jellemrajzban sem indúlt pusztán képzelete után. Fölkeresett a jelenben
mindent, a mi a múlttal kapcsolatba hozható. Azt hitte, hogy a régi
magyar jellemvonásait legépebb- s legelevenebben a népben találhatni
föl, mely legtovább megőrzi sajátságait, szokásait, sőt faji véralkatát
is. A mit itt és egy-egy ódonabb udvarházban vagy kastélyban látott,
hallott, tapasztalt, azt vitte át a multba, emelve, alakítva, a századok
árjába merítve. Ki más az ő Eteléje, mint pusztáink fia, vezérré,
királylyá fejlődve, emelve? S vajon Etellak nem hasonlít-e némely
alföldi városhoz, melynek házai megkövült sátrak és utczái sátorközök?
Etele lakomája, minden királyi fénye mellett is, nem juttatja-e eszünkbe
a magyar nép lakodalmi ebédjeit és Czerkó tréfái nem hasonlítanak e
vőfélyeink szokásaihoz? A mátrai vadászat, az ajándékba küldött ménes, a
fölizgatott hún nép mozgalmai nem elhalványúlt emlékeinket elevenítik-e
föl? Nagyobbszerű minden s lényegében mégis ugyanaz, a mit magunk is
láttunk és tapasztaltunk. Ki más Toldi, mint udvarházaink valamelyikének
elparlagiasodott szülötte, egy egész pórsuhancz, a ki nagyobb hivatást
érez kebelében, elzüllik falujából s becsűlettel tér haza? Összeveszése
bátyjával bujdosása, búcsúja anyjától s az öreg cselédtől, mulatozása a
csapszékben, nem újulnak-e meg sokszor falvainkban? Nem ismer-e
Magyarország minden vidéke egy-egy Toldinét, egy-egy régi szabású nemes
asszonyt, kinek szerető szíve folyvást remegve kíséri fia sorsát, a ki
anyai hiúsággal öleli, csókolja, midőn sorsa jobbra fordúl, s a ki egész
szigorúsággal lép föl, őt korhely pajtásai között találva? Hát az öreg
és ifjú Benczét nem találjuk-e föl sok faluban? Nem ültetek-e soha az
öreg Rozgonyi asztalánál, nem szolgált-e föl nektek is a gyönyörű
Piroska, e mély érzelmű, de nem érzelgő, e szenvedő, de lemondásában is
erős leány, a ki épen úgy typusa a magyar leánynak, mint Goethe
Gretchene a németnek? Nem láttatok-e örökéből kiforgatott özvegyet? Az
nem szólhat máskép, mint Both bajnok özvegye. Az öreg Bárczy
fájdalomszülte dühét bizonyára sokszor hallottátok az életben, csakhogy
Arany hathatósabban fejezte ki. A honvéd hősiessége nem elevenedett-e
föl Szondi halálában, a ki még harczol, bár ágyúgolyótól megtört ina,
térde? Nem a háromszázados magyar politikát fejezi-e ki Török Bálint, a
mikor így szól:
«Két ellenség a Duna-két-parton:
Kevés annak az én egy jó kardom,
Egyiket a másikkal – hijába
A hogy lehet» – gondolja magába’.
