magyar eposzt álmodta. A nyugalmas epikai hang, mely kerüli a lyrai
hevületet és eldob minden szónoki ékítményt, az egyszerű, de erős
cselekvény, az éles és eleven jellemrajz, a naiv eposzokra
emlékeztetnek, de a fordulatok erősbűlő drámaisága s a szenvedélyek
fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészt tanusítják. A
költő mindenütt a monda nyomain halad, keveset vesz a történetből, de
bele olvaszt a magyar hagyományból, népéletből, jellemből mindent, a mi
csak beolvasztható. A Duna és Tisza partján ott emelkednek Buda-szállás,
Etellak és a pusztákon lovas tábor száguld, a huszárok ősei. Kürt veri
föl a Mátra csendjét, medvék és bölények riadoznak a nyílvesszők és
kopják ütésein. Etele lakomáján a magyar lakomák hangja éled föl, nagy
kedvű zajával, víg tréfáival. A dús legelőkön csordák bolyonganak s a
pásztorgyerek kedves ünőjének lába vérzeni kezd, a földből kiálló
vashegy sértette meg és íme a kardhegy, az Isten kardja nőni kezd, láng
csap ki belőle, mint a hogy’ azt népmeséinkben hallottuk. A kardot Isten
Etelének szánta, a világbirodalom jelképe az, de Etele először is
testvére vérével szennyezi be s a kiontott vér átokként száll vissza
fiaira, az egész hún nemzetre, s romlásba sülyeszti őket. A nemzet
megmozdúl, mint a tenger forradalmas árja s az épülő Buda falai alatt
testvérháború dúl, hogy a századok folyamán még többször ismétlődjék.
Buda, Etele és környezetök mind a magyar typusok, valamint a két
királyné is. A háttérben Detre leselkedik, a legyőzött népek
képviselője, tettetve, cselt szőve, várva a győzők romlását, mely a
legyőzöttek egyetlen reménye. Az emberi és nemzeti vonásokat az egész
eposzban összeolvasztva veszszük, de Etelében az arányok mindenütt
emelvék. Etele a magyar nyílt, egyszerű hősiesség és büszke
szenvedélyesség vegyülete, s e vonásokat még inkább kiemeli az ellentét:
a vénülő Budának bölcselkedő tétlensége, gyanakvó hiúsága, s hánykodó
ingatagsága. A hatalom megosztásának veszélyes intézményét mindkét
félnek csak nagy mérséklete tarthatná fönn és mindkét fél taszítja
egymást az örvény felé. Mesterien van festve az összeütközés fejleménye,
a mint az mindinkább erősbül. A családi körülmények, Detre bizalmas
suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög
követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen
ingereljék a két hőst s ha egyik erőt vesz magán, a másikat épen akkor
ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte
férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása és tettvágya senyved a
türelem fékén. Etele erőt vesz magán, ellene áll Ármány
incselkedéseinek, s mintegy jutalmúl az Isten kardja birtokába jut, de a
szerencse épen úgy megittasítja, mint dühe a méltatlanságok miatt,
melyeket Budától és nejétől kell szenvednie. A körülmények és
szenvedélye egyaránt ragadják a testvérgyilkosságra, melylyel a végzetet
nemzete jövője ellen hívja ki. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédia lett
volna, s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyben a
végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete
fölemelésére van híva, föl is emeli, de csak pillanatra, bűne fiaiban
ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt
az egész nemzet, vezére bűne miatt, a kit vakon követett, s a végzet
kiengesztelésére csak távol reménye marad. Íme a tragédia az eposzba
oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé
vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges
képben.
