a nemzetiség és tudomány pártfogóját látta benne s nem egyszersmind a
jövő államférfiát. A harczmezőn és laktanyákban hogy is tanulhatta volna
meg a _Corpus jurist_, honnan is ismerhette volna a magyar közigazgatás,
megyei élet s a sérelmi politika ezer tekervényeit? Valóban ebben
felülmulta Széchenyit bármelyik táblabiró, de abban, a mit ő tudott, a
magyar közélet vezérférfiai is meglehetős járatlanok voltak. Tíz évig
tanulva, gondolkozva, utazásaiban sokat tapasztalva, jól ismerte az
európai polgárosodás létföltételeit, az államfejlődés természetét, a
nemzetgazdaság alapigazságait, a magánjog alakító hatását a közjogra, az
állami és társadalmi összpontosítás szükségét, az egyesületi szellem
fontosságát. De a mi legfőbb, a lángész szempillantásával fölfedezte a
magyar nemzeti fejlődés hiányait, gátjait, s megjelölte az emelkedés
lehetőségét, fokozatait és végczélját. Felfogása, iránya, politikájának
tervrajza, taktikája, ha egyes kérdésekben módosult is, főpontjaiban
egész életén át az maradt, a mint azt fölléptekor elgondolta. S e
politika lényegében ellenkezett azzal, a melyet a század elején a
legjobb hazafiak is hirdettek. A nemzet folyvást sérelmei orvoslását
követelte, s valósítani akarta mindazt, a mi a törvénykönyvben önállásra
vonatkozott. Széchenyi meddőnek találta a sérelmi politikát. Megóvni
igyekezett ő is az alkotmányt minden újabb sérelemtől, de nem hitte,
hogy Magyarország kivívhassa valódi önállását, a míg oly fejletlen és
anyagilag, szellemileg szegény; csak a magánjogi és társadalmi reform
emelheti ki a nemzetet sülyedtségéből s teheti képessé fejlődésre. A
főczél «hazánknak minden ingadozás nélküli átvarázslása egy elkopott,
félig-meddig feudalis, félig-meddig alkotmányos szövevényből emberhez
illő, minden álfényből kitisztult képviseleti rendszerre.» Csak egy így
megerősödött nemzet egyenlítheti ki közjogi viszályait, s víhatja ki
biztosan önállását. S minthogy e nagy átalakulás csak alkotmányos úton
valósítható s így a nemesség beleegyezésétől függ, föl kell világosítani
őt, hogy előjogai föláldozása nemcsak a hazára nézve hasznos, hanem ő
reá nézve is; másfelől, hogy a kormány ne akadályozhassa a valósítás
folyamát, kerülni kell minden kihivást vele szemben, s minden
összeütközést a monarchia érdekeivel. Politikája még más pontban is
ellenkezett az akkor uralkodott nézetekkel. A magyar közvélemény azt
tartotta, hogy minden hátramaradásunknak a kormány az oka. Széchenyi
megfordította a tételt: főleg mi vagyunk okai, mert tőlünk függ
nemzetiségünk fejlesztése, magánjogunk reformja, tőlünk az egyesülési
téren oly vállalatok megindítása, melyek szellemi és anyagi helyzetünket
egyaránt emelik, tőlünk Budapestnek valódi fővárossá emelése, általában
művelődésünk, munkásságunk a társadalom minden terén.
Azonban az eszméket hirdetni, fejtegetni, érlelni kellett. Mi módon? Az
ország- és megyegyűlésen nem lehet mindaddig, míg bizonyos fogékonyság
ki nem fejlődik irántok. Széchenyi tollat ragadott, röpiratokat, hirlapi
czikkeket írt, mint a hogy az európai publicisták szoktak. S ezzel
megalapította publicistikánkat, mely tulajdonkép vele s az ő nyomán
keletkezett. Nem becsvágyból lett író, hanem pályája kényszerűségéből.
