Stadion gróf tehát elérte a czélját. A bolond, aki szatiráival ostorozta
s ártott tekintélyének a legmagasabb helyen, el volt téve láb alól. A
császár csekélységnek tartotta eleinte az okot s kétszer is felkiáltott:
«De egy vers végett, kedves Stadion gróf, egy vers végett!» Csakhogy
Stadion gróf éppen a dialektikában volt nagy s úgy tudta belenyomni a
császár lelkébe a saját akaratát, mint a viaszba a saját pecsétjét.
– Hiszen a vers csak vers, – érvelt a miniszter – s teljesen ártatlan
dolog, ha például pensumnak van feladva; ha egy leányhoz szól,
természettől beoltott érzelmek bugyborékolása. Az ember efajta verseket
írhat a titkos fiókjának is, hogy a szívén könnyítsen – kivált, ha nincs
remény a viszontszerelemre. De ha az ember egy császárhoz ír dicsverset,
ezt bizonyosan nem abból a keserű epekedésből teszi, hogy az illető
császárt nem veheti el feleségül, hanem rendesen valami egyéb czélja van
vele, mire nézve a legelső lépés, hogy arról a versről tudomást
szerezzen a császár. Hiszen fölségedhez is írt Akli névnapi,
születésnapi, valamint ujévi distichonokat és azok így vagy úgy
tudomására hozattak fölségednek. (Sajnos, hogy nekem is – tette hozzá
csípősen.) Ha tehát Akli most Napoleonhoz írt dicsverset, világos dolog,
hogy azzal Napoleonnak akart kedveskedni, amiből határozottan
következik, hogy Akli valamely összeköttetést _folytat_ Napoleonnal vagy
még csak _keres_. Tertium non datur. Az a körülmény azonban, hogy
Napoleon eddigi haditerveinkről mindig előre értesült s részben ez
okozta az ulmi és austerlitzi vereségeket, szinte kétséget kizárólag
mutatja, hogy Akli nem uj titkos összeköttetést keres a korzikaival,
hanem egy régit folytat.
Napfény nem érleli olyan bizonyosan a buzaszemet, mint a Stadion
érvelése a gyanut. Akli el volt veszve. A császár, mint láttuk, nagy
fölháborodással átengedte sorsának. Sok szabad a bolondoknak és
poétáknak, de minden mégse szabad. Lakoljon, ha bűnbe esett.
A «Schmidt apó vendéglőjében» azonban nem sokáig maradt, elvitték szem
elől a bécsujhelyi börtönökbe, – addig is, míg Stadion gróf biztosabb
adatokat gyüjthet árulása felől. Így, pusztán a verssel, nem merte bíró
elé állítani. – A vers, az igaz, elég rossz, de hátha a bíró is rossz
lesz és nem találja kellő bizonyítékok hiányában elítélni. Jobb hát
előbb bűnöket gyüjteni ellene és addig hadd legyen Bécs-Ujhelyen. Végre
is, azt mondja az arab közmondás: jobb állni, mint járni, jobb ülni,
mint állni. Hát hadd üljön.
A bűnök gyüjtése pedig minden gyüjtések között a legkönnyebb. Ha éppen
nem volna, mesterségesen lehet tenyészteni, mint a pisztrángot. Stohlen
lovag Bécsbe hívatta a bécs-ujhelyi fogházigazgatót, Bernot urat és
megmagyarázván neki, milyen gyanuban áll a fogoly, utasítá, hogy a
tintát, papirost ne vonja meg szomorú magányában, sőt inkább kössön vele
bizalmas barátságot és adjon neki módot (sőt esetleg tanácsot is
ügyesen), hogy panaszolja el sorsát Napoleonnak és kérje közbelépését
kiszabadítására, – persze a levél Stohlen lovaghoz küldendő s a többi.
