_Tudományos Gyűjtemény_ben, hogy még gyűlöltebbé váljék. Mi sem volt
különösebb, mint a hallgatag, magába vonult, szelid és érzelmes ifjú a
kritika küzdő homokján, s mégis az egész országban senkit sem illetett
meg méltóbban e szerep, mint őt. Behatóan tanulmányozta a classikai és
modern irodalmakat, erősb itéletű és tisztább, hajthatatlanabb jellemű
bárkinél. Szigora és hajthatatlansága még Kazinczyt is megdöbbentette.
Kölcsey úgy hitte, hogy nem a kicsiny, hanem a nagy írókat kell birálni.
Egy könyv, mely ezreket lelkesít és gyönyörködtet, nem maradhat
ellenőrzés, vizsgálat nélkül: vajon az eszmék mind igazak-e s a
gyönyörnek, melyet belőle merítünk, nincs-e zavaros forrása is? A valódi
kritika az irodalom philosophiája és lelkiismerete egyszersmind. Nem
egyéb, mint pillantást vetni az író lelkébe, kitalálni jellemét, követni
őt azon kifejlésekben, melyek jelleméből, körülményeiből és
tanulmányaiból természetesen erednek, viszonyba hozni a művet
szerzőjével: majd a szépnek, jónak és valónak elveihez fölemelkedni,
mértéket venni a tökély legfenső lépcsőjéről s azt a műre alkalmazva
határozni meg a távolságot és közelséget, a mely a mű és mérték között
találkozik s így kimutatni ugyan a botlást, de ugyanakkor példányul
állítni fel, a mit a géniusz lelke hatalmában teremtett. E szempontokból
kiindulva birálta meg Kölcsey a nemzet két nagy költőjét: Csokonait és
Berzsenyit a visszatetszés zaja közt. Azóta hetven év tölt el s e
birálatokból nem egy eszmét, jellemvonást vett át irodalomtörténetünk, a
mi azt mutatja, hogy a szigorú biráló nem sokban tévedett. Annyi
kétségtelen, hogy Kölcsey sokkal igazságosabban birálta meg Csokonait,
mint hasonló körülmények között Schiller Bürgert. A mi Berzsenyit
illeti, elismerte rendkívüli lyrai erejét s ha a versidomokra nézve
köztük kifejlett vitában mindenik félnek csak félig volt igaza, annak
okait abban találhatni, hogy saját nemzeti versidomunk törvényeit még
akkor senki sem vizsgálta. Egyes tévedések semmit sem bizonyítanak a
kritika ellen; az igazság keresése ér annyit, mint maga az igazság,
melyet néha épen a tévedések derítenek ki.
Kölcseyt bírálatai oly népszerűtlenné tették, hogy a szerkesztők többé
nem mertek tőle kiadni birálatot. Kénytelen volt visszavonulni, de
folytatta tanulmányait s midőn Szemere Pál 1826-ban megindította _Élet
és literaturá_ját, újra föllépett mint kritikus. Hirdette, hogy a
kritika nem az egyéni izlés szeszélye vagy önkényesen felállított
szabályok alkalmazása, hanem az emberi lélek természetéből folyó
általános törvényeké, a melyek az idő változásai között is lényegökben
ugyanazok maradnak. Hirdette, hogy tanulmány nélkül a lángész is gyakran
megbotlik, mert nagyság és dagály, erő és zabolátlanság, naivság és
gyermekeskedés s több ilyenek, nagyon közel állanak egymáshoz. Hirdette,
hogy valameddig magunkat tömjénezzük s parányi tehetségeinket nagyító
üvegen szemlélvén, hibáinkra szemeinket bezárjuk; valameddig a biráló
kritikust kifogás nélkül garázdának, műveinket jobbítás alá nem
eshetőknek, irói dicsőségünket csorbíthatatlannak hiszszük: mindaddig
gyermekek maradunk a mély tudományok pályáján s a szépművészség mezején
egyaránt erő és izlés nélkül fogunk bolyongni. Így védve a kritika
jogait s az æsthetikai elmélet fontosságát, kisebb birálatok mellett
néhány nagyobb tanulmányt írt, melyekkel úgy szólva æsthetikai
irodalmunkat kezdeményezte. Különösen kiválnak a _Komikum_ és _Körner
Zrinyijéről_ írt tanulmányai, melyekkel dramaturgiánk alapját vetette