«A tett mindenben oly nagyszerű és hatalmas – jegyzi meg naplójában – az
üres, gyönge szóval összehasonlítva.» «A tett első, a szó második –
kiált fel a _Világ_ban – s épen úgy az ember, a hazafi elől áll s csak
azután jő az író.» E tenni vágyó s oly tevékeny férfiú mégis a szóra
kénytelen szorulni egész életén át s csak akkor jut kormányra, midőn már
tennie lehetetlen. De ha megtagadta tőle a sors az állam élére juthatást
s a szóra kárhoztatta, korlátolt pályáján is párhuzamosan váltják fel
egymást a szó és tett. Egész életén át könyveket írva és szónokolva,
folyvást tesz: kaszinót és lóversenyt teremt, lánczhid-társaságot
alapít, a Dunagőzhajózást létesíti, minden úton-módon emeli Budapestet,
iparvállalatokat indít meg, vasutakat tervez és a Tisza-szabályozáshoz
fog. A lelánczolt Prometheusz lánczai között is tenni bir s bár szivét
saskeselyű marja, az elorzott égi lángot folyvást szórja ajkaival és
kezével.
Az írói pályára sem készületlenűl lépett, a mint sokan hiszik. A ki
megtekinti 1814-től kezdve rendszeresen vezetett naplóinak számos vastag
kötetét, meggyőződhetik, hogy mily sokat írt írói föllépte előtt. E
naplók nemcsak élményeket és eseményeket foglalnak magokban, hanem
terjedelmes elmélkedéseket és értekezéseket is s egészen kidolgozott
utirajzokat. A mint a nyilvánosság terére lép, kevesebb elmélkedést,
értekezést írt naplóiba, leginkább csak élményeire szorítkozik és sokkal
rövidebben. A mit azelőtt magának mondott el, most a közönségnek
hirdeti, s inkább csak titkait rejti naplóiba. E naplók hol francziául,
hol angolul, de leginkább németül vannak írva s magyarul akkor kezd
írni, a mikor már részt vesz a közdolgokban. Mily fáradságába került egy
pár év alatt úgy megtanulni az eddig elhanyagolt magyar nyelvet, hogy
rajta biztosan kifejezhesse gondolatait! De buzgósága és erélye
győzedelmeskedett az akadályokon. Iróbarátai csak némely szókötési
hibákat javíthattak iratain, s némely finomságokra figyelmeztethették,
stilje oly sajátságos és eredeti volt, hogy e tekintetben nem igen
használhatta a mások tanácsát. A dunántúli tájszólás nem egy nyomára
találhatni irataiban, következetesen _rul rül, bul bül_t használt az
irodalmilag elfogadott _ról ről, tól től, ból ből_ helyett. Itt-ott
sikerrel alkalmaz egy-egy népies szólamot, melyet gyermekkorában vagy a
huszároktól hallott. Legkedvesebb magyar költői Berzsenyi és Vörösmarty,
a kiket többször idéz, s kiktől kölcsönöz is egy pár kifejezést.
Bizonyos küzdelmet a nyelvvel mindvégig észrevehetni prózáján, de ha a
szenvedély heve, vagy a gúny keserűsége elragadja, nyelve merevségének
bilincsei széttörnek. Épen akkor vált magyar íróvá, a midőn a
nyelvújítás győzött, s mintegy előkészíté a társadalmi és politikai
reformot. A vénülő Kazinczy ösztönszerűleg érzi, hogy pályája a
Széchenyiével szoros kapcsolatban van és sírja szélén egy költeménynyel
üdvözli őt. Azonban Széchenyi nem úszott az árral. Gondolkozott e
jelenségen, nem mint nyelvész, hanem mint író. A _Világ_ban egy egész
szakaszt szentelt a magyar nyelvnek. «Ha van saját szavunk – úgymond –
ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs s nyelvünk bányáiból nem teremthető
vagy pedig honi szavunk csak egy irányzattal (nuance) is mást jelent,
mutassunk az idegen, minket gazdagító s az anyanyelvvel majdan
összeforrandó szó iránt épen annyi hospitálitást, mint a mennyivel régi
magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt.» Gúnyolja az orthologusok
álláspontját, a neologusok túlságait, s azt hiszi, hogy egyik fél sem
lehet bíró e nagy kérdésben, maga az akadémia sem, hanem csak a nagy
közönség, úgy tudniillik, hogy mindaz, mit idő, szokás által sajátjává
teend, magyar lesz, az ellenben idegen marad, a mit nem fogad el. Ő sem
fogadott el minden új szót, válogatott köztök; a mellett maga is
alkotott néhányat, nem mindig szerencsésen. Legtöbbször az akadémia
nyelvész tagjait kérte föl egy-egy idegen szó jó magyar kifejezésére.
