fejlődés ugyanazon eszméit hirdeti, a melyeket ő, de azok mégsem az
övéi, s egy varázskéz mindent politikája ellen fordít. Széchenyi meg
akarta győzni az aristocratiát és a nemességet, hogy mindaz, a mit
előjogaiból veszít, az reá és a hazára nézve nyereség: Kossuth mint a
nép örök jogait követelte a reformokat s jelszóként hirdette: általatok
és veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell. Széchenyi a
democratiát bizonyos ponton túl veszélyesnek tartotta a még meg nem
erősödött magyar nemzetiségre nézve: Kossuth hitt a szabadság olvasztó
erejében. Széchenyi a reformok létesítésében bizonyos egymásutánra
törekedett: Kossuth ezt kevésbbé vette figyelembe. Széchenyi a közjogi
viszonyokat, ha nem történt újabb sérelem, nem szerette bolygatni s a
reformkérdéseket tolta előtérbe: Kossuth mindkettőt szorosan összefűzte.
Széchenyi sohasem tévesztette el szemei elől fennálló viszonyunkat
Ausztriával s kimélte a monarchia képzelt vagy valódi érdekeit: Kossuth
előtt csak a magyar állam érdekei lebegtek. Széchenyi a magyar nyelv
terjesztésére nézve szükségeseknek tartott bizonyos törvényes
intézkedéseket, de a többit anyagi és szellemi súlyunk fejlődésére
bízta: Kossuth e tekintetben is erélyesebb rendszabályokat követelt.
Széchenyi mindvégig hű maradt főelveihez, de az alkalmazásban hajlékony,
alkudozó volt a körülmények szerint, különösen a közteher-viselés
kérdésében: Kossuth merevsége elvvé emelte a módokat is. Ily és hasonló
ellentétek választották el a két férfiút, a kik oly elhatározó befolyást
gyakoroltak Magyarország sorsára. Széchenyi ismerte az izgatás
természetét, mely nem szokott ott megállani, a honnan kiindult, de arra
nem számított, hogy épen ily gyorsan fejlődjék s az utána következő új
izgató annyi fogékonyságra találjon s oly könnyen magával ragadja a
nemzetet. Csalódásába önvád is vegyült. Érezte, hogy három főkönyvével a
reformok mellett izgatva, ő sem volt ment némely tévedéstől, melyek
Kossuth fölléptével oly nagy arányban tárultak elébe. Ő is a reformoknak
inkább csak fényoldalait mutatta föl nemzetének s kevésbbé fejtegette a
kivitel nehézségeit, holott a siker titka épen e nehézségek ismeretében
és legyőzésében rejlik. Még talán nem késő nemzetét felvilágosítani a
nehézségekről, az egymásutánokról, a mikéntről, ellensúlyozni,
meggyöngíteni Kossuth hatását s néhány hónappal a _Pesti Hirlap_
megindulása után egy nagy könyvvel lépett föl Kossuth ellen.