meg s a _Nemzeti hagyományok_ czímű, melyben már feltűnnek költészetünk
nemzetibb fejlődésének körvonalai. E tanulmány koronája Kölcsey
æsthetikai dolgozatainak s költészetünk jövőjének tör ösvényt. Ő a
német-görög classicismusnak volt híve s általában a német költészet
aranykorának hatása alatt állott, mint Kazinczy s a legtöbb magyar
költő. De mennél inkább fejlődött, mennél mélyebben tanulmányozta
eredetiben a görög költészetet, annál inkább meggyőződött, hogy nem
magát a görög költészetet kell utánoznunk, hanem azt a módot, a melylyel
a görögök költészetöket nemzetivé fejlesztették. Sokat tanulhatunk a
görög és német költészetből, de ez a főtanulmány. Azért vissza kell
térnünk a nemzeti hagyományokhoz. «A hol ősi hagyomány épen nincsen,
vagy keskeny határokban áll – úgy mond – ott nemzeti poesis sem
származhatik; az ott születendő énekes vagy saját, tisztulást és
folyamot nem található, lángjában sülyed el, vagy külföldi poesis
világánál fog fáklyát gyujtani; s hangjai örökké idegenek lesznek
hazájában. Mert a nemzeti poesis a nemzeti történet körében kezdi
pályáját s a lyrának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó
zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb
múzsájától kölcsönöz sajátságot és személyes érzeményeit a nemzeti
hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbusán keresztül
sugároztatja.» S egyszersmind nem haboz kimondani, hogy a nemzeti
költészet eredeti szikráit a népdalokban kell keresni. Vajon nem
Kisfaludy Károly és Vörösmarty, majd Petőfi és Arany pályáját jelölik-e
ez eszmék? S vajon két évtized mulva nem kezdett-e egészen nemzetivé
válni költészetünk?
Kölcsey birálatai és æsthetikai tanulmányai nemcsak a gazdag ismeret és
a philosophiai szellem erejével hatottak, hanem a forma szépségével is.
A tudományt ízléssel párosította, az eszmét szépérzéssel; a görög
prózairók tanulmányából merítette az egyszerűséget, rövidséget,
világosságot s hozzáadta lelkéből a mély érzést: a pathos és gúny, a
borongás és fölemelkedés elemeit. Szónok volt, mielőtt a megyei,
akadémiai s országgyűlési szószékre lépett volna. Az a néhány mű, a
melyeket a huszas években irt, mint _Mohács, Caelesta, Vilma,
Parainesis_ már teljes fényben mutatják szónoki erejét. Nem a közönség
előtt elmondott beszédek ezek, hanem magánbeszédek, zajtalan magányban
irva. A megtelt kebelnek ki kell ömölnie, hogy megünnepelje Mohács
gyásznapját, melyet már elfeledett nemzete; hogy megsirassa barátnőit s
vigaszt keressen az emlékezetben; hogy tanácsokat adjon testvére
árvájának, a kit ő neveltet, s a ki csak akkor fogja olvasni és
megérteni iratát, midőn őt már a sír fedi. E mellett ir egy pár oly
beszédet is, melyeknek tárgya a megyei közgyűléseket s a törvényszéki
termeket foglalkoztatja, mint a _Játékszin, Védelem P. J. számára,
Gyermekgyilkos_ czíműek. Mily vonzó és elragadó vegyülete tárul fel
előttünk mind e művekben a szívnek és észnek, a tárgy szerint mily
változatossága a hangulatoknak, a kellemtől a fenségig, az ellágyulástól
a gúnyig, az esengéstől a harag nemes felindulásáig. S mily erő a
nyelvben és hangzatosság a mondatokban! Semmi pipere, czafrang, semmi
tulterheltség vagy fitogtatása az ismereteknek vagy negédlése nem érzett
szenvedélynek, de áthatottság a humanismus és hazafiság, a jog és reform
eszméitől és érzéseitől. Ha igaza van Cicerónak, hogy csak a jó ember
lehet jó szónok, még igazabban állítja Longinus, hogy a szónoki fenség a
nagy lélek visszhangja. Kölcseyben a költőt és kritikust fölülmulja a
szónok.
