parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magánemberrel,
hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon
körűlmény, hogy magánviszonyaink nem esnek tulajdonkép birálat alá,
közéletünk pedig egészen, mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak
e téren nemcsak módosúlniok kell, de sok részben változniok is. A
magánviszonyok egyedüli birálói a költő és philosoph, de a mit ezek
írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész
emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magánszemélyt bonczol, mihelyt
a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva mindent,
becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquill-íróvá
aljasúl. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól,
kritikustól, szóval a közélet birálóitól ilyesmit követelni? Hiszen
nekik lehetetlen bizonyos tekintetben nem sérteni, nem személyeskedni,
mert egyes politikai, közigazgatási és írói személyeket kell támadniok
és védniök, s megnevezett, határozott tényeket venniök kiinduló pontúl.
Hiszen nekik kötelességök használni a közügynek, a mi ritkán jár
kiméletlenség s nagy kellemetlenségek nélkűl. Itt többé nem lehet
czélunk minél kellemesbbé tenni magunkat, s másokat is hasonlóra
kötelezni, mint a magánéletben. A különböző czél különböző útat jelöl
ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A mi a magánviszonyok közt becsület és
illem, a közéletben hiba, bűn lehet és viszont. Példáúl mondhatjuk-e
valakinek társaskörben, hogy eljárása nem becsületes, s nem mondhatjuk-e
parlamentben, a mint mondá is nemrég egy angol szónok a Derby
miniszteriumáról? Mondhatjuk-e valakinek szobánkban, hogy erkölcstelen
ember, s nem nevezhetjük-e birálatunkban erkölcstelen írónak? Az egyéni
szabadság tiszteletéből folyó becsület és illem elnémítja
meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapúló hazafiság és
vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e szólanunk, ha az illem
nevében lepleznünk kell a tényt, és kimélnünk a személyt? Lehetünk-e
gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell használnunk?
Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn kímélet és udvariasság épen azt
fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk, midőn a tények már
magukban goromba vádak, s az okoskodás és következtetés oly sok esetben
válik gyanúsítássá? Angolország a gentlemanek hazája, mégis sajtója a
legkiméletlenebb. Az angol társadalmi élet szigorúbb illemet követel és
tart, mint a szárazföld akármely országa, mégis közéleténél, divatozni
kezdő fogalmaink szerint, nincs valami durvább és illetlenebb. E
fogalomzavar akarva vagy akaratlanúl a szabad vélemény jogát támadja
meg. Gyöngédnek óhajtjátok a kritikust és gyöngévé teszitek,
illedelmesnek, félénkké válik és gentlemanetekből szalonfecsegő lesz.
Mihelyt a vélemény szabadabb és jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő
durvaságoknak bélyegzitek, vagy száműztétek a kritikust az irodalomból,
vagy megrontottátok egész tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék
küzdelmében kifejlett rokon- és ellenszenv hullámzásából veszi
táplálékát, elpárolog, kihűl; az az önérzet és becsvágy, mely nem
ismerhet más korlátot, mint a milyen a helyzet sajátságáé, eltörpül,
kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az előadás azon szépsége, melyeket
a hangulat szabadsága nyújt s a tárgy természete parancsol, összeomlik,
semmivé lesz. Biráló helyett hizelgőt, szónok helyett udvaronczot fogtok
teremteni, ha ugyan oda tudnánk sülyedni, hogy sophismáitokat
megszentelje a közvélemény.
Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlan joga van, fogják mondani
ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csakhogy korlátja nem a
társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a
magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok
szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a
magánviszonyokra nézve is birálói jogot követelnek, épen oly téveszmét
akarnak érvényesítni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait
akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának
éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és
közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a
közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkűl, hogy magánviszonyait is
ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el, s úgy
szólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot
igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus summa injuria», de
bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé
mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika
azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell
ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval
kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok
kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen
nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen
teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett
erkölcsi érzés és józan ész visszhatása, haragja, boszúja, költészete.
Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk, s a legtöbb megrovás,
polémia lehetetlen gúny nélkűl. Hogy az emberek mindennél inkább
gyűlölik a nevetségessé válást, könnyen megfoghatni, de az is
természetes, hogy ezt a fegyvert épen e körűlmény teszi oly becsessé.
