Mindenben a régi, de a már hanyatló s beteg kedélyű Széchenyire ismerünk
benne. A mi régebben öltözetében, modorában különcz vagy felötlő volt,
most majdnem groteszkké változik s a háttérben mint sötét árny,
meg-megjelen rögeszméje. Öltözete Döblingben bizarr volt mindig, de nem
ízléstelen s némi vegyületét mutatta az angol, török és magyar
öltözetnek. Rendesen vörös nadrágot, könnyű, hegyesorrú sárga csizmát s
egyszerűen zsinórozott zekeforma otthonkát viselt. Hosszú szakált és
bajuszt eresztett. Szemeinek sötét fényét gyakori bágyadtság váltotta
föl. Erős hangja még megvolt, de kiejtésén érezni lehetett fogai
hiányát. Fehérlő rövid haja csak gyéren árnyékolta be széles homlokát.
Kopaszodó fejét be kívánva takarni, de a meleget nem tűrhetve,
papirföveget hordott, mely kék, vörös, fehér és sárga szeletekből volt
készítve, s melyet maga is bolond-fövegnek nevezett el. Néha elővette
csákányát, s ha valami jó hírt hallott, egy derűlt csárdást fújt el
rajta s csoszogva tánczczal kísérte. Öt szobája volt, kényelmesen
bútorozva, tele csecsebecsével, bizarr figurával, torzképpel,
tintatartóval, órával, melyek különbözőn jártak, hogy különböző időben
üssenek. Ablakai a tébolyház kertjébe nyíltak, melyben eleinte gyakran
sétált, de egyedűl, kerűlve az embereket. Itt látta meg őt egy ízben s
kiáltott reá a szintén ez intézetben levő Szálbek György s így
köszöntötte: «Üdvözlöm a nagy grófot». «Nem nagy gróf, hanem nagy
bolond», viszonzá Széchenyi boszúsan s többé nem mutatta magát a
kertben. Korán reggel kelt föl, hideg vízben fürdött télen-nyáron, s
minden oldalon kertre nyíló ablakait fölnyittatván, föl s alá sétált
szobáiban, míg számítása vagy erejének állapota szerint negyed, fél vagy
egész mérföldnyit nem járt. Kiszámította, hogy itt létének ideje alatt
hány mérföldet járt; annyit, hogy az európai szárazföldet kétszer
megkerülhette volna. Azután írt és olvasott. Reggelizett és ismét írt és
olvasott, egész nap, sokszor fél éjjel. Ebéd előtt és után néhány
látogatót fogadott el, kiknek száma 1858 után mind inkább növekedett;
esténként sakkot játszott, melyben a bérelt játszótárson kívül sokszor
több műkedvelőt kifárasztott, többnyire saját fiait. Egy szóval, a
meggyógyúlt s mégis beteg Széchenyi folyvást kereste a szórakozást, s
bár szellemi erejét teljesen visszanyerni látszott, volt benne valami
baljóslatú. Nem akart kimenni a tébolydából, sőt még a kertbe sem,
sétálni. Ha szó volt róla, miért nem megy ki a szabadba, így kiáltott
föl: «A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illeném». Mintha Hamlet
szólalna meg, mintha e mondástól csak egy lépés volna Lear
fölkiáltásához: «Adjatok pézsmát, hogy édesítsem meg képzelődésemet». A
család, látva gyógyúlását, remélte, hogy elébb-utóbb elhagyja a
tébolyházat; apró cselekhez folyamodott, kicsalta előbb a kertbe, hogy a
levegőhöz, a szabadhoz szokjék s fölébredjen benne a vágy a szabadba,
talán haza, talán Czenkre menni. Vagy kétszer ki is ment a kertbe, de
rosszúl érezte magát, félénken tekintett ide s tova, mintha megbánta
volna, a mit tett s hamar visszatért. «A természet beteges nyilvánulása
volt-e a színváltozás szokatlan benyomása alatt jegyzi meg Goszmann
orvos, kitől Kecskeméthy ez adatot vette – vagy szemrehányó intés egy
titkos fogadalomra, vagy mind a kettő együtt.» Az öngyilkosság gondolata
is meg-megvillan elméjében. Aránylag derült napjaiban szerzi be
fegyvereit s Görgennéhez írt leveleiben a többek között a következő hely
is előfordúl: «Ha olyan számos családom nem volna, régen véget vetettem
volna gyűlölt, vígasztalan életemnek, ezt az élet minden helyzetében meg
lehet tenni erős akarattal».
