pályájára. Az erdélyi aristokratiának nem volt szükség
visszamagyarosodni, mert nyelvében és szokásaiban sohasem
nemzetietlenedett el. Erdélyben a szalonokban mindig magyarul beszéltek,
s még a régi magyar módon, s ha valami ott hiányzott, az épen a
megújított magyar nyelv volt, melyet a társalgásban szenvelgésnek
tartottak. Már Kazinczy olyasmit jegyzett meg _Erdélyi levelei_ben, hogy
az erdélyi urak társalgásában nyelvi tekintetben sok oly udvarias
finomságot, fordulatos természetességet tapasztalt, melyeket nem
találhatni a magyarországi visszamagyarosodott úri házaknál, s még
kevésbbé az alsóbb rétegekben. Lehet, hogy ez az erdélyi fejedelmi udvar
hagyománya volt, lehet, hogy az ott egész napjainkig meg nem szakadt
magyar fensőbb életből folyt, annyi minden esetre bizonyos, hogy
Jósikának, mint regényírónak, előnyére vált, hogy erdélyi mágnásnak
született. Ő nem tartozik ugyan kitünőbb stilistáink közé, de az első
magyar író volt, a ki regényeiben a fensőbb körök társalgását
fesztelenebb és nemzetiesb hangon szólaltatta meg, s az irodalom nyelvét
közelebb hozta az élethez. A szülői ház, az erdélyi aristocratia termei
még más tekintetben is előkészítették a leendő regényírót. Erdélyben a
mágnások jól ismerték hazájok történetét, mely kivált a nemzeti
fejedelmek idejében szorosan össze van kötve családjok történetével. Az
aristocratiai büszkeség táplálója volt a nemzeti érzéseknek. A
családokban szájról-szájra szállottak a hagyományok, mondák, hol
kastélyról, hol várromról, hol fegyverről vagy családi ékszerről. Ez
élénk érzék a régi és történeti iránt még az erkölcsökben és
olvasmányokban is nyilatkozott. Még ezelőtt harmincz évvel elég úri ház
volt Erdélyben, mely majdnem olyan volt, mintha a XVII. század végéről
maradt volna fenn. Az erdélyi történetírókat majd minden erdélyi
mágnás-háznál meg lehetett találni. A még ki nem adott emlékiratokat sok
család leiratta magának, s Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei
emlékiratait még nők is olvasták. Jósika a múlt emlékei közt nőtt fel,
nemzetsége, rokonsága viszontagságát tudva, tudta majdnem egész Erdély
történelmét. A történelem, a monda, nemzeti érzés, családi hagyomány
volt, s a színhely a család vagy rokonság jószágain terűlt el. Előtte,
körüle, benne egy csoport anyag zsibongott, mely az alkotó phantasia
kezére várt. Jósika írt, mintha beszélne, a mint neki beszélt a múltról
atyja vagy nagyanyja. A műkedvelő regélő regényíró lőn. A múlt
emlékeinek e családias, hagyományos cultusa volt Jósika költészetének
egyik főforrása. S mintha meg akarná köszönni hazájának, a mit tőle
nyert, legörömestebb Erdély történelméből vette regényei tárgyát, s
akkor volt igazi elemében, ha lelke Erdély bájos völgyeiben, festői
bérczei közt, ódon városaiban s düledező várromjain andaloghatott. Mi
csendesen nyugonnék ott, s a drezdai sír helyett mint megilletné
tetemeit a hazai föld, nem messze szurdoki jószágától, a Rákóczi-hegy
tövében, hol édes atyja is nyugszik.
Sokszor elmondották már, hogy Jósika Scott Valter tanítványa s nélküle
bajosan vált volna regényíróvá. Jósika mindig rossz néven vette ezt.