Nagy tehetségének itt nyilatkozik legnagyobb ereje. Ő adja meg a
megújuló magyar prózának a szónoki lendületet, mely eddig abban
hiányzott. A classicismus sehol sem hatott irodalmunkra termékenyítőbben
és nemzetibb alapon, mint Kölcsey Ferencz szónoki műveiben.
Ritka tünemény, hogy valaki magányban s ne a közpályán fejlődjék
szónokká. Kölcseynél ez volt az eset. Maga irja Szemeréhez intézett
egyik levelében, hogy egész 1829-ig csak egyszer jelent meg
Szathmármegye közgyűlésén s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán.
Magánykedvelő volt, szótalan, kerülte a társaság zaját s csak
meghittjeinek nyilt meg. Ez volt egyik oka visszavonultságának, de a
másik ok az volt, hogy az ő ifjuságában nem lüktetett megyegyűléseinkben
a politikai élet elevensége. Csak midőn az uj szellem ébresztő fuvalma
lengedezett s a rendszeres reformmunkálatok kerültek szőnyegre, jelent
meg a forumon s kezdett mint al-, majd főjegyző, de leginkább mint kész
szónok jelentékenyen befolyni a közügyekre. Szathmármegye tolla és ajka
volt s nem csoda, hogy egy pár év mulva az 1832. év végén megnyilt
országgyűlésre képviselőnek választatott. A megyei szónok országossá
emelkedett, s a mint az irodalomban prózánknak szónoki lendületet adott,
úgy lett itt megalapítója a magyar ujabb politikai szónoklatnak. E
század három első tizedeiben a magyar politikai szónoklat, kivált magyar
irodalmi szempontból, nem igen állott magas fokon. A főrendek nagy részt
latinul szónokoltak, a rendek nagy részt magyarúl, de nem a megújult
magyar irodalmi nyelven s még kevésbbé művészi törekvéssel. Iskolai
dagály vagy a száraz ügyvédieskedés stilje volt itt divatos s ha egy-egy
nagyobb tehetség beszédében a szellem szikrái villantak meg, a
szóáradatot nem szabályozta önmérséklet, vagy az irodalmi forma
tisztelete. Midőn Kölcsey az izeneteket szabatos magyar nyelven kezdte
fogalmazni, midőn hallatta szavát, s beszédeinek gazdag tartalmát még
inkább kiemelte a nyelv ereje, s az irodalmi forma szép arányossága, az
ifjabb nemzedék egész példányul vette őt. Valóban az ujabb szónokok:
Deák, Eötvös, Kossuth, Szemere Bertalan forma tekintetében mind az ő
iskolájából kerültek ki. A megujult magyar irodalom szelleme győzött a
törvényhozásban is, s ezt leginkább Kölcseynek köszönhetjük.
Kölcsey épen oly eszményi lelkesüléssel fogta fel politikai pályáját,
mint az íróit. Nem lehet megindulás nélkül olvasni ezt a néhány sort,
melyeket _Napló_jába jegyez, midőn 1832. deczemberében Pozsonyba
érkezik. «Ime ez a haza – úgymond, – mely gyermekségem álmaiba, mely
ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét; ez a
haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala
lelkemnek, s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem
megujulni… S te mit fogsz érette tenni, mit fogsz tenni most, midőn
álmok helyett való pálya nyilik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az
ideákat, mik húsz év óta boronganak kebeledben? Lesz-e bátorságod
szembeszállani minden akadálylyal, mik az új ismeretlen pályázó utját
ezer felől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet
karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt
mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félre-értést, kiért a
szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak s kinek szeszélyeit is kedvező
pillantások fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kisértések közt?
Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab
ellen küzdeni, ha minden elhagy; ha bűnnek mondatik, a mit angyalod
kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, ha minden szép és nagy
legyőzetve sülyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te
pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt,
adj segédet mind végiglen.»
Ez imádsághoz híven küzdött és hatott a pozsonyi országgyűlésen.
Tudományával növelte az ellenzék erejét, feddhetetlen jellemével súlyát
és szónoklatával fényt és meleget árasztott. Széchenyi és Deák, a kik
szintén megjelentek ez országgyűlésen, bizonyára felűlmúlták őt a
politikai eszmék gazdagsága, mélysége és parlamenti taktika
tekintetében, de ott, a hol nagy eszméket nagy érzelmekkel kellett
védeni és szivet, lelket megindítani, ott Kölcseyé volt az elsőség.
Egyaránt felszólalt ő a sérelmek és reformok ügyében, de mégis a nemzeti
egység eszméje volt az, a mi leginkább áthatotta a lelkét. Teljesen
diplomatiai polczra emelni nyelvünket s ez úton is erősíteni a nemzeti
egységet; visszacsatolni Erdélyt, vagy legalább a Részeket, mi
előbb-utóbb maga után vonja a teljes egyesülést; az örök váltsággal
megkezdeni a nép felszabadítását s előkészíteni az alkotmány oly
reformját, hogy a nemesség a néppel egy testté olvadjon: e törekvésekben
tetőzött Kölcsey politikai iránya. Mennyire kifejezik utóbbi törekvését
e következő szavai: «A kormány urbarium által urbariumot akar; nekünk
urbarium által nemzetet kell akarnunk: azaz feladatunk úgy intézni az
urbarium tárgyát, hogy a nép valahára tulajdoni és polgári jogokat
nyerjen s ez által a nemzeti alkotmány hétszázezer, puhaság és
szegénység ölében elaljasodott lélek helyett tíz millió fölemelkedhetőt
nyerjen». Az örök váltság Kölcsey szivéhez volt nőve, nevéhez kötve,
épen azért mélyen sebzette őt, midőn megyéje épen ez ügyben változtatta
meg nézetét s neki az eddigivel ellenkező utasítást küldött. Oda hagyta
Pozsonyt, lement megyéjébe, hogy küldőit az új utasítás visszavételére
birja. Nem sikerült s ő egy perczig sem habozott lemondásával. Már csak
búcsút venni ment vissza Pozsonyba. Az országgyűlés úgy meg volt hatva,
hogy felfüggesztette ülését, aznap nem tanácskozott.
Kölcsey ezentúl újra megyéjében élt s bár barátai segélyével ott
visszaállította a régi szellemet, mind sötétebb színben látta nemzete
jövőjét. Megkezdődtek a politikai üldözések s ő utolsó éveit üldözött
barátja, Wesselényi pörének védelmében töltötte. Utolsó költeménye,
melyet nem sokkal halála előtt írt, _Zrinyi második éneke_, a
kétségbeesett hazafiság sohaja. Mintha nem biznék már eléggé nemzete
erejében, nem hinné jövőjét, mintha a haza őrcsillagzatja leszállott
volna szülöttei bűnei miatt s a magyar eljátszotta volna szerepét a négy
folyam partján. Balsejtelmei nem teljesültek; halála után tíz év mulva
mindaz valósúlt, a miért ő küzdött, sőt több, mint a mennyiről
álmodozott. A nép felszabadúlt, Erdély egyesült az anyaországgal,
alkotmányunk megújult, a nemzet visszanyerte önállóságát, s midőn egy
véres forradalom után minden megsemmisülni látszott, hűségünk,
kitartásunk, a kedvező viszonyok, s az ő barátjának, Deák Ferencznek
bölcsesége visszaszerezték mindazt, a mi immár veszendő volt.
Régi igazság, hogy a nemzetek ugyanazon eszközökkel tartják fenn
szabadságukat, alkotmányukat, intézményeiket, a melyekkel szerezték.