Ime a szellemi erejét visszanyert Széchenyiben az őrültség némi
maradványai: a fogadalom, mely önvádjából foly, mint vezeklés; az
öngyilkosság, melyet életuntsága táplál s melytől vallásossága
visszatartóztatja. S e közt mégis föléled benne a államférfiú, mintha
Magyarország ügyeinek vezetését újra meg akarná ragadni. Midőn 1857
őszén Kecskeméthy megismerkedik vele, már nagy szellemi tevékenységet
fejt ki. Döblingi magányában tudja mind azon apró és nagy dolgokat,
melyek a hazában vagy Bécsben, a magas és a legmagasabb körökben
történnek. A hazai és külföldi, különösen a komolyabb irodalom terén
minden újabb jelenségről tudomást vesz. Minden magyar nyomtatványt
kivétel nélkül megvett, minden magyar lapot járatott s legalább futóan
átnézett. A nevezetesb külföldi lapokat szintén olvasta; politikai
röpirat soha sem kerülte el figyelmét. Szóval: kormányzati, társadalmi
és irodalmi téren nem volt oly nagy és kicsiny jelenség, mely ne
érdekelte volna. Folyvást és sokat írt; rendesen vezetett naplójába
följegyzé nemcsak pillanatnyi eszméit, hanem a legapróbb napi
eseményeket is. Levelezése is igen széles körű volt. Továbbá igen sokat
írt külföldi, kivált angol lapokba, névszerint a _Times_ba. Azonban
csaknem egy egész évi tevékenysége az oly híressé vált _Ein Blick_ czímű
munkájában összpontosúlt, mely 1859-ben jelent meg Londonban. Általában
1859-ben láthatóan üdűlt és heves tevékenység ragadta meg. Az olasz
hadjárat kézzel foghatóvá tette a tíz évig követett kormányrendszer
absurdumait. Széchenyit mind gyakrabban látogatták meg a tekintélyes
férfiak. Politikai színű ebédek váltották föl egymást. Midőn Bach és
Kempen elbocsátása, báró Hübner belépte a ministeriumba, valami józan
fordulatot sejtetett s hajlam látszott ott kezdeni a megoldást, hol a
helyzet bonyodalmainak súlypontja volt: Magyarországban, és midőn Hübner
a magyar aristocratia tagjaival némi érintkezésbe lépett: Széchenyi
czélszerűnek látta az iránt, hogy mi a teendő, a kormány
fölvilágosításához járúlni s azt az actio sürgető szükségéről meggyőzni.
E végre eszméi és utasításai szerint két emlékiratot készíttetett,
melyek az ő közvetítése által Hübner és Rechberg kezébe jutottak. E
mellett az actio megkezdésének módját tervezte és sokat foglalkozott
azzal az eszmével, hogy czélszerű volna a kormány hallgatólagos
engedélyével oly gyülekezetet hozni létre Bécsben, mely szó szerint
_Assemblée det notables_ vagyis az ország legkiválóbb férfiainak
gyülekezete volna és szabad discussio útján alapítaná meg és pontozná az
ország kívánalmait.