Boszankodva tapasztalta, hogy a német _Klugheit_ot nem lehet kifejezni
jól magyarúl, talán azért, mert nemzetünkben nincs meg e tulajdonság.
Fogarasi a régi nyelvből az _ildom_ szót ajánlotta e fogalomra, Szemere
Pál új szót alkotott, az _eszély_t. Széchenyi az elsőt fogadta el s
mindvégig egyik legkedvesebb szava maradt. Már a _Világ_ban
panaszkodott, hogy a magyar társalgási nyelv nincs eléggé kifejlődve.
Élénken érezte, hogy nincs szavunk, melyet a megszólításban czím helyett
használhatnánk, minő az angol _You_, a franczia _Vous_, a német _Sie_. A
_Nagyságod_, _Kegyelmed_, _Kegyed_ inkább czímek, a _Kend_ és _Maga_ már
lenéző értelműekké sülyedtek. Így alkotta e czélra az _önnön_ és
_önmagából_ az _Önt_, a mely aztán közkeletűvé vált.
Széchenyi politikai és írói pályája első felében, mely egész 1841-ig
tart, számos hirlapi czikket és kisebb röpiratot írt, de _Hitel, Világ_
és _Stádium_ czímű három főművével idézett elő legnagyobb hatást, bennök
nyilatkozik leginkább írói egyénisége is, mely folyvást ugyanazon
irányban fejlett. E könyveket balúl itélnők meg, ha akár tisztán
tudományos, akár tisztán irodalmi szempontból birálnók. Széchenyi nem új
igazságokat búvárlott a tudomány mélyén, hanem már Európaszerte ismert
igazságokat hirdetett nemzetének s eredetisége abban állott, hogy ez
igazságokat a hazai viszonyokra alkalmazta s a nemzeti újjászületés
alapjává tette. Az irodalomban is nagy jártassága volt; midőn
Wesselényivel utazott, ez nem győzte bámulni, mily behatóan és finom
ízléssel magyarázza neki Byron _Manfred_jét. Kedvelt költői voltak
Dante, Shakspere, Alfieri, Schiller és Byron. Sokszor olvasta
Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t, legtöbbször Montaigne-t, a kit
leginkább kedvelt a franczia írók között. De e nagy írókban az érzés
mélysége, a gondolatok ereje hatott reá, nem pedig a bel- vagy külforma
szépsége. Könyveiben is a gondolat és érzés uralkodik a formán. Műalkat
alig van bennök, a logikai kapcsolat alapjában erős, de csapongások és
kitérések szaggatják meg a fejtegetést. A részek közt nincs arány, a
kidolgozás egyenetlen, s a szikrázó szellem mintegy küzd a mondatok
nehézkességével. Ez írásmódra nemcsak nyugtalan, ideges természete,
gyors dolgozása szoktatták Széchenyit, hanem hosszas naplóírása is.