Mily nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Lesz-e
még valaha magyar költő, a ki e mondákba életet képes önteni annyi
alakító erővel, a hagyomány oly igaz cultusával s a magyar szellem és
nyelv annyi gazdagságával, mint ő? Csak az vigasztalhat bennünket, hogy
legalább másik főművét, a Toldi-trilogiát, egészen befejezve hagyta
reánk. E mű ugyan nem epopoeia, de több mint költői beszély vagy verses
regény, a hogy maga a költő is nevezi. De nevezzük bárminek,
költészetünknek örök dísze. Az első rész hősi-idylli képek sorozata,
főmotivumai a testvéri versengés, anyai és fiúi szeretet, cselédhűség, a
duzzadó ifjú erő nyugtalansága, mely lerázza a viszonyok jármát, fölfelé
tör s a diadal első mámorát élvezi. Az ifjúság derűje, napfénye ömlik el
rajta, mely áttöri a felhőket s távol vidékek csábító körrajzára
világít. A második rész a férfi küzdelme, hősiessége, tévedése,
vezeklése a szerelem convulsiói, az élet bonyodalmai s a társadalmi
viszonyok összeütközései között. Verőfény és vihar az égen, a mezők
virágai hervadóban s a közelgő ősz lehellete a fák zöldjén. A harmadik
rész az aggastyán tespedése, unalmas nyugalma, évődő elégületlensége,
testi és lelki erejének utolsó föllobbanása a sír szélén. Az őszi ködön
nehezen tör át egy-egy napsugár, a harmat dérré vált és süvöltő szél
szórja szét a fák elsárgult leveleit. Mind a három rész hű és eleven
korrajz, melyben a monda és történelem csodásan játszanak egymásba. Az
egész magyar középkor megelevenedik előttünk. Ott a király hűbéres
táborával, küzdve a német birodalom igényei ellen, hadakozva
Olaszországban, mint bosszúálló és hódító, tanácsot űlve a világi és
egyházi főurakkal, mulatva a harczjátékon lovagjai között, leszállva a
nép közé, hogy meghallgassa és orvosolja a szegény ember panaszát. Ott a
hatalmas egyház, a kegyelem malasztjával és az átok villámával,
kolostorai vezeklő csendjével, búcsújárói fanatismusával és
kicsapongásaival. Ott a lovagok és hegedősök kalandjai, párbajai,
várostromai, lakomái, a megtört szívű nők bánatja, a kik a kolostorban
keresnek menedéket, a nyugtalan lelkű leányok erélye, a kiket sorsuk
férfiruhában a nagy világba, a harczok közé ragad. Ott Toldi, a
középkori magyar lovag typusa erős karjával és szívével, a ki védi
királyát s kegyét elvesztve, száműzve bolyong három országban; a ki
kolostorban vezekli bűneit, mint alacsony szolga, de az egyház átka
onnan is kizaklatja; a ki erős szíve egész szenvedélyességével szeret,
de egy pillanatnyi tévedése a gyászos bonyodalmak egész tömkelegébe
sodorja, dühöng és vigalomba akarná fojtani fájdalmát, harczol és
imádkozik, küzd a világgal és önmagával, az üldözés és önvád kínjai közt
fetreng, mindamellett lelke ép marad s a szenvedések megnemesítik. Az
egész műben semmi sincs a romantikusok érzelgéséből, a kik a jelen bajai
közt a középkor igen kétes boldogságát óhajtják vissza, sem azon
egyoldalú philosophiai fölfogásból, a mely egészen a jelen szempontjából
ítéli meg a középkort. Arany költői képzelme erős történeti érzékkel
párosúl, teljesen ura tárgyának és sehol sem esik egyoldalúságba. Idyll
és harcz, a szenvedély vihara és a szenvedély sóhaja, az élet derűs és
borús oldala, kellem és fönség, pathos és humor váltakoznak mindenütt. S
az alakok mily gazdagsága tárul föl előttünk: Rozgonyi, a gazdag és
vendégszerető falusi nemes, leánya, a mély érzésű és erős lelkű Piroska,
Toldiné, a szerető szívű és szigorú erkölcsű anya, Toldi György, a
szívtelen testvér és léha udvaroncz, a félkegyelmű Tar Lőrincz, a hosszú