Szükséges azért gyakran visszatekintenünk a multba s megőrizni
lelkünkben emlékeit. Történelmünk most lefolyt százada is több
tanulságot és vigaszt nyujt nekünk, mint talán hiszszük. Ha látjuk, hogy
hova sülyedtünk e század előtt s hova emelkedtünk e század alatt:
erősödik önbizalmunk, hitünk s nem fogjuk kicsinyleni vívmányainkat. Ha
vizsgáljuk újjászületésünk eszközeit, küzdelmeink bonyodalmait,
viszonyaink örvényeit: a heves lelkű mérsékletet tanúl, a csüggedező
kitartást, az elégületlen türelmet, a kiábrándult lelkesedést, az
ábrándozó józanságot. Érezni fogjuk, hogy nekünk több lelkesedésre,
munkásságra, kitartásra, erélyre, feláldozásra, de egyszersmind több
tapintatra, eszélyre és bölcseségre van szükségünk, mint más nagy
nemzeteknek, kik inkább tévedhetnek, mert nem koczkáztatják lételöket.
Ha azon nagy férfiak pályáján merengünk, a kik újabb fejlődésünk vezérei
voltak, ha minél tisztább világításban látjuk alakjokat, melyeket a
pártszenvedély rágalma vagy a hizelgés tömjénfüstje eltorzított; ha
felfogjuk és megértjük munkásságuk igaz becsét: szellemök egy-egy
szikrája, erényeik egy-egy töredéke, szivök egy-egy szent érzelme olvad
át lényünkbe. Így gyűl össze a nemzeti kincs, melyet növelnünk és
őriznünk kell s utódainkra szállítanunk.
Szathmármegye nemcsak kegyeletet tanusít, midőn Kölcsey emlékét ünnepli,
hanem önmaga iránt is kötelességet teljesít. Visszafordul a multhoz,
hogy erőt meríthessen a jelen és jövőhöz. Önök, uraim, Kölcseyben
megyéjök politikai vezérét, nagy nevű képviselőjöket koszorúzzák meg:
engedjék, hogy én a M. T. Akadémia megbizásából és nevében az író
szobrára tűzzek koszorút. E kettős koszorú, a hazafi és író koszorúja a
kortársak közül senkit sem illet meg méltóbban, mint Kölcseyt.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY.
SZÜL. 1800 DECZ. 1-ÉN, MEGH. 1855 NOV. 19-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1900 DECZ. 3-ÁN TARTOTT RENDKIVÜLI
ÖSSZES ÜLÉSÉN.
Ha van testület, mely Vörösmarty születésének százados évfordulóján
mintegy hivatva van a kegyeletes hódolat kifejezésére, bizonyára a
Magyar Tudományos Akadémia az. Vörösmarty élete és dicsősége szoros
kapcsolatban van az Akadémiával, mely mindjárt alakulásakor rendes
tagjának választotta, többször kitüntette jutalmával, támaszul szolgált
munkásságának s egy szomorú korszakban utolsó menedéke volt. Az a
rokonszenv, melylyel az Akadémia pályája elején üdvözölte, az a
fájdalom, melyet halálakor érzett, méltán megillette őt, mert egy nagy
költőt vesztett benne, a ki e század első felében költészetünknek
nemzetibb irányt adott.
Vörösmarty előtt különböző költői iskolák uralkodtak a magyar
költészetben: a népies, a franczia, a classikai és a német. Mindenik nem
annyira az egész nemzethez, mint inkább bizonyos osztályhoz fordult. A
franczia iskola franczia eszmékkel táplálkozott s az úribb középosztályt
tartotta szem előtt; a classikai leginkább tanárokból és szerzetesekből
állott s a latin műveltségűeknek írt; a német a terjedő német
műveltséget szólaltatta meg magyarul. A népies iskola a hagyományos
magyar költészetet folytatta, de nem a népköltészetből táplálkozott s
erőtlenebb volt, mintsem fejlődhessék. Az a két költő, a kik
eredetiebbek voltak társaiknál s nem tartoztak egyik iskolához sem, csak
érintkeztek velök: Kisfaludy Sándor és Csokonai, kedvenczei voltak ugyan
a közönségnek, de tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a nemzeti és
művészi elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy
mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna. Azonban föllép Kisfaludy
Károly s megalapítja az _Aurorá_t, mely a nemzetibb művészi irányt tűzi
ki czélul. Megalakul az Aurora-kör, melynek legtehetségesebb tagja s az
új irány legkiválóbb képviselője Vörösmarty volt.