Aklit tehát még itt se hagyta el a gyöngyélet. Bernot úr megszerette,
rab létére vacsorára hívogatta, pertu lett vele. Kisasszonyai is voltak
Bernot úrnak, két ábrándos szemű Gretchen, akik hárfát játszottak vagy
lenszálakat fontak guzsalyaikról esténkint. Az egyik, Klementine,
szemlátomást kaczérkodott Aklival. Akli nem volt elég karakter, nem
vallotta be, hogy a gondolata valahol másutt jár, Bécsben, egy utczában,
egy nevelő-házban… Akli visszakacsintgatott rá és így szövődött a
fogház-igazgató lakásán egy kis idill. Bántotta ugyan a lelkiismeret,
hogy a leányt hitegeti, de ekképen okoskodott: Ha a leányt
felvilágosítanám szívem titkáról, akkor nyugodtabb lenne a lelkem, de
oda lenne a testem kényelme, a jó kosztom és lelkem helyett a gyomrom
háborogna. Nos, minthogy a lelkem a kedves lánytól való távollét miatt
anélkül is szenved, ezt a kis terhet is még reá rakom, már neki úgy is
mindegy. Ezzel az okoskodással legalább elhitte, hogy nem rossz ember.
Amint hogy nem is volt rossz, csak szamár. Azt hitte, ő csal, pedig őt
csalták.
Egy este, midőn ismét Bernotéknál vacsorált, hozzá simult Klementine és
szemrehányást tett neki.
– Miért nem igyekszik szabaddá lenni?
– Hiszen igyekszem, – felelte Akli, – már két instancziát írtam a
császárhoz, édesapja el is küldte, de megfoghatatlan módon nap nap után
múlik és semmi se mozdul. Pedig meg vagyok győződve, hogy a császár
szeret s nem tudom, mit vétettem, ha vétettem, de megbocsátaná, érzem.
– Ne higyje azt; a császár senkit se szeret. A Habsburgok hidegek, mint
a glecserek. Ellenségei vannak a Burgban s őt most azok informálják.
Sohase fog megszabadulni, ha nem hallgat rám.
– Iszen hallgatok én szívesen. Hát mit tegyek?
– Hajoljon közelebb, majd megsúgom. Forduljon Napoleonhoz egy
kérelemmel.
Akli csodálkozott.
– Napoleonhoz? Mi közöm nekem Napoleonhoz? Vagy mi köze Napoleonnak én
hozzám? Nem értem magát, Klementine. Hol veszi ezt a képtelen ideát?
Klementine zavartan felelt.
– Csak úgy érzem, csak úgy gondoltam. Tudja a nők az ilyet eltalálják.
Ami aztán a levelet illeti, azt kézbe juttatni én is tudnám. Van egy
unokatestvérem, aki orvos Párisban és benfentes a Tuileriákban.
Akli gyanuját még ez se ébresztette fel – női szemek gyöngéd
tekintetétől símogatva, mélyen alvó fenevad a gyanu, – egyszerű,
hiábavaló fecsegésnek tartotta a leány tanácsát és természetesen nem írt
levelet Napoleonhoz.
Akadt úgy is elég írnivalója.
A fogházigazgatónak ugyanis a két kisasszonyon kívül volt egy kis fia
is, aki katonaintézetbe járt. Bár a szülei helyben laktak, mégis
bennlakó volt, mint a többi, csakhogy a katona-tanárok jó barátságban
lévén Bernot úrral, ha otthon ludat öltek vagy ha Bernotné asszony
jóféle puddingot csinált, a kis Eduárdot hazaeresztették «szopni».
Addig-addig járt haza Eduárd az utóbbi időkben, hogy egyszer csak a
leczkeóra után elkezdi a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját
fütyürészni. Mint a puszták égő tőzegeinek füstje ahogy megüti a tinó
orrát, úgy ütötte meg a magyar puszták dallama a Kovács Gyuri fülét. Oda
szaladt nagy lelkendezve német tanulótársához és nyakon ragadja, mintha
valamit ellopott volua.
– Hol vetted ezt a nótát, «kamerad»?