türelmű és meleg kedélyű Zách, a vidor játszi és mégis erélyes Anikó, a
kegyetlen és érzéki Jodovna, az öreg és ifjú Bencze, az apa és fiú mint
egymás másolatai, de mégis más kiadásban. Lajos királyban mily jellemzőn
van egyesítve az olasz és magyar természet, amaz mint eredet, emez mint
megszokás. Anyja, a vakbuzgó és kevély Erzsébet királyné, az élénk és
nyughatatlan és titkos szerelemben égő boszniai bánleány, Örzse, a
kaczér és heves Mária, az olasz herczegek, a magyar egyházi és világi
főurak, olasz és cseh bajnokok mily sikerűlt alakok mindnyájan. Mily
élesen rajzolt és élénken színezett képekre találunk a trilogia mindenik
részében, legyen az nemesi udvarház vagy királyi palota, harczjáték vagy
szerelmi jelenet, a természet csendes bája vagy a szív szenvedélyes
küzdelme, a duzzadó kedv kitörése vagy a haldoklás végsóhaja. A
mondaszerűen szertelen prágai kaland mily természetessé válik a művész
kezei alatt, a száraz heraldika mily költői lendületet vesz, sőt még az
olasz hadjárat, az egész trilogia e kevésbbé erős része is, mily
változatos és leleményes.
Arany a második részben ritka tapintattal oldott meg egy erős tragikai
összeütközést, a nélkül, hogy a megoldás szokott módjához folyamodott
volna. Toldi rossz kedvében, mert házasítani akarják egy oly leánynyal,
a kit nem is ismer, Tar Lőrincz ruhájában és czímerével vív a
harczjátékon, kivívja számára a leányt, és meglátva, megszereti, de már
késő minden. Megsérti a lovagi törvényt, boldogtalanná teszi, a kit
szeret, egyik ballépése a másikat vonja maga után s a kétségbeesés
szélén áll. S a kifejlés még sem halál vagy Toldi teljes erkölcsi
megsemmisülése. Piroska férje halála után a kolostorba menekülve hervad
el, Toldi szenvedve, vezekelve, küzdve balsorsával, hős tettekben
keresve vígaszt, megtisztul, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomra
vergődik, de boldogság nélkül. Piroska hervadása, és Toldi megtisztúlása
és sírig tartó csendes bánata, oly igazzá és engesztelővé teszik a
kifejlést. Ez is tragikum, csak hogy nem zajos drámai, épen illik az
elbeszélés elegiai hangulatához s mintegy természetes átmenet a hanyatló
Toldi végnapjaihoz. De van még e trilogiának egy oly bája, melylyel
ritka mű vetekedhetik. A költő egy egész élet igaz, állandó, mély
benyomásait fejezte ki benne. Mindenki szívéhez szól, legyen ifjú,
férfiú vagy öreg. Ki nem érezte ifjúságában azt a nyughatatlan érzést,
azt a szívzajlást, a mely a családi körből a nagy világba ragadja, hogy
felküzdje magát valamire? Kinek nem volt anyja, a ki aggódott érette s
kit nem töltött el örömmel az első siker pillanata? Az bizonyára a
trilogia első részében sok olyat fog találni, a mi felkölti gyermek- és
ifjúkori emlékeit. Ki az, a ki a férfikor küszöbén, rossz kedvében,
szeszélyből nem sodródott kisebb vagy nagyobb tévedésbe, a ki nem
okozott másnak nagy fájdalmat, habár akaratlan s még a boldogság karján
is vissza ne sajogna szívében egy-egy seb, habár mind enyhébben? Az
bizonyára a második részt nem olvashatja el megindulás nélkül. S ha
elöregedtünk, ha reményeink emlékekké váltak, vágyaink lángja hamvvá
porlott, ha elhaltak mellőlünk szeretteink, ha mintegy kikopunk az
életből, ha elfeled a világ vagy épen gúnynyal tekint reánk az újabb
nemzedék, nem az elvénült Toldihoz hasonlítunk-e s nem szól-e lelkünkhöz
a búskomoly és humoros hangulat, mely a trilogia harmadik részén
elömlik? E varázs az emberi szív állandó hangulatainak varázsa, a melyet
el nem avíthatnak az ízlés változásai.