Félig-meddig igaza is volt, az ő költészetének főforrása az erdélyi
viszonyokban és saját egyéniségében rejlett, sőt magától a magyar
költészetből is vett ösztönt, a mennyiben Kisfaludy Sándor regéi már jó
régen megpendítették azt a húrt, a melyen ő legörömestebb játszott. A
magyar romantika kiinduló pontjában különbözött az európai romantikától,
melynek egyik főirányát Scott Valter alapította meg s mely oly
visszhangra talált az egész szárazföldön. Ez visszahatás volt a XVIII.
század egyoldalú felvilágosodása, egyenlősítő iránya ellen, mely semmit
sem akart tudni a történeti fejlődésről, az egyéni sajátságokról s
pusztán az észből akarta construálni az államot és embert. Nálunk más
viszonyok voltak, mi nem küzdöttük át a XVIII. század eszmei
forrongását, sőt hatásuk alatt épen reformálni akartuk alkotmányunk- és
társadalmunkat, de azért a múltat nem vetettük meg egészen, sőt
lelkesűlve tekintettük benne mindazt, a mi dicsőségünkre, önállásunkra
és nemzetiesb életünkre emlékeztetett. Ez lelkesítette Kisfaludy
Sándort, ez Jósikát is. Azonban annyi bizonyos, hogy Scott Valter
Jósikára nagy hatással volt. Tőle vette a történeti regény formáját, az
előszeretetet a részletes rajz iránt, legyen az táj, épület, butor,
ünnepély, vadászat, ostrom vagy szerelmi kaland. Hatott reá elbeszélés
és szerkezet tekintetében is, sőt a _Csehek_ és _Ivanhoe_ rokonságát
kimutathatni nemcsak a cselekvényen, hanem a jellemrajzon is. E mellett
Jósika a franczia romantikától is vett hatást, a mi leginkább a
_Könnyelműek_ben érezhető, sőt Dickenstől is, legalább a _Békessy Feri
kalandjai_ czímű regénye némi ilyest tanúsít. De az ily hatások inkább
csak új tárgyakra vezették, mint új alkotási módra. Főeleme mindig a
történelmi regény maradt, ezekkel tett legnagyobb hatást s e nemben írta
legjobb munkáit.
Jósika inkább formában hasonlít Scott Valterhez, mint a tartalom
lényegében. Igaz, ő is bérczes szülőföldje történetéből veszi tárgyait,
mint Scott Valter, kedveli a várak titkait, a kalandort, a rablólovagot,
a jósnőt, a várurak torzsalkodásait, a fejedelmi és királyi udvart, a
lovagias szerelem feláldozásait, az egész régi társadalmat felöleli a
királytól a parasztig, de inkább külsőségeiben fogja fel a történelmet,
mint benső lényegében, s a legtöbbször csak általános erkölcsi s
lélektani feladatok kifejtésére használja a történeti személyeket és
eseményeket. E miatt kevés történeti arczképet nyújt, sőt szorosan nem
történeti személyei sikerűltebbek, mint a történetiek. Példáúl Abafi
átváltozását értjük, de Báthory sülyedését már kevésbbé, az pedig, hogy
minő politikát követ, miben talál támaszpontot és ellenhatást, miért
gyűlöli a szászokat, mi ragadja ellenök erőszakos rendszabályokra,
meglehetős homályba vész. Általában jellemrajza bizonyos felületen
marad; jellemző vonásokat nyújt ugyan, de nem lebbenti föl a kedély és
szenvedély mélyét; nem követ el szembántó hibákat, de nem képes
szivünket és phantasiánkat nagyobb erővel megragadni. Női alakjait
egykor nagyon dicsérte a magyar kritika, de nekünk úgy tetszik, hogy
nemes föllengzésökben sok a csinált. Nem nagyon eszményített női sokkal
sikerűltebbek, valamint férfiai is. A sötétebb jellemek és nagy bűnök
iránt nem tud elég érdeket gerjeszteni, a bonyolultabb jellemek rajzában
pedig épen nem szerencsés. Ismeri az életet és embereket, de nem
legbensőbb lényegökben; szelleme és phantasiája sokkal nyughatatlanabb,
mintsem mélyebben lásson és biztosan rajzolhasson.
Mindamellett jellemrajzaiban meglehetős változatos, a régi magyar
társadalom egy csoport typusát tárta fel előttünk, több-kevesebb
szerencsével. Rendesen nagy személyzetet mozgat és leleményessége nem
könnyen merűl ki. Cselekvénye ritkán erős, de majd mindig érdekes, ha
hiányzik bennök a benső érdek, jól-rosszúl pótolni tudja a külsővel.