– Hát egy rab van most az apámnál, attól tanultam.
– Magyar rab?
– Magyar rab, valami Akli nevű.
Gyuri elsápadt, szíve hangosan dobogott, de a német előtt nem akarta
magát elárulni, a mennyire lehetett, egykedvüséget erőszakolt
arczvonásaira:
– A név közömbös, akár Pál, akár Péter, csak a magyar voltát sajnálom.
Nem tudod, miért fogták el?
– Hogy gondolod azt? – felelte Eduárd. – Atyám sohase mond el hivatalos
titkokat.
– És hogy ismerkedtél meg vele?
– Atyám nagyon szereti, ebéd és vacsora idejekor gyakran kihozatja a
czellájából és együtt étkezik a családdal.
– Atyád derék ember lehet – felelte Kovács György meghatott hangon.
– Meghiszem azt. Két érdemrendje van, barátom.
– Edd meg az érdemrendjeit! Nem azok miatt mondom.
– De a rab is kellemes ember, zongorázni tud, énekelni, fütyülni,
Schillert, Goethét könyv nélkül mondja el. Művelt és mulatságos.
– Beeresztenek hozzá idegeneket?
– Nem szabad.
– És hol van becsukva? A fogházépület melyik szárnyában?
– A déliben.
– Megmutathatnád nekem az ablakait?
– Maradj csak a singularisban. A rabok nem laknak termekben, csak egy
ablaka van a zárkájának.
– Mutasd meg nekem, Eduárd.
Eduárd gondolkozott kissé, hogy nem vét-e ezzel valamit a fölebbvalók és
az állam ellen.
– Mi végből akarnád? – kérdé vontatottan, kedvetlenül.
– Hát mi egyébért, – felelte a magyar fiu – egy pár hazai dalt szeretnék
elénekelni egy csöndes estén az ablaka alatt s ő azt meghallaná és talán
jól esnék neki. Hát mit is tehetnék én egyebet azzal, hogy az ablakát
tudom?
– Igaz, – mondá megnyugodva – de nem fogja meghallani, meglátod, mert
magasan van az ablaka.
– Ne félj te attól. Kifogja a magyar fül a magyar hangot, ha akárhogy
elkeverődik is a levegőben.
– Hát jó, nem bánom, megmutatom majd egyszer.
Lőn tehát egy napon, hogy Akli Miklós czellája ablakán egy kavics röpült
be nagy csörömpöléssel, éppen a fogoly lábaihoz. A kavics papirosba volt
betakargatva. Akli fölemelte, legöngyölgette róla a papirost és
elolvasta, ami írva volt rajta: «Én vagyok itt, Akli bácsi. Nem
parancsol valamit? Kezeit csókolja: Gyurka.»
Hej, megörült Akli a levélnek s nyomban rohant az ablakhoz, kendővel
integetve a fiúnak, aki lent állt egy magyalfa-bokornál, parittyáját
fogva a kezében.
Majd hirtelen visszahúzta a fejét, néhány sort vetett ő is papirra s
abba betakargatva a kavicsot, ledobta az ablakból:
«Szervusz, Gyurka! Hát rám akadtál? Csehül vagyunk, öcskös. Gyere el,
amikor jöhetsz, egy levelet írok Iluczinak, amit majd neked kell
továbbítanod.»