Egy szóval, Széchenyi újra régi elemében volt, s bár szobájából nem
lépett ki, egészen besodródott a politikai küzdelmekbe. De hogyan
egyeztethetni ezt meg lelki állapotjával, hogyan akarja újra szolgálni
hazája ügyét, melynek jövőjén kétségbe esett, hogyan lép újra a
politikai pályára, midőn nemzete szerencsétlenségének egyik főokát saját
tévedésében hitte föltalálni s e miatt önvádja fogadalom alakjában
folyvást él kebelében? Nem ellenmondás-e ez? Vajon nem gyöngíti-e az
imént kifejtett nézetünket, melylyel Kecskeméthy egyoldalúságát
ostromoltuk? Nem. Az ellenmondás csak látszólagos. Széchenyi 1848-ban
kétségbeesett hazája jövőjén s a hazafi bánat és önvád kínjai között
megőrült. A mint lassanként gyógyúlt s a szórakozás és foglalatosság
fölébresztették szellemi munkásságát, ismét hazája ügyeihez fordúlt,
mert némi remény csillámlott föl előtte. A kormány tévedései és a nemzet
életereje ki-kiemelték csüggetegségéből. «A magyar életrevalóságát,
tavaszi korát halálos kínjai után, jelen veszedelmei között is, még ma
is ezer jel bizonyítja», – úgy mond 1858-ban az akadémia igazgató
tanácsához írt levelében. Azonban e remény, e hit nem az, a mi egykor
volt, midőn fölébresztve szunyadó nemzetét, lelkesülten kiáltá:
«Magyarország nem volt, hanem lesz». Nem kételkedett, hogy a
Bach-rendszer meg fog bukni, de a mint Kecskeméthy megjegyzi, az
folyvást és mélyen aggasztotta, hogy mi fog kifejlődni a végtelen
zavarból, nemzetünk állása, a régi Magyarország, meg lesz-e menthető és
legjobb esetben nem fog-e a nemzetiségi szövetségesek rendszerében mint
olyan elenyészni? Ez új remény és aggodalom, mert elfoglalták, úgy
látszik, eleinte enyhítették régi kétségbeesését. Mintegy megkönnyűlt,
hogy _Blick_jében kiönthette, mint maga mondja, kétségbeeséssel határos
fájdalmát. Hazafi mély érzése most nemcsak emésztette, hanem éltette is.
Tevékenysége kevésbbé engedte önmagába sülyedni, mint azelőtt. Hazájának
él újra, de nem akar kimenni a tébolyházból, s minden tette, egész
eljárása mutatja, hogy nem kíván nemzetének vezére lenni. Úgy látszik,
mintha az a rögeszméje, hogy vészt hozott nemzetére, hogy átok van
rajta, folyvást uralkodnék kedélyén. Az egykori izgató csak a dynastia,
a kormánykörök és külföld fölvilágosítója akar lenni, őrizkedik
nemzetével bármi módon érintkezni; gróf Zichy Ferenczhez s az akadémia
igazgató tanácsához írt levelei közkézen forogtak ugyan, de nem
foglaltak magokban semmi fontosabbat. Államférfiúi nagy elméje csak a
veszélyeket érzi, látja, de nincs egyetlen egy mentő gondolata a jövőre.
Reménye csak egy álom varázsa, aggodalma élő kín, mely fölébreszti régi
kétségbeesését, tervei, eszméi csak a megtört lélek, a kiapadhatatlan
hazafi érzés végföllobbanásai. Szerző nagy dicsérettel emlékszik
Széchenyi terveiről s a befolyása alatt írt röpiratokról, de nekünk úgy
tetszik, hogy azok nem méltók az ő alkotó szelleméhez s ilyesmikre sok
más ember is képes lett volna Magyarországon. Lángesze csak _Blick_jében
nyilatkozik, a humor és satira e rettentő vegyületében, mely egészen
illett lelki állapotjához. Ily munkát csak egy mélyen szerető és gyűlölő
szív, egy geniális lélek fájdalma teremthet. Itt minden, a mi Széchenyi
lelkében beteg elem volt, táplálhatta, fokozhatta teremtő erejét.
