Fordult is a világ, kivált a Szent István tornyáról nézve. Az öreg
Európa felöltötte azt a formáját, amelyben sokan szeretik elképzelni: a
pletykázó kávés-nénikéét. A trics-tracs és a sugdosás szinte elnyomta az
ágyúk dörgését. Napoleon válik Jozefintől és elveszi az osztrák császár
leányát, Mária Lujzát. Már meg is kezdődött a diplomácziai
kérdezősködés. De hát nem álom volna ez? Istenem, istenem, de furcsa
szálakból, de különös vetélőkkel szövöd össze a történelem vásznát!
A világ hát fordult, de lassan… Az idők is jöttek-mentek, de sebesen, a
maguk módja szerint; azokon semmit se változtatott Napoleon. Nyár után
ősz jött, ősz után tél jött. És a szép zimankós karácsony is
beköszöntött az ő fehér bundájában (hanem már a bundán néhol
változtatott a korzikai, piros rózsákat pingálván rá.)
A karácsony és a husvét mindenkor nyárspolgárias ünnep volt a Burgban.
Husvétkor az öreg koldusok lábait mossa meg a császár, karácsonykor
ajándékot osztogat családjának, személyzetének és minden
hozzátartozóinak és vigyáz arra, hogy egész nap csak jót cselekedjék.
E miatt aztán karácsony estéjének a napján semmi állami okiratot alá nem
ir (mert az állami okiratok ritkán tartalmaznak jótéteményt).
Halálítéletet meg nem erősít, magánügyet el nem intéz (mert ami az
egyiknek jó, az a másiknak bizonyosan nem jó), szóval, a császár
karácsonykor nem tesz semmit, tehát nem tehet rosszat se. Ellenben már
korán reggel egy zacskó aranyat küld a városházára, kiosztandót a
szegényeknek, három megégett templomra kiutalványoz ajándékul száz-száz
forintot; ezt annyira megtartja, hogy ha talán nem volna, csak két
megégett templom a monarchiában, magok a miniszterek gyujtanának meg egy
harmadikat. Reggeli előtt elmegy a kapuczinusok sírboltjába és a megholt
feleségei koporsójánál imádkozik. Megholt feleségei máris szépen
felgyűltek, de azért kilencz órára mégis végez az ájtatossággal, azután
reggelihez ül. Ő felsége bőjtöl ilyenkor az esti csillag kigyultáig,
csak halat, gyümölcsöt, mézet fogyaszt és tokaji borral öblíti le. Az
utolsó felhörpintett pohár után irószobájába vonul és ott fogadja
Metternich herczeget, a Stadion utódját (Stadion már a multé), aki a
külügyekről referál, a tegnap óta vett hireket csoportosítja és (uj
seprő jól seper) nagy buzgalommal fejti ki pókháló finomságu terveit és
húzásait az Európát jelentő ostáblán.
– Csak mindig a legokosabbat tegyük, kedves herczeg, csak a legokosabbat
– szólt bele a császár ásítozva.
– Csakhogy nem mindig tudjuk, mi a legokosabb – felelé a herczeg
kedvetlenül, hogy tervei föl nem villanyozták urát.
– Amit az Isten akar! – végzi be ájtatosan a császár.
Metternich gúnyosan mosolyog.
– Csakhogy ez talán nem egészen elég, mert az Istennek nem éppen az
osztrák külügyminiszterség a métierje.
– Oh, herczeg, herczeg! – kiált fel a császár megbotránkozva.
Míg a sanctissima majestas (ekkor ez volt a szokásos megszólítás) a
külügyminiszterrel konferált, azalatt egyre gyülekeztek az előtermekbe
az udvar appendixei. Az udvarnak az udvara. Mintha a régen kihajigált
bútorok térnének vissza. Egykori kedvenczek, penzionált öreg alakok, a
császár saját külön szegényei és pártfogoltjai, a volt feleségeinek
szegénységre jutott udvari hölgyei, a dajkák, akik a gyerekeket
szoptatták, a nevelők, akik Ferdinánd trónörököst tanították (no, ezek
ugyan meg nem érdemelnek egy hajító fát sem), a Mária Lujza
játszótársnői, a császár egykori komornyikjai, akik más állásokba
szakadtak, szóval, mindazok az exisztencziák, akik keringésükben, mint a
legyek a czukortartóhoz, valahogy közel jutottak a császárhoz s valami
odatartozandóságot tudtak magukba fölszíni. Ezeket minden évben
karácsonykor kötelességszerüen fogadta, megajándékozván kit-kit a maga
rangja és helyzete szerint.