Magának írva, semmi tekintet nem korlátolta, hogy eszmetársítás útján
szabad röptet engedjen forrongó eszméinek s hullámzó érzéseinek, s erről
a nyilvánosság előtt sem tudott leszokni. Másfelől, mint a _Világ_
előszavában bevallja, e mód némileg taktikájához is tartozott. Azt
hitte, hogy rendszeres könyvet nem igen olvasnak Magyarországon. A
tudományt több adagban kell beadni, s a fejtegetést változatos tarka
ruhába öltöztetni. E mellett fokozatosan kell eljárni s az ostromnak a
végső rohamig számos fortélya van. Valóban, ha pályájának első és
második felében közrebocsátott könyveit tekintjük, mindenütt e taktika
alkalmazását látjuk. A _Hitel, Világ_ és _Stadium_ ugyanegy eszmekör
fokozatos fejtegetései, mind bővebben és erélyesebben, míg az utolsó
könyvben mintegy összegezve, formulázva vannak legfőbb reformeszméi. A
_Kelet népe_, a _Magyar Akadémia körül_ és _Programmtöredék_ fokozatos
ostroma a Kossuth és az ellenzék irányának. Ez egymással kapcsolatos
könyvek a forrásból csermelyként indulnak ki, majd zuhataggá válva,
rohanó folyóként árasztják el a vidéket.
Széchenyi szellemének és írói stiljének legjellemzőbb oldala a mély
érzés és metsző gúny vegyülete, mely majd satirává élesül, majd humorrá
lágyul. E hangulat új volt irodalmunkban, sőt költészetünkben is csak a
negyvenes és ötvenes években észlelhető. Széchenyinél egyéniségéből
folyt, melyet tápláltak benne Byron s angol humoristák. Az erős szeretet
és gyűlölet volt forrása. Mint Arany mondja róla:
Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Az erős faj- és hazaszeretet Széchenyinek valóságos szenvedélye volt,
mely uralkodott minden érzésén és túlélte másnemű hajlamait és
szenvedélyeit. Szerette a magyar nemzetet, de tulajdonkép csak a jövőben
szerette s érezte, hogy e jövővel földi pályája szoros kapcsolatban
marad. A jövőbeli magyar nemzetért rajongott, szégyelte jelenét, de
bizott fejlődésében. «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani,
sajátságait mint ereklyét megőrízni, szeplőtelen mineműségeiben
kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem is
ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez
vezetni», saját szavaival kifejezve, ez volt élete czélja, mondhatni
rögeszméje. E rajongó szeretetből folyt lángoló gyűlölete is. Gyűlölt
mindent, a mi a magyar fejlődést gátolta, s az átalakulás sikerét
koczkáztatta. Innen az a szenvedélyes támadás, melyet feudalis
alkotmányunk ellen intézett, innen az a kiméletlen polemia, melyet az
ellene föllépő gróf Dessewffy Józseffel folytatott, innen az
élet-halál-párbaj, melyet Kossuthtal végig vívott. Annyira azonosította
magát a nemzeti fejlődéssel, annyira egyedül helyesnek hitte
politikáját, hogy mintegy egyéniségébe olvasztott mindent. Ezért ömlik
el iratain bizonyos alanyiság, melyet némely kortársai a büszke
önteltség és sértett hiúság kifakadásainak tartottak. Az emberi
gyarlóság néha megejthette Széchenyi nagy lelkét is, de a mit így
megbélyegeztek, nem volt egyéb, mint a mély meggyőződés erélye és
türelmetlensége, mely benne küldetési hitté magasult, s őt folyvást
remény és aggodalom, lelkesedés és gúny hangulatai között hánykódtatta.
Pályája első felében inkább a lelkesedés emelte s gúnyába is a diadal
érzete vegyült, később, 1841–1848 lelkesedése nem egyszer olvad
fájdalomba, gúnya keserűbb, majdnem a kétségbeesés páthosza.
A _Hitel_ben legtöbb a lelkesedés. Sajátságos könyv ez. Töredékek
halmaza, melyet egy nagy eszme és érzés kapcsol össze. Tárgya
nemzetgazdasági eszmék fejtegetése, de több és kevesebb annál. Ajánlata
egy fenszárnyaló óda hazánk szebb lelkű asszonyaihoz, mert a hitelről
szól s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a
cselekedetek egyenességéről, s az a nők előtt sem lehet idegen, a midőn
annyi nemes és szép, a mi az emberiséget fölemeli, a nők műve. Főleg
ahhoz a hölgyhöz volt ez intézve, a kit reménytelenül szeretett, a ki
pályája nemtője volt, a kit később nőül is vett. Az eszményi szerelem
ösztönzője volt hazaszeretetének és vigasza egyszersmind küzdelmeiben.