Kecskeméthy mentegeti e munkát s minden elismerése mellett, úgy látszik,
nem tartja méltónak egy államférfiúhoz, egy bölcshöz. Pedig csak ily
munka illett egy kétségbeesett államférfiúhoz, egy önkínzó hazafihoz,
egy megzavarodott bölcshöz, a minő Széchenyi volt. A humornak mindig
joga volt összeolvasztani a fenségest és trivialist, a tragikait és
komikait s a valódi satira soha sem viselt glacé-keztyűt. Juvenalis és
Swift maró gúnya egyesűl itt Shakspeare hamleti és leari humorával s bár
Széchenyi töredékes modora nem nyújthat művészi egészet, néhány lapja
vetekedik a legnagyobb humoristákéival. Széchenyi e munkájában
megboszúlta azon iszonyú sebeket, melyeket egy ádáz kormányrendszer és
képmutató képviselője ütött az ő és nemzete szívén, s oly bélyeget
nyomott reá, mely örökké élni fog a történelemben.
Ily benső kapcsolatban vizsgálván Széchenyi őrűltségét, gyógyúlását,
hazafi tevékenységét s mind azt, a miben beteg szelleme nyilatkozott,
öngyilkossága is érthetőbb lesz előttünk. Kecskeméthy sok becses adatot
szolgáltat ugyan halála körűlményeihez, de azt egyedűl a
rendőr-ministerium üldözésének tulajdonítja, mi minden esetre egyoldalú
magyarázat. Lássuk röviden a tényeket. Hübner lelépte után Thierry lőn a
rendőr-minister. A bureaucratiai absolutismus érdekében megkezdődött a
reactio a sajtó ellen s az egész kormányzatban. A nagy zajt ütött és sok
epét fölkevert _Blick_ anonym szerzője figyelem tárgya lőn s mindazok, a
kik hozzá látogatni jártak, rendszeres kémlés alá vétettek. 1860 márcz.
3-án Széchenyinél házmotozás tartatott. A döblingi tébolyházat egy sereg
bizalmas (Vertrauter) és rendőr-katona vette körűl. Széchenyi szobájába
egész váratlan a híres rendőr-tanácsos, Felsenthal, lépett be, két
biztos kiséretében. Íratai lefoglaltattak, naplója elvétetett. Széchenyi
levelet írt Thierrynek, melyben visszakívánta tisztán családi érdekű
irományait, s kérte, hogy szerencséltesse látogatásával. Thierry kérése
első részét teljesítette, a másodikat nem. Válaszolt levelére s
elutasította a Széchenyivel való érintkezésnek még gondolatát is, és
szárazon oda vetette, hogy készűljön el még rosszabbra is, mert a
döblingi tébolyház megszűnt számára menhely lenni. Ide járúlt még az a
kósza hír, hogy husvét hetében különféle magas állású magyarok, köztük
Széchenyi is, elfogatnak s egy messze elágazó összeesküvésben való
részvét miatt kereset alá fognak vétetni. A _Times_ban, mely lapnak
Széchenyi rendes előfizetője volt, egy hivatalos forrásból eredt s
alkalmasint becsempészett párisi levél állott, mely szerint a grófnál
nagyszerű összeesküvést eláruló iratok foglaltattak le. Kecskeméthy
szerint Széchenyi fölhevűlt képzelődése önmaga ellen fegyvereket
kovácsolt. Meggyőződött, hogy a rendőr-ministerium a márcz. 3-ki
demonstrativ házmotozást egy lehető nagy összeesküvés fölfedezésével
vagy legalább felségsértési váddal igyekszik majd igazolni. Hitte, hogy
Thierry nem fog visszaijedni az ő befogatásától. Törvényszék elébe
állíttatni, kérdőre vonatni, talán nem is szabad lábon, hanem vizsgálati