A hagyomány ez élénk érzéke, a múltnak és jelennek ez eleven
összeolvadása önkéntelen bizonyos realismus felé ragadta Aranyt, szemben
régibb epikai költészetünk idealismusával. De ennek semmi köze azzal a
realismussal, melyet a franczia irodalomban ünnepelni kezdenek, s
melynek már nálunk is akadnak hívei. Az idealismus és realismus harcza a
költészetben épen nem új dolog; a vénhedő, kimerűlt idealismus mindig
realismust idéz föl s a realismus kicsapongásai mindig újabb idealismust
keltenek életre. Egyik a másikat örök időktől fogva mérsékelte,
összhangzó egymásba olvadásuk alkotta nem egyszer a legkitünőbb műveket
s a visszahatások túlságai szülték mindig azokat a végleteket, melyek ez
irodalmi küzdelmek természetéből kimagyarázhatók ugyan, de széptani
szempontból soha sem igazolhatók. Arany nem követett merev rendszert, de
egy éltető elv folyvást szeme előtt lebegett. Költeni és mégis igaz
maradni, ez volt jelszava, ez a föladat, melynek megoldásától függ a
költői siker. Igaz lelkesülés, az emberi szív és a külvilág igaz rajza
nélkül nem teremthetni látszatot. S a művészeti igaz nem egyéb, mint a
való földolgozása a kifejezendő eszme szerint. Ez igazra, ez igaznak
minél hathatósabb kifejezésére törekedett Arany, ennyiben volt ő
realista, de tulajdonkép nem tett egyebet, mint az ideált és reált
szorosabb kapcsolatba igyekezett hozni, mint bármely magyar költő. S ha
néha talán erősebb vonásokat használt, ez csak visszahatás volt
költészetünk üres idealismusa ellen. Ide járult még, hogy szemében a
költészet a nemzeti szellem terméke volt s nem egyes műveltebbek
kiváltságos sajátja. A népnemzeti elem fejlesztése már magában rejtett
némi realismust, nemcsak a tárgy és jellemrajz, hanem a műalkat
tekintetében is. Aranyt nem a mű-, hanem a naiv eposz vonzotta; érezte,
hogy abban, a mit a nép századokon át alkot, több realismus és igazabb
idealismus van, mint abban, a mit a költőnek pusztán egyéni képzelme
teremt. Tanúlmányozta a világirodalom nagy eposzait s ösztönét világos
öntudatra emelte.
Egészen epikusnak született s maga sem akart más lenni. Az ifjuság
húrja, a leghangzatosabb lyrai húr, hiányzott lantján, s épen nem kivánt
versenyezni Petőfi koszorújáért. Hajlamai, iránya, munkaösztöne ellenére
ragadtatott a lyrai pályára is. Egy pár évvel lépett föl a forradalom
előtt; a forradalom nem kedvezett az epikai nyugodt munkásságnak, a
nemzeti katastropha még kevésbbé. Maga is mint földönfutó bolygott a
romok között. A nemzet és saját fájdalma áradozott keblén s ki kellett
ömölnie. Dala a «babyloni vizek» elegiája volt, mely mint titkos
fájdalom sajgott keresztül az ország egyik végétől a másikig. Ki nem
emlékszik az _Őszszel, Letészem a lantot, Fiamnak, Silvester-éjén,
Ráchel, Dalnok búja_ czímű költeményeire? A hazafi érzés költészete soha
sem hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel,
mint e szomorú években Arany lantján. A lepel, melybe a költő a censorok
vizsga szeme elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki
gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több
varázst kölcsönzött elhaló hangjainak. Arany a forradalomban is
lelkesítette küzdő nemzetét, de messze maradt Petőfi forradalmi
dithyrambjaitól, épen úgy, mint Petőfi elegiái messze maradtak volna az
Aranyéi mellett, ha neki is oly körülmények között kell vala írnia, mint
Aranynak. Ossián lantja nem Tyrtæus kezeibe való, sem a Tyrtæusé az
Ossiánéba. Azonban Aranyt elegiai hangulatából néha kiragadta a
kétségbeesés humora. Már _Bolond Istók_jában nemcsak alanyi érzelmeit és
élményeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is. De a mű
nagynak volt kezdve s érezte, mennél közelebb jönne az 1848-iki
mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát. Épen azért az
első ének után félbe hagyta. Pedig a forradalomból sok keserűség maradt
lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a nagy
küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s
nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait.
Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart
sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors,
nemzete és önmaga ellen. A távol múltba menekűlt s egy komikai eposba
öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Valóban, a
_Nagyidai czigányok_ nem egyéb, mint kétségbeesett kaczaj a
forradalomra, a legalanyibb érzés tárgyias alakban, igazság torzképben,
sírás nevetésben, szeretet gúnyban.
E convulsiók csillapodtával nagyobb epikai munkákba kezdett, de folyvást
írt lyrai költeményeket is. Arany lyrájának alaphangja mindig az elegia
maradt, mely néha ódává emelkedik vagy humorba csap. S a fájdalom és
vigasz e költészete mily igaz és gazdag! A fájdalom mindig megtisztul
nála s a vígasz soha sem keresett, nem pusztán a reflexio szüleménye, az
is épen úgy a szívből jő, mint maga a fájdalom. Méla lelke bűvös
világításban sugározza vissza a múlt emlékeit, mint a tó tükre az
alkonyfényt, s ha elsötétül is, csillagfényt ringat kebelén. Mint a
görög tragédia chorusa kíséri az élet küzdelmeit, aggódik, mereng, néha
remél is, de mindig vigasztal s ha nem változtathat a sors végzetén,
könnyes szemmel nyugszik meg benne. Ha magányában megszállja a kétely és
búskomolyság, családja körében keres menedéket, melyhez annyira
ragaszkodik, vagy a természet ölére siet, melynek szépségeit épen úgy
lelkéből tudja élvezni, mint mesterien rajzolni. Arany lyrája benső
lényegében nem egyéb, mint küzdelem az emberi élet nyomorúságai, a
pessimismus, a kétségbeesés ellen. Összhangra törekvő lelke visszariad a
meghasonlástól, melynek árjai közepett találja magát. A vallás, a
philosophia s a szeretet nagy érzése költészetével küzd ellenök, hogy
nyugpontot találhasson. Nem annyira küzdelmeit rajzolja, mint magát a
megnyugvást, a hová emelkedett, de a letörült könnyek nyomai
meglátszanak s az oszló kétely árnya még ott borong. Hirdeti, hogy nem
az egyes a teremtés központja, hanem az emberiség; Isten egészben
munkál, az egészre fordít gondot; a jó embernél hány jobb szenved; az
erény önmagának jutalma; az ember tiszte, hogy békében, harczban legyen
ember s itt is, ott is a jobbik részt válaszsza magának; a fájdalom a
boldogság egyik alkatrésze; az ember kevéssel beéri, ha mérsékli
vágyait; a szeretet és szerelem örök vígasza marad az emberi szívnek; az
élet viharai között az a hit, hogy a ki mindnyájunk édes atyja, el nem
hagyja övéit, többet ér minden bölcseségnél. Kiemelkedve
meghasonlásából, vigasztalja nemzetét is, melynek jövőjén majdnem
kétségbeesett. Amaz elegiából kiemelkedő ódában, melyet Széchenyi
emlékére írt, egész lelkéből hisz és bízik nemzete jogában, jövőjében. S
a midőn a nemzet szabadabban kezd lélekzeni, egyaránt óvja a
vakmerészségtől és kishitűségtől, és hűségre inti, rendületlen hűségre
önmagához.
Ez elegiák és ódák nyelv és benső idom tekintetében is hatással voltak
költészetünkre, hol Petőfi után leginkább a dal volt divatban, s a dal
sajátságai úgy szólva átvitettek a lyra egyéb fajaira is. Arany példát
adott e dalözönből való kiemelkedésre, meg-megvillantva a magát
érzéseibe mintegy beleélő elegia méla bájait, az óda fenségét, tömör
alkatát, komoly bölcselmét s a költői nyelv azt az összpontosított
olvadékonyságát és erélyét, melyek e műfajok sajátságai. De bármily
szépek e költemények, Arany lyrai költeményeinek legfőbb ereje nem
ezekben nyilatkozik, hanem balladáiban, e fél lyrai, fél elbeszélő
műfajban, mely a drámából is olvaszt magába valamit. Ebben Arany épen
oly erős, mint Petőfi a dalban. Újabb lyrai költészetünkben leginkább
csak kettőre lehetünk valóban büszkék: Petőfi dalaira és Arany
balladáira. Mindkettő nemzeti szellemünk szülötte s mindkettőt bátran
szembeállíthatjuk a külföld nagy költőinek hasonló termékeivel.