Arany egész életén át írta e művet, egész lelkét lehelte belé. S valóban
kedvencz hősében sok van belőle. A nagyra törő s önmagát emésztő lélek,
a meleg és mélyen érző szív az övé, az anyját szerető gyermek, az ereje
öntudatára ébredt ifjú, az élettel s fájdalmaival, de folyvást nemzete
dicsőségeért küzdő férfiú, a búskomoly és tétlenségbe sülyedt agg,
szintén ő. Még külső körülményeikben is van hasonlatosság. Toldi
Biharmegye Nagyfalujából jő Budára s egyszerre hőssé vívja föl magát,
Arany szintén a szomszéd Szalontából szakadt Pestre s első műveivel is
koszorút nyer. Toldi egy hősi pályát fut meg újabb meg újabb diadallal,
Arany költői pályáját hasonló diadalokkal jelöli. Egy darabig keveset
hall róluk a világ s íme a vénülő hős ismét föllép, hogy megmentse a
veszélyben forgó országczímert, a vénülő költő is hallgat, de szintén
megszólal még egyszer, hogy megmentse a magyar költészet becsületét. Ez
mindkettőnek utolsó föllobbanása, csakhamar mindkettő meghal s mindkettő
koporsóját az őszi napfény méla alkonya s a nép ezreinek hódoló gyásza
kíséri a sírhoz, melyet a természet, «bánatja jelével, behinte lehulló,
sárga falevéllel». De Toldi egy hanyatló korszak, a középkor hőse volt,
Arany egy új, egy fejlődő korszak költője, a kiben mintegy tetőzik
költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és
művészeti irány teljes összeolvadása. A szobor, a melyet a nemzet emel
emlékének, nem lehet oly örök, mint művei, melyekben nemzete szellemét
fejezte ki. E szellem nevében övezzék koszorúink sírját s áldják ajkaink
emlékét.
KÖLCSEY FERENCZ.
SZÜL. 1790 AUG. 8-ÁN, MEGH. 1838 AUG. 27-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT KÖLCSEY SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN 1890 AUG. 8-ÁN
A SZATHMÁR-NÉMETIBEN TARTOTT EMLÉKÜNNEPÉLYEN.
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság képviseletében
jelentem meg itt társammal, emlékünnepén azon férfiúnak, a ki az
Akadémiának már alakulásakor tagjai közé tartozott, a
Kisfaludy-társaságnak első halottja volt s irodalmunknak dicső
halhatatlana. Fogadja Szathmármegye és Szathmár-Németi közönsége e
testületek s az egész irodalom hálás köszönetét, hogy ily kegyeletesen
ünnepli Kölcsey születésének százados évfordulóját s bennünket is
részesített az ünnep lélekemelő örömeiben, mert
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal:
Van élni abban hit, jog és erő.
De vajon átadhatjuk-e magunkat egészen az öröm érzésének? Az emlékbe
mindig vegyül némi bánat, mint a reménybe némi aggodalom. A mi ünnepünk
fényére is a multak vetik árnyaikat; oh mert azon korban, melyben
Kölcsey élt és küzdött, a magyar nemzetnek alig volt hite önmagában s
még kevesebb ereje megvédeni jogait. Szomorú korszak volt az, mind
nemzetiségünkre, mind irodalmunkra, mind alkotmányunkra nézve. Hányszor
jajdult fel Kölcsey nyelvünk ügyében, hányszor esett kétségbe irodalmunk
jövőjén, hányszor siratta elfajult nemzetét, a mely immár csak névben
él.