Bizonyos világfias jó tapintat hű kisérője, soha sem esik durvaságba,
érzülete nemes, józan esze kerűli a hóbortot, s némi keresetlen humor
ömlik el népies rajzain. Stilusa kissé szenvelgő, nagyon kap az új szón,
sőt maga is sokat csinál; fellengzése dagályos, de ha belemelegszik az
elbeszélésbe, ráismerünk benne a régi jó erdélyi mágnásra, a kinek
magyar volt anyanyelve. Elbeszélésmódja nem ment a modorosságtól, épen
úgy megvannak stereotyp kifejezései, mint fogásai, de általában elég
élénk, folyamatos elbeszélő s ritkán unalmas. Sokkal többet írt, mint
majd minden regényíró, mint a mennyi tőle tellett. Az íróvá lett világfi
jókor hozzá szoktatta magát a sanyarú munkához s akár volt kedve hozzá,
akár nem, minden nap megírt egy írott ívet. Jó, ha az író fegyelmezi
munkásságát, de az is fegyelem, ha nem mindent ad ki, a mit ír, vagy
legalább nem úgy, a mint megírta, kivált az, a ki, mint Jósika, könnyen
és hanyagul ír. De enyhén vagy szigorúan itéljünk róla, azt el kell
ismernünk, hogy a modern regényt körülményességével, széles epikai
menetével, a történeti jártasság és világba forgottság látkörével ő
alapította meg irodalmunkban.
Jósika egész 1848-ig felváltva hol Pesten, hol Erdélyben szurdoki
jószágán élt. A telet rendesen Pesten töltötte s mint az akadémia tagja
s a Kisfaludy-társaság elnöke, épen oly szívesen látott vendége volt az
írói, mint a fensőbb köröknek. Nem elegyedett politikába, egészen az
irodalomnak és nejének élt, mert a negyvenes években újra megházasodott.
Azonban az 1848-ki események őt is kiragadták nyugalmából. Részt vett a
pesti és debreczeni országgyűlésben, tagja volt a honvédelmi
bizottságnak, sőt 1849-ben a kegyelmi széknek is. A forradalom legyőzése
után külföldre menekűlt, sokáig Brüsszelben élt s leginkább tollával
tartotta fenn magát. Régi kiadója, Heckenast, nem mervén saját neve
alatt kiadni regényeit, azok mint _Eszther szerzője_ művei jelentek meg.
A közönség jól tudta, ki lappang e név alatt, kegyelettel fogadta
műveit, de már nem olvasta oly örömest, mint régen. Általános
véleménynyé vált, hogy régibb regényei sikerűltebbek voltak az
újabbaknál. Jósikát ez bosszantotta s váltig állította, hogy némely
újabb regénye fölülmúlja a régieket. Egyik félnek sem volt igaza. Jósika
pályája vége felé hanyatlott ugyan, de számkivetésében mindamellett írt
néhány oly regényt, melyek a régiekkel, egy párt kivéve, kiállották a
versenyt. Azonban Jósika föllépte óta irodalom és közönség sokat
változtak s ebben rejlett a csalódás oka. A mi Jósikában szép és új
volt, már megszokottá vált s újabb regényírók állottak elő. Eötvös és
Kemény a történeti felfogás, kor- és jellemrajzban felűlmúlták Jósikát,
Jókai pedig elbeszélni és írni tudott sokkal jobban s leleménye is több
volt. Jósika lassanként háttérbe szorult s avulni kezdő író lőn.
Érdeme azért nem csorbúlt. Ha inkább külsőségeiben rajzolta is történeti
multunkat, mint benső lényegében, vele kezdődik regényirodalmunkban a
történeti fölfogás s valódibb korrajz. Hasonlítsuk csak össze Kisfaludy
s mások történeti beszélyeit az ő regényeivel s látni fogjuk a
különbséget. De Jósika történeti regényei más tekintetben is nagy
hatással voltak a nemzeti szellem ébresztésére s oly körökben, hol eddig
kevéssé érezték fuvalmát. A nőket, sőt a férfiak egy részét is mind az
alsó, mind a felső körökben, nem annyira epikai és lyrai költőink
ébresztették nemzeti lelkesülésre, mint Jósika regényei. Jósika mintegy
kiegészítette azt a hatást, melyet Vörösmarty előidézett. Vörösmarty a
honalapítás nagy emlékére vonta a nemzet figyelmét, a dicső múltat
énekelte, hogy a jelen sülyedtségét éreztesse s a jövő hitét
fölébreszsze. Jósika szintén a nemzet múltját rajzolta, a magyar köz- és
családélet megható jeleneteit, s a régi el nem korcsosult társadalmat
festve, egy újabb nemzetibb társadalom mellett izgatott.