fogságban, neki már magában is elég volt és ennél tovább, példáúl
elítéltetése vagy fölmentése eshetőségére, már nem is volt képes
gondolni. A legszelídebb eshetőség is borzasztó volt előtte, tudniillik,
hogy számítás alá nem eső, de minden esetre veszélyes elmebetegnek
fogják nyilvánítani s erőszakkal egy más tébolyházba áthelyezni. Neki, a
kinek legrejtélyesebb rögeszméje, hogy élve nem hagyja el a házat, ez
mind több volt, mint a mennyit idegessége elbírhatott volna. Kecskeméthy
szerint ez volt, a mi őt gyötörte és megölte. A házmotozás után keveset
evett s mind komorabb lőn. Attól fogva, hogy Felsenthal visszahozta
családi érdekű irományait s átadta neki Thierry levelét, majd semmit sem
evett. Ha szolgája kérdezte mi baja, szívére mutatott s keserves hangon
mondá: «Itt fáj!» s egy perczczel később homlokát végig simítván, így
szólt: «Az én lelkem beteg». Halála előtt nyolcz-tíz nappal ismételve
azzal a kérdéssel foglalkozott: vajon vannak-e esetek, hol az
öngyilkosság erkölcsileg igazolható, majd ismét a lélek
halhatatlanságáról elmélkedett, bensőbb családi körében pedig mintegy
elejté a következő szavakat: «Az én napjaim megszámlálvák!» Hogy
öngyilkossági eszmékkel küzd, elárúlták némely töredékes fölkiáltásai:
«Nem élhetek tovább, meg kell halnom», melyek fájdalmas nyöszörgések és
sohajok közt törtek ki kebléből. Ápril 7-ét megelőző éjjel nyugtalanúl
aludt, 7-én semmit sem beszélt s csak egy pár kanál levest evett.
Délelőtt gr. Zichy Gézával sakkozott, délután szolgáival ostáblázott,
este 7–10 óráig ismét sakkozott titkárával. Ezután jó éjtszakát
kivánván, elbocsátá cselédeit. Reggel felöltözötten űlve találtatott
zsölyeszékében, szétzúzott fejjel s még jobb kezében volt a pisztoly, a
melylyel magát megölte.
Bizonyára a rendőr-ministerium üldözése befolyt Széchenyi
öngyilkosságára, de lehetetlen egyetlen s minden mást kizáró okának
tartanunk. Az elfogatás és törvényszék elébe állítás félelme hathatott
ugyan feldúlt idegeire, de bajosan ejthette kétségbe. Hanyatlásában is
nagyobb lelkű volt, mintsem ily kislelkűséget föltehessünk róla. Hogy a
tébolyházból kiragadják, honnan élve kimenni fogadalma tiltá, sokkal
inkább fölháboríthatta. De e fogadalom önvádjával, vezeklésével volt
kapcsolatban s most úgy látszik, újabb önvád vegyűlt a régihez. Nem
hazafiúi kétségbeesésében, nem önvádja miatt temette-e magát a döblingi
tébolyházba, még akkor is, midőn már meggyógyult, mint a kinek nincs más
szerepe az életben, mint siratni hazáját s megbánni, kivezekleni
tévedéseit? S ime nem sodródott-e bele újra a politikába, egy
reményszikra, mely hazája jövőjén feltűnt, nem ébreszté-e föl
tevékenységét s minden tartózkodása mellett, ha nem is mint vezér, de
mint már múltjánál fogva is nevezetes tényező, nem folyt-e be újra
hazája ügyeibe? S mit látott maga körűl? Magyarországon mind nagyobb
hullámot vet a nemzeti mozgalom s a forradalom felé látszik törni. A
roskadozó kormányban győzött a reactio s mind erőszakosabb
rendszabályokhoz nyúl, a békés kiegyenlítéshez nincs remény.
