tanulékony is volt. Sokat tanúlt az iskolában, még többet olvasott az
iskolán kívül és már jó korán verselgetni is kezdett. Minden latin és
magyar könyvet elolvasott, a mit az iskolai könyvtárban vagy a
szomszédok mestergerendái alatt talált. Ismerte a régibb magyar
irodalmat egész Csokonaiig, a kit nagyon szeretett, egy szóval azt az
irodalmat, mely azelőtt egy félszázaddal volt divatos, mert Szalontán
jobbára mind csak azt olvasták s az újabb költők ott ismeretlenek
voltak. Az újabb irodalommal csak mint debreczeni diák és kisújszállási
tanító ismerkedett meg, a mikor a görög és német irodalmat is
tanúlmányozni kezdette. Újabb költőink, élükön Kazinczyval, inkább
elidegenítő, mint vonzó hatást tettek reá. A régi magyar irodalom keblén
növekedett föl, s érezte, hogy az újabban ha több is a művészet, de
kevesebb a magyarosság. Legkedvesebb emlékei a régi költészethez
vonzották, melynek módja szerint maga is tudott költeni, az új mód
szerint hiába kísértette meg a költést, sehogy sem sikerült s belátta,
hogy azt még tanúlnia kell. Bizonyos meghasonlás vett erőt rajta, de
arról még sejtelme sem volt, hogy ő is hivatva van, talán inkább mint
bárki más, a régibb és újabb költészet összébb forrasztására s a nemzeti
iránynak a népi elem fejlesztése által szilárdabb megerősítésére. E
meghasonlás talán arra is befolyt, hogy midőn forrongó lelke az iskolai
egyhangúságot megúnva, valami szokatlan pályáról álmadozott, nem költő
akart lenni, hanem előbb festő, majd szobrász és végre is szinész lett.
Azonban vándorlásaiból csalódottan tért vissza, ismét nem tollhoz
fogott, hanem egy kis hivatal után látott, hogy teher helyett gyámola
legyen öreg atyjának. Szabad óráiban művelte ugyan magát, gyakran
forgatta Homért, megtanúlt francziáúl, írt és fordított is valamit, de
nem készült az írói pályára. Majd sorsa jobbra fordultával
megházasodott, s végkép szakítva álmaival, elhatározta, hogy ő is
közönséges ember lesz, mint más. A véletlennek kellett közbe jönni, hogy
kiemelje költői tétlenségéből s egy rokon szellemnek, Petőfinek
költészetével érintkeznie, hogy félénk géniusza szárnyra kelhessen. A
negyvenes évek elején Szilágyi István, egykori tanulótársa, tehetséges
ifjú író, ki a Kisfaludy-Társaságnál s az Akadémián is pályadíjt nyert,
jött Szalontára iskolai igazgatónak, s váltig ösztönözte barátját az
írói pályára. De ez ösztönzésének csak annyi hatása volt, hogy Arany
megtanúlt angolúl, fordított valamit Sophoklesből s néhány
alkalomsugalta költeményt írt, inkább időtöltésűl, mint komoly czélból.
Így keletkezett 1845-ben egy satyrai költeménye hexameterekben
_Elveszett alkotmány_ czíme alatt, minden terv nélkül kezdve. Ki akarta
önteni boszúságát, melyet a megyei élet kicsapongási költöttek föl
benne, de nem gondolt arra, hogy vele a közönség elébe lépjen. Azonban a
Kisfaludy-társaság épen akkor hirdetett pályázatot víg eposzra. Aranyt
meglepte e véletlen összetalálkozás s ekkor is inkább szeszélyből, mint
komoly becsvágyból bevégezte művét s felküldötte a pályázatra. A
megnyert pályadíjat úgy nézte, mintha sorsjátékon nyert volna; a bírálók
közűl egy elismerően, egy majdnem magasztalón szólott művéről, de az ő
fülében csak a harmadik, Vörösmarty, ítélete hangzott; «nyelv, verselés
olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők». Úgy vélte, hogy most már nem
lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a
maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve,
hogy Petőfi _János vitéze_ után ő is merhet írni egy naiv költői
beszélyt, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben
egyaránt magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ját s nemcsak a
pályadíjat nyerte meg, hanem a bírálók bámulatát is. Egyszerre ünnepelt
költő lett s Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett.
A barátság, a mely a két költőt összefűzte, épen olyan nemes volt, mint
őszinte. Mily különbség köztök s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva
mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú,
erélyes szellem, a kinek a daczban, küzdelemben mintegy kedve telik.
Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, a ki kerüli a zajt s inkább
magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik
önmagában, erőszakos, kiméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei
szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely
árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny s épen úgy lehangolja
a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a
düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örűl vagy búsul, szeret vagy
gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén
mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba
merűl s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a
gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad s csak a
külső körűlmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével,
szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények
tisztes méltóságával. S költészetökben is hasonló ellentéteket találunk.
Petőfi lyrikus, egészen alanyi, a ki elbeszélő költeményeiben is alanyi
érzéseit önti ki s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, a
ki lyrai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját
kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harczosa is
egyszersmind, a ki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és
politikai intézményeket. Arany inkább a multban él, mint a jelenben s
inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérelni. Petőfi
élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást
dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell
telnie, hogy megáradjon költészete s akkor sem mindig árad meg. Petőfi
az önkéntesség ösztönével teremt s gyakran inkább csak homályos sejtelem
vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha
aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb,
változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi
ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával;
Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz
marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré;
amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült felindulásait, eget
ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait
is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét,
csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend
vaskényszerűségében.
De ez ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja
lobogott bennök s a magyar népköltészet ugyan egy sugalmain lelkesűltek.
Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemök és költészetök ellentéteinek
némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új
barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét,
mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes
érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert soha sem ismert tisztább
szívet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi
némely különczségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés túlságai
és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és
gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész
melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és
költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, a mi benne
többé-kevésbbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet,
édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt, Petőfi Aranyban a nemes
nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha
semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, aki oly sok barátjával
összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben
ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket
a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei
között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltünt
barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők
nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját nem tudni, hol van.
Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel és több madár zeng ott a
ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténként ébren is hallja könnyű
lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át
folyvást kíséri. Harmincz év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla,
mint a kit a hellén kor rég mythoszi alakká emelt volna, de így is
varázs övezi emlékét; míg kortársait az idő aggítja, ő mindinkább ifjúl,
szelleméből semmi sem vesz el, firól fira száll, mint egy közös eszme.
Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart
jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva
élt s régóta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És épen
azon nap reggelén lett rosszabbúl s egy hét múlva épen azon déli órában
halt meg, melyben barátja érczszobra fölemelkedett a Duna partján. De
bár a sors oly korán választotta őket egymástól, a magyar nemzet
emlékezete örökre összefűzi költői alakjokat, mint egy kor
ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői
pályára, Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg.
Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A
magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és
szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek
eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből
századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az
ágyúdörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni
fogják a hazafi könnyét, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország
sohaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre
fönmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző
sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól.
Bár mindkettőt a népköltészet dajkálta, de nem egy úton indultak, úgy
szólva különböző rendszert követtek. S ez először is nyelvökben
nyilatkozik. Fölléptökkor Vörösmarty már megállapította az újabb magyar
költői nyelvet, egyaránt merítve a régi, népi és új nyelvből.
Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjá szülte
Kazinczy művészi törekvéseit. Semmiben sem nyilatkozik annyira
Vörösmarty lángesze, mint nyelvében. Emléke nemcsak gazdag bányája a
szóknak és kifejezéseknek, melyeknek jellemző árnyalatokat kölcsönöz, de
egyszersmind sok új kifejezést alkot, különösen átvitel útján. Erős
nyelvérzékkel, művészi ízléssel, csodálatos hangzatossággal, mondhatni
alkotó erővel olvasztja össze a régi és megújított nyelvet. Mintegy
megteremti a magyar hexametert, jambust, nyugati schemákat s
visszahajlik a magyar versidomhoz is és több sikerrel, mint elődei.
Petőfi mint a nemzeti rhythmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal
nagymestere a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait,
heves szökeléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt felűlmúl,
de a régi nyelvet kevésbbé ismeri s általában, mint tisztán nyelvművész
nem éri el se Vörösmartyt, se Aranyt. Arany is, mint Vörösmarty, a
költői nyelv mind a három forrásából merített, s költészete
sajátságainál fogva némelyikből többet és mélyebben. Gyermek- és
ifjúkori benyomásai, olvasmányai a népi és régi költészet nyelvéhez
vezették, majd tüzetes tanúlmány tárgyává tette mindkettőt s fölszedett
belőlök minden virágot, minden ritkább, ünnepibb és hatályosb
kifejezést, szófordulatot. Mintha a régi nyelvet csak folytatná, de újjá
szülve, mintha a népnyelvből csak azt venné át, a mi művészi, bár
részben maga alkotja. S e nyelv a tárgy szerint régies, népies vagy
újabb színezetű és mindig van benne valami tárgyának színéből,
alakjából, hangjából, egy szóval természetéből. Bámulatosan bírja a
nyelv plasztikáját, lágyságát és erélyét. Senki sem ismeri és alkalmazza
jobban a régi és élő nyelv különösebb és fínom árnyalatú szókötési
fordulatait s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly gazdag,
mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a költői
szabadságot, követeli az æsthesis nyelvi jogait, mint Kazinczy, de más
módon és más eszközökkel. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, a mint az
élő nyelv szokott; oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan
szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a
nyelv szelleme szerint s épen azért hathatósabban fejezi ki a képzelem
mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát. Egy szóval, Arany
költői nyelvében a nyelv és költészet geniusza egymást sugalmazzák,
táplálják s úgy szólva egymást szülik.