A balladát nem ismerte vagy legalább nem művelte a classikai kor, mely
nem kedvelte a vegyes műfajokat. Egészen modern műfaj ez, melyet a
műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a
maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német
műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar
népballadához, eltanúlta hangját, szerkezete titkait és újjá, művészibbé
szülte. A néphagyományok varázsa épen úgy ösztönözte erre, mint saját
kedélyállapota. Nem dolgozhatva folyvást nagy epikai munkáin s nem
akarva egészen átadni magát a lyrai ömledezéseknek, önkéntelen is
vonzódott e műfajhoz, mely epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Mily
jól illett mélabús hangulata e búskomor tárgyú balladákhoz. A magyar
népdallam mily változatossága emeli ki a tárgyak és hangulat
változatosságát. Egyszerűség, közvetlenség, plastikaiság jellemzik
balladáit, épen mint a Goetheéit. Valóban nemzeti hiúság nélkül
állíthatjuk Aranyt a nagy német ballada-költő mellé. Bizonyára Goethe
fölülmúlja őt kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék
érzékítésében, a szerelem fínom árnyalatú rajzaiban, de tragikai erőre
nézve mögötte marad. Ha szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt
a ballada Shaksperejének nevezhetnők. Néhány balladája erős tragikai
hatású. Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel
rajzolja a szenvedély dæmonismusát, monomaniáját, a lelkiismeret
furdalásai között szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, a
kiket szenvedélyök bűnbe sodort, tele skorpióval; mardosásuk őrjöngővé
teszi őket. Ágnes asszony folyvást látja a vérfoltot lepedőjén, mint
akkor éjjel, a mikor kedvese meggyilkolta férjét; hiába mossa a
patakban, a gyolcs tiszta, de ő még mindig látja s egy örökkévalóság sem
törölheti ki azt lelkéből. Egy másik ifjú nő, mint Hamlet anyja, férje
halála után vígan mulatoz kedvesével, szegény árva gyermekét kizárva a
szobából. Az éhes, elkényszeredett gyermek hiába rimánkodik; a sötétben
félni kezd, eszébe jut meghalt atyja és látja, a mint sírjából
kiemelkedve, feléje közeledik. A holtra ijedt gyermek kiáltására kijő a
nő is, hogy megverje, de a gyermek látomása reá is átszáll, ő is látja
férje vádló arczát, fenyegető szavait és őrjöngeni kezd. A férfiak
hallucinatiója, őrjöngése még sötétebb, erőszakosabb. Bende vitéz
párbajban orvul ejti el vetélytársát s így jut menyasszonyához. A
nászéjen megjelen az elesett vitéz, új párbajra hívja, mert csalárdul
győzte le, a míg igazán le nem győzi, addig nem pihenhet menyasszonya
mellett. Bende vitéz három éjjel vív az árnynyal, lelkiismerete
phantomával, a míg az őrjöngőt megkötözik és menyasszonya kolostorba
vonul. Edvárd királynak erősebb szíve van, mint Bende vitéznek, de mégis
megrendűl. Meglátogatja a legyőzött welszi tartományt s nagy lakomát
tart Montgomeryban. Fénynyel fogadják, dúsan vendéglik, de nem szívbeli
hódolattal és senki sem éljenzi. A király haragja indulatos
szemrehányásban tör ki, követeli, hogy a bárdok dicsőségét énekeljék. A
bárdok előlépnek, de a király dicsősége helyett a haza fájdalmát éneklik
s megátkozzák a zsarnokot. A király máglyára küldi őket s londoni
palotájába tér. Az éj csöndes, de nem alhatik, folyvást hallja a bárdok
énekét, zenét parancsol, de a zenét, dobot és kürtöt átharsogja a
vértanúk éneke. Kund Abigélnek nincs bűne, csak szeszélye, de a tragikum
mysticismusának épen az a sajátsága, hogy tévedéseink gyakran több
gyászt árasztanak reánk, mint bűneink. Bárczy fiát halva találták az
erdőn, szívében tőrrel. Elbúsult atyja a palotába hozatja, a hogy
vérében feküdt. A gyilkos kinyomozása végett teteméhez idéz mindenkit, a
kire csak gyanúja lehet. Megjelennek ellenségei, barátai, anyja, huga,
az egész falu, de a halott sebe nem vérzik, hogy gyilkosára valljon.