Valóban e század első évtizedeiben társadalmi és politikai életünkben
nem volt egyetlen érzés, eszme, törekvés és mozgalom, mely a nemzeti
fejlődés csiráját rejtette volna magában. Csak néhány író volt a leendő
Magyarország képviselője, a kik a Bessenyei-verte ösvényen Kazinczy
vezérlete alatt lankadatlanúl törtek előre. E férfiak czélja és hatása
több volt, mint a nyelv művelése, az ízlés és ismeretek terjesztése. Az
irodalomban és irodalom által öntudatra ébreszteni és fejleszteni a
nemzetiség eszméjét, a nyelv és ízlés reformjával elvetni a társadalmi
és politikai reformok magvait, föleleveníteni az elhanyatlott magyar
állam emlékét s megújulásában hinni és remélni: volt a mindennél nagyobb
czél, a melyre törekedtek és nem siker nélkül. A nemzetiség eszméje
csakhamar fejlődni kezd; a nyelvi és irodalmi reformokat nyomban
felváltják a társadalmiak és politikaiak; s a megújuló magyar állam
nevében heves küzdelem foly a tanácskozótermekben és végre a csatatéren.
Az irodalmi és politikai eszmék és törekvések e szoros kapcsolatát
számos tény jelöli, de semmi sem világosabban, mint Kölcsey pályája.
Kazinczy, az irodalmi reformer, üdvözli Széchenyit, a politikai
reformert, érzi pályájok kapcsolatát, de mindvégig csak író és
nyelvművész marad; Kisfaludy Sándort egészen áthatja elfajulásunk
fájdalma, de nem vegyül a politikai élet mozgalmaiba; Berzsenyi
megénekli Nagy Pált, a nemzetiség tüzes bajnokát, de hallgatag
Somogymegye gyűléstermében; Szemere Pál gúnyolja az ósdi írókat, de nem
lép föl Pestmegyében a politikai új eszmék bajnokául. Kölcsey e
tekintetben nem követte társait; abban az időpontban, midőn az irodalmi
és politikai mozgalmak mintegy összefolytak, ő is kezdé fölemelni szavát
Szathmármegye tanácskozótermében s mint a megye egyik képviselője,
megjelent az országgyűlésen is. A költő, a ki ódákat írt a szabadsághoz
és igazsághoz, a ki oly hű tolmácsolója volt a hazafi fájdalomnak, az
ország termében is a szabadság és igazság eszméiért küzd s a haza jogait
védi; az irodalmi reform bajnoka a politikai reform bajnoka is
egyszersmind; a bátor kritikus, a kit az irodalomban se a tekintély
súlya, se a tömeg zaja nem tudott megfélemlíteni, képviselője a
politikai jellemszilárdságnak is; s az író, a ki már azelőtt egy
évtizeddel prózánknak szónoki lendületet adott, megalapítja itt a magyar
újabb politikai szónoklat iskoláját. Kölcsey pályájának e kettős jelleme
egészen kifejezi kora két nagy mozgalmát, a mint egymást teremtve
egymásba folynak; az ő alakja egy érczszobor nemzeti újabb fejlődésünk
kezdetén, mely az író és hazafi kettős küzdelmeit és dicsőségét hirdeti.