Az estét aztán az _igazi_ udvar és a család körében töltötte, egészen
egy pater familias és a «legkeresztényibb» udvar szellemében.
Karácsonyfa van felállítva külön a család, külön a marsall-tábla és
külön a szolgaszemélyzet számára. A lakájok évenkint fölhíttak
betlehemeseket is az utczáról a császár parancsára, aki jóizüeket
nevetett a napkeleti csillag után induló szerecsen kollégáin.
A Kovács-árvákat szokásosan szintén ezen a napon fogadta kézcsókra az
udvar appendixei közt. Ekkor hozta el őket Kolowrat gróf, ki azonban már
hetekkel előbb referált előhaladásukról, magaviseletökről.
A császár vidám volt ez alkalommal, uborkaalaku arczán mosoly derengett.
Az írószoba tulajdonképpen egy nagy terem, közepén széles
mahagoniasztal, melyen rendetlenségben hevertek az irások, levelek,
jegyzetek, jelentések, állami akták. A kordovai bőrrel bevont falnál egy
másik asztal görnyedt, fölhalmozva apró csomagokkal és katulyákkal,
mindenik mellett egy jegyzet, hogy kinek szól és a jegyzetre a császári
memoria serkentésére sokszor fel van írva az is, hogy ő felsége miről
beszéljen az illetővel.
Mikor a Kovács-árvák beléptek, a császár szinte hátra tántorodott
meglepetésében, oly szép volt a kisasszony, nyúlánk alakjával, szelid
galambtekintetével s mindenek fölött az a nemes tartás, mintha egy
vérbeli herczegnő jönne bemutatni a hódolatát.
– Ah, ni, a mi magyar leányunk! – kiáltott fel a császár élénken. –
Jőjjön, jőjjön!
Odanyujtotta csókra a csontos kezét s aztán megfogta vele a leánykáét és
ugy tartotta sokáig, mintha valami puha madárfészekben volna a tenyere s
érezné a meleg madárka szíve lüktetését.
– Hogy érzi magát, kedvesem?
– Köszönöm, fölséged jóságából igen jól.
– El van-e látva minden szükségesekkel? Nem hiányzik valamije?
– Bőven van mindenem, fölséges uram.
– Das hör’ i’ gern – szólott a császár bécsiesen s aztán elereszté a
kezét és a fal melletti asztalhoz lépett, hogy kikeresse a számára szánt
ajándékot.
Hamar megtalálta a czédulát az egyik dobozon: «Helene v. Kovács» és az
is oda volt jegyezve, hihetőleg Kolowrat javaslata alapján: «Zárdába
küldés».
A császár előtt, akinek rossz emlékező tehetsége volt, csak homályosan
rémlett, hogy Kolowrat emlegetett valami konfliktust báró Szepessyvel és
valami titkos ábrándos szerelmet is, de miért ajánlja, hogy éppen apácza
legyen a leány, ennek a motivumát nem birta hirtelen megtalálni. Ejh,
gondolta magában, a vén kópé irigyli őt a mostani generácziótól.
De mindegy, ha elő van irva, hát lepergeti a feladatát. Hiszen a korona
csak rosta, amin átesik a tanácsosok tanácsa.
Fölnyitván a dobozt, maga is kiváncsi, kigöngyölgette puha
selyempapirosból az ajándékot, egy pár értékes fülbevalót, nemes tüzü
opálkövekkel.
– Viselje ezt a csekélységet, édesem, emlékezetül az idei karácsonyra.
Ilona elmosolyodott s leányos csacskasággal kiáltott fel:
– Oh, hiszen már megvan a fülemben.
A császár oda tekintett és bosszusan ránczolta össze sajátszerű
szögletes homlokát. A fülbevalónak szakasztott párja ott fityegett a
Kovács kisasszony füleiben.
– Ezeket tavaly kaptam fölségedtől!
– Az ostoba Stransky, – mentegetőzött a császár, fejét haragosan
csóválta, az ajándékokat bevásárló udvari titkárra hárítva a
felelősséget – úgy látom, azt hiszi, hogy magának négy füle van.
Ezen az ötleten édesdeden elmosolyodott a leány, ami a császárt is vidám
mosolygásra ingerelte.
– No, semmi az, – mondá kegyesen – majd megbízom Kolowratot, hogy valami
egyebet vegyen az ötvösnél, ami éppen megnyeri tetszését. De most
beszéljünk jövőjéről is. Ön most már az utolsó évben van az intézetben
és úgy tudom, nem akar férjhez menni. Hiszen a multkor volt már erről
szó.
