Zuzmarás bajuszú udvari kurir hozta karácsony estéjén lóhalálában az
Akli szabadulását Pozsonyba. A fogház-igazgató maga jelent meg a
czellában és tudtára adta, hogy szabad és a király azt rendeli,
jelentkezzék nála minél előbb.
Akli szíve nagyot dobbant örömében, mert az volt az első gondolatja,
hogy ma van karácsony, ma volt a «Búzavirág» a császárnál. A szabadság
magában véve is fönséges ajándék annak, aki meg volt tőle fosztva, de
hátha még olyan két fehér kezecske könyörögte ki, mint aminőt az ő
képzelete rajzolt, két összetett kezecskét, fehér hattyúnyakból
kezdődőt…
Olyan volt, mint a bolond. Azt se tudta, mihez kezdjen. A friss levegő
elkábította, úgy ment ki a fogház kapuján tántorogva, mint a részeg. A
hó vígan csikorgott lábai alatt. Ujjongani szeretett volna, emberekkel
találkozni, szóba állani kedve szerint, de az utczákon nem járt senki.
Karácsony estén meleg szobában ül minden keresztény lélek, csak egy-egy
utczanyílásnál látni a szomszéd téren tétova fényt, mintha rézkarikák
futnának végig a havon; a betlehemes gyerekek kószálnak arra beljebb,
papirlámpáikkal.
A belső házsorok közé lépve, az első nyájasan csalogató fény az «Arany
bárány» kivilágított ablakai voltak. Az ajtó fölött a borókaágon millió
gyémánttű csillogott, az ajtó üvegjén pedig ott mosolygott a habzó sörös
pohár és a zöldes boros palaczk.
A lutheránus öreg torony órája hatot ütött.
Akli belépett a vendéglőbe. Máskor a mulatság, zajos tivornyák tanyája;
most végtelenül szomorú hely, ahová csak azok lépnek be, akiket sehol se
várnak ma. A vendéglős maga is csodálkozó pillantást vet a belépőre.
Öreg, kajlabajuszú ember, nagy báránybőrsüveggel a fején, amelyet meg
sem emelint.
– Mi tetszik?
– Egy itcze bor és valami harapni való.
– Az úr talán idegen?
– Bécsi ember vagyok.
– És alkalmasint itt rekedt?
– Valóban itt rekedtem, szeretnék is egy kis falatozás után mindjárt
indulni, ha alkalmatosság volna.
– Hm, – szólt a korcsmáros, kedvetlenül vakarva a fejét – mit adjak az
úrnak? Ilyenkor Pozsonyban nem tartunk korcsmát. Mert a vendég mind
otthon eszik. Nem készítettünk semmit. Én magam is becsukom a korcsmát
egy óra mulva és elmegyek a leányomhoz vacsorálni, kis unokáim vannak,
tetszik tudni; a szakácsnémat is odaküldtem, hogy a lányomnak segítsen.
– De egy kis sajt mégis csak akad a ház körül, vagy valami hideg sült.
Éhes vagyok, mint a farkas.
Az öreg ember kimegy a konyhára, azután nagy röstelkedve csoszogott elő.
– Bizony nincs semmi. Inzurgensek mulattak itt ma délben és az ördögöt
is megették volna. Olyanok, mint a sáskák. Hanem tudja mit az úr, ha
csakugyan éhes, tiszteljen meg bennünket, jőjjön velem, a lányom
szívesen látja vendégnek, itt lakik a harmadik házban.
Akli habozni látszott.
– A vőm kocsit is tart, hátha bevihetné vacsora után Bécsbe – mondá
rábeszélő melegséggel a különös korcsmáros. – Pozsonyban úgyis nehéz
kocsit kapni máskor is, de karácsonykor kétszeresen, mert a lónak
mindegy, de már a kocsis nem szívesen hagyja itt ilyenkor a mákos
metéltet.
– Köszönöm a szíves ajánlatát, – felelte Akli, elcsábíttatva a kocsi
kilátásaitól – és ha nem lennék nagyon alkalmatlan…
– No, csak az kellene még, – szabódott a korcsmáros – ha én hozok
valakit.
– Én Akli Miklós vagyok – mutatta be magát hősünk, mivelhogy illendő ily
esetben megmondani a nevét.
– Én meg Gelencsér Mihály. (Parolát csaptak egymás tenyerébe.) Micsoda
mestersége vagy foglalkozása van, ha meg nem sérteném?
– Hát én bizony abból éltem eddig, hogy mulattattam valakit.
– Én meg azokból éltem, akik mulattak. Egy malomba őrlünk, ahogy látom.
