rajzolta őt, mint őrűltet, ki 1848 szeptember elején már Pesten a falba
vágja fejét, ki akar ugrani az ablakon, útközben kétszer kísérli meg az
öngyilkosságot s oly dühös rohamokban szenved, hogy meg kell kötözni.
Döblingben első napjai és hetei borzasztók voltak. Többször ágyára
kellett kötözni, mert szokása volt fejét a falhoz vágni vagy a falnak
futni öngyilkos szándékkal. Őrjöngésig fokozódott idegesség és
képzelődés, önvád és kétségbeesés kínozták. Néhány hét múlva e dühös
rohamokat tompa fásúltság követte és teljes közöny a világ iránt. Senkit
sem bocsájtott magához, még nejét sem. Teljesen elhanyagolta magát. Nem
vette észre, hogy fehér ruhát kell váltania; a mosdásra rábeszélést
várt; haját és körmét csak kényszerítve engedte levágatni; asztalnál, ha
nem figyelmeztették, a kezével evett. Napközben bús oroszlánként járt
föl s alá szobájában, selyem kendőit tépve s rongyokká szakítva. Majd
beszédes és fecsegő lőn. Az orvosokkal, ápolókkal, őrökkel folyvást
beszélt, senkit szóhoz jutni nem engedve. A mi lelkét nyomta, azt
végetlen ismétlésben újra meg újra kitárta, nem törődve azzal, értik-e
fájdalmát. Ez állapot mintegy két évig tartott, míg a kór önmagát
kimeríté. Széchenyi lassanként javúlt, únta magát, szórakozást keresett.
Elkezdett a betegápolókkal malmozni, farkast és kecskét játszani,
ostáblázni s annyira bele hevűlt a játékba, hogy alunni menni is
elfeledett. E játékok fölébresztették benne a sakk iránt való régi
szenvedélyét. Egy művelt ifjút fogadtak melléje, ki az esti órákban
Bécsből kijárt hozzá sakkozni. Végre a sakk nem elégítette ki. Mintha
csak a sakkkal ébredtek volna lelki erői, szellemi érdekeltsége s az
emberek utáni vágya. E fordulópont 1852–53-ban állott be. Az első vagy
elsők egyike, kit látni óhajtott, Lonovics érsek volt; 1853-ban neje és
gyermekei látogatásán kívül másokat is szívesen látott. Láthatóan üdűlt,
a külvilág iránti érdeke nőttön-nőtt; társalgása mind nyugodtabb,
elmésebb és vonzóbb lett. Szellemi tevékenysége is fejlődött, olvasni és
írni kezdett.
Ime néhány főbb vonás az őrűlt és üdülő Széchenyi életéből 1853-ig. A
tébolyház igazgatója, Görgen szerint, Széchenyi beszédei _mania
desperatoriá_ra mutattak, mely vallásos kínzással és politikai önváddal
volt kapcsolatban, mert szakadatlan vádolta magát, hogy az épen kitörni
készülő forradalmat ő idézte elő a democratiai párttal való
kaczérkodásával. «Így Széchenyi őrűltségében nem beszélt – jegyzi meg
Kecskeméthy – az őrűltnek énje megzavarodik, de azért önmagának
reflexusa. Miféle democratiai párttal kaczérkodott Széchenyi? Ez nyilván
csak Görgen homályos felfogása arról, mit Széchenyitől hallhatott, de
nem értett, s minek csupán alapja igaz, tudniillik az, hogy Széchenyi
kétségbe esett a haza sorsán s hogy annak veszte miatt önmagát, saját
munkásságát, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra ébresztette,
okolta; s hogy ő, a ki mindig vallásos volt, az Istennel való kibékülést
lehetetlennek tartá, oly borzasztóknak hivén bűneit.» Úgy hiszszük, hogy
itt a szerző könnyedén ítélt. Nem védjük Görgennek se tehetségét, se
jellemét, de azt nyomós okok támogatják, hogy itt Görgen igazat mondott,
legföljebb kifejezése nem volt elég szabatos. S e pont annyival
fontosabb, mivel Széchenyi őrűltsége s halála indokaira is világot vet.