Magyarországot még oly engedmények sem elégítenék ki, melyeket ő
elfogadna, a forradalom küszöbön áll, 1848 ismétlődik s mind
Magyarországra, mind a birodalomra nézve még iszonyúbb következményű
lesz. Nem támadhattak-e lelkében ily gondolatok s a dolgok akkori állása
nem táplálhatta-e felizgatott képzelődését ily rémképekkel?
Kecskeméthy ez oldalról nem vizsgálja tüzetesen Széchenyi lelki
állapotját s mégis néhány, mintegy elejtett adata kérdésünket igazolja.
«Midőn – úgy mond – Magyarországon a kormány ellen tettleges ellenállás
első symptomái a nemzeti öltözet és protestantismus ügyében – kezdtek
nyilvánúlni, Széchenyi aggodalmai nőttek. Félt, hogy a mozgalom élére a
meggondolatlan fiatalság fog tolakodni s vezérszerepet vinni. A
fiatalság és útcza terrorismusa ellen 1848 előtti keserűsége ébredt föl,
midőn a nemzeti színházban történt demonstratiót meghallotta.» Más
helyt: «Széchenyi azon balsejtelemben élt, hogy a magyarok ellen még egy
kemény visszahatás fog a kormány részéről megkisértetni.» A könyv végén:
«És bármi változóknak mondhatni Széchenyi szeszélyeit, ha
összeszámítgatom együttlétünk perczeit és óráit, úgy találom, hogy
sokkal gyakrabban volt szomorú, levert s a haza jövője iránt
reménytelen. «Én nem várok semmi jót!» – mondá nem egyszer, midőn Bach
bukásáról mint bizonyosról beszélhettünk, midőn a systéma már láthatóan
bomladozott.
Ha még ehhez veszszük mindazt, a mi Széchenyi nyilatkozataiból az ismét
kitörendő forradalom miatti aggodalmait illetőleg a közönségbe
kiszivárgott, nem természetes-e, hogy Thierry levele nemcsak a
tébolyházból való elhurczoltatása félelme miatt ejté kétségbe, hanem
főkép azért, mert meggyőződött, hogy a kormány a legerőszakosabb
rendszabályokhoz nyúl Magyarország irányában s a forradalom karjaiba
taszítja? Ha őt nem kímélik, a ki beteg s egy tébolyházba temette magát,
kit fognak kímélni; ha őt forradalmi emberként üldözi a kormány, kit már
is túlszárnyalt a közvélemény, nem fog-e forradalmivá tenni minden
magyart? Ha ellene így lépnek föl, mit forralhatnak Magyarország ellen?
Nincs többé remény, egy új forradalomban még az a reményszikra is
elenyészik, mely bolygótűzként fölcsillámlott előtte. E tépelődések
között nem láthatta-e mindenütt a vért, mint 1848-ban, nem kiálthatta-e
újra: «Oh az én másodszor is füstbe ment életem»? Kétségbeesése nem
idézhette-e föl rögeszméit, az önvád kínait s az öngyilkosság soha föl
nem adott gondolatát? Nem állhatott-e elő egy második válság? Nem
lephette-e meg kezdete egy csöndesebb őrűlésnek, mint 1848-ban, mely
végre a némikép analog körűlmények között öngyilkosságra ragadta?
E kérdések nem alaptalanok s minden esetre több világot vetnek Széchenyi
utolsó évei és halála rejtélyére, mint Kecskeméthy magyarázatai.
Legalább megvan bennök a benső kapcsolat, noha a Kecskeméthy közölte
adatokon kívül mást nem használhatunk. Mind a mellett nem hízelgünk
magunknak, hogy a rejtélyt teljesen megfejtettük. Széchenyi lefoglalt
naplója, iratai új oldalról világosíthatják meg a kérdést; a kik őt
utolsó éveiben is közelről ismerték, szintén sok adattal,
útbaigazítással szolgálhatnak. A lélektani analysisnek is még sok
tennivalója marad fenn.