Vörösmarty egy nagy művel lépett föl s egyes osztályok helyett az egész
nemzethez fordult s pályája folyamán mindinkább összeolvasztani
igyekezett az eddigi iskolák vívmányait. Eddigi költőink vagy idegen
költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek
nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői.
Vörösmartyn nem igen érzett meg se a classikai, se az európai újabb
költészet hatása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetiben dolgozta föl, mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely e korban
erősebben kezdett nyilatkozni. Pályája első felében a classikai iskola
nyomait megtalálhatni költészetében. A hexameter megigézte, nem tudott
szabadulni varázsa alól. Senki sem írt szebb hexametert nemcsak
magyarul, hanem más nyelven sem. Oly szép, oly zengzetes az, hogy
kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. És mégis Vörösmarty a
classikai iskolát saját versformája pánczélában győzte le. A görög
hexameterben a legnemzetibb tartalom szólal meg, a mely semmit sem tud
Olymp isteneiről. Hadúrról zeng, s a melyben a magyar őskor jellemzetes
vagy phantastikus alakjai élednek föl: nyugot-európai lovagiság keleti
ragyogásban.
A nemzeti szellemet Vörösmarty különösen két forrásból merítette:
részint a mondai és történelmi, részint pedig a népi elemből. Epikai
műveiben a nemzeti dicsőség emlékeit eleveníti föl. Ott van a
honalapítás nagy ténye, a cserhalmi győzelem. Eger védelme. Drámái közül
mindjárt fölléptekor _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Kisebb költői beszélyeiben és
balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet
hagyományaiból szedi tárgyait. Hozzá nyúl a Toldi-mondához, földolgozza
a Szilágyi és Hajmásiról ránk maradt hagyományt; Hunyadi János és Mátyás
király emléke is megzendül lantján. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti
tartalmúak, hanem történelmünk nevezetesebb eseményeire és hőseire írt
emléksorok. Más fajta lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét
támasztja föl s örömest fordul Zrinyi, a költő s Mikes Kelemen, a
rodostói számüzött alakja felé. E mellett a népies elem már úgy kezd
megjelenni nála, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A classikai és
német iskola lenézte és megvetette, s ha hébe-hóba hozzá fordult, csak
curiosumkép tárgyalta s legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és
ízléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az
alsó és naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics és
Kisfaludy Károly inkább csak népdalokat írtak; Vörösmarty is írt
népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni törekedett.
Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit, s
néhány lyrai költeményét, melyek többek egyszerű népdaloknál s a
specifikus magyar és művészi lyra felé törnek utat. Epikai költeményeire
sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti
előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes
testvérét, a népmesét is felölelte. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik
népmesén, hanem népmesei szálakból van szőve a _Tündérvölgy_ is, melyben
a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák
válaszfalat emeltek a régibb és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty
volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesítni bírt;
mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be
először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint földolgozandó
anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik
mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében,
nemzetivé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de
megnyilik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva,
szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az
európai nagy szellemeket, a kik ily úton lettek nagygyá.
Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de
mindenik az erősbödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek
mintegy stadiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai
mellett is épen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a
nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–1848-ig a
legszorosabb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek
közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem
fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét s
nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz
a harcz ismétlődött, mely az irodalomban még alig végződött be. A
politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a
költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak
s az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak, és viszont. Az idegen
befolyás elleni küzdelem, az alkotmány reformja együtt indult meg és
fejlődött Vörösmarty költészetével, mely szintén idegen befolyás ellen
küzdött s a classicismus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt
a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban is
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzedelmét ülte az irodalmi, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonképen vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az izlés változásai, se a jövendő
remekművek nem sülyeszthetnek homályba.