Az ajánlat után a könyv bevezetése következik, melyben szertecsapongón
elősorolja a magyar hívságos panaszait és óhajtásait s rajzolva az igaz
hazafi eszményét, egyszersmind kijelenti, hogy most csak a pénz,
kereskedés s gazdasági dolgokat akar fejtegetni, de talán egyebet is
belekever, ez neki már szokása, vagy jobban mondva hibája. S valóban
egyik eszméről a másikra szökelve, sok mindent elmond, a mi a hitellel
csak legtávolabbi kapcsolatban is van. Leginkább azt fejtegeti, hogy
mily szánandó állapotban van Magyarország, hol nem lévén valódi
tulajdon, hitel sem lehet. Fejtegeti, hogy a fekvő birtok se el nem
adható, se be nem ruházható s így értékben és jövedelemben való
növekedése mintegy ki van zárva. Magyarázza, hogy pörrendszerünk a rossz
fizetőknek és csalóknak kedvez; továbbá, hogy a robot és dézsma úgy a
köz-, mint a magángazdaság fejlődését megbénítja. Kimutatja, hogy
közlekedési eszközeink rosszasága mennyire gátolja a forgalmat és
kereskedést, elitéli az utaknak jobbágy munkán nyugvó rendszerét, s az
országos vonalok állami központosítását követeli. Mindezen segíteni
kell. A szabad és biztos birtok s az ebből folyó hitel első lépcsője
szellemi és anyagi haladásunknak. Oda kell törekednünk, hogy hazánkban
mindenkinek, vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és
erszénye ne legyen üres. A haza javára s a magunk hasznáért az ország
terhének egy részét vállainkra kell venni, a nép sorsát könnyíteni s
méltóságát fölemelni.
A könyvnek rendkívüli hatása volt. A tetszés, a lelkesedés és harag
zajából az ellenzék egyik vezérférfia emelkedett ki, az agg gr.
Dessewffy József, hogy megfenyítse a merész és könnyelmű izgatót s
megírta ellene a _Hitel taglalata_ czímű munkáját. Széchenyi, ki a
_Hitel_ után hasonló irányban még több művet szándékozott írni,
félbehagyta tervét s _Világ_ czímű könyvét bocsátotta közre, válaszúl
Dessewffynek. Ez még sajátságosabb könyv, mint a _Hitel_. Csak részben
polemia, bár ívszámra felülmulja a _Hitel_t. Széchenyi csak
kiindulópontúl használja Dessewffy könyvét, s csak azokra a részekre
szorítkozik, melyek alkalmat szolgáltatnak neki a _Hitel_ben
megpendített eszmék bővebb kifejtésére. Meg-megszakítja kegyetlen
polemiáját, töredék elmélkedéseket, vallomásokat sző belé, bírálja a
magyar társadalmat, egy angol valódi vagy költött leveleit közli
Magyarországról, melyek többé-kevésbbé saját nézeteinek kifejezései. A
_Világ_ változatosabb, mint a _Hitel_, hangja merészebb és gúnya
élesebb. Széchenyi itt is, mint a _Hitel_ben, inkább csapongó és
szellemes társalgó, mint rendszeres író, csakhogy szenvedélye lángolóbb,
s eszmegazdagsága termékenyítőbb. Annyi mondanivalója van, hogy nem
tudja kibeszélni magát, a harmincz ívre terjedő könyv nem látszik
elégnek neki s csak azért végzi be, vagy jobban mondva szakítja félbe
munkáját, mert ha még tovább terjedne, talán nem olvasnák el. Nem
franczia kertbe vezet bennünket, sőt angol parkba sem, hanem egy
rengeteg erdőbe, hol el-eltévesztjük az ösvényt, de mindenütt az eszmék