S nem hiába. Megérte, hogy társadalmi és állami életünk megujúlt,
nemzetibbé vált s részt vett a nagy harczban, melyet az lételéért
vívott. Számkivetésében sem szűnt meg szívben és tettben együtt élni
velünk, irodalmi munkásságával folyvást védve és erősítve
nemzetiségünket. Virraszszon távol sírja felett hálás emlékezetünk![2]
II. JÓSIKA EMLÉKIRATAI.[3]
Jósikának utolsó munkája Emlékirata volt, de befejezését halála
meggátolta; csak négy kötet vagy inkább füzet jelent meg belőle, s az
utolsó már halála után. Sajnos, hogy oly jeles író, mint Jósika, ily
minden tekintetben csekély becsű munkával fejezte be pályáját, s még
sajnosabb, hogy az néhol oly színben tűnteti fel őt, a minőben
kegyeletes tiszteletünk épen nem óhajtotta.
A munka Jósika gyermekségén kezdődik s egész addig tart, a míg első
regényeivel az írói pályára lép. A négy kötet mintegy negyven ívre megy,
de az ívek száma sehogy sincs arányban a sovány tartalommal. Se az
elbeszélés szépsége, se a korrajz érdekessége, se az elmélkedések
tartalmassága nem emelik ez emlékiratokat. Jósika úgy ír, mintha a
kandalló mellett beszélné el valakinek életét minden bensőbb rend és
szerkezet nélkül. Úgy látszik, egyszerűen, könnyedén akart írni, s oda
tévedt, a mi már nem szeretetreméltó pongyolaság, művészi egyszerűség,
hanem köznapi fecsegés. Csak itt-ott találunk egy pár lapot, melyek
kiemelkednek a mindennapiságból. A korszakot, a melyben férfiú lett, a
magyar társadalmi és politikai életet, a melynek különböző phasisait
átélte, inkább csak adomás oldalról rajzolja. Hasonlót tesz saját élete
eseményeivel is. Fejlődése, különösen írói fejlődése, lélektani folyamát
nagyrészt mellőzi, pedig egy író emlékiratában ennek fő helyet kellene
elfoglalni. Politikai és irodalmi reflexiói majd mindig felületesek,
néhol hibásak, vagy épen tájékozatlanságot árúlnak el. Példáúl azt
mondja, hogy a Kazinczy ellen intézett _Mondolat_ Kölcsey munkája,
holott épen Kölcsey volt az, a ki Szemerével szövetkezve, a _Mondolat_ot
kigúnyolta; Bajzát magasabb szellemnek tartja Vörösmartynál s több
ilyes. Egy pár genrekép és adoma, néhány töredékes és nem mindig
szabatos adat a régibb magyar társadalmi életből, teszik a könyv minden
becsét.