S ez erőt és bájt nemcsak eredeti műveiben találjuk meg, hanem
műfordításaiban is. Gyakorlatban mintegy eldöntötte műfordításunk
elméleti harczait. Nem ragaszkodott se a szoros, se a szabad fordítás
elveihez, mert amaz majdnem szolgai hűséget kíván s akaratlanúl is
ragadja a fordítót idegen nyelvi szépségek átültetésére, emez eltöröl
majd minden egyéni és nemzeti jellemzetest s inkább csak a tartalmat
nyújtja, mint idomait; amaz igen érezteti az idegen ízt, emez igen is
magyarossá alakítja át a művet. Arany mindkét örvényt kikerűlni
igyekezett s minden idegen nyelvi fordulatot, átvitelt, árnyalatot oly
módon igyekezett kifejezni, mely a magyarban ugyanazt a hatást teszi
vagy legalább ahhoz hasonlót, de mindig tekintetbe véve az író és műfaj
sajátságait. Hiába bírjuk a régi, megújított és népi nyelv összes
kincseit, ha nem oly helyen és nem úgy alkalmazzuk, a mint azt a
gondolat árnyalatai, a műfaj és hangulat sajátságai kívánják s e
tekintetben író és fordító nem sokat különböznek egymástól. A régi és
népi nyelv soha sem czél, csak eszköz, hogy minél gazdagabbá és
magyarosabbá tegyük az irodalmi, különösen a költői nyelvet s általok is
minél elevenebben kiemeljük a mű vagy műfaj jellemző vonásait. Arany
mindig tudta, érezte, hogy meddig mehet, mit és mi módon merészelhet. Az
ízlés és ihlet vezette, mert a nyelv művészete nem pusztán nyelvészeti
készség és tetszetős szólamok összefűzése. A gondolatnak föl kell
olvadnia a képzelem és érzés kohában, hogy megtalálja épen azt az alakot
és színezetet, melyet a tárgy és a hangulat megkíván. Sokkép lehet
kifejezni valamit, de a kifejezések a tárgy és hangulat szerint nem
egyenlő értékűek. Az író egyénisége, a gondolat és érzés sajátságai, a
műnemek és fajok különbségei alkotják a stílt végtelen változatban s azt
visszatükröztetni a műfordítónak szintén föladata. Alig van magyar
költő, a ki a műnemek és fajok stílkülönbségeit, a költő egyéni
természetét oly élénken érezte s műfordításaiban annyira vissza tudta
volna tükröztetni, mint Arany. Mindaz, a mit Goethéből, Burnsből,
Shakspereből és Aristophanesből fordított, mint eredeti magyar mű hat
reánk és mégis nemhogy letörölné, sőt épen kifejezni igyekezik az idegen
költők egyéniségét. Ez a műfordítás titka s Arany legkitünőbb
műfordításai épen oly remekek, mint legkitünőbb eredeti művei, épen
annyi élvet nyujtanak s épen oly méltók a tanulmányozásra.