Ezzel aztán nem is volt több beszéd köztük, Gelencsér uram bekiáltott a
belső helyiségbe: «Gyere ki, ragyabunkó», mire egy tömzsi, ragyás
legényke gurult ki valahonnan, erre bízta rá a söntést, mondván:
– Te pedig itt maradsz, ragyabunkó, egész kilenczig a kimérés okáért, ha
netalán borért küldenének a «házaink», ámbár, aki már eddig be nem
szerezte, megérdemelné, hogy szomjan haljon, kilenczkor bezárod a
korcsmát és eljösz a kulcscsal Zsuzsáékhoz.
Ezzel karanfogta Aklit és elvezette az utcza végére, ifjabb Tóth
Mátyáshoz, ahol – nem akarom szélesen elbeszélni – olyan vacsorát tálalt
fel a gömbölyű Gelencsér Zsuzsika, hogy a fölséges császár is
megnyalhatta volna a száját utána. Füstölt kolbászos káposztalevesen
kezdődött, folytatódván egy öreg sertésnek különböző földi maradványain
és egy unokának (malacznak) ropogósra pirított rozsdaszín testén át a
pulykapecsenye, a mákos metélt, a herőczén túl, le egész a diókig és
almákig a háziasszony folytonos sopánkodásai közt, hogy: «Jaj Istenem,
ha tudtam volna, hogy vendég is lesz.»
Akli sokat evett és sokat ivott, azután pedig sokat beszélt s olyan
érdekes dolgokat, hogy szinte a fele szaladt el az időnek, ami még az
éjféli miséig hátra van. Élvezték a beszédjét, tágra nyitott szemmel
hallgatva azt. Csak a két kis pulya aludt el, egyik az anyja, másik az
apja ölében.
– Fektesd le a gyerekeket, Zsuzsi – figyelmeztette Gelencsér uram.
Vetkőztetés közben észrevette az anyjuk, hogy a kis Pali fiú marka össze
van szorítva, szétfeszegeti a kis rózsaszínű ujjacskákat, hát mit
szorongat a gyerek? Egy igazi aranypénzt, egy körmöczi aranyat. Nézi a
kis leányt, a Katót, hát annak is össze van csukorítva a marka és abban
is aranypénz csillámlik. Megijedt az asszony az aranyoktól, szinte
belesápadt. Ezt az az idegen adhatta nekik. Kiszaladt az ágyas szobából
és beinti szemöldökje mozgatásával az öreget.
– Miféle embert hozott maga ide, édes apám? – kérdé rejtélyes
suttogással.
– Mért kérdezed? – hökkent meg az öreg.
– Mert szegény embernek mondta.
– Hát aztán?
– Egy-egy aranyat csempészett be a gyerekek kezecskéibe.
– No, ez csak azt mutatja, hogy emberséges ember, meg akarta hálálni a
vacsorát.
– Hát már most mitévők legyünk?
– Visszacsempészszük a zsebébe, mivelhogy mi is emberséges emberek
vagyunk. Add ide azt a két aranyat!
Az öreg Gelencsérben volt aztán elég ravaszság, ráköszöntött egy pohár
bort s a koczintás után magyaros szívességgel átfogta a derekát, mintha
roppantani akarna rajta, miközben becsusztatta a két aranyat a zsebébe.
A vendég visszaszállt poharával a ház népére, igérvén, hogy sohase
felejti el a szíves vendéglátást s felkérte, hogy ha valamelyikük
valamikor Bécsbe vetődik, nagy tisztességnek tudná, ha fölkeresnék.
– Nagy város az arra, – felelte a gazda – és hát nem igen megyünk mi
Bécsbe, de ha mégis úgy esnék, nehéz lehet ott megtalálni az ismerőst.
– Csak Akli után kell tudakozódni a császári rezidencziában, a vártától,
vagy akárkitől.
– Macska legyek, – kiált közbe nevetve az öreg Gelencsér – ha nem
egészen úgy fest a dolog, mint a czinkotai kántor históriája.
Eközben megérkezett a ragyabunkó is, az öreg Gelencsér unokaöcscse (a
csallóközi Gelencsérekből), akinek a vacsoráját melegre tették addig.
Azt a hírt hozta, hogy a korcsmát azóta érkező inzurgensek rohanták meg,
alig tudott tőlük szabadulni. Bort és vacsorát követeltek és szobákat
kértek, ahol át akarnak öltözni.
Akli csodálkozva kérdezte:
– Hát folyik még a háború Napoleonnal, hogy még mindig szerepelnek az
inzurgensek?
– Dehogy folyik, dehogy, – jegyzi meg Gelencsér – hiszen veje lesz a
császárnak.
– Igaz volna?
– Bécsi ember létére ne tudná? Hiszen már a verebek is csiripelik.
– Hallottam valamit s éppen azért nem értem, micsoda inzurgensekről van
itt most szó.
Az öreg Gelencsér vállat vont.