A _Kelet népe_, mely a hazafi aggodalmak és bánat könyve, mindjárt
elején némi örömérzést fejez ki. Élünk még, nem vagyunk holt nemzet
rothadt tagjai, nem élőszobor leírhatatlan kínok között. Hazánk hajnala
derűl s akármi légyen is sorsa a magyarnak, rút önfertőzéssel és lelki
öngyilkolással nem végezheti többé életét. Azonban azért nagy veszély
fenyegeti a magyart. Ő volt az, ki először hirdette, hogy álomkórságban
dermedez nemzetünk, bár még van idő a felébredésre, most szintén ő
hirdeti először: zavarnak vezettetik a nemzet, de még van idő a
balirányoknak elejét venni, van idő, az itt-ott lappangó s még talán
fékezhető tüzeket oltani, sok azonban már nincs. Erre azután kiönti
aggodalma és fájdalma egész özönét. Az ész és szív, a modor és taktika
ejtegetésén fordúl meg a könyv lényege. A publicistának, az
államférfiúnak nem a képzelem és gerjedelmek után kell indulnia, hanem
hideg számokkal dolgoznia. Minthogy az érzelemnek nincs határa s ebben
fekszik oka, miért nem alkalmas a kormányzatra, és a képzelem nem ismeri
az _ennél ne továbbat:_ a tévedező szív mindinkább féket fog ragadni,
míg elvégre a közvélemény szerint, melyet szül, a legkérlelhetetlenebb
zsarnokká változik, mely előtt nincs könyörűlet. A szív, ha fanatismusra
bőszül, még szánalmat sem ismer és az autodafének épen úgy lesz szerzője
és felállítója, mint a guillotinenek. Széchenyi így elítélve a szív
politikáját, a taktika és modor fejtegetéséhez fog, melyeket épen oly
fontosaknak tart, mint magát az életbe ültetendő eszmét, mert tőlök függ
a siker. Valamely politikai eszme leglelkesebb bajnokai hibás
taktikájokkal inkább koczkáztatják a sikert, mint magok az eszmék
ellenségei. S a mi sajátságos, kivételes viszonyaink között sokkal
fontosabb a modor és taktika kérdése, mint más szerencsésebb
nemzeteknél. Nem az a kérdés már, hogy haladjunk, hanem hogy miként
haladjunk, melyek utaink, melyek a még bezártak, melyek a már kinyíltak,
melyeken lehet haladni gyorsan, melyeken csak óvakodva, melyen végre
csak úgy, a mint a fűszál nő. S e szempontokból elítéli Kossuth
politikáját mint a sziv és rossz taktika politikáját s hirdeti, hogy
forradalom felé vezeti a nemzetet.
A _Kelet népe_ irodalmi szempontból felülmúlja Széchenyi régibb műveit.
Itt is találkozunk ugyan árnyoldalaival: a műalkatra keveset ad, kedveli
a kitéréseket, de az egész mű egyenletesebb, a kitérések szorosabb
kapcsolatban vannak a főeszmével. Stílje fordulatosabb, élénkebb;
lelkesedése nem oly lobogó, de érzése mélyebb s a búskomolyság, mely az
egészen elömlik, a páthos, a humor és gúny oly hangulataiba ragadja,
melyeket korábbi műveiben kevésbbé tapasztalunk. Sehol sem nyilatkozik
vonzóbban Széchenyi irói egyéniségének fősajátsága: a mély érzés és
metsző gúny vegyülete, mint e művében. Mily meghatók önéletrajzi
emlékei, mily találók közéletünk gúnyos rajzai, mily sebző polemiája,
mily megragadó páthosa, mely egész a jóslatig emeli. De a politikus és
író szellemének egész gazdagságát hiába pazarolja. Könyvét olvasták, de
nem helyeselték: csatáját elvesztette. Csodálkoztak, hogy a ki helyesli
Kossuth elveit, némi külsőség, a modor és taktika miatt oly nagy zajt
üt. Vádjait, aggodalmait a sértett hiúság vagy beteges képzelem
nyilatkozatainak hitték. Az ellenzék, melyhez Széchenyi eddig is inkább
csak egyes kérdésekben tartozott, egészen elvált tőle. E pillanattól
kezdve egy tragikai hős benyomását teszi ránk, ki a bonyadalom forduló
pontján annál erélyesebben és szenvedélyesebben küzd eszméiért,
meggyőződéseért, mindenért, a mi szívének drága, mennél inkább fordulnak
ellene a viszonyok jobbról-balról, míg végre a végkifejlésben
megsemmisülve rogy össze.
A következő évben, 1842-ben, az akadémiában elmondott elnöki beszéde még
nagyobb vihart idézett elő. E beszéd, mely Széchenyi beszédei közül
talán az egyetlen kidolgozott és nem rögtönzött, a nyelv és irodalom
művelésének a nemzeti életre való hatását tárgyazza ugyan, de leginkább
a magyar nyelv terjesztésére nézve kifejtett túlbuzgalmat és eszélytelen
eljárást veszi bírálat alá. Fél a veszélyes visszahatástól. Szellemi és
anyagi felsőbbségünkben, szeretetreméltóságunkban van az olvasztó erő.