Nem kevesebb hatással volt Arany verselésünk technikájára is, ugyanazon
forrásokból merítve, melyekből költői nyelvünket gazdagította. Nálunk is
meghonosodván a classikai és nyugoti versidomok, melyekben szabályos
mérték emelte a rhythmus hangzatosságát, költőink, még a legjelesebbek
is, aránylag kevés gondot fordítottak a rímre. A régi költőkből, kivéve
Gyöngyösit, e tekintetben keveset lehetett tanulni, a népköltészetből
többet, de ez iránt még nem ébredt föl eléggé a figyelem. Ide járúlt még
az élénk visszahatás a debreczeni iskola ízetlen mesterkedései ellen,
mely gyönyörködött a csupa ugyanazon, de különböző értelmű szókból nagy
kínnal összegyalúlt rímekben, melyeket Szemere és Kölcsey oly találóan
gúnyoltak ki. Arany, a ki Gyöngyösi és Csokonai olvasása között nőtt
föl, megvetette ugyan a debreczeni iskola ízetlenségeit, de nem minden
hagyományát, épen azért jobb rímelésre törekedett, mint elődei és
kortársai. Nála találjuk legszabályosabban alkalmazva a magyar
assonánczot is, melylyel népköltészetünk ragos nyelvünknek rímbeli
szegénységét pótolni szokta. Az a kis értekezés, melyet e tárgyról írt,
mutatja, mennyire ismerte népköltészetünket s mennyire tudta, hogy mit
használhat föl belőle műköltészetünk. De ennél fontosabb az, hogy
nemzeti rhythmusunkat, mint költő a tökély magas fokára emelte, mint
æsthetikus elméletileg is mintegy megállapította.
A mint a múlt század végén terjedezni kezdett költészetünkben a
classikai és nyugoti versidomok használata, azon arányban szorúlt mind
szűkebb térre nemzeti versidomunk, régi és népi költészetünk rhythmusa.
Az új versidomok költői nyelvünket tömörebbé, fordulatos- és
hangzatosabbá varázsolták s mintegy kiemelték laposságából. Épen azért
az újabb költők egész lelkesedéssel fordúltak feléjök. Azonban bármily
alkalmas volt nyelvünk a görög és római mérték kifejezésére, a magyar
lélekben nem kelthetett zenei visszhangot s inkább csak a classikai
műveltségűek kedveltek. A nyugoti rhythmus érzéke már inkább gyökeret
vert, nemcsak nyugoti műveltségünk kapcsánál fogva, hanem azért is, mert
mint rímes vers közelebb állott nemzeti rhythmusunkhoz, melyet a
népköltészet folyvást föntartott, s mely a műveltebbek ajkán is gyakran
megcsendült. Némi visszahatás kezdett fejledezni. Kisfaludy Károly és
Vörösmarty mintegy visszahajoltak a nemzeti rhythmushoz, még pedig az új
költői nyelv vívmányai kíséretében. Különösen Vörösmarty tanusított
iránta előszeretetet, ebben zendítette meg nem egy lyrai költeményét,
sőt megkísérlette az epikai költészetben is: a _Tündérvölgy_ben újra
fölelevenítette a régi sándorverset s művésziebben, mint Gyöngyösi óta
bárki. De az ő nyelvének ereje, zengzetessége a classikai és nyugoti
versidomokban érte el tetőpontját, legkitünőbb művei ezekben vannak
írva, s a magyar versidomot csak mellékesen művelte. Petőfi
költészetének súlypontja épen ide esett s dalaiban népdalainknak nemcsak
benső, hanem külső idomai is megzendültek. A magyar rhythmus
megtisztulva és megnemesedve kezdte visszafoglalni régi helyét a nemzet
tapsai közt. Ekkor lépett föl Arany s megkettőztette a mozgalom erejét.
Petőfi csak a népköltészetre támaszkodott. Arany a régi költőkre is
egész a középkori maradványokig; Petőfi inkább csak emléke, hallása után
indult, Arany jártas volt a zenészetben is, sok régi és népi dallamot
tudott, sőt néha a maga mulatságára újakat is szerkesztett; Petőfi
termékeny hevében néha elhanyagolta a verselést, Arany nem tudott műgond
nélkül írni. Egy szóval Arany Petőfi kezdeményét nagy sikerrel folytatta
s a magyar rhythmust mind teljesebb győzelemre vezette. Egyetlen magyar
költőben sem találjuk meg rhythmusunkat oly szabatosan, annyi
változatossággal, mint Aranyban. Alig ismert szerkezeteket is
elevenített föl, s a régieket sokkép módosította a műfajok szerint. A
sándorversnek megadta a hangzatosságát s oly művészivé emelte, mint
Vörösmarty a hexametert és jambust. Szó és dallam mindig teljes
összhangban volt nála, mintha oly kor költője volna, melyben a
szóköltészet még nem vált meg a zenétől. S a magyar rhythmusnak e
legkitünőbb gyakorlati mestere elméletileg is legszabatosabb magyarázója
volt. Kritikusaink jól ismerték a classikai és nyugati versidomokat, de
a nemzetivel nem foglalkoztak behatóbban. Bajza szabatos trochæusokat
kívánt a magyar rhythmusban írt versektől. Fogarassy és Erdélyi tették
meg az első lépést a kérdés tisztázására, zenénkből igyekezvén kifejteni
nemzeti versidomunk elveit, de hiányosan fejtették ki s önkényes
szabályokat is állítottak föl. Arany döntötte el a kérdést. _A magyar
nemzeti versidomról_ írt értekezésében élesen föltüntette mindazon
különbségeket, melyek a magyar versidomot elválasztják a classikai- és
nyugotitól és szintén a magyar népzene alapján teljes szabatossággal
állapította meg a sormetszet, versláb- és versszak-szerkezet szabályait.