– Délben nálam ebédelt vagy húsz ilyen csallóközi kurtanemes, akik
inzurgenseknek nevezték magukat, egyenkint szállingóztak, mindegyik
egy-egy batyut hozva és karabélyt. S minthogy két vendégszobám is van,
délután, miután jól ettek-ittak, elkérték a két vendégszobát s
felöltöztek ott bőrködmönökbe, szűrnadrágokba, közönséges parasztoknak.
Furcsa puska, gondoltam magamban, csodálatos az egész, de végre is mi
közöm hozzá?
Akli gondolatokba merült, de aztán elvetette az egész rejtélyt, ahogy a
teljesen megfejthetetlen problemákkal tesz az ember s miután az öreg
Gelencsér szemei is egyre kisebbedtek és az órabeli kakuk kiáltásai
egyre szaporodtak, elkezdte a beszédet az elutazásra irányítani.
– Igaz, – szólt az öreg, a dörgést megértvén, – megigértem, fiam, kedves
vendégünknek, hogy esetleg te is beviheted Bécsbe a szekereden.
– Nem lehet, ipam uram, igen sajnálom, de a kocsit felfogadta holnapra
Szepessy báró.
– Úgy? Sebaj. Már most aztán maradjon itt holnapig, pihenje ki magát.
– Pihentem már én eleget, szeretnék elmenni – felelte Akli egyszerűen.
– Igen nehéz most alkalmatosságot kapni.
– Örömest megadnám a kettőst vitelbért is. Mit szoktak Bécsig fizetni?
– Bizony elkérnek ezek a pozsonyi pernahajderek néha öt huszast is.
– Fizetnék én akár tizenötöt is.
– Ejnye no! Hopsza, ugorj csak fel, ragyabunkó, szaladj át vagy
Kirnerékhez, vagy átellenben Feldmayerékhez, azok is szoktak fuvarozni,
kérdezd meg, nem volnának-e hajlandók ideadni a kocsit Bécsbe? Mondd
meg, hogy egy úr van itt, aki jól megfizeti.
Akkoriban még nem voltak Pozsonyban rendes bérkocsik, habár a koronázó
város virágzása tetőpontján állt. A diétai követek és azok családjai,
cselédsége szokatlan élénkséget és hatalmas vérkeringést hoztak az ősi
falak közé, de a bérkocsiintézmény, melyet Bécsben is csak egy pár év
előtt honosított meg egy Himler Péter nevű orvos, még ismeretlen volt és
különben is fölösleges. Aki úr volt, az úgyis elhozta ide a négyesét is,
aki pedig nem volt úr, az úgy se lehetett diétai követ. A szegény
emberek számára ott volt a naponkint induló posta és a keddi meg a
csütörtöki napokon a Bécs és Pozsony közt közlekedő társaskocsi –
csakhogy ezekre már előzőleg kellett helyet váltani. Ah, ezek a kedves,
barátságos társaskocsik! Mindenki magával hozta az elemózsiát is. Ami
azonban a jókedvet illeti, az ott termett útközben a társaskocsikon!
A ragyabunkó engedelmeskedett, mint egy gép s mire egy-két pohár bort
ujra felhajtottak, azalatt vissza is tért a röhögő piros pofájával.
– No, mit mond Kirner?
– Azt mondja, hogy kiárendálta a kocsiját éppen Bécsbe, Szepessy István
báró.
– Furcsa, – szólt Gelencsér – Feldmayeréknél persze nem voltál?
– De voltam ott is.
– Nos?
– Szakasztott azt mondta, amit Kirner.
– Vagyis?
– Hogy a kocsiját lefoglalta egy bécsi útra Szepessy báró.
– Furcsa puska! – kiáltott fel Gelencsér uram. – Hiszen ha mindjárt báró
is valaki, azért fölférne egy kocsira. Csak nem utazik három kocsin?
– Azt mondták Feldmayeréknál, hogy munkásokat szállít Bécsbe a Meidling
külvárosi czukor-fabrikába.
– Munkásokat? Szepessy báró? Hiszi a piszi. Valami csíny lesz az egész!
Úgy sincs ki a bárónak mind a négy kereke.
Akli csupa fül volt, szíve hangosan dobogott.
– Hogyan? A különcz báró Szepessyről van szó?
– Ismeri?
– Igen, ismerem Bécsből. Nem nősült még meg?
– Nem, de suttognak valamit, mert a kastélyát renováltatta az őszszel
nagy fénynyel és hallatlan pompával. Itt nem messze, Bazin mellett van.
Akli izgatottan dobolt ujjaival az abroszon.
– Karácsony első ünnepére szállítana munkásokat? – kételkedett
Gelencsér. – Hisz ilyenkor az ott levő munkások is szétmennek. Már az
igaz, kis ragyabunkó, hogy sok bolond gombát összeszedsz, ha valahova
küldlek.