Nem kevés számunk a baj, hanem az, hogy nincs elég súlyunk. Ennek
növelésére kell törekednünk, a többi magától jő. Nincs drágább kincsünk,
mint nyelvünk, nemzetiségünk, épen ez volt neki pályája kezdetén
kiinduló pontja, midőn az akadémiát alapította s ezt soha sem bánta meg,
mert mívelt nemzetiségben, nemzeti míveltségben rejlik életerőnk. De a
fejlődést veszély fenyegeti, végveszély egész nemzetünket. «Ki tudja, óh
nagy Isten – kiált fel balsejtelmei fájdalmában – távol van-e még tőlünk
a gyászidő s a nemzeti életek mértéke szerint, nem borúl-e szaporábban
reánk, mint gondolnók, mikor csak az akadémia fogja ereklye gyanánt vagy
inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azt a nyelvet, melyet
legdrágább kincsének, nemzeti és függetlenségi alapjának elismert ugyan
a magyar, de forró vérétől hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak
őrizni nem bírt, hanem saját lábaival tiport le.» Széchenyi jóslata
teljesült. Emlékszünk mindnyájan, midőn a nemzeti romok között egyedül
az akadémia állott még, bágyadtan pislogó lámpaként őrizve nyelvünket,
de Széchenyi abban sem csalódott, hogy nem bánta meg az akadémia
alapítását, mert e szomorú korszakban innen áradt ki az a hév, mely oly
lelkesedve karolta fel a nyelv, irodalom és nemzetiség érdekeit és
ékesszóló ajkak innen hirdették a vigaszt s egy jobb jövő reményét.
Széchenyi hol beszédeiben, hol hirlapi czikkeiben mind erélyesebben
támadta meg az ellenzéknek nem annyira eszméit, mint valósításuk
módjait. Oly kevéssé tartozott a conservativekhez, mint az
ellenzékiekhez, s az ő szokásos erős kifejezésével kinyilatkoztatta,
hogy ha bármelyik párt köntösét öltené föl, oly torzalakká válnék, mint
a ki nő létére férfi vagy férfi létére nőruhában jelennék meg. Ő
progressista, reformer, de egy új középpárt alakítását nem tartja
lehetőnek. Megy a maga útján s azt hiszi, hogy bírálatával, példájával,
mindkét pártra hathat. Főiránya támogatni a kormányt
reformtörekvéseiben, mert nem élünk Angolországban, hol a pártok egymást
váltják föl a kormányon; az ellenzék tartsa meg ellenőrző szerepét, a
kormány vezesse a nemzetet s álljon a reformok élére. Ő ez irányban kész
követője s hivatalt is vállal az anyagi reformok terén. S csakugyan,
1845-ben elvállalta a helytartótanácsban a közlekedési ügyek vezetését
minden díj nélkül. Midőn 1847-ben a közelgő országgyűlésre szervezkedtek
a pártok és kiadták programmjokat, ő is föllépett _Magyar
programmtöredék_ czímű könyvével, mely utolsó magyar nyelven írt
munkája.
E könyv folytatása a _Kelet népé_nek épen, mint a _Világ_ a _Hitel_nek s
a _Stadium_ a _Világ_nak. Kifejti benne és igazolja állásfoglalását a
pártok között, tanácsot osztogatva jobbra-balra, sarkalja a kormányt
reformokra, s megtámadja az ellenzéket és Kossuthot élesebben, mint
valaha. A _Kelet népe_ egy vastag könyv, ez alig tíz ívnyi röpirat, mely
kevés kitéréssel sokkal egyenesebben siet czélja felé. _Kelet népé_ben a
búskomolyság néha érzelmességbe csap át, vagy humorrá emelkedik; itt a
kétségbeesés erélye nyilatkozik, a láthatár sötét, a remény, mely kék
égként itt-ott felderül, hamar felhőkbe vesz s a feddés, vád, gúny
omlik, mint a jég verése, villámok czikáznak s a mennydörgésben jósige
hallatszik. Azok a lapok, melyekben Széchenyi oly határozottan
megjósolja a forradalmat és Kossuthhoz fordulva kér, eseng, majd gúnyra
fakadva vádol, s a legmélyebb fájdalom páthosában tör ki, a