Kecskeméthy csak annyit ismer el Széchenyi kétségbeesése, őrűltsége
indokaiból, hogy elveszettnek hitte hazáját, hogy veszte miatt önmagát,
saját munkásságát okolta, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra
ébresztette. De így csak magában oly általánosság, a melyből bajos
Széchenyi rögeszméjét s általában őrűltsége lélektani fejlődését
kimagyarázni. Úgy látszik, hogy Széchenyi a reformatorok és izgatók
tragikumát teljes szörnyűségében érezte s megtört ez érzés alatt. Mint
reformátor és izgató lépett föl s alig telt el tíz év, egy másik izgató
túlszárnyalta; hiába küzdött ellene, elvesztette minden népszerűségét, s
ime nyolcz év múlva a reform forradalommá vált, az izgalom
élethalál-harczczá, a melyben a nemzet elvérzett. Széchenyi nem annyira
azt bánta, hogy a magyart halottaiból fölébresztette, hanem azt, hogy az
általa fölkeltett mozgalom oly irányt vőn, mely forradalomra vezetett, s
ez irány magvait első fölléptekor ő maga vetette el. Őt nemcsak a haza
veszte ejtette kétségbe, hanem tévedéseinek öntudata is. Önvád
marczangolta szívét, mert azt hitte, s nem minden alap nélkül, hogy
túlszárnyaltatása, a forradalom, a legbensőbb kapcsolatban van azzal a
móddal, melylyel pályája első felében az izgatást megkezdette. Mindjárt
első fölléptekor megtámadta, kigúnyolta a magyar múltját és jelenét s
nagy jövőt igért neki, hitet lehelt bele, s mély meggyőződést, erős
lelkesülést keltett föl benne az új eszmék iránt, de az átalakulás
nehézségeit és módját kevésbbé leplezte föl előtte. Már Kemény
megjegyezte Széchenyi pályája első felének e jellemvonását. «Széchenyi –
úgymond Kemény – előbb akarta a pangó nemzetben a meggyőződést egy vagy
más reform szükségéről fölébreszteni, csak azután tartá czélszerűnek a
létesítés módszerét, vagy a mint ő szerette mondani, a _mikéntet_,
fejtegetni. E különválasztás, e fölosztása a munkának, elméletileg sokat
mutat, de létező körűlményeink közt kétségkívűl befolyt ama fölszínes
iránynak terjesztésére, mely egy tárgy fényoldala mellett, a kivitel
nehézségeit elég figyelemmel keresni, elég hideg vérrel meglelni s elég
óvatossággal elhárítani restellette. Mert a ki a meggyőződést és
megoldást, az eszmét és a foganatosítás részleteit egyszerre nem oltja
be a néptudalomba, az gyorsította ugyan az izgatás sikerét, de
veszélyességét is emelte, kivált oly országban, hol az alsóbb rétegekben
döntetnek el a kérdések, mint nálunk a követ-utasítási jog által
történt. Széchenyi e hibát leginkább a _Stadium_ban éreztette, melyben
rendkívül mély és rendkívül fölszínes volt egyszersmind, mert e könyvben
rendszeresíttetett az a modor, mely a reform eszméit a foganatosítás
részleteitől egészen különválasztja.»
Az izgatás e módját mintegy örökölték Széchenyitől a megye és sajtó
szónokai, a nemzet folyvást meggyőződött és lelkesűlt s nem igen
hallgatott Széchenyire, ki a megoldás nehézségeiről, a taktika és modor
fontosságáról oly mélyreható és kétségbeesett röpiratokat írt. Mi volt
egyéb a Kossuth _Pesti Hirlap_ja, mint egy hetenkint háromszor megjelenő
_Stadium_? Nem mondá-e mindenki, hogy Kossuth csak ugyanazt teszi és
hirdeti, a mit Széchenyi s ez csak sebzett hiuságból üldözi amazt? S gr.