Azontúl gyakran jött el a Gyurka a bástyákhoz és a kövek szorgalmasan
diskuráltak egymással. Akli leveleit Bécsbe küldözte és az Iluczi
válaszait fölröpítette a parittyából a börtönablakba. Ezekből a
levelekből sok mindenfélét megtudott Akli, ami a világban történik;
kivette, azt mondja (t. i. Iluczi mondja) a benfentes Kolowratból,
akivel most, mint az Akli helyettesével, gyakran érintkezik, hogy a
császár szertelenül haragszik Aklira (hogy miért, azt Kolowrat se
tudja), azt is mondta Kolowrat, hogy a császár semmilyen levelet nem
kapott Aklitól, de nem is fogadná el, mert a nevét sem szabad említeni
előtte. Arról is írt a bakfisch, hogy a kiállhatatlan Szepessy báró
gyakran megfordul az intézetben, szépeleg neki, virágokat, czukrot
küldöz be, sőt most ujabban úgy öltözik, mint egy piperkőcz (olyan
furcsa a szép uj ruhákban, hogy nevetni kell rajta). «Kezdett már a
helyzet tűrhetetlen lenni, úgy, hogy megkértem Kolowratot, segítene
rajtam, mire Kolowrat meghagyta a madamenak, hogy a bárónak ne engedjen
velem semmi érintkezést és ezt úgy vegye a madame, mint a császár
parancsát.» Majd minden levélben volt egy kis enyelgés, egy kis czélzás
a sorok között a stadt-parkbeli beszélgetésre, meg egy kis biztatás a
jövőre, hogy «bővebben élőszóval, akkor, amikor – az mindegy». Ez a
«mindegy» sokat látszott jelenteni és édes gondolatokat hajtott az Akli
fejében. Virágok nőttek attól a kis czellában és tündérálmokat hozott az
éjszaka. Utóirat pedig éppenséggel minden levélben volt, némelyikben
kettő is, zagyva tarkaságban: «Vigyázzon az egészségére és írjon minél
többször, én sokat gondolok magára. Itt Bécsben most az a hír, hogy
Napoleon császár elválik a feleségétől és a mi császárunk leányát, Mária
Lujzát veszi el. A kis orgonavirágos szalmakalapomat, amelyik magának
úgy tetszett, képzelje csak, megrágták az egerek.»
A kövek sok érdekeset beszéltek és Akli lassan-lassan okoskodni kezdett.
Hátha az ő instancziáját csakugyan nem kapta meg a császár? Hátha Bernot
el se küldte? Hiszen ez az egész barátsága a foglyával egy csöppet se
természetes. De hát mit akar? és általában mit akarnak vele? Miért nem
állítják biró elé? Miért nem mondják meg, mit vétett, hogy védekeznék
ellene? Így azt se tudja, mit mondjon, hol kezdje. Hiszen ez az egész
dolog egy átláthatatlan ördögi cselszövény, amelynek a kibonyolító
szálát hiába keresik izzó fejében nyargaló gondolatai éjjel-nappal. A
császár haragszik rá, nevét se szabad előtte említeni. Megfoghatatlan
ez! Meg lehet ebbe őrülni.
Nagy töprengések után elhatározta, hogy még egy végső levelet intéz a
császárhoz. Csakhogy ezúttal a Bernot tudta nélkül. De hát miképpen? A
legközelebbi napon megkérdezte Gyuritól, tudná-e valami módját, hogy egy
levelét a császár bizonyosan a kezeihez kapja?
Gyuri felparittyázta a feleletet:
«Személyesen fogom hozzá juttatni, csak írja meg.»
Akli tehát még egy instancziát szerkesztett klasszikus, ékes latin
nyelven, mely talán csak a követ nem inditaná meg. Gyuri pedig először
érezte a tettvágy hevületét, mikor egy ilyen nagy feladat esik a
vállára, eljuttatni az instancziát a császárhoz. No, hát ott is lesz az
– ha a pokol minden ördöge ellenezné is. Ezzel vélte meghálálni
mentorának, ami jót tett vele.
Száz terv is kóválygott a fejében, de a legelső volt megtudni, hogy a
császár hol van most.
Elment a postamesterhez. Lapok akkor nem jártak, ahol pontosan megvannak
a hírek az udvar köréből. Csak a postamesterek tudták az egymást
keresztező levelekből az udvar hollétét.
– Ő felsége most Laxenburgban tölti az őszt – mondá a postamester.
No, hála Istennek. Laxenburgot legalább egy kicsit ösmerte a Gyuri
gyerek. Ott már egyszer bejutott a császárhoz, pedig senki se akarta
beereszteni.