De a ragyabunkó nem hagyta magát.
– Már pedig úgy lesz, ahogy mondom, mert a déli vendégeink közül
egynehányat Feldmayeréknál láttam, ott ültek a nagy szobában az asztal
körül paraszt ködmönökben, ők indulnak reggel a szekéren.
– Ki mondta neked?
– Feldmayer Francziska.
– Úgy? Ő vele beszéltél? Azért csillog a szemed? Tehát a Szepessy báró
emberei?
– Hogy igenis az ő emberei.
– Az meglehet, – mondta Gelencsér elgondolkozva – mert Szepessy a volt
csallóközi inzurgensek kapitánya, hanem azt már kétlem, hogy ezek a
gőgös kurtanemesek azért öltözködtek volna paraszt gunyába, hogy munkát
vállaljanak a meidlingi czukorgyárban. Szamár vagy te, kis ragyabunkó.
Itt valami nagy hadi dolog készül, olyan igaz, mint hogy Gelencsér a
nevem.
– Mégis mit gondol? – kérdé a vendég sötéten, megüvegesedett szemmel
bámulva az öreg korcsmáros szőrös, redős arczába.
Tóth Mátyás szólt közbe:
– Igaz lehet, amit Gyuri mond, mert az én kocsimat is úgy fogadta meg a
báró komornyikja, hogy munkásokat szállít Bécsbe; nagy szénás szekeret
kivánt, amelyre sokan férnek. Reggelre jelentkeznek a munkások.
– Karabélylyal a ködmön alatt.
Aklit kínos nyugtalanság fogta el, maga se tudta megindokolni miért,
mert hiszen mi szerencsétlenség van abban, hogy Szepessy István Bécsbe
megy a kurtanemeseivel, hogy az ezer juxhoz, amit életében csinált, még
hozzáfűzi az ezeregyediket, azzal már nem lesz még nagyobb bolond se,
mint most. Ami a dolog rejtélyességét illeti, e tekintetben csakugyan
páratlanul fest így embrióban és a kiváncsiság méltán ülhetne tűkön
(ámbár, ha a fátyolt levennék róla, meglehet, egész közönséges hóbort
állana a szemünk előtt), de akár így, akár úgy, a nyugtalanságnak éppen
semmi köze még eddig hozzá. Igaz ellenben másrészt, hogy a kiváncsiság
és nyugtalanság egy közös kútból isznak néha.
Mindegy; nem tehetett ellene, akárhogy próbálta lecsendesíteni idegeit a
logika csillapító szereivel, hasztalan volt. Érezte, hogy ma egy rossz
cserén esett keresztül. A teste a börtönből szabadult ki, a lelke egy
sejtett, láthatatlan hinárban akadt meg és vergődik.
Az első perczben a gondviselés kezét látta működni, hogy a részletek
tudomására estek; a tettvágy lepte meg, rohanni akart, cselekedni,
intézkedni, akadályozni. Felkölteni a nádorispánt, ha itt van (ámbár
dehogy van az itt karácsonykor), vagy a perszonálist, hogy itt valami
nagy dolog készül, hogy az istenért, akadályozzák meg, de hamar. De ez
csak pillanatnyi lelki szesszenet volt, fölbuzdulás, a bátorságnak egy
különös virágja, mely egy fél perczíg nyílik a férfiszívben, aztán
elfagy a tényállás ridegségében és lehull. Bohóság, bohóság!
Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a
laiblizsebből most is Ferencz császárt, mint annak előtte, mikor még
mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva
okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten
kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondana
a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül
átöltöztetett inzurgensekkel, hát ne engedje! A perszonális legfeljebb a
szeme közé nevetne: «Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút
Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.»
Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás
felé.
– Ha így áll a dolog, kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten,
föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuczkó s aztán reggel hátha
engem is fölvennének szekerükre a munkások.
Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.
– Ami a kuczkót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan
csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már
azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani,
kivált, ha valami titkos járatban vannak.
– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve és igen háládatos volnék, ha
valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.
– Egy kis ravaszsággal, hm, – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó
szemekkel – hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!
– Úgy, hogy egy kis hadi fortélylyal. Fortély ellen fortélyt…
– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?
Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki
a dolog és hogy szeretne világosabban látni.
– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér
diplomácziai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is
borítana magára.
– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a
kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát
mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.
– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan
elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.
– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.
– Hát én a Ferencz császár embere vagyok, – szólt Akli, – az ő
mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.
– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a székét.
– Hét vagy nyolcz esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem s mondhatom,
megnyertem a császár bizalmát.
Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:
– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?
De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.
Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács
óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek
örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a
gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a
rezidencziába s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele
folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja
feleségül venni.
Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle
szemlátomást az ő uj barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy
savanyúan, mintha mondanák: Beh rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel!
Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán s még majd felőlünk is
rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az
ilyesmi bizony nem hoz az «Arany bárány»-ra semmi ragyogást.
Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellő közepén
elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla
látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkénytelenül közbe
szólt:
– No, hála Istennek!
Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeczi pipájából a füstöt
fölfelé.
Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.
– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én
azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem,
Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsujhelyre?
Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurczolták? Furcsa puska. (Ez volt
a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon?
No hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta,
mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.
– Úgy látom én, nagy kurucz kegyelmed, Gelencsér uram.
– Az öreg apám a kuruczságban sántult meg, hanem nekem még mind a két
lábam jó.
– Hát már most aztán mindent elmondtam; – végzé be Akli – az a
sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral s azért szeretnék a
népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az s esetleg megakadályozzam.
Ebben segíthetnének engemet.
– De hátha példának okáért olyat tesz, – veté ellene Gelencsér, – ami az
ínye szerint való?
– Akkor abban elősegíteném.
– Ha például Ferencz király ellen tervezne valamit? – firtatta
Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne a bosszúállás, mi? Mit
tenne ez esetben az úr?
Habozott egy perczig, vajjon nem jobb volna-e azt mondani a vén
rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az
ellenkezővel végkép eljátszsza a bizalmát, de aztán mégis csak arra
határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a
derék öreg embert.
– Megakadályoznám, – felelte – mert a király kenyerét ettem és szeretem
a személyét.
– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arcza kiderült. –
Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.
Aminek a pecsétjeül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy
szinte kiserkedt a vér a körmei alól.
– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt
hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.
– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát
nyalják, de viszont soha se állanék azok közé, akik ellene törnek.
Ezektől is húzódozom, mert mégis csak a mi királyunk, földi előljárónk s
becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe
vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót
illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferencz királyt, olyan
fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja.
Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de
reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd
utána járok a dolognak s megcsinálom, amit a czirkumstancziákból lehet.
Egy szót se többet. Értem én a csiziót!
De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél czélt érni
Gelencsér uram, a maga eszével akarta megitélni, lehető-e, valószínű-e?
– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is
Bécsbe megy. Ma a «Bárány»-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a
mészáros öcscséhez ment, aki a Három tigris-utczában lakik; most éjféli
misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.
– Okos ember?
– Okos.
– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.
– Azt majd meglássuk.
– Talán beszédes ember?
– Inkább hallgat.
– Az már nagy baj…
– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem
hallgat.
Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a
habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyujtott
faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva
Gelencsérnek:
– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.
– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a
pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a
Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is
megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be
találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire
fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.
Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna
istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy
látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha
ő akarja, rálehel a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem
lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri,
mint a mángorló sulyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli
kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a
toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd
csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az
udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.
Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei
gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok
közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.
Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.
– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.
– Nem jön el?
– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta,
beküldte egy vén asszonytól a ködmönét és a karabélyát.
– Hát most már mit csinálunk?
Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat
lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból
azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.
– Én húsz «vitéz»-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell
beszállítanom, – mondá – hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.
(Hm, tehát húsz «vitéz»-re szerződött, gondolta Akli; _vitézekről_ van
szó és nem munkásokról.)
– Hol veszünk tehát még egy vitézt?
– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.
– Van elég ember Pozsonyban.
– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő?
A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem
vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?
A házigazda hangja most vegyült be.
– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről
való nemes ember, ő, azt hiszem, vállalkoznék, ha jól megfizetnék.
– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt
hangú. – Hol az a ficzkó?
– Itt alszik nálam.
– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljen vele, Tóth Mátyás uram.
Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az
elmult este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem
értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja és íme a gondviselés teljesen
felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a
kedvéért.
Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy
fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves
vendégének a hajnali álmát, de hát valami olyas történt…
– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve.
– Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemes urat,
megalkuszom vele.
– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanut fogjon Bori uram.
– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolcz évig az udvarnál.
Kis vártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliáth
termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó
krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.
– Nemes Bori Pál vagyok, – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját
kevélyen összeütve – volt inzurrekcziós hadnagy és pátyi komposszesszor.
– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.
– Igen elterjedt család.
– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.
– És nevezetes család – bókolt a pátyi óriás, méregetve a legénykét, aki
most felült a párnák között.
– Kivált az étvágyáról – tréfálkozott Akli.
– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a czímerére, fiatal ember – szólt az
óriás kedvetlenül.
– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy a Farkas ne
hivalkodjék.
Ez már tetszett a pátyi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a
Farkasok ivadékát.
– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának, – hárítá el szerényen a
Boriak fölényét – egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy
az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már
valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mihály uramnak volt egy nagy gombkötő
üzlete a főtéren.)