A mi magának Jósikának önmaga által rajzolt képét illeti, épen nem
mondhatni sikerűltnek. Emlékírótól ritkán várhatni, hogy magát híven
fesse. A legtöbbször eszményíti magát vagy a későbbi kor szempontjából
rajzolja és itéli meg ifjúságát, sőt férfikorát is; de a legrosszabb
esetben is biztos adatokat szolgáltat arra nézve, hogy az író minő
színben óhajtja emlékét az utókorra hagyni. Ez emlékiratban az a
csodálatos, hogy Jósika magáról egészen más arczképet nyújt, mint a hogy
tulajdonkép czéljában volt. Úgy akarta föltüntetni magát, mint a ki
keveset tart arra, hogy a társadalom fensőbb rétegében született, s
mégis sok helytt elárúlja úri büszkeségét, – gúnyolódik a hiú
férfiakkal, de gavalléros emlékeit öntetszéssel rajzolja; a mint mondja,
semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy híres író lesz; meg nem
foghatja, hogy első regénye miért ütött oly nagy zajt, de mindamellett
nagyon elégedetlen az akadémiával, hogy csak _Utolsó Báthori_ját
koszorúzta meg a nagy jutalommal, s nem a _Csehek_et is; a közönségre is
panaszkodik annyiban, hogy csak hajlott korában jutalmazta meg bizonyos
becses emlékkel, a kritikát és journalistikát pedig épen megtámadja,
mert kevés író van, a ki írótársainak annyi ellenszenvével találkozott
volna, mint ő. Majd mindenki eszébe jut, a ki valaha róla egy pár neki
nem tetsző sort írt, bosszús azokra is, a kik hallgattak munkáiról vagy
nem fogadták el új szavait. Mindeniken igyekszik megbosszulni magát, de
leginkább Szalayra és Brassaira önti ki mérgét: erre azért, mert a
_Tudós leányá_t élesen, de nem épen igazságtalanúl birálta; amarra
azért, mert _Zólyomi_ra ezelőtt harmincz évvel egy pár megróvó
észrevételt mert koczkáztatni.
Azonban legkülönösebb az, a midőn a magyar irodalom azon időbeli állását
rajzolja, a melyben föllépett. Mily hátra állott akkor a magyar irodalom
finomságban, illemben, írói courtoisieben, s mennyit haladtunk azóta. Ez
a thema, a melyet fejteget, s melylyel egyszersmind tudtunkra akarja
adni, hogy mily nehezen esett neki e canaille közé elegyedni. S vajon
mire alapítja mindezt? Először arra, hogy a magyar irodalomban
megtörtént az a nagy illetlenség, hogy valaki _Mondolat_ czím alatt egy
irodalmi satirát írt. Vajon az angol, franczia, német irodalomban nem
történt-e, nem történik meg ma is ilyesmi? Vajon az a baja-e
_Mondolat_nak, hogy írója satirát mert írni, vagy az, hogy nem igen
sikerült satirát írt? Másodszor felhozza Jósika, hogy Bajza, gróf
Dessewffy József, Munkácsy, Csató kiméletlen polémiákat folytattak. Nem
vizsgáljuk, e polemiák mennyiben érdemlik a megrovást, csak azt kérdjük:
folytatott-e valaki irodalmunkban megrovásra méltóbb polemiát, mint épen
emlékiratában Jósika Brassai ellen; mert semmi sem érdemli meg annyira a
megrovást, mint az oly polemia, mely minden fejtegetés, eszmei tartalom
nélkül csak csúfolódni törekszik. Harmadik panasza Jósikának az, hogy
1835–36 körűl Pesten a Váczi-utczán sétálván, találkozott három vörös
nyakkendős úrral, s e három úr nem volt más, mint Vörösmarty, Bajza és
Toldy. Ime a híres triumviratus mily ízléstelen társaság volt. Legyen
szabad kétkednünk ez adat hitelességében. Vörösmarty és Bajza teljes
életökben egyszerüen és minden feltünés nélkül öltözködtek, Toldy pedig,
a ki divatosban szokott öltözni, igen jól tudta, mi illik s mi nem. De
tegyük fel, hogy mind a három író csakugyan vörös nyakkendőt viselt, oly
nagy baj-e az, rosszabb munkát írtak volna-e, ha fekete nyakkendőt
viselnek? Részünkről nem bánnók, ha egy pár, az emlékírótól megdicsért s
megalapított hirűnek nevezett író rosszabbúl kötné meg nyakkendőjét s
valamivel jobban írna. Ime egy kis mutatvány az akkori írói
courtoisieből, ime mily társaságba lépett az, ki írónak fölcsapott –
kiált föl Jósika. Csak annál nagyobb szerencsétlenség ne érje a magyar
irodalmat. Mi nagyobb szerencsétlenségnek tartjuk azt, hogy ez emlékirat
negyedik kötete megjelent, hol ez épületes dolgokat olvashatni.