leghatásosabbak összes műveiben. Akkor nem hatottak, de igen később, a
mikor átéltük a forradalmat s visszaemlékeztünk e szavakra. Csak két
férfiú volt az egész országban, a kik előre megérezték, megjósolták a
forradalmat: Petőfi, az ifjú költő, a szenvedély és vágy ösztönéből és
Széchenyi, az agguló államférfi, a politikai belátás szülte
aggodalomból. Petőfi egész lelkéből várja, óhajtja, üdvözli a vihart,
Széchenyi aggódva nézi az események fejlődését s kétségbeesik a fordulat
beálltán. Valóban az agguló államférfi Cassandra-jóslatával s
kétségbeesésével a tébolyházban s az ifju költő erős hitével s tyrtæusi
lantjával a csatában nyom nélkül eltünve, a magyar forradalom
legmeghatóbb emlékei közé tartoznak. Azonban csalódnánk, ha azt hinnők,
hogy Széchenyi azt a forradalmat jósolta meg, mely 1848-ban kitörve,
1849-ben szerencsétlenül bár, de nem dicstelenül végződött. Ezt, noha a
gyulékony anyag nem hiányzott, az európai forrongás idézte elő, adta meg
eszközeit és növelte erejét. E véletlen tényezőt Széchenyi épen oly
kevéssé vehette számításba, mint Kossuth. Széchenyi a létező
jelenségekből indult ki, kikerülhetetlennek látta az összeütközést s egy
más forradalmat jósolt meg, mely rendes körülmények között tör ki,
osztályharczczal vegyül s dicstelenül végződik.
Széchenyi legutolsó könyvét németül írta és névtelenül. Gyógyulása után
is döblingi magányába temetkezve, mély hazafi bánatban töltötte napjait.
Leigázott és szétdarabolt hazája mily éles ellentéte volt annak a
képnek, mely pályája elején oly lelkesedésre ragadta. Magyarország csak
volt s nincs többé. Kegyetlen fájdalmára enyhet egy könyv írásában
keresett. Mintegy kihívta őt erre egy névtelen, _Rückblick_ czímű
félhivatalos röpirat, mely Magyarországnak a Bach-rendszer alatti
haladását és megelégedését hirdette világgá. Így született az _Ein
Blick_. Nem nemzetéhez akart szólani, ez eléggé érezte mély sebeit,
hanem a bécsi körökhöz, külföldhöz, hogy megismertesse hazája
állapotját, nevetségessé tegye a kormányrendszert és főképviselőjét s
megboszulja hazája szenvedéseit. Széchenyi írói egyéniségének két
fősajátsága, a mély érzés és metsző gúny vegyülete itt tetőpontra hág s
folyvást tápot nyer beteg lelkétől. A névtelen röpirat minden sorát
megczáfolja, összetöri, kigúnyolja, de nem a rendes polemia modorában.
Rendszer nélkül csapong s egészen átengedi magát féktelen
felindulásának, kegyetlen humorának. Összevegyíti a köznapit és
fönségest, az érzelmest és démonit, a bohózatost és páthost. Mintha Lear
király egy személylyé olvadt volna bohóczával, egyszerre halljuk a mély
bölcseséget és illetlen tréfát, a síró ellágyulást és üvöltő átkot. Maga
az egész mű még inkább töredékek halmaza mint Széchenyi bármelyik műve.
Alig van műalkata, s néha fárasztó is, de néhány lapja vetekedik a
legnagyobb humoristákéival.
Széchenyi munkái rég eltüntek a könyvpiaczról s inkább csak
közkönyvtárakban találhatók. Régi óhajtása tisztelőinek: vajha együtt
birhatnánk mindent, hozzá méltó kiadásban. Ez óhajtásnak az akadémia
eleget kiván tenni. Közrebocsátotta már naplója kivonatait, levelezése
egy részét, úti rajzait, országgyűlési beszédeit, most hirlapi czikkei
vannak sajtó alatt, melyeket nagyobb művei fognak követni. Bizonyára
most olvasva e munkákat, sok olyat találunk bennök, a mi már elavult,
mert az életbe ment át s intézményekben hirdeti szerzőjök dicsőségét. De
sok van bennök olyan is, a mi mindig új marad és folyvást termékenyítő.