Nem a gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes
embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem
ilyen, nem hízelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított
tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk, s midőn szépirodalmunk
oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen az
épen oly korlátolt, mint gyanús elv ellen a legerélyesebben nem
tiltakoznunk. Azonban az nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el
korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a
közélet embere ellen intézett gúny is a nélkűl, hogy magánviszonyt
érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz,
különösen nálunk, hol nemrég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak,
vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek
tapsait hajhászsza? Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem
használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó
komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még
azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot hol
kijebb, hol beljebb teszi, s hol az egyéni, hol a közszabadságra
hivatkozik. Itt is a «summum jus summa injuria» s hacsak holmi
nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az
egészet az erkölcsi közérzésre kell bíznunk, mely rendesen jogsértés
nélkűl találja el az igazat.
Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi
gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt
nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól
eltalált alkalmazásában rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes
ember, mégis hathat ránk kellemetlenűl, sőt bántón, a nélkűl, hogy
jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e még soha titeket a
nagylelkűség, a szivesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem
éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jóindulaton felűl van még
valami, a mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, a mit néha alig tudunk
kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz? Bizonyos nemesség,
szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek ép oly nehéz fogalmat
adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik modor, mely mindig eltalálja az
illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet, s éles ösztönével
a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat.
Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható az irodalmi
viszonyokra, s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte
s a többi közt? Csekély, és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak
igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy
ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a
méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak
az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az
esetleges körülmények módosító ereje is; itéletére nem engedi ugyan
befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt
kifejezi; élénken meg tudja különböztetni, hol van helye a kiméletnek,
hol erény a kiméletlenség, s mintegy megnemesítni törekszik azt is, mit
széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a
szenvedélyes polémiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott
sem örömest sért, hol kérlelhetlen szigort kell alkalmazni, mely képessé
teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is, hol a
jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és fölfogás szabadsága,
szüksége, mit rendesen gyanúsításnak és ferdítésnek neveznek, könnyen
vehet valóban ferdítési s gyanúsítási irányt, s hol egy bizonyos ponton
túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk ellenfelünktől, bár egyikkel sem
tartozunk.
E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt
mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi
gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a
közönség, mondanunk sem kell, s egyik főok, a miért nálunk az irodalmi
gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább csak
olvasóink száma szaporodik, s nem egyszersmind azon közönségé, mely erős
közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély véleménynyel
legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk, hogy az
irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint inkább a
költők. Nem idézünk példákat, mert hosszas és örömtelen polémiába
kevernők e lapot, mely oly szíves barátsággal hívott meg bennünket
dolgozótársai közé. Azt azonban nem lehet mellőznünk, hogy a szabad
vélemény erősb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az írói
sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset nálunk. A
becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt. Sajnálnók,
ha valaki félreértene. A becsület jogai és kötelességei előttünk is
szentek. Bárkinél jobban örülünk azon, ha a magyar író tudja, mivel
tartozik társadalmi állásának, s nem tűr szennyfoltot becsületén. Nem a
lovagiasság ellen szólunk, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a
lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem igen emlékszünk, hogy az angol
és franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika
szabadságát, de azt tudjuk, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly
jogait veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is
elismer, könnyen koczkáztathatja vagy becsületét, vagy életét. E szomorú
dilemma nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve,
bizonyára terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl,
melyet népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.
II.
A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig
valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen
azért sohasem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki
sem oly hangosan, mint _Eszther_ szerzője, ki épen azért új alapra
akarja fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az
illetlen modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.[6] Lehetséges-e
ez, s mi módon? Szerzőnk hiszi, bízik magában, s egy egész tervvel áll
elő. Egyesületet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes
legyen födözni egy havonkint hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A
többi magától jő. Az egyesület szerkesztőt választ, ki illemes ember,
semminemű irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni
minden magyar kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a dolgozótársak
nézetei, annál jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon-
vagy ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve,
színezete, kiki azt írja bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra
ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva, s mindennemű
véleménynek, polémiának tér nyíljék. Az iskolák ingyen fogják kapni, a
közönség pedig két forinton, hogy minél inkább elterjedhessen. Ily lap
még egyetlen irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban
először fognak példát adni arra, hogy levetkőzvén minden
pártszenvedélyt, a közjóra egyesűltek. Tehát a haszon mellett némi
nemzeti dicsőségben is részesülnénk.