Kecskeméthy minden esetre köszönetet érdemel, hogy szőnyegre hozta a
kérdést s közrebocsátotta adatait. Széchenyi életrajzíróra vár s
egyengetni kell útját. Minket leginkább ez ösztönzött, hogy megbíráljuk
e könyvet s elmondjuk nézeteinket Széchenyi utolsó éveiről és haláláról.
Vajha társakra találnánk. Lapjaink inkább a könyv szerzőjét nézték, mint
magát a könyv tárgyát s megelégedtek a rokon- vagy ellenszenv
nyilatkozatival. Ha valaki, bizonyára Széchenyi követelheti a magyar
irodalomtól, hogy virraszszon emléke fölött s hordja az anyagot irodalmi
szobrához.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN MINT IRÓ.
FELOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1892 MÁJUS 8-ÁN TARTOTT ÜNNEPÉLYES
KÖZÜLÉSÉN.
A magyar államférfiak és írók között senki sincs, a kinek pályáján annyi
valódi vagy látszólagos ellentét mutatkoznék, mint a gróf Széchenyi
Istvánén. Ime egy főúr, a ki egész életén át előjogai ellen küzd; íme
egy hideg, számító ész, a ki folyvást a szív felindulásai között él; íme
egy mélyen vallásos ember, a kit fájdalmában semmi sem vígasztal s
kétségbeesése halálba űz; íme egy könnyűvérű huszártiszt, a ki hazáján
kívül tölti ifjúságát, távol minden politikai küzdelemtől s egyszerre a
nemzeti újjászületés mozgalmát indítja meg; íme egy államférfiú, a ki
egy párthoz sem tartozik, de mindenik párt az ő hatása alatt áll, a kit
felváltva, majdnem egyszerre szeretnek és gyűlölnek, dicsőítenek és
rágalmaznak s a ki, bár nyomán zsendül fel az egész újabb magyar
politikai és társadalmi élet, pályája végén magánosan és elhagyatva áll,
a balsejtelem és önvád kínjai között; és végre íme egy író, a ki
anyanyelvét tördelve beszéli, minden európai nyelven jobban ír, mint
magyarúl, mégis a nemzeti míveltség bajnokaként lép föl, a bolyongó
magyar írókat központba egyesíti, akadémiát alkotva számukra, közéjök
áll, könyveivel elragadja a közönséget, s egyszerre Magyarország
legolvasottabb írójává emelkedik.
Csak ez utóbbi pontot akarom felvilágosítani és Széchenyiről csak mint
íróról szólok. Egy rövid óra korlátai nem engedik, hogy részletekbe
bocsátkozzam, de igyekezni fogok néhány fővonással jellemezni a
viszonyokat, a melyek őt íróvá tették s kiemelni mindazt, a mi írói
egyéniségében és hatásában lényegesebb.
Bizonyára Széchenyi nem készületlenűl lépett se a politikai, se az írói
pályára. Csak a puszta látszatból indulnak ki azok, a kik az ellenkezőt
állítják. Igaz ugyan, hogy neveltetése már tizenhat éves korában
megszakadt, mert atyja 1809-ben a magyar nemesi fölkeléshez küldötte,
honnan csakhamar mint főhadnagy a rendes hadseregbe lépett át; az is
igaz, hogy a franczia háború izgalmai s a bécsi congressus ünnepélyei
között nem sok ideje maradt a tanulásra és elmélkedésre, de a midőn
1815-ben a béke helyre állott s ő mint huszárkapitány leginkább falun
vagy kisebb városban állomásozott, lassanként nagy átalakuláson ment át
mind erkölcsi, mind szellemi tekintetben. A magány és unalom
magábaszállásra kényszerítik. Fegyelmezni kezdi eszét és szívét, sokat
olvas, sokat ír, gyakran kér hosszabb szabadságot, hogy utazhassék s
beutazza a mívelt Európa nagy részét, sőt keletet is. De nincs még
valamely kitüzött czélja s arra épen nem gondol, hogy a magyar