Dessewffy Aurél a _Kelet népe_ megjelenésekor nem festette-e élénk
színekkel az izgatók sorsát, a kik egymást szülik és emésztik föl? Ime a
benső kapcsolat Széchenyi föllépte és a forradalom között. Lehet, hogy a
forradalom e nélkül is bekövetkezett volna, mert számos más tényezője is
volt; lehet, hogy Széchenyi e kapcsolatot a valónál erősb, döntőbb- és
végzetszerűbbnek hitte: elég, hogy a fájdalom és kétségbeesés perczeiben
könnyen rögeszméjévé válhatott az, hogy egyedűl ő az oka Magyarország
szerencsétlenségének, mert kaczérkodott mindazzal, mi később a
forradalmat előidézte. Egy szóval Görgen csak a kifejezésben hibázhatott
s nem egyszersmind a dolog lényegében s ha ide veszszük Széchenyi mélyen
érző szívét, melyen eszével zsarnokoskodott, ideges önkínzó természetét,
erős szenvedélyességét, melyet korlátolni és elnyomni igyekezett; ha
meggondoljuk, hogy a forradalom kitörésekor veszni hitt mindent, a miért
élt: nem természetes-e, hogy szelleme elveszítvén súlypontját, a
fegyelem alól kiszabadúlt érzések martaléka lőn s amaz iszonyú
belválsághoz jutott, melynek legrémítőbb eredménye a megőrülés? E
mellett Széchenyi vallásos volt s már ifjú korában is hajlott olykor a
rajongáshoz. Önvádja nem költhette-e föl vallásos önkínzását s ő, a ki
annyiszor mondotta elleneinek, hogy a pokol jó szándékkal van tele, nem
érezhette-e keblét pokolnak, Istennel való kibékülését lehetetlennek? S
vajon, midőn lassanként meggyógyúlt, rögeszméjének némi maradványát nem
találhatni-e meg benne? Maga Kecskeméthy említi, hogy «lelkében mindig
volt egy sötét pont, hiedelem vagy fogadalom, vagy ha úgy tetszik
rögeszme, mely nála különféle módon nyilatkozott, de
félreismerhetetlenűl élt benne, s mely szerint ő a tébolyházból többé
élve ki nem jő, ki nem jöhet, ki nem fog menni.» Vajon csak azért nem
akarta-e elhagyni a tébolyházat, mert azt hitte, hogy többé nincs
szerepe Magyarországon, mert nem kívánt szerencsétlen hazájában élni s
nem egyszersmind azért-e, hogy magát mintegy büntetésűl vezeklésre
kárhoztassa, börtönbe temesse? E fogadalom nem lehetett-e kapcsolatban
rögeszméjével s ezt vajon nem valószinűen magyarázza-e ki Görgen
vallomása, a mely fölött Kecskeméthy oly könnyedén pálczát tör?
A könyv végén egy egész szakasz tárgyalja Széchenyi őrűltségét.
Kecskeméthy sok becses adatot szolgáltat, éleselmű észrevételeket tesz,
a melyeket lehetetlen lesz mellőzni Széchenyi életíróinak. Azonban a
szakasznak két nagy hibája van: először némikép ellenkezik a könyv
elejével; másodszor épen Görgen vallomása könnyed elvetése miatt nem
képes elég világosan és biztosan kimagyarázni Széchenyi lélekállapotát.
A szakasz czíme ez: _Vajon őrűlt volt-e Széchenyi?_ E kérdés egy kissé
különösen hangzik akkor, midőn Kecskeméthy könyve elején elfogadta mind
Kemény, mind orvos Balogh Pál adatait, a kik a forradalom kitörésekor
őrűltnek rajzolják Széchenyit, sőt maga is más, szintén hiteles adatok
nyomán 1848–1853-ig, mint őrűltet írja le. Úgy látszik, hogy Kecskeméthy
csak az 1853–1860-ig terjedő időszakra nézve veti föl e kérdést, azonban
csak látszik, mert egy helye így szól: «Nem volt-e azon határozatban: a
döblingi tébolyházba menni már elejétől fogva a _menekülésnek némi
utógondolata_, mely később is az intézethez lánczolá? E határozatban nem
erősítette-e meg és ijedelmeit nem növelte-e az a látvány, hogy nála
annyi kisebb és jelentékenyebb hazafit is súlyosan sújtott le a
boszúállás hóhérkeze? Ezt kérdék már sokan és a kérdések _nem egészen
jogosítatlanok_, se nem értelmezhetők úgy, hogy Széchenyi soha beteg nem
lett volna.» Tehát az a föltevés nem egészen jogosítatlan, hogy
Széchenyi menekülés, rejtőzés végett ment Döblingbe, bár beteg volt, ha
nem is épen őrűlt. Tehát ment és nem vitték. Ekkor Széchenyi őrűltsége
tettetéssé sűlyed le, melyet legföljebb a Brutus-féle szerep nemesít
meg. Ha Kecskeméthynek megvolt e kétsége, kár volt azt a döblingi három
első év rajzában is nem éreztetnie. Így az olvasót a helyett, hogy
fölvilágosítaná, csak nagyobb zavarba ejti. Úgy látszik, mintha
Széchenyi őrűltségét és gyógyúlását nem tudná megegyeztetni, pedig a
mint gyógyúlt állapotjában rajzolja, folyvást érezhetni e nagy lelken az
iszonyú válság nyomait, sőt félhetni megújulásától is. Kecskeméthy csak
a már gyógyúlt Széchenyit ismervén, el-elfeledi az egykor őrűltet, a kit
mások után rajzolt s ha nem meri is egyenesen tagadni, titkon kétkedik
benne, a mit olykor el is árúl. Ez utolsó szakasz az 1857–1860-ki évek
lélektani vizsgálata inkább, mint, szerves kapcsolatban, az 1848–1860-ki
éveké. S mi a végeredmény? Semmi biztos. Minden esetre a szerzőt saját
adatai is többre jogosíthatták volna fel.