Ime a panacea kritikai állapotaink bajai ellen. Nem vizsgáljuk,
lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest
elhiszszük, hogy nem nagy bajba kerűl, de mélyen meg vagyunk győződve
egy ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e
oly kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama
választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e, mi
által lemond véleményszabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az
úgynevezett élesség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem
valami külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a
gondolat is meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha
valóságos irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos
felindulásra, lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat
vissza. Ti e lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres
conventionalis hangulatot erőltessetek rá. S miért? Hogy ne
álarczozhassa le a nyegleséget, ne bélyegezhesse meg az erkölcstelen
irányt, ne tehesse nevetségessé a tudatlanságot és gőgöt s mi egy római
imperatorral szemben is szabad volt, ne háborgathassa éles hangjával az
ünnepelt írók diadalmenetét. Miért akarjátok csak a kritikust
korlátozni? A politikai hírlapírót, a parlamenti szónokot, a
történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok ide is felügyelőt, ki ne
korlátozza ugyan a szabad véleményt, de szigorúan ügyeljen fel
illemszabályaitok megtartására, s meglássátok, mi fog kikerűlni. A modor
korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává válik. Tacitus epés
rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen pasquil-gyár. Macaulay durva
sértegető, s műveik máglyára kerűlnek. Ferdítés és gyanusítás, fogja
mondani szerzőnk. Csak logikai következtetés. Egyébiránt jól tudjuk,
hogy szerzőnk nem kívánja elve ily szigorú alkalmazását; a mellett azt
sem bánja, ha más lapba akármit, s akárhogy írnak is a kritikusok, csak
az ő tervezett lapjától vonúljanak félre. De akkor hová lesz a lap
fenhéjázó programmja, mely épen a különböző nézeteket akarja a közjóra
egyesítni? Nem válik-e épen pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az
irodalmi pártokat szándékszik feloszlatni, egy irodalmi párt, talán
saját pártja szervezésén munkál.
Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk
illemszabályait. Meg lesz-e ez által minden nyerve? Még valami is alig.
Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körűl fejlődhetik ki,
hol ugyanazon elv lelkesíti a dolgozótársakat. A szerkesztésnek csak ott
van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány szolgálatáról
van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a
hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény
képviselése fölteszi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok
képviselését is. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket
fölvenni, különben a pártosság jogos gyanújába esik, minden kritikust
egyenlően díjazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség
lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért,
hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva,
méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó
hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét és szilárd alapra
fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának,
az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó.
Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni,
egyet sem szolgálhat s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz.
Megfosztja az irodalmat a forrongó küzdelmek azon jótékony eredményétől,
melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes képviselete nyújthat,
tehát az összes journalistika. S vajon kivihető-e? Teljességgel nem. Sok
vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is említve, hogy némely
véleményárnyalatot már magok a lap illemszabályai is kizárnak. Néhány
kritikus, meglehet a jelesb és komolyabb tehetségek, meglehet a
középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a pártárnyalatok szerint,
csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is magokkal ragadják, a
többi elkedvetlenedve szétoszlik és újra pártközlönyt fogunk nyerni. S
miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét, midőn mindenikünk, még azok
is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely párthoz tartozik politikában,
tudományban, irodalomban egyaránt. A pártatlanság és pártosság
balfogalmából származik minden baj. A pártatlanság alatt nem lehet mást
érteni, mint az igazság őszinte keresését, s az ez alapon emelkedő erős
meggyőződést. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy
személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy
hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt,
mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek
képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen,
kimondani meggyőződésünket jó hiszemben, ennyi mindaz, a mit egy írótól,
kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több, sem
kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére
visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a
tehetetlenség érzete, vagy a skepticismus elve. S ha még csak ez volna!
Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés elfogadásának, melyet
épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és kritikusok, szeretnők már
egyszer látni, hogyan írtok ti, fogalmatok szerint, pártatlanúl?
Mutassatok példákat, mutassátok meg, a mi lehetetlen és mi követni
fogunk.
Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a
korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem
őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében,
ferdítés vagy mellőzés által, meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést
képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer
ragadja túl a pártokat, s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé
erkölcstelenné, de az emberi dolog e tökéletlenségét mindenütt
föltalálhatni a nélkül, hogy azért okunk volna lemondani rólok. A
pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint
majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem
egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása
a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quijotei
harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság
fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi
hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a
pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén
megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a
nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak
szeretni vagy gyűlölni, bámulni, vagy gyalázni tud s néha mégis hitetni
képes. Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság,
melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás,
hanem az elvek csökönössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s
némely esetleges körűlmény, melyek hatásától oly nehezen menekűlhetni!
Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykódása, hol minden
hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek
látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak, az az igazságérti
küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást
egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejü írók egymás
gyöngeségeit pótolják s a mi még fönmarad, mindig ki szokta egyenlíteni
az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész
irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Ómár kalifa okoskodásával,
ki, a monda szerint, a korán kedveért égette meg az alexandriai
könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi
és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha
máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy
minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok
kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy
legalább megbénítsuk?
Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó
dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez
szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi
része is, egészen szerzőnk kívánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen
képviselői elvnek, pártnak s e tekintetben alig van valami színezetök.
Szerkesztésök titka minél több népszerű írót gyűjteni össze, ha mindjárt
egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani
szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom
szükségeihez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a
közönséget s az írótársakat, mint a hogy cseléd szolgálja urát.
Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket
személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott
irodalmi elv és küzdelem. A meggyőződés küzdelmét, az elvek polémiáját
sehol sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is
inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat
nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg –
történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi
haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben
szépirodalmunk múltja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki
koronkint Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig
elragadta a pártokat, de legalább hittek valamiben, küzdöttek valamiért
s nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé
követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük
úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró
széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi
és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi ellenmondás! Ma épen oly jó
hiszemben materialisták, mint holnap idealisták, most épen úgy védői a
társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudjuk, hogy a fásult
elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonjuk magunkra, de vajon
fásult-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az,
midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő
legyen is! Valóban követelésünk szerény és önzéstelen, a legkevesebb,
mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről,
csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek
kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl
valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt
véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak
irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón
ragaszkodunk.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: _Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála (1848–1860)._
Írta Kecskeméthy Aurél. Pest, 1866. Emich Gusztáv.]
[Footnote 2: B. Jósika Miklós hamvai 1895 tavaszán Drezdából
visszahozattak s a családi sírboltban helyeztettek el.]
[Footnote 3: _Emlékirat._ Irta báró Jósika Miklós. Pest, kiadja
Heckenast Gusztáv. 1865. Négy kötet.]
[Footnote 4: _Regény és regény-itészet._ Írta _Eszther_ szerzője
(Jósika). Pest, 1858.]
[Footnote 5: E czikk 1861 elején iratott, midőn Arany János _Figyelő_
czímű irodalmi lapját megindította; ugyanott jelent is meg.]
[Footnote 6: _Regény és regény-itészet._ Írta _Eszther_ szerzője
145–171. l.]
TARTALOM.
Előszó 1
Kazinczy Ferencz 3
Pákh Albert 31
B. Eötvös József 49
Toldy Ferencz 85
Kriza János 115
Szigligeti Ede 133
B. Kemény Zsigmond 159
Csengery Antal 191
Arany János 225
Kölcsey Ferencz 285
Vörösmarty Mihály 309
Gróf Széchenyi István utolsó évei 333
Gróf Széchenyi István mint író 369
B. Jósika Miklós 405
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |egy’egy titkos |egy-egy titkos
51 |tarsaságunk |társaságunk
56 |kapcsoltban |kapcsolatban
68 |bitosítéka ugyan |biztosítéka ugyan
72 |képezík |képezik
77 |tévedesünket |tévedésünket
90 |úja felzsendűlt |újra felzsendűlt
101 |el, ragadtatással… minden-bármely |elragadtatással… minden, bármely
103 |ez európai |az európai
104 |bugóságot |buzgóságot
105 |szerkezteni |szerkeszteni
106 |Akadámia ügye |Akadémia ügye
123 |Egő könny |Égő könny
130 |e fényoldalakat |a fényoldalakat
136 |évtized alalt |évtized alatt
137 |sikkerel |sikerrel
150 |y pár |Egy pár
151 |léha fölfogástól |léha fölfogásától
165 |nekézkesebbek |nehézkesebbek
173 |belsöre |belsőre
183 |törtenhetik |történhetik
224 |el hell |el kell
243 |kigyenlített |kiegyenlített
294 |eszményhez merve |eszményhez mérve
324 |nem fárdva |nem fáradva
324 |nemzeti ájdalom |nemzeti fájdalom
336 |h nem 1848-on |hanem 1848-on
341 |hitelt lehelt |hitet lehelt
341 |kerdések |kérdések
342 |kétsegbeesés |kétségbeesés
343 |fogadal m nem |fogadalom nem
364 |bajosan ejtette |bajosan ejthette
367 |megvann |megvan
373 |völgyebeni |völgyeiben
391 |mennyire emel |mennyire emeli
420 |bosszantota |bosszantotta
429 |elején ratott |elején iratott
440 |vegy életét |vagy életét
448 |szerkeztve |szerkesztve]