Három napi szabadságot kért az igazgatótól, hogy családi ügyben el kell
utaznia, mire megindult és meg sem állott Laxenburgig.
Ott állt megint a vártánál, a vassorompós kerítésnél, ahol évekkel
azelőtt. Olyan furcsa! Mintha éppen az a katona járna ott fel s alá, aki
azelőtt. Még a bajusza is olyan.
De most már Gyuri is katonaruhát viselt. A nagy katona szerető szemekkel
pislogott az apró katonára és semmi kifogása se volt, hogy az a kapun
bemenjen az udvarra.
Eddig csak megvolnánk, gondolta magában Gyuri, de mit csináljon most?
Kihez forduljon? Kolowrathoz fordulna, de az szigorú ember,
visszakergetné az intézetbe és dehogy eresztené a felség elé az Akli
instancziájával – kivált ha parancs van, hogy Akli nevét említeni sem
szabad. Legjobb lesz, ha meghúzódik valami bokorban s meglesi, míg a
császár a parkba jön s akkor eléje áll és vakmerően odanyujtja a
levelet. Csakhogy ez is kivihetetlennek látszott, mert valahányszor a
felség sétára megy, a zsandárok előbb kikutatják a kertet. Az is
megfordult fejében, hogy ha a császár kikocsizik, akkor künn az utczán a
kocsijába dobhatja a levelet. Igen de a császár sokszor hetekig se
kocsizik ki. Végre eszébe jutott az öreg Laube, a császár komornyikja;
mikor a nővérével ide jött, ő viselte gondjukat, nyájas, piros arcza,
mint melegítő emlék, derengett eléje a multból. Miért ne kereshetné fel
a kedves öreget? Tőle megtudhat valamit a császár napi programmjából s
aztán ahhoz tarthatja magát. Az ám, de az öreg Laube is megkérdezi, hogy
mi szél hozta ide? Mit akar? Miért hagyta ott az iskolát?
Ejh, hát egy kis ravaszság még nem hazugság, azt fogja mondani, hogy
Aklival akart személyesen találkozni. Úgy tesz, mintha nem tudná, mi
történt Aklival, még talán szép szerével ki is veszi az egyenes szívű
öregből, hogy Akli miért lett kegyvesztes, ami nagy eredmény lenne, mert
ezen fordul meg a védekezés módja. Az ilyen öreg szolgák sokszor többet
tudnak, mint a nagy urak.
A császári kastélyban pedig óriási nyüzsgés volt a mai napon, lakájok
szaladgáltak keresztül-kasul a folyosókon, a konyhai részeknél kukták
sürögtek-forogtak, egy-egy fehérkabátos, fehér tányérsipkás alak
ki-kibújt odújából hűtőzni vagy tojáshabot verni, a második főudvaron
fényes egyenruhájú tisztek jártak-keltek, az épület homlokzatánál a
Plankenstein-huszárok két százada volt felállítva s a folyosóknál,
bejáróknál díszbe öltözött kopjás vitézek álltak őrt. Szóval, valami
nagy parádé volt a császárnál. De ez csak könnyítette Gyuri dolgát, a
czifra sokadalomban könnyebb volt elvegyülnie.
Bátran tartott annak az ismert bejáratnak, mely a komornyik
lakosztályába vezetett; a kopjások szó nélkül hagyták fölmenni a
grádicson; előtte, de már följebb, egy nyalka huszártiszt lépegetett,
aki véletlenül elejtette fehér keztyűjét, melyet a kezében tartott. A
gombolyaggá gyűrt keztyű lecsúszott a garádicsról és gurult, gurult
lefelé…
A huszártiszt (egy óbester) hátrafordult erre, egy kis magyar
káromkodással aposztrofálva a lefelé szaladó keztyűt, miközben
kedvteléssel vette észre az utána jövő gyerek-katonát s rárivallt
nyersen németül:
– Add fel a keztyűmet, te gyerek!