A tébolyházi orvosok vallomásait terjedelmes kivonatban veszszük, de
Görgent kivéve, az orvosok mindenike csak gyógyúlt állapotjában ismerte
Széchenyit, Görgent pedig, a ki kezdettől fogva észlelhette, csekély
figyelemre méltatja Kecskeméthy. A törvényszéki orvosok, a kik
Széchényit fölbonczolták, következően nyilatkoznak: A megvizsgált szervi
változások részint olyanok, melyek a vizsgáltnak már előhaladott kora
által föltételezvék, részint olyanok, melyek az élet minden korszakában
beteges állapotra mutatnak. Ilyenek a gyomordaganat, a rostos daganatok,
a vese felületének duzzadásos volta, végre kettős ágyéksérve. E
symptomák egyikéből sem következtethetni elmebeli háborodottságot, annál
kevésbbé, minthogy a velőt szerte lobbantván a lövés, vizsgálat alá
venni nem lehetett.» Kecskeméthy maga bevallja, hogy csak szellemi és
erkölcsi jelek és tények összevetése tájékozhatja a vizsgálót Széchenyi
lelki állapotja felől. Ez alapon kezdi hát meg vizsgálatát s a
hazaszeretet érzésének, Magyarország regeneratiója és megmentése
eszméjének túlzásából magyarázza ki Széchenyi beteg kedélyét, melynek
folyvást táplálékot nyújtott szigorú önbirálatra hajló természete és
feldúlt idegrendszere. «A mennyiben – úgymond – sokan a tébolyodottság
leggyakoribb formájának ismerik vagy általában fölismerhető jelének
tartják a beteg minden gondolatának egyetlen gondolat túlzásában való
összpontosúlását, annyiban nem lehet lényeges különbséget találni az
1848 előtti és utáni Széchenyi között.» De vajon mit tesz ez, ha nem
azt, hogy Széchenyi 1848 előtt is csak oly tébolyodott volt, mint 1848
után; vagyis tulajdonkép soha sem volt tébolyodott, de többé-kevésbbé
beteg kedélyű mindig s e tekintetben nincs különbség az 1848 előtti és
utáni Széchenyi között? Kecskeméthy ki akarván mutatni, hogy Széchenyi
lelkében az őrűltség elemei épen nem hiányoztak, sokkal többet bizonyít,
mint a mennyit talán szándékozott. Különben igen érdekes párvonalba
állítja a pesti és döblingi Széchenyit, s éleselműen fejtegeti szelleme
ugyanazon nyilatkozatait, melyek között csak az 1848-ki események
æquatori éghajlata alatt kifejlett idegessége tesz különbséget. Bármily
becsesnek tartjuk e párvonalt, mindig fönn marad az a kérdés, hogy egy
nagy érzés, nagy gondolat túlzása magában megfejti-e Széchenyi
őrűltségét s gyógyúlása után sem szűnő beteges kedélyét, mely elvégre is
öngyilkosságra vezette? Mióta a világ áll, nem voltak-e emberek, kiket
szintén egy nagy gondolat, nagy érzés vezérlett az életén át s bármely
tragikai körűlmények között is, megőrűltek-e mindnyájan? Nem szükséges-e
egy nagy gondolat, egy nagy érzés túlzásának bizonyos egyéniséggel,
bizonyos viszonyokkal találkozni, hogy ily rémítő válság álljon elő s
vajon azon okok, melyeket fennebb Széchenyi jelleme, pályája, s Görgen
vallomása alapján fejtegettünk, nem ily specialitásokat foglalnak-e
magokban?