Végre Kund Abigél, szeretője, titkos arája lép be, s a sebből pirosan
buzog a vér. A leány szoborrá dermed, majd elrebegi, hogy nem ő ölte meg
az ifjút, bár a tőrt ő adta neki. Szerették egymást, az ifjú láthatta,
tudhatta szerelmét, mégis unszolta, hogy szóval mondjon igent, mert ha
nem, kivégzi magát; ő enyelgve nyújtá neki a tőrt: nosza hát lássuk.
Ezzel kiragadja a tőrt a sebből, kaczag és sír és visongva rohan el.
Lefut a nyilt utcza során s tánczolva énekli: «Egyszer volt egy leány,
ki csak úgy játszott a legénynyel, mint macska szokott az egérrel».
De nem csak a múlt, a hagyomány félhomályából rajzol elénk Arany ily
képeket, hanem igen világos napjainkból is. A főváros bűnügyi
statisztikája tragikai képpé alakúl át képzelmében. Ott emelkedik az
éjben a Margithíd, még zászló leng rajta, aznap avatták föl
ünnepélyesen. Rajta egy ifjú áll, a ki a kártyán mindent vesztett,
pénzt, becsületét. Hajtja kétségbeesése, vonja a folyam. Árnyak
emelkednek ki a habokból, ősz, gyermek, ifjú, hajadon, mind öngyilkosok,
a főváros bűneinek képviselői, a híd fölavatására gyűltek össze,
élettörténetöket suttogják! Az ifjú ott áll, elméje bódult, szeme vak,
sodorja a víz és az árnyak hullámzása; éjfél után már üres a híd és
csend mindenütt.
E tragikai képek nem a képzelem játékai. Arany együtt szenved
személyeivel, érzése egészen áthatja képzelmét s egy-egy ilynemű
balladája majdnem oly nemű látomás szüleménye, mint a minő személyeit
izgatja. Innen a rhythmus szenvedélyes mozgékonysága, az átmenetek
merész szökellései, az indulat tördelt nyelve, a háttér búskomor sötéte,
mely annál élesebben emeli ki a lélek küzdelmeit. Maga a költő is
szenvedve ily balladák költésekor, nem egyszer fordul más tárgy és
hangulat felé. _Zách Klára, V. László, Bor vitéz_ elég tragikai tárgyúak
ugyan, de bennök a küzdő szenvedélyeknek inkább csak visszhangját
halljuk. A hangulat nyugodtabb, bár mélyen elegiai, a rajz kevésbbé éles
s a borongó háttér inkább sejteti azt, mint kiemeli. Arany fáradt lelke
mintegy pihenést keres s olykor a derült hangba is átcsap. _A méh
románczán_ a naiv érzelmesség hangja ömlik el; _Mátyás anyja_ az anyai
szeretet megható rajza; _Rozgonyiné_ derűs kép, nem egy hősködő asszonyt
látunk, hanem egy szerető hitvest, a ki férjét a harczba is elkiséri,
hogy lehessen élve-halva közelében s az udvarló Zsigmond királyt épen
úgy megszégyeníti vidám elfogúlatlanságával, mint akaratlan hőstettével.