Gyuri sértődve vörösödött ki a tegezésre és a «gyerek» szóra, egy
perczig habozva tűnődött, hogy fölvegye-e a keztyűt vagy megtagadja a
goromba óbesternek ezt a legegyszerűbb udvariasságot is.
– No mi az? – mennydörgé az ezredes csodálkozva. – Talán nem akarod
felhozni?
De már ekkor lejebb lépett Gyuri vagy két grádicson a keztyűért, mert
nem tartotta tanácsosnak, ily fontos küldetésben jelenetre adni okot.
Fölvette a keztyűt s fölvitte az ezredesnek.
– No, ezer szerencséd, kis baka, hogy felhoztad, mert bizony, mondom,
kétfelé hasítottam volna a tökfejedet.
– Vagy én a magáét! – felelt a fiú, rendíthetetlen nyugalommal nézve a
szeme közé és önkénytelenül kis spádéjához kapott, mely csörömpölve
mozdult meg oldalán.
– Ejnye, gígom-gágom! – kiáltott fel az ezredes nagy örvendezéssel,
egyszerre magyarra fordítva a szót. – Kinek a fia vagy, ecsém?
– A Kovács Mihály óbesteré.
– Parolát ide, hékás. Hát bizony észrevettem a viselkedésedről, hogy
magyar anya szült, hanem már most jobb, ha kibékülünk, mert tudd meg te
is, hogy kivel kötöttél ki, atyámfia: én Simonyi óbester vagyok.
Most utólagosan ijedt meg a fiú, láthatólag elsápadt. A híres Simonyi
óbester vitézségét szétvitték a mesék és legendák a világban mindenüvé,
még oda is, ahol a padokat faragják. A legvitézebb huszár megelégedetten
olvasta a saját dicsőségét a fiú arczán.
– Semmi az – jegyzé meg nyájasan. – A farkas is csak odáig eszi meg az
embert, ameddig kinn van a csizmából. Azontúl nem bántja. Nos, te még
bent vagy a csizmákban.
És megveregette barátságosan a vállait.
– Hány órakor jön meg az uralkodó? – kérdé azután.
– Miféle uralkodó? – csodálkozott Gyuri.
– Hát melyik, ha nem a hesszeni, hiszen őt várjátok vagy mi?
– Nem tudom – vallotta be a fiú. – Én nem tartozom az udvarhoz.
Bécsujhelyi katonanövendék vagyok.
– No, hát nagyra nőjj! – szólt az óbester, elválva a fiútól, miután
fölértek a pompás, márványos korridorra.
Az óbester jobbra ment, kevély, sarkantyús lépteivel, a fiú balra
tartott, a Laube apó lakása felé.
Alig hogy egyet-kettőt lépett, hát ki jön rá szembe, topogó, apró
lépésekkel: maga az öreg Laube. Mondja aztán valaki, hogy nincs
szerencse! De mennyire megőszült, összeesett az öreg. Valami különös
zöldes Waffenrockot és nadrágot hoz a karján, a másik kezében fekete,
aranyrojtos kalpagot tart.
Gyuri mosolygós arczczal siet feléje, de a Laube apó szelíd kék szemei
ismeretlenül szegződnek rá.
– Jó napot, Laube úr, hát nem ösmer rám?
– De bizony, de bizony. A hangja olyan ismerős. Ah no, hogy is
felejthettem csak el. Az a kis pompás magyar fiú… Oh, kicsi szívem,
persze, hogy maga az. No lám, no lám. Oh, hiszen már katona, valóságos
katona, nyalka katona. Hop, fikom adta, hisz kardja is van. Bizony már
meggyengülnek a szemeim, nem ösmertem volna meg, csak a hangjáról, mert
a fülem még jó. Természetes, az olyan vén szamárnak, mint én, a füle
tart ki a legtovább. Pedig szemem is olyan volt valaha, mint a sasé. Én
voltam azelőtt Ő felségének a legkedvesebb vadásza s bizony eleget
vadásztunk egykor Ischlben az ön édes papájával is, az Isten
nyugosztalja, de hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?