Kecskeméthy Goldberg orvos nyomán említi Széchenyi szigorú önbírálatra
hajló természetét s helyesli Kant ama nevezetes mondását, hogy folytonos
önszemlélet rajongáshoz és őrüléshez vezet. Ez önkínzással kapcsolatban
állónak rajzolja életunottságát, melyet már 1841-ben írott
pótvégrendeletében kifejezett e szavakkal: «Fejem vágassék el nyakamról,
nehogy valamikép még egyszer, habár pillanatra is, ez életre ébredjek,
mert gyűlölöm létemet.» Azonban arra nézve, hogy a szigorú önbírálatra
hajló természetből életúntság, betegség, sőt őrűltség fejlődik ki, nem
kell-e specialis okoknak is közreműködni s ilyeneket nem nyújt-e
Széchenyi egyénisége és politikai pályája? Vajon az a körűlmény, hogy
1841-ben, midőn a _Kelet népét_ írta, s megjósolta a forradalom
közelgését, már önvád és búskomorság kínozzák, nincsenek-e kapcsolatban
1848-ki rögeszméjével, hogy ő az oka a forradalomnak s Magyarország
bukásának? Ime a holt adatok hogyan nyernek életet és kapcsolatot!
Széchenyi felelősnek érzi magát mindazért, a mit Kossuth tesz s
elátkozza, gyűlöli saját lételét, Kossuth az ő nyomán halad,
tévedéseiben csak saját tévedéseit látja óriás alakban; Kossuth szintén
egy dicső Magyarországot igért, dicsőbbet mint ő, s illusiókkal tölti el
a nemzetet; föllép Kossuth ellen nemcsak haszaszeretetből, hanem
felelősségből is; szívében kétségbeesés és önvád, ajkán keserűség és
fájdalom, gúny és profétai ihlet, mind hiába, a forradalom kitör s
mindent magába temet, a miért élt, lelkesűlt és küzdött. Széchenyi
nemcsak a haza regeneratiója és megmentése nagy gondolatát, nemcsak a
hazaszeretet és hazafifájdalom nagy érzését túlozta, hanem saját
felelőssége s önvádja gondolatát és érzését is. E kettő együtt fejti meg
őrűltségét, egyik sem külön, mert egyik a másikból foly, sőt
összeolvadva egymást táplálja.
Kecskeméthy hajlandó Széchenyi elmebeli állapotját az ötvenes években
teljesen egészségesnek tenni föl, de azt megvallja, hogy mindig volt
lelkében két sötét pont, tudniillik, hogy a tébolyházból többé élve ki
nem jő; továbbá, hogy soha sem tudott megválni az öngyilkosság
gondolatától, mint azt pisztolyainak aránylag derűlt napjaiban való
beszerzése bizonyítja. «Rögeszmék – úgymond, – fatalismus, hit a
csillagokban, s a mysticismus ezer tücskei őrültek és nagy emberek közös
sajátja. I. és III. Napoleon, Wallenstein, Széchenyi vagy egy tébolyház
obscurus lakói találkoznak ebben. Ismeretlenektől való félelem, remegés
a sejtelmektől, magyarázhatatlan lelki érintkezésekben való hit – ha
művelt emberekben veszszük észre, azt mondjuk idegesség, ha parasztnál,
azt mondjuk babona, ha feltünő betegnél, azt mondjuk, tébolyodottság.»
De vajon ez által meg lesz-e fejtve Széchenyi lélekállapota, rögeszméje?
Vajon I. és III. Napoleon fatalismusát, Wallenstein mysticismusát nem
magyarázhatni-e ki az idegesség ily kizárólagos szerepeltetése nélkül
is? A naiv korban minden oly embert, a ki nagy dolgot vitt véghez,
Istentől küldött hősnek hittek; így lőn az eposz egyik főeleme a csodás,
így lettek az eposz hősei végzetszerűekké. E hit, bár más alakban, most
is él a népekben. Az oly embereket, a kik egy nagy mozgalom élén állanak
és századokra kiható változásokat idéznek elő, a Gondviselés
küldötteinek tekinti a nép. Nem természetes-e, hogy a lángész önbizalma,
a siker varázsa egy Napoleonban még jobban megerősíti a küldetés hitét s
bizonyos fatalismust kelt föl? Wallenstein mysticismusát nem
magyarázzák-e ki egyénisége, tanúlmányai és kora? Így Széchenyi
kedélyének e rejtélyes pontja is alig lehet egyéb, mint az önvád és
vezeklés, képzelt vagy valódi politikai tévedéseiért, Magyarország
bukása miatt. Minden esetre e magyarázatot lélektani okok támogatják, s
kivált Széchenyi vallásossága. Öngyilkosságra való hajlama és habozása
is önvádló életuntsága- és vallásosságából folyhatott, de egyszersmind
kapcsolatban volt 1848-iki őrűltségével, midőn szintén meg akarta magát
gyilkolni s nem egyszer. Gyógyúltával enyhűl az önvád, de ama
fogadalomban még mindig élni látszik; háttérbe vonúl az öngyilkosság
gondolata, de soha sem enyészik el. A közügyek iránti érdekeltség,
hazafi munkásság és remény újra föléledtek a beteg kedélyében, de a
válság megújúlt, bár az eseményekhez képest más árnyalattal; mert
Széchenyit 1860-ban valószínűen az ölte meg, a mi 1848-ban őrűltté
tette. Kecskeméthy könyvének legnagyobb hibája épen az, hogy
Széchenyinek mind őrűltségét, mind öngyilkosságát igen egyoldalúan, sőt
mondhatni fölűletesen magyarázza.