Kölcseyben már mint gyermekben fölébredt az írói hajlam s költő volt,
mielőtt verseket írt volna. Kora árvasága, himlőjárványban balszemének
elvesztése megszerettették vele a magányt, mely elmélkedéshez és
álmodozáshoz szoktatta. A tizenhét éves tanuló Kazinczyval kezd
levelezni s midőn végezve iskoláit, Pestre megy juratusnak,
megbarátkozik ott Kazinczy triasával, nem annyira jogi, mint irodalmi
tanulmányoknak él s ezt folytatja falusi otthonában is, hová egy év
mulva visszatér. Semmi sem vonzotta, a mi az akkori nemes ifjak
kedvtelése vagy becsvágya volt, de mély hatást tett reá Kazinczy és
társainak törekvése. Leginkább az irodalomban és írótársaiban lelte
örömét. «Ifjuságunk romlott seregében nem találhattam barátokat
egyebütt, mint literátoraink közt» – írja 1813-ban Döbrenteinek, s bár
nem sok reménye van irodalmunk jövőjében, legelszántabb társai közt s
egy másik levelében így kiált föl: «Nem vigasztalhatjuk-e, nem
hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollón a trójai hősöknek
mondott: nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sors ellenére
győzedelmet vegyetek!» E jelmondat híven kisérte végig egész irodalmi és
politikai pályáján. Kazinczy volt első mestere és Szemere Pál legjobb
barátja. Nyelvújító s a német-görög classicismus híve volt, mint ezek,
de mégis sokban különbözött tőlök. Homér és Goethe voltak legkedvesebb
költői, de az ő derült egök nem volt az ő ege. Borongó érzések, egy
önmagába sülyedt lélek küzdelme, jókor támadt s hamar eltűnt remények,
lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok voltak költészetének forrásai. A
szerelem nem ragadta el a szenvedélyig, de mint ábránd és csalódás
folyvást meg-megzendült dalaiban. Magánya sokáig elzárta az élet
küzdelmes benyomásaitól, de az eszmék és eszmények annál tisztultabban
és nemesebben érlelődtek elmélkedő lelkében és érzékeny szivében.
Kortársai közt felülmulta őt Berzsenyi erő, Csokonai eredetiség,
Kisfaludy Sándor hév, Kazinczy csin és kellem tekintetében, de a
szemlélődés és érzés mélységére nézve senki sem versenyezhetett vele.
Költeményei között különösen kiválnak hazafias ódái. A hazafiság érzése
szenvedély volt benne s egészen betöltötte lelkét ifjuságától fogva
véglehelletéig. A görög régiségből és elhanyatlott hazája sorsából
merítette lelkesülését. Plutarchos hősei lebegték körül, s hazája sebei
vérzettek kebelén. Hazafi fájdalmában volt valami szentség, a tragikum
szentsége s dala a görög tragédiák chorusaként hangzott, mely remél,
aggódik, féli a boszuló istenséget, eseng, feljajdúl és megsiratja a
sorssal küzdő s önbűne miatt elhanyatló hőst. A _Rákos nymphájához_ írt
ódájában mily magasan szárnyal a honszeretet; fenségesen, de búsan tűnik
föl a költő előtt hazája képe, mint Róma Cæsar álmain, bánatját remény
enyhíti, de omladékain reszketve fogna szétomolni. A _Fejedelmünk hajh!_
kezdetűben Várna, Mohács térein s a pontusparti bujdosók sírjánál borong
képzelete s a gyász közepett a jövendő szép álmai ringatják.
_Hymnusz_ában a vallásos ihlet olvad össze a honszeretettel: áldást kér
nemzetére, mely megbünhődte multját, az ősi dicsőség és gyász emlékei,
Isten boszuló haragja és kiengesztelődése, a töredelmes bánat és remény
esengése váltakoznak e fenséges énekben, mely méltán szállt a nép
ajkaira s a Vörösmarty _Szózat_ával együtt zendül meg nemzeti
ünnepélyeink alkalmakor. _Zrinyi két éneke_ a legkétségbeesettebb hang
az egész magyar lyrában, kifejezi a kor legnemesebb sziveinek egész
búskomolyságát s egyszersmind megnemesíti felindulásait. Kölcseynek e
szent fájdalma nemcsak költeményein ömlik el, hanem prózai művein,
levelein, naplóján és beszédein is. Lelkéhez van nőve s mintegy
geniusza. A magyar lyra, mely mindig gazdag volt hazafi-érzésben,
Kölcsey után új hangon új vágyakat, új törekvéseket zengett. Vörösmarty
kiemelte lyránkat búskomolyságából, erélyt és tettvágyat öntött bele,
Petőfi a hazafiság szilaj dithyrambjait harsogtatta s a csatatéren
lelkesítette nemzetét, Arany és Tompa a legyőzött és megigázott
Magyarország keservét fejezték ki, de Kölcsey szent fájdalma maig sem
vesztette el varázsát. Visszhangra talál az most is a szivekben, jobb
időkben, mint egy korszak emléke, mely nemzeti újabb fejlődésünket
indította meg s borús napjainkban, mint öröklött bánat és vigasz.