– Éppen magát akartam meglátogatni, Laube úr, de látom, rosszkor jöttem,
szolgálatban van.
– A hesszeni ezred ruháit viszem be a császárnak, mert ebédre várjuk a
hesszeni uralkodót s az a bolondos komédia járja ezek közt, hogy az
egymás uniformisában jelennek meg. Sületlen egy mesterség az egész
uralkodás, de hát nem nehéz és ha már eddig meg nem úntam, most öreg
koromban megjárja pihenőnek. A fülem, hála Istennek, elég jó és a
csengetyűt messziről meghallom. Nagy áldás az Istentől az olyan fül.
Különben mi járatban van az úrfi?
– Aklit, a mentoromat akartam meglátogatni, de azt hallom, valami baja
történt, hogy már nincs itt; azért jöttem önhöz, Laube úr, hogy
kérdezősködjem utána.
– Mit? Hát nem tudja? – kiáltott fel élénken a komornyik s letette a
ruhákat a márványoszlopzatra s azután megnézte az aranyóráját, mely
hatalmas, vastag lánczon lógott le, – még van néhány perczem. Igazán
semmit se tud? Ej, hát vége van a szegény Akli úrnak. Valami hóbortos
verset írt és hát krcs (kezével az ajtónak kulcscsal való bezárását
jelezte) ül valahol a hűvösön – s tudja Isten, látni fogja-e még
valamikor az Isten napját. Mert hát Akli úrnak szárnyai voltak, ahogy
mondani szokták és az sohase vezet jóra, sokkalta jobb, ha csak fülei
vannak az embernek.
Mialatt Laube apó mindjobban nekimelegedett, azalatt Gyuri fölismerte a
helyzet előnyeit, egyre nyomult háttal a hesszeni uniformis felé s
felhasználva az öreg szemeinek gyöngeségét, egy alkalmas pillanatban,
mikor Laube apót elfogta a köhögés, egy ügyes mozdulattal becsúsztatta
Akli instancziáját a hesszeni zöldes Waffenrock zsebébe, miközben váltig
sopánkodott:
– Oh, szegény Akli bácsi, szegény Akli bácsi… Hogy lehetne rajta
segiteni?
– Azon bizony nem lehet sehogy, ne is törje rajta fejét az úrfi. Amelyik
körte egyszer lepottyan a fáról, az már nem kerül oda vissza többé.
– De hátha ártatlan volt?
– Mindegy az a körtére nézve, akár azért potyogott le, mert rothadt
volt, akár nem volt rothadt, de erőszakkal tépték le, vége van, punktum.
De már most mennem kell a ruhákkal, mert a császár öltözködni fog.
Megvár az úrfi?
– Nem, nem várom meg, Laube úr, csak éppen egy perczre akartam látni,
mielőtt visszaindulok Bécsujhelyre, hiszen talán tudja…
– Minden bizonynyal, de ön végre is otthon van nálunk és itt találja
most Kolowrat grófot is, akit a császár gondviselőjéül megbízott. Hogy
van a leánytestvére? Hallom, hogy szép kisasszony lett.
– Jól, köszönöm, de ne szóljon, kérem, Kolowrat grófnak, Laube úr, hogy
itt voltam, csak úgy engedély nélkül szaladtam ide Akli úrhoz és önhöz.
Nem szeretném, hogy Ő felsége vagy Kolowrat gróf megfeddjenek emiatt.
– Azaz, ön inkognitó van itt – nevetett Laube úr. – No, jó. Egy szót se
szólok. Hiszen nekem voltaképpen nincs is nyelvem, nem szabad lenni
nyelvemnek, megszoktam, tudom, nekem csak füleim vannak.