Az az erős hit Magyarország jövőjében, melyet ő lehelt belénk, munkái
olvasásakor még inkább megerősödik bennünk. Az az aggodalom, melylyel
kísérte fejlődésünket, mérsékelni fogja vérünk és vágyaink hevét. Az az
eszély, mérséklet, melyet nyelvünk és nemzetiségünk terjesztésére nézve
szivünkre köt, még most sem avult el. Az a tanács, hogy hagyjunk fel a
közjogi viszályokkal s intézményeink reformján és belső erőnk kifejtésén
munkálkodjunk, folyvást időszerű s mintha hozzánk szólana, midőn
gunyolódik a tulipános szónoklattal s így kiált föl: «Nem a szónoklati
babérokat szomjazó hév, nem az «éljen» hajhászata, hanem a mindennapi
hangyamunka van a teendők során».
De pártállásunk szerint bárhogyan gondolkozzunk is, abban mindnyájan
egyetértünk, hogy az a hazaszeretet, mely Széchenyi minden során
elömlik, azok a honfiúi erények, melyeket összes munkái elénk rajzolnak,
örök forrásai maradnak lelkesedésünknek. Nem hiába nevezte őt Kossuth a
legnagyobb magyarnak. Fény nevére, áldás poraira!
B. JÓSIKA MIKLÓS
SZÜL. 1794 ÁPR. 28-ÁN, MEGH. 1865 FEBR. 27-ÉN.
I. NECROLOG.
Pest, 1865 márcz.
Egy Drezdából érkezett távsürgöny b. Jósika Miklós halálát jelenti. A
hetven éves férfiu hosszas betegeskedés után febr. 27-én húnyt el
szeretett neje ápoló karjai közt. Idegen föld fogadta kebelébe a
hazájáért oly hőn dobogó szívet, de a hazája hálája ott lebeg sírhantja
felett. A száműzött hazafi s a magyar regényirodalom megalapítója méltó
e tiszteletre. Nemzeti újjászületésünk mind inkább erősbülő küzdelmében
az irodalmi bajnokok első sorában találjuk őt, egy el nem foglalt állást
töltve be, a siker öntudata s a nemzet tapsai közt.
Jósika nem ifjan lépett az írói pályára, de épen alkalmas időpontban
mind magára, mind hazai viszonyainkra nézve. A nyelvújítás diadalát
nyomban követték reform-mozgalmaink. Irodalmi és politikai életünk mind
erősb fejlésnek indúlt, s egymásból táplálkozott. A lyra felköltötte a
hazafi fájdalmat és lelkesülést, az epos az ősi dicsőség képeit rajzolta
az ébredő nemzet elébe, mintha a múlt romjain borongva, a jövő reményét,
hitét akarná ébreszteni. A magyar tudományos akadémia megalakultával a
tudomány is emelgetni kezdé szárnyait. A közönség bár lassan, de
napról-napra növekedett. Az irodalom, különösen a költészet egy pár
évtized alatt kezdte a szigorúbb igényeket is kielégíteni. Kitünő lyrai
és epikus költők versenyeztek a nemzet koszorújáért. A dráma és
szinművészet első derekasb kisérleteit ünnepelte. A költészetnek csak
egyetlen faja hevert parlagon, s épen az, a mit a modern társadalom
leginkább kedvel: a regény. A múlt század kisérletei e nemben nem
indítottak meg oly fejlődést, mint lyrai kisérleteink. Bessenyei, a kit
Voltaire regényei lelkesítettek, nem adhatta ki _Tarimenes_ét, Kármán
_Fejveszteség_ét nem fejezte be, _Fánni hagyományai_ czímű kitünő
beszélye pedig hatás nélkül maradt mind a közönségre, mind az irodalomra
nézve. Dugonics történeti regényei ugyan népszerűek voltak, s
erősítették a nemzeti érzést, de se történeti felfogás, se izlés
tekintetében nem vethették meg a magyar regény alapját. Kisfaludy Károly
fölléptével beszélyirodalmunk fölzsendűlt ugyan, de csak Fáy _Bélteki
ház_a volt az egyetlen regény, mely figyelmet költött, azonban ez is
társ nélkül maradt és sokkal didactikusabb volt, mintsem nagyobb körben
hathasson, s a női közönséget meghódítsa. Általános volt a panasz, hogy
a magyar irodalom a nőknek lyrai költeményeken s néhány költői beszélyen
kívül majd semmit sem tud nyújtani. Német vagy franczia regényeket,
angol és franczia regények német, ritkábban magyar fordításait olvasta a
míveltebb nő és férfiközönség egyaránt. Magyarban csak néhány kisebb
beszélyt lehetett találni, ezek pótolták a regényeket, évenként öt-hat,
melyeknek java leginkább az _Aurórá_ban jelent meg. Irodalom és közönség
egyaránt érezte e hiányt, annyival inkább, mert a költészet e faja
legközelebb áll az élethez, s a magyar társadalmi és politikai élet
fejlődése mind nagyobb hullámokat vetett. A Fáyén kívül majd minden
kisérlet szerencsétlenűl ütött ki. A magyar regény sokáig várta
megalapítóját, végre megjelent.