Azonban a Kölcsey költészetének megvan a maga irodalomtörténeti
fontossága is. Míg Berzsenyi a classikai óda, Kazinczy a classikai
epistola kitünő képviselőivé emelkedtek, ő addig mindinkább kezdett
kibontakozni a classicismus kötelékeiből. A német költészetből átültette
hozzánk a balladát, a melyet nem ismert a classicismus. A forma idegen
volt, de a tartalom nemzeti s Kölcsey kezdeménye után indultak Kisfaludy
Károly, Vörösmarty és Garay, míg végre Arany népköltészetünk alapján
belső és külső forma tekintetében is megállapította a magyar balladát.
Kölcsey a tiszta dalra is inkább törekedett társainál, sőt előtte a
specifikus magyar műdal lebegett. Szemeréhez írt egyik levelében említi,
hogy 1822 körül néha reggeltől másnap hajnalig szobájában járkált s a
dal hangja eltalálása végett egy-egy magyar népdalt utánzott, egyelőre
mindennapi, keresetlen, népies kifejezéseket használva, aztán úgy
nemesítette meg egyik sort a másik után, hogy műdallá emelje. Igy
születtek _Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája, Ültem csónakomban_
kezdetű s még némely más dalai, a melyek jeles dalok ugyan, s hatottak e
műfaj fejlődésére, de a specifikus magyar műdalt csak azután két
évtizeddel Petőfi geniusa teremtette meg szintén népdalaink alapján.
Emellett még két olyan oldala van Kölcsey költészetének, mely akkor
egészen új volt: a humor és satira. Mindkét műfajban sokkal kevesebbet
írt, mintsem a magyar humor és satira képviselőjévé emelkedjék, de a
_Vanitatum vanitas_ maig felül nem mult humoros mű költészetünkben s a
_Felelet a Mondolatra_ páratlanul áll irodalmi satiráink között. A
_Vanitatum vanitas_t philosophiai ódának tekintették megjelenésekor s
erkölcstelennek itélték, mert lenézi az emberi magasabb törekvéseket s
hiábavalónak tartja az életet. De e költemény sem philosophia, sem
erkölcsi tanítás, hanem egy szenvedő és szenvedései fölébe emelkedő
lélek keserű humora, mely, az eszményhez mérve, mindent törpének talál,
szeszélyesen játszik az emberi dolgokkal, a fenségesben is meglátja az
emberi hiuságot és gőgöt, s könnyét nevetésbe fojtva, megnyugszik a
világ sorsán. Az ily humor csak eszményi lelkek sajátja s túlérzékeny,
föláldozó sziveké. A _Felelet a Mondolatra_ már nem humor, hanem éles
satira. Nem a Kazinczy sértését megboszuló mű ez, hanem az ízlés- és
nyelvújítás védelme szemben az ósdiakkal, új Magyarország küzdelme régi
Magyarországgal. Kölcsey annyi szellemmel oly jellemzetesen gúnyolta ki
az ósdiak költői és prózai stíljét, hogy igen természetes volt az a
féktelen düh, a melylyel a huszonöt éves ifjú satiráját fogadta az
ellenfél.