– Igen, mondott valamit.
– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.
– Sejtem egy kicsit.
– Nemes emberhez való munka, parolámra mondhatom.
– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen
fajta dolog, egy nemes ember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak
nem gondolhatom, hogy a czukor-fábrikába állnánk be munkásoknak.
Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevér-szárny; édesdeden
nevetett.
– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki
kérdezné. Mert van benne valami igaz. Czukorról van szó. Isten úgy
segéljen, czukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a
fekete odvas fogait). Sőt még a czukornál is édesebbről.
– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én
dolgom?
– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállna, ha pedig nem állna ellen,
hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.
– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?
– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyban nem kezdünk,
hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell.
Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörüséges
paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak,
csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát van ott sok, már
pedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol
nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez
az egész. Csapjon fel, uramöcsém.
Aklit az izzadtság verte ki a rémülettől.
– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az
ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd
észrevévén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy
kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a
rendőrség és becsuknak, elitélnek leányrablásért.
Eközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.
A rekedt óriás nevetett.
– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen
a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket
gyönyörüen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért
csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén,
hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg és a
rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő
filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a
hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az
utczák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk s úgy elviszszük onnan azt a
kis fehér cselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen
semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem erről, mert
az éjféli mise miatt tele vannak az utczák éjjel járó-kelő sokasággal s
a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek s
Isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának, de ami a mai estét
illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a
korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utczákon, nem kell
tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.
Akli még habozott egy perczig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy
éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltünő jó kedvvel
kóválygott kezével Bori uram elébe nyujtott tenyere fölött, éppen mint a
kánya, mikor le akar csapni.
– És mi lesz a fizetség? – kérdé kiváncsian, mintha éppen csak ettől
tenné még függővé.
– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség, – szólt
hánya-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott
vitézkötést – és minden korcsmában megállás Bécsig. Elég? Mi?
Akli szótlanul nyujtotta oda kezét.
– Aranyban? – tudakolá.
– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli
kezét. – Van honnan, hála Istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat
a zsebéből és oda nyujtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.
– Itt van ő most? – kérdé Akli.
– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi
leszünk az utolsók, a sereghajtók. De már most upre pupos, az én
parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia,
hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy
vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem?
No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd
más gunyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok
vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.
– Értem.
– Egy óra mulva indulunk.
– Helyes. Én készen vagyok.
Bori uram személyesen hozott be egy darócz nadrágot, egy tüszőt, egy pár
nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.
– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!
Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arczczal. Izgatottan kapott
halántékához: Istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel.
Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul
megszakadt s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább
szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van Isten? – kiáltá, amint látta,
hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az
ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog
lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…
Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen
dühében sírt, megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lőjje-e magát
főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.
– Bújj be! – dörmögé keserűen.
Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett,
rejtélyes ábrázattal.
– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz
a szeme könnyezik. Mi történt azóta?
– Beszerződtem én is a «vitézek» közé – mondá sötéten Akli.
– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az
urat pótinzurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját
suttogóra lassítva – és a dolog általában véve nem érdemel valami
különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig
ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen
mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi
merényletről szó, se Napoleon, se Ferencz császár ellen. Egy kis
bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja,
milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki
jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se
aggódjék.
– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak
éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van
szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el
akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt,
ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit
említettem.
Az apó arcza megfelhősödött.
– Tyűh, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa
puska! Hát mit csináljunk?
– Egyet lehetne.
– Mi az?
– Akar-e segíteni?
– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.
Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.
– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak;
egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba és ott
törik-szakad, átadja még ma Ő felségének. Mit gondol?
Gelencsér gondolkozott.
– Legjobb volna, ha saját maga vinné el azt a levelet, mert hol vegyek
én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a
császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.
– Nem, nem, – ellenveté Akli – nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt
maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele.
Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha máskép nem,
a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztolylyal tudok bánni,
de lovon sohase ültem.
– Akkor hát írja meg azt a levelet.
– Van-e valami megbízható embere?
– Majd elviszi a ragyabunkó.
– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis
tintát és papirt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.
Gelencsér tintát, papirt hozott s gyorsan vetette rá a betüket Akli:
«Tudassa kérem sürgősen Ő felségével, hogy Szepessy báró parasztruhába
öltöztetett inzurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének
éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal
elhurczolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja Ő felségének
egy hódoló szolgája, aki szintén közte van az inzurgenseknek.»
Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak, Cito,
citissime.
– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá,
mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen,
siessen, az Istenért!
Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.
– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve?
Ejnye, milliom ördög adta!
No most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy percz alatt olyan
parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.
IX. FEJEZET. A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ
ÉRKEZNEK.
Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupicza öreg
szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar
gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás
kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott czók-mókokon,
megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és
kurjongatások között.
Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap
csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a
három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér
előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes
atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se
zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy
korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos
foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól
már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti
megdicsőülés a halál után; ott talán még a sertés is ispotályban múlik
ki.
Dévény-Ujfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram
leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a
kemenczében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt.
Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.
Száz tojásból rántottát rendeltek s harmincz itcze melegített czimetes
vörös bort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni,
mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a
templomban. Amiért aztán jól megverték, úgy hogy felmenekült a padlásra
s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak
kíséretében.
Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemes uraimék maguk
szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pinczét, sütvén a rántottát,
melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.
Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós
szottyant, mert amint kiméne egyizben a rőzséért, hall vala lódobogást s
látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a
ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen,
mint a kilőtt nyíl.
Szíve nagyot dobbant az örömtől.
– Szegény Búzavirág meg van mentve.
Némi mulatozás után ujra felczihelődtek ő kelmeik, még pedig a haditerv
szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra mulva az
utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe
és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt
különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna
tájban ér oda néhány főemberével, kik hintókon mentek. Azután szinte
óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a «Két almá»-nál, a másik
az «Arany lúd»-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a
«Három granátos»-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a
«Szerecseny király»-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a «Négy
szekfü»-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a «Kókuszdió»-hoz hajtat a
Meidling külvárosban.
Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek s annyira hires már ötven év óta a
rostélyosáról, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a
legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért
messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most
hányan mennek ő kegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt.
Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden
zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy
ügygyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság
ez az egész világ?
Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A
megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szállóhelyein az éjféli
óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az
Ungargassét környező mellékutczákba s mikor a Szent István tornyán
tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos
ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.
De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévény-Ujfaluról indul
az utolsó szekér a Bori uram embereivel – ott hagyva egy pár aranyat a
korcsma asztalán, ahogy illik nemes emberekhez. Málnásy uram annyira
benyakalt, hogy még a maga pénzéből is oda guberált egy fényes aranyat a
többihez. Hiába kapaczitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz
elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:
– Ejh, mit, – ellenveté Málnásy – hadd higyje a szamár, hogy átöltözött
királyok jártak a korcsmájában.
Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a czimetes bortól a
többiek is, úgy hogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt
követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban ujra csípni
kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső
malomnál s azalatt küldjön ki ő kigyelme előre valakit vagy valakiket,
akik útközben egy-egy osztrák falut felgyujtanának, hogy némi-nemü
melegség vegyülne a levegőbe, – amint ők arra elhaladnak.
Bori uram azonban lecsittítá őket.
– Hiszen megtehetném utóvégre, – szólt, a vállait kellemetlenül
vonogatva – de kár az virtust pocsékolni.
Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit
megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is
ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után czukorral.
Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták néhányan, de kiköpték.
«Kafé» – nak hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton
uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből
lehet: «Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják
a nyavalyások apródonkint.» Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a
mivoltját.
Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg
tajtékos paripán a vendéglő udvarán.
Pogány Gábor kinézett az ablakon.
– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija
mellett szokott lovagolni.
– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez
nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.
Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.
– Éppen a nemzetes urat keresem, – szólt a huszár – jó, hogy egyedül
kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a
levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.
Bori uram előkereste az okuláréját.
– Lássuk hát, mi az a medve?
Czeruzával hevenyében teleirt papirost nyujtott át a huszár. Nehéz volt
a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is
kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt
pedig a «tábori parancs»-ban a következő:
«Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt,
levelet találtunk, mely császár ő felségét értesíti tervünkről. A
veszély elmult ezzel, de kitünik, hogy áruló van közöttünk a szekereken.
Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe
érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbbé, hogy
valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanus emberek részére rendeljenek
két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót
megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én
számolok le. Dixi. _Szepessy de Négyes_.»
Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az
ő uj embere, Farkas a Judás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna
ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik
ezek, hogy császár van. Ámbátor az uj embernek is olyan becsületes arcza
van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az
egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok
mindent kóstolt.
Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a
lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára
és ha valami gyanusat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak,
a másik pedig ne tágítson mellőle s ha szökni akarna, – töltse meg sóval
a karabélyát és lőjjön bele.
Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek
és a «Kókuszdióba» letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Eszeágában
se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta
magában: «Befűtöttem már az egész pereputynak.» Egy csöppet se tartott
többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség
vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerüen
szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni végesvégig; érdekelte a dolog,
mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a
muzsikát.
Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek
szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem sem látott közülök
kettőt. Maga Szepessy a «Stadt Frankfurt»-ba szállt s oda kapta a
bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiakkeron bejárta
az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.
Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg
csinosan volt öltözve.
– No, mi az ujság? – kérdé a belépő Bajmódytól.
– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.
– Ne emlegesse az Istent, barátom, – jegyzi meg nevetve – ne
figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz. Üljön le inkább és
vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.
Kivette czímeres aranyóráját, éppen kilenczen állt a mutató.
– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.
– Kétszáznyolczvanan. Kétszáznyolczvan nemes ember. A Belzebub ördögeit
is megveri ennyi.
– Nem maradt el valaki útközben?
– Nem, hála Istennek.
– Jó hangulatban vannak az atyafiak?
– Bemennének azok most a tigris torkába is.
– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.
– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.
Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amily veszedelmes volt a
tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt
ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol
előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul
tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt ő nekik thémájuk, amibe
elmerültek. A Napoleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az
asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség
már megindult Párisból és a hét derekán itt lesz és hogy szem nem látta,
fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.
– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak
rettenetes.
– Szegény Mária Lujzácska!
– Én még most se hiszem.
– Ejh, el van az már intézve.
– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.
– Úgy, de Napoleon is nagy róka s két róka közt csak egy a biztos: hogy
a tyúk áldozatul esik.
Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a
báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre, meg-meglökve az
ispánját.
– Hallja, hogy mit beszélnek?
– Ühüm, – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem
oldotta a nyelvét.
Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait
piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a széken, nézegette a
vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, bicczentett
feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.
– Mégis csak furcsa volna, – szólt elgondolkozva – ha ezt a Napoleont
rászedné valahogy Metternich herczeg.
– Bizony, – hagyta rá Bajmódy – okos emberrel is megtörténik.
– De egy Napoleonnal, Bajmódy!
– Ejh, hagyja el, méltóságos uram. Még velem is megtörtént. Az a gaz
Gelencsér Mihály hogy rászedett az éjjel…
Kezdett már a Bajmódy szava megeredni, őszinte vallomást akarván tenni
az elfogott lovasról. Szörnyen nyomta lelkét a titok, hogy ugyanis a
lovas nem volt más, mint a Gelencsér öcscse, a ragyabunkó.
De a báró nem szerette a tárgyhoz nem tartozó melléktörténeteket s midőn
most mellette ment el egy bécsi barátja és nem ösmerte meg, nevetve
vágott a Bajmódy szavába.
– Nézze csak, Bajmódy, milyen okos ember vagyok. Váltig gondolkoztam,
hogy milyen álruhát vegyek magamra, míg végre felöltözködtem
becsületesen és most az ördög se ösmer rám. Ez az úr, aki elment, egy
régi jó czimborám.
– Valóban, ma kicsípte magát méltóságod, de úgy is kell. Teringette,
hiszen asszonyt viszünk a házhoz s ezt mégis csak ünneplő ruhában
szokás.
A Szepessy szeme megcsillant.
– Ad vocem asszony! Rendben vannak-e a váltott lovak?
– Stadlauban vár a négy pej.
– Sokért nem adnám, ha még sötétben érhetnénk be Pozsonyba.
– Persze, – szólt Bajmódy, megint felhajtva egy pohár gránitpiros bort.
– Egy maradék darabka az éjből sokat érne ilyenkor.
S durván nevetett hozzá.
A báró arcza idegesen rándult meg, szemöldjei összevonódtak s inkább
önmagához szólva, a szakállába dünnyögte, mintegy a gondolatai
összegezéseül:
– Lesz még azzal elég parádé odáig.
A kaland részleteire gondolt, a különféle jelenetekre, sírógörcsökre,
elájulásokra, stb.
– Akármilyen kemény a dió, mégis csak feltöri az ember, méltóságos uram.
Nincs igazam?
– Igaza van, Bajmódy, hanem kezd egy kicsit szemtelen lenni.
– No, no, – hunyorgatott Bajmódy a keresztbe álló szemeivel, olyan
boldog arczczal, mintha a tokáját simogatnák – tudom én ezeket, hiszen
én is voltam fiatal. Én is tudtam a csíziót. De hát most már tempi
passati. Először a Boriska, azután a borocska, utoljára a borovicska. Ez
a három időszak vagyon az ember életében.
– Az is igaz, hanem most már mindjárt tizenegy óra, öreg, félek, megárt,
ha még egy kvaterkát felhajt, mert a maga eszére szükség van. Jó lesz,
ha most már a helyszinére megy a hintóval s egy kicsit felügyel az
elhelyezkedésekre. Éjfél előtt egy negyedórával én is ott leszek a
szürke köpönyegemben s a jeladás egy sípolás lesz.
– Hát akkor én megyek is.
Fölkelt, megrázta magát s olyan józan lett egyszeribe, mintha
ujjászületett volna.
– Ad revidere, Bajmódy!