Laube apó eltünt a ruhákkal, Gyuri pedig abban a hitben, hogy a dolgát
jól végezte, egyenest visszament Bécsujhelyre, be se várta a parádét, a
hesszeni uralkodó érkezését, kinek ma egy fényes ebédet kellett
elfogyasztania a laxenburgi vörös ebédlőben. Pedig már erősen porzott az
út Bécs felől, ahonnan jönnie kellett a fényes menetnek, a fogatok és a
lovagok nagy sorának. Az őr a toronyból leste a pillanatot, amikor jelt
adhatott, az ágyúknál ott álltak a tüzérek, akik a díszlövéseket
elsüssék, a Plankenstein-huszárok lovai türelmetlenül toporzékoltak – de
Gyuri mindezekre nem volt kiváncsi, ő mind csak arra gondolt útközben,
hogy a császár most már öltözködik, most ölti fel körülbelül a
Waffenrockot, valami megsustorog a zsebében, megnézi, miféle papir,
elolvassa, jó szíve megpuhul és nyomban küld egy lovast Bécsujhelyre,
aki viszi a hírt vágtatva, hogy Akli Miklós tüstént szabadon eresztendő.
Jaj, csak valahogy hamarabb oda ne érjen ő nála, hogy még egy-két szót ő
is válthasson a kiszabadult Aklival.
Nem sokat pihengetett útközben a korcsmákban, haza sietett nyakra-főre s
amint megjött, legott megkoppant a kavics a rab czellájában. Akli mohón
olvasta a czérnával rákötözött papirról:
«Levelét a császár zsebébe tettem; érzem, hogy lesz eredménye.»
Hát lett is nemsokára. Az az eredmény lett, hogy Aklit egy éjjel
elszállították onnan titokban valamely más börtönbe, Bernot urat pedig
nyugalmazták megrongált egészsége miatt. Minthogy a fogház-igazgató úr
olyan jó színben volt és olyan jól érezte magát, mint a halcsík, roppant
fejtörésébe került, hogy milyen betegsége lehet. Ugy látszik, a császár
megtalálta a levelet a Waffenrockban, de nem az Akli ártatlanságát látta
meg belőle, hanem az őrizet hiányosságát Bécsujhelyen.
Ezalatt pedig otthon Magyarországon is észrevették, hogy, ami nem
először történik, nem is utoljára, a legbecsületesebb embereket, mint
valami kilincseket, lakat alá teszi a bécsi kormány megőrzés végett. A
Napoleon-kultusz elég ok volt, hogy az ember egyszerre csak eltűnjön a
társaságokból és senki se tudja, hova lett. A pozsonyi dieta tehát
hevesen sürgette, hogy a magyar illetőségü politikai foglyok magyar
biróságok elé állíttassanak.
A császár atyai jó szíve megolvadt a magyar gravamenek keserü levében,
mire azt a kegyes rendeletet adta ki, hogy a magyar politikai foglyok,
akár Olmützben, akár Kufsteinban vagy Bécsujhelyen volnának, vitessenek
magyar börtönökbe, – ha jobb nekik az otthoni doh, ami a tüdejükbe
szürődik a nyirkos börtöni falakról, hát legyenek vele boldogok.
Igy került Akli Miklós Pozsonyba, uj fogház-igazgató és uj porkoláb alá.
De legalább a magyar ég mosolyog le a kerek ólmos ablakon. Az igaz, hogy
nagyon kis darabka.
Most már aztán végkép el volt temetve a «császár mulattatója». Most már
nem irkálhatott leveleket és nem is kapott. Még tintát, papirost se
adtak neki, hiába rimánkodott a fogház-igazgatónak, hogy ő könyvet
szeretne írni. Az igazgató jóízű magyar ember volt és lebeszélte erről a
bolondságról. Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni. Elég magában véve a
becsukás, nemhogy még tetejébe könyvet is írjon. Nincs benne az
utasításban ez a szigorítás, tehát ne írjon semmit. Pihenjen egy pár
esztendeig. Hátha megváltoznak az idők. Hiszen a világ se marad mindig
az egyik oldalán, fordul egyet, mihelyt akarózik neki.