A leány némán bólintott szép fejével s szorongva várta, mi fog
következni.
– Nem volna inkább kedve zárdába menni?
– Zárdába? – ütődött meg a leány. – Hogyan érti fölséged?
– Hát úgy (a császár zavartan kereste a kifejezést), hogy talán a
Krisztus menyasszonya óhajtana lenni? Mit szól hozzá?
Ilona lesütötte a szemeit, halavány lett, mint a fal, szíve hangosan
dobogott.
– Beszéljen bizalommal, mintha az apjához szólana. Kielégítené ez önt?
– Fölséges uram, – felelte fojtott hangon – akinek én a menyasszonya
lennék, én azt kívánnám attól, hogy engem… hogy engem mulattasson.
– Oh, kis bohó! A hit nyugalmat önt a szívbe és megelégedést. S ez több
a mulatságnál.
– De én azt kívánnám a vőlegényemtől, hogy ha például a zsebkendőmet
elejtem, azt fölvegye, hogy ha az utczán megyünk és az eső esik, ő
tartsa fölém az esernyőt, hogy a bálban limonádét hozzon és a cotilliont
velem tánczolja s erre a czélra…
A császár nevetett.
– Erre a czélra Krisztus urunk csakugyan nem alkalmas, sőt úgy nézem,
ezzel még ki sem merítette az illetőnek a kellékeit, melyek közt
alkalmasint ott lesz a csinosan kipedert bajusz is… No, no, nem kell
azért mindjárt úgy elpirulni. Hát nem bánom, legyen úgy, hogy semmit se
szóltam. Most pedig vegyük elő a «katona urat». (A császár a háttérben
álló Gyuri felé fordította tekintetét.) Nos, mit parancsol, katona uram?
De be sem várva a peczkesen álló növendék feleletét, ujra az ajándékok
asztalához tipegett, ahol egy díszes erszény volt kikészítve Georg
Kovácsnak, a czédulán pedig a császárnak saját kezével odavetett ez a
jegyzete: «Parittyázás, latin nyelv. Megdorgálandó».
– Meg vagyok veled elégedve, ficzkó – szólt hozzálépve és megveregetve a
vállát. – Professzoraid jó katonát jósolnak benned, atyád is az volt,
kegyelettel őrizzük emlékét, holta után se feledjük hűségét,
szolgálatait, hanem elszomorító reám nézve, hogy a parittyázásban és a
latin nyelvben nem tanusítasz elég előmenetelt.
Gyuri tágra nyitotta nagy, okos szemeit a csodálkozástól, hiszen a
parittyázás nem tantárgy és a latin nyelvben ő az első az intézetben.
Szólni nem mert, de itt bizonyosan valami félreértés van.
A minthogy volt is, mert a császár azt a jegyzetet olyan értelemben
csinálta hetek előtt, hogy a fiú megdorgálandó az Aklihoz parittyával
becsempészett levelekért, még pedig latinul dorgálandó meg, hogy a
leány, aki titkos beteges vonzalommal érdeklődik Akli iránt, ne értse,
miről van szó. Hanem persze a jegyzet csak jegyzet. A jegyzettel
megrögzített szó megmarad, hanem a környéke elhalványul, sőt néha nagy
bolondul meg is változik.
– Hát már most te is kikapod a magad karácsonyi ajándékát, fiúcska, –
folytatá a császár tréfálkozva, ami gyakran szokása volt. – Ez az
erszény jut neked tíz fényes körmöczi aranynyal. Hanem még ne nyúlj
utána. Előbb egy kis polgári hasznot szeretnék a hanyagságodból kihúzni.
Várj csak, fordíttatok veled valamit s amennyi hibát ejtesz a latinban,
annyi aranyat vonok le. Van-e pénzed, ha több hiba találna lenni, mi?
– Három aranyam van még a tavalyiakból.
– Az is valami. Gondolod, hogy elég lesz?
– Biztos vagyok benne, fölséges uram, – felelte Gyuri önérzetesen.
– Ohó! Te el vagy bizakodva, nagyon fennen beszélsz. Most már azért is
megpróbáljuk.
Édesdeden nevetett, a leányka arcza ragyogni és virulni látszott a
császár jó kedvétől, sőt a nap is benevetett a három ablakon, – oly
szép, oly barátságos volt most a császár hideg pompájú szobája, mint egy
otthon.