Jósika nem regénynyel lépett föl az irodalmi pályára. Maga sem tudta, mi
szunnyad benne. Már negyven éves férfiú volt, midőn 1834-ben az erdélyi
közélet forrongása a nyilvános pályára ragadta. Mint királyi hivatalos
jelent meg az erdélyi országgyűlésen s az ellenzékhez csatlakozott.
Keveset beszélt s nem tartozott pártja kitünőbb emberei közé. Egy kissé
félénk szónok volt és se közjogi, se politikai ismeretei nem voltak oly
nyomósak, hogy feltünőbb szerepet játszhassék. Politikai pályája nem
annyira tevékenységre ragadta, mint inkább magába sülyeszté.
Szemlélődött, szorgalmasabban olvasgatott és írni kezdett, követve
Széchenyi és Wesselényi példáját. A kor mozgalma eszméket ébresztett
benne, s mert beszélni restelt vagy nem igen tudott, leírta gondolatait
és kiadta. Így jelentek meg Kolozsvárott 1835-ben _Irány, Vázlatok_
czímű művei, részint társadalmi, részint politikai töredékek. Mindkét mű
kevés figyelmet keltett, s valóban nem is egyebek, mint egy műkedvelő
politikus és philosophus töredékes gondolatai, azonban látszik rajtok,
hogy világfi írta, a ki sokat forgott az életben. E csendes bukás nem
hangolta le, műkedvelőnek tartotta magát, ki inkább csak maga és
barátjai kedveért írt, de mivel már beleszokott az írásba, nem tette le
tollát. Egyik rokona és barátja, P. Horváth Lázár, épen regényt írt, az
elsőt és utolsót életében, s többször olvasott föl neki belőle
részleteket. Jósika úgy gondolkozott: vajon miért ne próbálná meg azt
is, hisz bizonyára ő is tud olyat írni, mint fecsegő rokona. Így írta
előbb _Zólyomi_t, azután _Abafi_t 1835–36-ban, melyet aztán minden
következő évben egy-egy újabb regénye követett. A műkedvelő politikus és
író egyszerre a nemzet ünnepelt írója lőn. Az _Athenaeum_ lelkesűlve
üdvözölte a magyar regény rég várt megalapítóját: «Le a kalappal,
uraim!»
Jósika regényírói pályájára épen oly befolyással voltak tehetsége és
hajlamai, mint szülőföldje, kora és életviszonyai. Csak ily körben, csak
ily körűlmények között állhatott elő oly magyar regényíró, a ki mélyebb
hatást tehetett nemzetére és sikeres kezdeményezésével virágzásnak
indíthatta regényirodalmunkat.
Jósika Erdélyben Tordán született 1794-ben ápril 28-án. Atyja vagyonos,
előkelő úr volt, leányágon a Báthoriak kihalt fejedelmi családjával
rokon. Anyját korán elvesztette; előbb nagyanyjánál növekedett, aztán
ismét az atyai házban, végre a kolozsvári piaristák convictusában.
Nyelvmestereitől megtanúlt németűl, francziáúl, a piaristáktól latinúl.