dús növényzetére találunk; a lelkesedés zuhatagja harsog körülünk, majd
egy tóra bukkanunk, melynek eget, napsugárt s a fák lombjait
visszatükröző színpompája megragadja képzelmünket; mennél tovább
haladunk, hegyszakadások, bokrok, kuszó növények indái állják el
utunkat, a gúny tövisei vérzik arczunk és kezünk, de ha végre kifáradva
felértünk a bérczoromra, fölséges kilátás nyilik meg előttünk:
betekintünk Magyarország jövőjébe. Valóban a _Világ_ majd minden kérdést
fölvet, fejteget vagy érint, melyeket a szerző Magyarország nemzeti
átalakulása vezéreszméinek hisz, s melyek azzá is váltak. A könyv
főeszméi három pontban foglalhatók össze: hogy Magyarország mindenben
hátra van, s míg ezt el nem ismerjük, mindaddig nem haladhatunk, vagy
csak palliativákra fogunk szorítkozni; hogy a magyar erőtől pezsgő
fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelkedhetik s minden lehet, ha
közértelmességét és nemzetiségét kifejti; hogy végre fővárost,
politikai, társadalmi, irodalmi és kereskedelmi központot kell
teremtenünk, mely kiáraszsza fényét, melegét az egész országra.
Széchenyi harmadik főmunkája, a _Stádium_, rendszeresebb, mint társai.
Szorosan tárgyánál marad, s kevésbbé áradozó. Mintegy összegezi és
formulázza mindazt, a mi mellett szerzője eddig izgatott s a mi szorosan
a törvényhozás elébe tartozik. Tizenkét törvényjavaslatot ajánl az
országgyűlésnek, a melyek a következők: a hitel haszna és kára mindenkit
egyaránt ér; az ősiségi jog örökre eltörültetik; a magszakadásból
származó fiscalitások örökre megszünnek; Magyarországon mindenki bírhat
ingó és ingatlan jószágot mint sajátot; mindenki egyenlően áll a törvény
oltalma és súlya alatt; a nemtelenek is választhatnak magoknak megyei
pártvédet; a házi pénztárba s országgyűlési költségekhez arány szerint
mindenki fizet; a vizek, utak s belvám elrendelése mindenkit egyenlően
ér és országgyűlési tárgyak; monopoliumok, czéhek, limitatiók s egyéb
ilyes a közszorgalmat és versenyt akadályozó intézmények örökre
eltörültetnek; Magyarországon csak magyar nyelven szóló törvény,
parancs, itélet kötelez; minden törvényhatóság csak a helytartótanács
közbenjárásával hallja a fejedelmi szót; itéletek, mint tanácskozások
csak nyilvánosan tartatnak. Az egész könyv nem egyéb, mint e
törvényjavaslatok indokolása erős logikával és ragyogó dialectikával.
Széchenyi Bentham hasznossági elvéből indul ki, s mindazokat, a kiket
előjogaiktól meg akar fosztani, igyekszik meggyőzni, hogy veszteségök
tulajdonkép haszon, sőt nyereség mind magokra, mind az államra nézve.
Inkább az észhez szól, mint a szívhez, mérsékli szenvedélyét és gúnyos
hangulatát. Rábeszélő, behizelgő s fejtegetéseiben nagy sikerrel
használja az élénk párbeszéd alakját is. Húsz íves könyvében még sem
tudja elmondani mindazt, a mit óhajt, csak kilencz törvényjavaslatát
indokolja s a még hátralevő hármat egy későbbi könyvére hagyja, a melyet
nem ír ugyan meg, de hirlapi czikkeiben, beszédeiben vissza-visszatér
rájok.