A császár leült az íróasztal előtti nagy gót karszékbe, melyet négy
aranyos oroszlánfej ékesített, szétvetette kedélyesen a lábait és csak
úgy találomra fölvett az asztalról egy teleírt papirost.
– No, nézd meg, latinul van-e, olvasd fel és aztán fordíts.
Gyuri kezébe vette a papirlapot és átfutotta.
– Fölséges uram, – szólt – nem akarok csalni, ennek a szövegét németül
is jól ösmerem.
– Látom, becsületes fiú vagy, – szólt a császár megelégedetten, – hát mi
az?
– Ez a lutheránus poézis, ahogy elneveztük, Akli úrnak egy verse, melyet
az én okulásomra költött egyszer.
A császár homlokán felhők gyülekeztek.
– És miért neveztétek el lutheránus poézisnek? – kérdé kedvetlenül.
– Mert nincsen benne sehol interpunctio, fölséges uram s ha alulról
balra olvassuk, egészen az ellenkezőjét jelenti, mintha felülről jobbra
olvassuk.
– Nem egészen értem. Melyik vers az?
– Ad Napoleontem.
– Ah! – kiáltott fel a császár meglepetve és élénken felkelt, hogy maga
is beletekintsen a versbe, mely mint corpus delicti szerepelt volt a
legfelső helyen (mert bizonyára ez az íróasztal a legfelsőbb hely.) –
Hogyan? Mit beszélsz? Hogy számodra írta volna az a… az az ember?
– Igen, emlegette egyszer, hogy Bajorországban költött ilyenfajta
verseket, kértem, mutasson belőlük, de nem emlékezett egyikre sem;
mondta, hogy inkább ujat komponál, akkor csinálta ezt a _jóslást_, mely
elülről Napoleon hadi sikereit zengi, hátulról pusztulását.
– Hihetetlen, – szólt közbe a császár izgatottan, – olvasd fel hát nekem
hátulról.
Gyuri elkezdte hátulról, jobbról balra olvasni a verset, amint
következik:
Vaticinor tibi quod dicent te tempora
Quare proelia lustrabit sors mala non bona sors
Albionum ad litus frangetur denique
Victrix Gallia nec cunctas gens tua deiciet
Destituet mare spes magnas nec tempora
Cinget laurea navalis quod tibi vaticinor.
(Jóslom neked, majd megtanít az idő, mi módon fogja kisérni harczaidat a
balszerencse s nem kedvező. Albion partjain végre megtörik a győztes
Gallia. Nemzetedet legyőzi valamennyi, nagyratörő reményeidet
meghiusítja a tenger, nem övezendi tengereken szerzett babér homlokodat,
amit jósolok neked.)
A száz Caesarok ivadéka valóságosan elérzékenyült az olvasás alatt.
Tehát nem igaz, hogy a jó, hűséges Akli áruló volt, hogy a franczia
császárnak akarta magát behízelegni, hogy összeköttetése volt vele, hogy
a hadi terveiket közölte volna. Ezt ugyan szépen elhitette vele Stadion
gróf.
Haragosan rángatta meg a csengetyűzsinór selyemrojtját.
Egy hadsegéd jelent meg.
– Küldje Stransky titkárt!
Ezalatt hálásan nézett a fiúcskára, ki által csodálatosképen világosítá
fel őt a gondviselés egy szenvedő rab ártatlanságáról s a saját zsebeit
is kiürítvén, teliden teli tömte az ajándék erszényt aranyakkal, mikor
odanyujtotta neki.
– No, ez egyszer elengedem a latint, – szólt türelmetlenül – Isten
veletek, gyermekeim! – tette hozzá bizonyos ünnepélyességgel. – A
császár nem hagy el benneteket. (A leány felé fordult nyájas
mosolylyal.) Magának majd csak szerzek valahol egy hadnagyot (azután a
fiú vállát érinté gyöngéden) és én magam is egy hadnagyhoz jutok
nemsokára.
Éppen az ajtó felé tartottak sugárzó arczczal a Kovács-árvák, midőn a
szemközti ajtón báró Stransky jelentkezett, egy kecske-szakállú,
czukorbaba szépségű kis emberke s még hallották a császár kurta
parancsát, künn a lépcsőkön is sokáig a fülükben csengett:
– Írjon egy parancsot, Stransky, hogy Akli Miklós rab Pozsonyban legott
szabadon bocsátandó és nálam jelentkezzék. Lovas ember vigye,
haladéktalanul nyergeljen.