Élénk, sőt vásott gyermek volt, de szeretetreméltó. Bámulta atyját, a ki
jó lovas, vadász, s nagy gavallér volt. Különösen nagy hatást tett reá
pompás fegyvertára; örömest vizsgálta a török szablyákat, köves
nyergeket, skófiumos szerszámokat, vérteket, vasingeket, kopjákat,
buzogányokat, tegzeket és tatár sisakokat, melyekről atyja regényes
érdekű hagyományokat szokott elbeszélni. Télen át el-elvitte atyja az
erdélyi aristocratia estélyeire, s a részint régies, részint különcz
typusok mélyen emlékébe vésődtek. Az iskolai szüneteket atyja különböző
jószágain töltötte, kiváncsian kereste föl a várromokat s fürkészte a
rólok szóló mondákat. Tizenhét éves korában 1811-ben bevégződött iskolai
nevelése, s atyja beleegyezett, hogy katonának álljon, a mire oly nagyon
vágyakozott. Hadapróddá lett egy Erdélyben állomásozó dragonyosezrednél.
A következő évben már oda hagyta Erdélyt, ezredével Gácsországba ment,
majd Siléziába, hol 1813-ban hadnagygyá emelkedett. Olaszországban
másfél évet töltött, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben és
főhadnagygyá neveztetett ki. 1814 elején elhagyta Olaszországot, s mint
kapitány a Colloredo-gyalogezedhez ment. Ez ezred Bécsben állomásozott,
s a fiatal kapitánynak megnyílt a nagy világ. Itt a kamarási méltóságot
is megnyervén, bejárt az udvarhoz s a fensőbb körökbe. Részt vett a
bécsi congressus nagy ünnepélyeiben, szorgalmas látogatója volt a
színházaknak, szabad idejét olvasással töltötte, sőt néhány bécsi íróval
is megismerkedett. Napoleon visszatérvén Elbából, a congressus
félbeszakadt, s a szövetséges Európa Francziaország ellen indúlt. A
Colloredo-ezred a megszálló sereghez tartozván, Jósika is részt vett a
hadjáratban, időzött Párisban, s új benyomások- s tapasztalatokkal
gazdagodott. A hadjárat után ismét Bécsben élt, mint kapitány, majd ott
megismerkedvén egy Kállay-kisasszonynyal, 1819-ben megnősült, elhagyta a
katonaságot s előbb Szabolcsba költözött ipához, majd Erdélybe saját
jószágára. Házassága nem volt boldog, s tizenhat évi együttlét után
elvált nejétől. A gazdaságban sem volt igen szerencsés, s tétlen,
unalmas és könnyelmű életéből hazája politikai küzdelme ragadta ki. Nem
csoda, hogy _Abafi_ban oly élénken rajzolja az erős akarat hatását
önnemesbítésünkre. Saját bensője átalakulásának rajza ez, bár másnemű
viszonyok között. Többet olvasott, tanúlt és hozzászoktatta magát a
dologhoz. A megye- és országgyűléseken hazáját szolgálva, egyszersmind
tollhoz is nyúlt. Érezte, hogy jobb író, mint szónok, majd nemcsak
mások, hanem maga is meggyőződött, hogy jobb regényíró, mint politikus.
Előbb _Zólyomi_ czímű regényét írta, azután _Abafi_t, amazt Bajzával
közölte, emezt Szemerével, s úgy látszik, hogy az ő tanácsukra lépett
fel _Abafi_val. Azt hozta a magyar irodalomnak, a minek ez leginkább
híjával volt: kevés iskolai tudományt, de annál több élettapasztalatot,
egy negyven éves élet tapasztalatait, a hazai és külföldi társadalom
sokoldalú és közvetlen ismeretét, világfias modort, élénk szellemet,
mely a puszta csevegést is érdekessé tudja tenni. Jósika hatása egy
részét e tulajdonainak köszöni, melyek inkább meg voltak benne, mint
eddigi regényíróinkban. Drágán, elpazarolt évek árán vásárolta e
tulajdonokat, de mégsem drágán, mert hazájának áldozhatta mindazt, a mi
bennök becses volt.