Széchenyinek e három könyve a reform útjára terelte a nemzetet. A
kormány ugyan nem mozdult, de az 1832–36-ki országgyűlésen már érzett
Széchenyi hatása s a gyorsan fejlődő közvélemény elfogadja eszméit. A
hatást elősegítette sajátságos helyzete is. Nem vethették szemére, hogy
egy vagyontalan demagog támadja a nemesi előjogokat, a feudalis
alkotmány sarkköveit, hiszen gazdag főúr. Nem gúnyolhatták elméleteken
csüngő ábrándozónak, hiszen minden vállalatát siker koronázta, melyeket
a társadalmi téren megindított. Mindamellett reformeszméi nem terjedtek
volna oly gyorsan, ha nem varázsolja át egyszersmind a nemzeti
ujjászületés eszméivé. A magyar Széchenyi fölléptéig csak a mult
dicsőségében találta vigaszát, a jelent sivárnak érezte s nem remélt
jövőjében. A nemzeti érzület leghűbb kifejezői is, a költők, csak a mult
és jelen ellentétét érezték, a hanyatló, az elfajuló magyart siratták.
Berzsenyi, a Kisfaludyak és Kölcsey lanthúrjain a mélabú hangja rezdült
meg, vagy a kétségbeesés jajkiáltása viharzott. Egyik sem emelkedett a
jövő reményéig. Széchenyi önérzetet, önbizalmat, hitet lehelt a
nemzetbe. Meggyalázta a multat egy dicsőbb jövő kedveért, egy nagy
elszánás díjában. Jósigéje, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, mint
az ajk, szív és tett jelszava hangzott mindenfelé. Széchenyi a költők
ihletét pótolta, sőt ihletet lehelt beléjök és felharsant Vörösmarty
_Szózat_a, új Magyarország hymnuszaként. Valóban, Széchenyit nem egyszer
ragadja el a költői ihlet. Ritka emberben egyesült oly sajátságos
vegyületben a hideg számító ész, mély érzés és heves képzelem. Beható
esze gyorsan mérlegeli a hatás és ellenhatás erejét, számításba veszi az
emberek szenvedélyeit, egyesek önzését és hiúságát, megállapítja tervét,
a kiindulópontot, az egymásutánt, a mikéntet; lelkiismerete sokáig
töpreng rajtok, de ha végre megnyugodott bennök, szenvedélye egész
erejével ragaszkodik hozzájok s a képzelem egész gazdagságával színez ki
minden részletet. Első három főművében mily fényben látja a jövőt s
reformeszméi fejtegetésében mennyire emeli a körvonalakat. De a midőn a
hidegen számító ész megmutatja neki a láthatár fekete pontját, a melyet
az országban senki sem vesz észre, midőn megérzi a veszélyt, mely
nemzetét fenyegeti, heves képzelme szintúgy nagyítja az árnyat és rémes
látományok hatása alatt ír.
Az 1832–36. országgyűlés bezárása után, Reviczky kanczellár bukásával,
gr. Pálffy Fidél vette át a kormányt s hűtlenségi pörökkel és
befogatásokkal igtatta be az új rendszert. Néhány országgyűlési ifjat
elfogtak, mert Pozsonyban olvasókört szerveztek, melynek némi politikai
szinezete volt; b. Vesselényi Miklóst bepörölték Szathmármegye
közgyűlésén tartott beszédeért; Kossuth Lajost börtönre itélték, mert
egy irott lapot szerkesztett. Az 1823-ki összeütközés kezdett ismétlődni
s az ország provisorium szélén állott. Széchenyi, kinek reformterveit
mindez megzavarta, mindent elkövetett a sérelem orvoslására s a viszály
kiegyenlítésére nézve. Az 1839–40-ki országgyűlés megoldotta a
kiegyenlítés nehéz feladatát, a folyamatban levő politikai pörök
felfüggesztettek, az elitéltek szabadon bocsáttattak, sőt Kossuth
engedélyt nyert egy politikai lap kiadására. Az új kormány kedvezni
látszott a nemzetiségnek s hajlamot mutatott a reform iránt. Széchenyi
boldog volt, meleg szíve érzelmei elnémították kételyeit. Hitte és
hirdette, hogy az izgatásnak ideig-óráig meg kell szünni, s óvatosan
hozzáfoghatunk a fokozatos reform munkájához. Azonban Kossuth _Pesti
Hirlap_-ja csakhamar keserű csalódásra ébresztette.