A könyv legterjedelmesb és legérdekesb része Széchenyi utolsó éveinek és
halálának rajza. Kecskeméthyn meglátszik a közvetlenség; élénk érzéke
van a jellemző iránt s némely jelentéktelennek látszó apróságot jól
vegyít a nagy dolgok közé. A töredékesség, aránytalanság s a sietős
dolgozás jelei nem váratnak az olvasóval művészibb compositiót, de
néhány szépen írt részletet bajos volna elvitatni a műtől. Kár, hogy
Kecskeméthy egy pár ízléstelen kifejezést használ, példáúl: «Széchenyi
büszke volt fiára, e _sikerűlt ifjúra_»; s valódi virtuozitást tüntet ki
az igekötők magyartalan elhelyezésében, például: «a szivarvéget _átdöfni
szokta_» e helyett: át szokta döfni; «az ágyra _lekötözni kelle_» e
helyett: az ágyra le kellett kötözni; «e lekötelező modorban írt
levélben azon óhajtást is _fejezi ki_» e helyett: _kifejezi_. Azonban
legtöbbet árt a könyv æsthetikai hatásának részint az, hogy Kecskeméthy
okiratait, minők Széchenyi levelei, az orvosok és szolgák vallomásai,
nem dolgozza föl, se a függelékbe nem teszi, hanem egész terjedelmökben
a szövegbe nyomatja; részint pedig az, hogy saját egyéniségét némely
helytt igen is bele vegyíti. Jól tudjuk, hogy az emlékirattal némikép
rokon munkát nem lehet egyéniségünk belevegyítése nélkül írni, de
mindennek megvan a maga módja és határa. Kecskeméthy mindjárt elől
elmondja, hogy az 1848-ki nagy katastropha koraérett politikai
józanságát rideg practicismussá fagyasztá, hogyan lett a bécsi cs. k.
központi könyvvizsgáló bizottság elnöki helyettese, hogyan fojtotta el
hazafi fájdalmát epicuri és kosmopolita életmódba. Nem rójuk meg ez
őszinteséget, de kérdjük: nem groteszk ellentét-e, hogy Széchenyit, kit
az 1848-ki nagy katastropha önkínzóvá és őrűltté tőn, az rajzolja
nekünk, kit ugyanazon csapás épicureussá és kosmopolitává alakított? Nem
zavarja-e az olvasó hangulatát, nem árt-e a könyv æsthetikai hatásának?
Kecskeméthy Széchenyivel való viszonya miatt hivatalbeli visszaélés
gyanújába esik, bár a gyanú alaptalan volt, hivatalát elveszti, s néhány
óráig vizsgálati fogságot kell kiállania. Mindezt Kecskeméthy
meglehetősen körűlményesen és hosszan írja le. Vajon volt-e reá szükség?
Azt, a mi Széchenyire tartozott, e perből egy féllapon is el lehetett
volna mondani. Helyes volt-e, hogy Kecskeméthy Széchenyi tragikai halála
elbeszélésével fölindított kedélyünket saját szenvedésével
foglalkoztassa, melyet másutt talán érdekkel olvasnánk, de itt a
Széchenyié után, minden jóakarat mellett, legalább is unalmasnak kell
találnunk? De elég; szakítsuk félbe megrovásunkat, különben mi is
Kecskeméthy hibáját követnők el. Térjünk vissza Széchenyihez.