják vele, hogy el akartam menni, ő nem fog lármát

csinálni! Hogy tolvaj nem vagyok, azt belátják, s ha kivánják, ezt a

kis táskát itt hagyom zálogba, s el fognak engedni menni... Azért

legjobb, ha a főkapu felé fordulok, hol még ébren lesz valaki s

kibocsát az utczára...

És meg akart fordulni, hogy a folyosón végig menjen, de e perczben

kulcsot hallott a zárba illeszteni kivülről s gyorsan fölnyilt a kapu

és egy férfialak lépett be rajta égő szivarral szájában, melyet

beléptekor kiejtett ajkai közül s lehajolt utána és mielőtt a kaput

bezárta volna, keresgélni kezdte szivarját. E perczben azonban

szélgyorsasággal érzett valakit elsuhanni maga mellett. Gyorsan

fölugrott meghajlott helyzetéből és kilépve a kapun, végigtekintett az

utczán, melyen a holdvilág fényénél egy futó női alakot látott

tovarohanni s pár pillanatig csodálkozva nézett utána. Azután

visszament, bezárta kulcsával a kaput, és fölhaladt lakosztályába,

ajkán mosolylyal gondolt a látottakra.

A jövevény Eszthey Bertalan gróf volt, ki nem gondolhatott mást, mint

hogy a mellette kisuhanó alak valamelyik női cseléd a palotában, ki az

éjszakát valamely kétes tánczmulatságban, vagy mindenesetre a házon

kivül akarja tölteni...

És miután ő nem volt erkölcsbiró, s méltányolta az ily «apró

kedvteléseket», nagy lelkinyugalommal tért napirendre fölötte, és

nemsokára mélyen aludt a napi fáradalmak után...