közéletben szerepeljen. Nemzetét elsülyedtnek, haldoklónak hiszi s
olvasva Herder munkáit, bár fájdalmasan, de megnyugszik azon
állításában, hogy a magyar nemzet végnapjait éli. Azonban a faj- és
hazaszeretet bizonyos önkénytelen, határozatlan érzését folyvást
szívében hordja. Naplójába 1814-ben ezt jegyzi be: «Hogy nekem okvetlen
a legősibb hun fajból kell származnom, az már abból is kitetszik, hogy a
helvét Álpok legszebb vidékein vagy Olaszország leggazdagabb völgyeiben
soha sem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni s lelkesülni, mint hazám
kopár pusztáin» Majd 1820-ban Debreczenben ezt írja: «Annyira
elérzékenyülök, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy czimbalom, de
még egy duda is elbájol és majdnem könnyekig megindít.» Wesselényivel
1821-ben megismerkedvén, kezd hazája ügyeivel tüzetesebben foglalkozni,
magyarúl alaposabban megtanulni és írni. Együtt utazzák be Német-,
Franczia- és Angolországot s együtt tanulva és tapasztalva, egymás
hiányait pótolják. Széchenyi lassanként nemcsak gyógyul pessimismusából,
de meg is gyógyul, s csakhamar nemzeti életünk két jelensége nagy
elszánásra ösztönzi és tevékenységre ragadja.
E két jelenség egyike irodalmi, a másik politikai volt. Széchenyi magyar
könyveket is olvasva, sőt tanulmányozva a magyar irodalmat, meglepetve
tapasztalta, hogy néhány évtized alatt mily fejlődésnek indult
irodalmunk. Nyelv és ízlés egyaránt megújult. Néhány homályban élő író
minden támogatás nélkül, inkább egymásnak írva, mint a közönségnek s
mégis közönséget teremtve, fejlődésbe indítja a nemzetiségi eszmét, a
szép és igaz cultusát hazafi érzéssel párosítva, európai színvonal felé
törekszik s kezdi megvetni a nemzeti míveltség alapjait. Ez nem a halál,
hanem az élet jele s az irodalmi reform a társadalmi- és politikainak is
anyja lehet. A másik jelenség az 1821–22-ben kibocsátott ujonczozási és
adófelemelési rendeletek ellen megindult visszahatás volt. A megyék nagy
erélylyel védték a megsértett alkotmányt s országgyűlést követeltek.
Végre a kormány kifáradt s 1825 őszére országgyűlést hivott össze,
igérve a sérelmek orvoslását. Széchenyi e felbuzdulásban, ez erélyben és
győzelemben szintén az élet jelét látta, szerinte is meg kellett védeni
az alkotmányt, de egyszersmind reformálni is, hogy tartós sikerrel
védhető legyen s megérdemelje a védelmet. Megjelent az országgyűlésen,
külsőleg, egész egyenruhájáig, még a régi ember, de belül egészen
újjászületve. Eddigi kételyeit erős hit váltotta fel, szívét, melyet
annyi hiú vágy után is üresnek talált, a hazafiság nagy érzése töltötte
be, hivatása, élete czélja egész tisztaságában és fönségében tünt fel
szemei előtt s mint maga mondja, egy nap megesküdött, hogy ha senki más,
ő fogja megvetni nemzetünk jövendő fényének alapját, vagy legalább e
czélnak szenteli véglihegéséig földi pályáját. Lelkében egy
ujjászületési politika terve forrongott. E politika kiinduló pontja a
nemzetiség alapján való fejlődés volt. Ezért október 12-én magyarúl
szólalt fel a latinúl beszélő főrendiházban, november 3-án pedig a
kerületi ülésben hatvanezer forintot ajánlott fel a magyar akadémia
megalapítására. Ime, első föllépte gondolat, tett és példaadás
egyszersmind, melyek oly magaslatra emelik, honnan hathatósabban
hirdetheti reformeszméit.