Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert
az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta
ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek,
de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak.
Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis
természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el,
de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a
vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy
serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.
Beniczkyné élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út,
göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz s ragyogó verőfény önti
el. 1840-ben született Pesten, leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül
tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna,
hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a
platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás
tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az
irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában,
de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak és--mi lehetne nagyobb
szerencse egy kezdő iróra--hamarosan férjhez megy egy módos kiadóhoz,
Heckenast Gusztávhoz, kit nemsokára 1857-ben megajándékoz egy
könyvvel.
Az írónőt az úgynevezett «Schöngeist-ot» kielégítette volna ez a
frigy, de e szép lélek még egy sokkalta szebb testben lakott. A
legszebb menyecskét hódolattal rajongták körül az akkori idők előkelő
gavallérjai. Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is,
éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid
idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky
Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának
nyujtotta kezét.
Ez a házassága boldog és zavartalan maradt egész haláláig s mindenben
kielégíthette, mert mig neki a megfelelő vagyoni viszonyok mellett
módjában volt irószobájába vonulni s csendesen elmerülni
képzeletvilágába, addig a férj is közpályákon foglalkozhatott s a
beállott alkotmányos élet folyamatjában majd mint országgyülési
képviselő, később mint szolnokmegyei főispán, majd belügyi
államtitkár, szinházi intendáns s végül pestmegyei főispán, egyre
emelte neje társadalmi állását is s lett lassankint méltóságos, sőt
excellentiás asszony. Hiszen a szaporodó kötetek is elég öröm, de a
szaporodó czímek se okoznak migraint, kivált az asszonyoknál.
Sokat írt. Legtermékenyebb összes női iróink között, a hatvanas és a
hetvenes évek szépirodalmi lapjai tele vannak az ő novelláival és
regényeivel. Gyakran látja szalonjában az irói köröket, nagy
összeköttetései vannak, néhány novellája németben is megjelenik a jó
Silberstein fordításában. A hetvenes években keletkezett Petőfi-
társaság őt is beválasztja tagjai közzé s így lesz az első nőiró, akit
az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe. Noha társadalmi állásánál
fogva az arisztokrata társaságokhoz tartozik s azoknak egyik kedvelt
nemes alakja, nem a főrangu műkedvelők mennyezetes magaslatáról nézi
az igazi irókat, hanem egész lélekkel közéjük számítja magát,
látogatja a Petőfi-társaság üléseit, folytonos érintkezésben van
szerkesztőkkel, kiadókkal, irókkal, részt vesz apró-cseprő bajaikban,
kisszerű intrikáikban és pártoskodásaikban, sőt a Parnassusra való
csörtetéseikben is, mint bármely vérbeli bohém.
Amint korban előhalad, egyre termékenyebb lesz, regényei, kivált a
nyolczvanas évek óta, kettesével jelennek meg évenkint, a Mártha és a
Tévesztett utak után 1884-ben Ruth és a Fátyol titkai jelennek meg, a
következő évben már három regénye jön (Az első nyom.--A porban
született.--Nem ösmerem a mult történetét), az azutáni évben, 1876-ban
már négy (A vér hatalma.--Zárt ajtók mögött.--Saját kezébe.--Az erdei
lak.) Később ez a termékenysége megcsappant, de nem is lett volna jó,
ha szorgalma olyan arányban növekedett volna, mert az irály
pongyolasága és a szerkezet lazasága e kövér esztendőkben a
legszembetünőbb.
Tárgyait a főrangu világból merítette, melyben élt, mint annak
jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia
regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a
főrangu világba; hősei és hősnői a sikos parketteken, puha szőnyeges
boudoirokban, parfümos levegőben élnek; szeretnek, csalnak és
csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e
megfestett (különben a természetben is szintelen) magyar főúri
köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valami
megkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k
és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási
szinhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet
eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a
nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább
asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba
ringatja. Találóan nevezték Magyar Marlittnak; semmivel se volt
rosszabb, de jobb se, mint a kis Thüringen e folyamatosan mesélő
nénikéje.
Későbbi regényeivel, lassabban írván őket, a jellemekre és
pszichológiára ügyelve, kiengesztelte a kritikát is, mely a
legnehezebben hódolt meg a szép asszonynak. A közönség, kivált az
asszonyolvasók, állandóan kedvelték, úgy, hogy regényei, ami csak a
legkiválóbb írókkal esik meg nálunk, egyöntetü összkiadásban is
megjelentek, mint aránylag kelendő portéka a könyvpiaczon.
Férje intendánssága idején szini irodalommal is próbálkozott, de a
nemzeti szinház közönsége--ahogy ő szokta magát a regényeiben
előkelően kifejezni--«fel ette hűvösen fogadta».
Ez volt talán az egyetlen bárányfelhő a derült, napfényes égbolton,
mely áthajlott életútja fölött--az utolsó mozdulatáig, az utolsóig,
mellyel az örök éjszakába lép.
Meghalt--1905. április 2-án.
Mikszáth Kálmán.