Azonban Aranynak nemcsak nyelve és verselése nyugszik régi és népi
költészetünk alapján, egy magasabb nemzeti irányba olvadva, hanem egész
költészete is. Talán kevésbbé kifejezője korának, mint Vörösmarty és
Petőfi, de inkább megtestesül benne mindaz, a mi fajunk szellemét és
természetét állandóan jellemzi. Leginkább arra törekszik, hogy nemzeti
egyéniségünket minél hűbben kiemelje, fölmutassa. Maga is nemzeti typus,
de ez nem elég. Mindent összeszed a hagyományból és népéletből, a miben
nemzeti jellemvonás nyilatkozik és alkalmas a költői földolgozásra. Nem
a tárgyban keresi az újat, hanem a földolgozásban, de ott is a
népszellem sugalmain azon közvetlenségre, erőteljre, izomdússágra
törekedve, mi a népköltészet sajátja. Azt hiszi s nem ok nélkül, hogy a
nép legnagyobb inventor s Homéron kezdve Goethéig a legkitünőbb művek
népi hagyományok alapján keletkeztek. Ő is a hagyományból indúl ki, vagy
a mint maga mondja, epikai hitelt keres. Kedves előtte minden mese, dal,
ballada, históriás ének, adoma, közmondás, melyekhez a nép érzése
kiválóan ragaszkodik, melyeken leginkább jártatja képzeletét. Ezekből
szövi ki műveit, ezeket szüli újra s majdnem úgy tekinti, magát, mint a
hajdani rhapsod, a ki a régi maradványokat javítgatja, darabosságukat
egyengeti, hézagaikat kitölti s töredékeiből egészet alkot. A hún-magyar
és Toldi-monda leginkább ragadta meg képzelmét, mert legtöbb nyoma volt
bennök a népszellem alkotó erejének. Egész életén át nagy szeretettel
csüngött rajtok s belőlök írta fő műveit. Széchy Mária és Wesselényi
történetét előtte már többen földolgozták s ő _Murány ostromá_ban újra
hozzáfogott: vajon nem tudná-e jobban, mint elődei, fölhasználva
műveikből mindazt, a mi fölhasználható. A _Nagyidai czigányok_ komikai
eposát egy történeti adomából szőtte; _Katalin_ alapja szintén népmonda,
s még legmodernebb művében, _Bolond Istók_ban is legalább egy
közmondásból indúlt ki. S ha ide veszszük kisebb és nagyobb költői
beszélyeit, balladáit, mindenütt reá találunk egy-egy népmonda, mese
vagy adoma szálaira. Krónikáink száraz lapjain egy szempillantással
fölfedez minden oly tényt vagy vonást, mely népköltészeti maradvány,
vagy ha nem is az, költői magvat rejt magában; a néphagyományokból
kiérzi, a mi alakítható, kiképzi a bennök levő eszmét, vagy új eszmét
lehel beléjök, az elmosódott részeket, az elhalványúlt vonásokat
visszaképzeli, a romokat fölépíti, a lelketlen anyagba életet önt. Ha
összehasonlítjuk műveit az anyaggal, melyből alkotott, épen úgy
bámulnunk kell nagy költői tehetségét, mint művészi erejét. Még a
Toldi-monda is mily szervetlen tényhalmaz s mily kevés nyoma rajta az
alakító képzelemnek. S mégis mily remek trilogiát alkotott belőle Arany.
A szétszórt, idomtalan töredékeket mily művészi egészszé varázsolta, a
puszta eseményeket mily költői cselekvénynyé, egy-egy durva, sőt aljas
tényt mily gyöngéd lélektani indokká, s a hol megszakadt a monda szála,
mily leleményesen szőtte az új szálakat, részint a történelemből,
részint saját képzelméből, melyet megtermékenyített a régiség
tanulmánya. Aranyban gazdagon buzgott föl az alkotó erő, de csak akkor,
ha lába alatt a hazai hagyománynak legalább egy talpalattnyi földjét
érezte. Hiába szárnyalt volna a levegőben, de nem is szárnyalt. Csak a
haza anyai földje adott neki erőt, mint Anteusnak.