Nem annyira Jósikát hibáztatjuk, mint inkább azokat, a kik a kötetet
kiadták vagy kiadását megengedték. Jósika alkalmasint egy rossz órájában
írhatta e silány lapokat s nyugodt perczeiben talán széttépte volna.
Meghalt, nem tehette, azonban azoknak, a kik megtehették, kötelességök
lett volna némi kegyelettel viseltetni Jósika emléke s az olvasóközönség
iránt.
III. JÓSIKA A KRITIKÁRÓL.[4]
A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és
gyűlöltek inkább, mint a kritikát. Írók és olvasók egyaránt megúnták az
ujdonságírók banalis és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna
itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az
irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött
valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily
részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni
kezdte, a közönség pedig hidegen fordúlt el tőle. Hol rejlett e jelenség
oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben soha meg nem
szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség
nevében, a túlbuzgó hazafiság szempontjából oly kíméletet és elnézést
követelt, a mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban,
kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat, s
tapintatlanságukkal a legjobb akarat mellett is mindent elrontottak?
Mindezt nem vizsgáljuk. Ez időszakban magunk is írván birálatokat, mint
részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tűnhetnénk föl.
Annyi bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé
megbukott, s nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a
kritika is. A jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink
változása alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek
napról-napra kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a
vélemény szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi
türelmességre fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik
újabban[5] a kritikához kezdenek csatlakozni, sokkal jelesb tehetségűek,
népszerűebbek, mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.
Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is
gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika
ellenében táplálnak. Nem czélunk az előitéletek mindenikét birálat alá
venni, csak egy-kettőről szólunk, mint olyanokról, melyek nevezetesbek,
sokak meggyőződései, s melyek védelmére nem rég egy egész röpirat jelent
meg s épen egyik legjelesebb regényírónktól.
I.
A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni; mitsem
lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a
megbélyegzést, a bot és kancsuka birálatát. Ezt halljuk miden nap,
úton-útfelen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják, s
kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S
mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt vagy
legalább áthágásával nem vádolják? Aligha, mert át nem hágása néha
csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen nevezetesb kritikus
sem kerülte el az illetlen élesség, a személyeskedés vádját, nem is
fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a kik a legtöbbet beszélnek
ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez ellenmondás, melyet mindennap
tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem
észrevétlen módosítják elveinket, részint mert a személyeskedés s
illetlen élesség fogalmait tetszése szerint határozza meg kiki, s az
olynemű személyeskedést és élességet is illetlen gorombaságnak tart,
mely nélkül olykor lehetetlenné válnék az irodalmi és politikai vita:
leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szoros szabályait akarjuk
kitűzni az irodalomban is. _Eszther_ szerzője idézett röpiratában épen e
téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól illemet, udvariasságot,
gyöngédséget, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a
mivel a társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van
irodalmi gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival.
Törvényes kereset alá nem tartozó magántetteinkről csak Istennek vagyunk
és lehetünk felelősek, s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egypár
jó barátot, kiket magunk hatalmaztunk föl, senkinek sincs joga velünk
szemben birálóul vetni föl magát. A magánviszony szentség, melyet senki
és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan
földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem
tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk, mint a hideget és meleget,
mely sohasem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely sokszor
igazságtalan, s melyben mégis majd mindig van valami, mi lelkiismeretünk
visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly, s részint mint
becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek alapja.
Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés bennünk, hogy az állam
segélye nélkűl, sőt ellenére is képesek vagyunk érvényesíteni. Hogy is
ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva érezné magát úton-útfelen,
társaskörben, szobánkban szemünkre hányni tévedéseinket, hibáinkat,
gyöngeségeinket; minő igazságtalanság volna, némi haszontalan igazság
kedvéért, feldúlni a magánviszonyok szentségét, minő bűn az őszinteség
erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő zsarnokság a
szabadság nevében tűrni és gyakorolni a legszenvedhetlenebb szolgaságot.
Ime a társadalmi becsűlet és illem fontossága. Talán az egész csak külső
erkölcsösség, de forrása, véde, zománcza a bensőnek, talán sokszor csak
puszta formasággá fajúl, de mégis valami, legalább a be nem vallott
erkölcstelenség adója az erkölcsnek.