A komikum sem hiányzik a képsorozatban. Ott van _Pázmán lovag_, e tiszta
komikai mű egyetlen torzvonás nélkűl; második szakasza, melyben a
féltékeny férj, a királyt helyettesítő udvari bolond félbeszakításai
miatt mind jobban bele zavarodik panasza előadásába, fölér egy egész
vígjátékkal. E nagy változatosságot emelik a hősiesség balladái is, a
melyek szintén tragikai hangulatból fakadnak. Közülök leginkább
kimagaslik _Szondi két apródja_, mely valóban remekmű. A hűség és
hősiesség balladája ez, két jelenet egymáshoz fűzve, egymást emelve, két
lélekállapot egymást teremtve és magyarázva. Drégel vára rom, Szondi
elesett, s két énekes apródja sírjára borúlva siratja és dicsőíti hősi
halálát. A győzelmes Ali hallgatja s egyszersmind magához hivatja őket.
De ezek folytatják éneköket s néhány mesteri vonásra előttünk áll a
hiteért és hazájáért küzdő hős, a ki visszautasítja a kegyelemre
megadást s utolsó csepp véreig küzd. Magát az ellenséget is elragadja a
hősiesség varázsa, egy pillanatra ez is dicsőiti a hőst, de
megharagszik, hogy az ifjak nem hagyják félbe éneköket, nem jönnek
Alihoz s fenyegetni kezdi őket. Ekkor az ifjak még nagyobb lelkesedéssel
dicsőítik a hős végperczeit s átokkal felelnek a győző fenyegetéseire. A
dicsőített hős, a sírva lelkesedő apródok, a boszús győző mily elevenen
emelkednek ki s a versengő hangok harmóniáját mily erővel végzi be az
átok üvöltözése. Szondi hűsége hitéhez, hazájához hasonlóra gerjeszti
szeretett urok iránt apródjait is, halála az élet megvetésére és daczra
lelkesíti őket szemben a győzővel. E lélektani föladat oly
jellemzetesen, természetesen van megoldva, mintha csak oda volna
lehelve. S a hősies kép mily szépen olvad össze a természet képeivel. Az
alkonyra hajló nap, mely visszasüt még egyszer a felhőbe hanyatlott
drégeli romra, a leszálló est homályában föltetsző hold, mely az énekes
apródokra, s a völgyben zsibongó hadra világít, nem diszítmények, hanem
a kép levegőjéhez tartoznak. Arany balladáiban is épen oly finom
érzékkel festi a tájat, természetet, mint eposzaiban. E képek itt is,
mint ott, összhangzanak a személyek és cselekvény hangulatával, sőt
bejátszanak magába a cselekvénybe is. Csakhogy míg ott az epikus
nyugalmával kerekíti képeit, itt a ballada idegességével vázol, de a
természetben is mindenütt az emberi szivet fejezi ki.
Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilogia
középső részén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket
sikerűlteknek talált is, az egész menetével elégületlen volt, s új
terven gondolkozott. Majd a hún-magyar monda trilogiájához fogott, nem
az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abban hagyta, míg
végre a hatvanas évek elején az első részt: _Buda halálá_t kezdette
irogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság részint testi
és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbbé
hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és magyar kritikusok annyit
hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény foglalta el, ez
az új divatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat
többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az
igazságot. Bizonyára a valódi eposzt a nép alkotja, s úgy szólva
századok szülik. Oly eposzokat, minők a _Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász,
Nibelungen-_ és _Roland-ének_, melyek folyvást fejlődve s bizonyos
korban megalakulva, valamely nemzetnek egész szellemét, hitét,
hagyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem
írhat, s az újabb társadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi
különbségeknél fogva sem, a melyek a különböző osztályokat egymástól
elválasztják. Az is igaz, hogy az epopoeia, a mint azt Virgil hagyta
reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek,
nem lehetnek-e az eposznak más formái is? Vajon a regény adhatja-e azt
és úgy, a mire s a hogy’ az eposz képes? Vajon az új korban, a mikor a
nép többé nem alkot eposzt, nem írtak-e oly eposzokat, melyek épen úgy
kifejezték korukat, mint elragadták? A XV., XVI. és XVII. századnak nem
voltak-e eposzai? Ariosto a régi kalandokat új világnézlettel, a
lelkesedést gúnyorral egyesíti. Maga Tasso is, a ki Virgilt vette
mintaképül, nem jár egészen a régi úton, a szűk nemzeti körből kiragadja
az eposzt s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Camoens megmaradt
ugyan a nemzetiség körében, de hanyatló nemzete dicsőségét, végső
erőfeszítését s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra
hagyni. Milton egy vallásos és politikai forradalom után a
protestantismus eposzát írja meg, épen mint Dante, a ki a pápaság és
császárság villongása közepett a katholicismus eposzával ajándékozza meg
a világot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára,
bármily kevésre becsüljük Voltaire _Henriade_ját, annyi bizonyos, hogy
kifejezte kora szellemét és hatott reá. És századunkban is egy angol és
egy franczia költő nem fordul-e régi, elavúlt mondákhoz, hogy az új kor
eszméit fejezze ki bennök? Tennyson _Király-idyll_jeit és Hugo Victor
_Századok legendái_t nem fogadja-e a közönség épen oly részvéttel, mint
bármely sikerűlt regényt?
Arany mind hitte ezt, sőt ennél többet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje,
a nemzetiség, sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más
műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége- és léteért küzd
s a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az
eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve,
hogy a magyar eposznak más úton kell haladnia, mint a melyen elődei a
jelen század elején megkisérlették. Először is el kell vetni a classikai
eposz külső czafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti
versidomot, melyet nemcsak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet.
Egy kissé el kell fordúlnunk Virgil és Tasso műeposzaitól, és sokkal
többet tanulnunk, mint eddig, az _Iliász_ból és _Nibelungen ének_ből.
Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyanazon módját kell
keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben. Így
elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és
érzését, mely társadalmi és politikai életünket annyira áthatja, s
melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem
szónoklat és lyrai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekvény és
jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne,
szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak
mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése, éleszthető föl. A monda
szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szabadon
alakíthat, de csak a hagyomány nyomán, melyet az élet benyomásainak kell
megelevenítenie. A csodálatos csekély mértékben s csak annyiban
használandó, a mennyiben kapcsolatba hozható az élő hagyománynyal vagy
az illető személy lelki állapotával. A cselekvény menetére nézve
kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából az újkori regény
példájára. A bonyodalom érdekességével meg kell hódítani a tömeget, a
cselekvényben rejlő eszmével, a jellemrajz lélektani erejével, a
mélyebben gondolkozókat, az egész szellemével az egész nemzetet. Ily
módon törekedett Arany a magyar eposz megújítására, s erre semmit sem
talált alkalmasabbnak, mint a hún-magyar mondát. Nemcsak azért, mert
leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező
pontjaiért is. A hún-magyar mondában mintegy jelképezve látta Arany
nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hún
birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó
Csaba unokája, Árpád, később visszaállítja, a kire századokon át várnak
az erdélyi hegyek közé menekűlt húnok maradványai. Vajon a magyar
birodalom is nem indult-e hanyatlásnak háromszáz év előtt, s háromszáz
év óta nem küzdünk, nem lelkesülünk-e abban a reményben, hogy
visszafoglalhatjuk helyünket az európai nemzetek nagy családjában? Arany
lelkében megalkotva élt mondai őseink tragédiájának nagy trilogiája, de,
fájdalom, csak az előjátékot, az első részt: _Buda Halálát_ írhatta meg.