mely az 1867. XII. törvényczikk értelmében a közösnek ismert államügyek
terhére nézve az arányt megállapította Magyarország és Ausztria között.
Az ő indítványa szerint szabályoztatott az egyező felek között az
érintkezés módja nemzetközi alapon; ő hozta javaslatba és szerkesztette
az izeneteket a magyarországi bizottság részéről. Midőn a két
ministerium között egyezmény jött létre az államadósságokra nézve,
Csengery azt megtámadta s az ő módosításai alapján egy új köttetett,
mely, ha egészben nem felelt is meg czélzatának, legalább kimondotta az
államadósságokra nézve azon jogalap fentartását, melyet a XII.
törvényczikk kijelöl, s kimondotta különösen a solidaritás
megszüntetését. A kezelésre ugyan fenmaradt az egyezményben is az
együttesség, de elvégre is belátta mindkét fél, hogy az fenn nem
tartható s valóban csakhamar meg is szünt, midőn a következő évben,
1868-ban, az első delegatióban a Csengery indokolása alapján az
államadóssági ügy a delegatio hatásköréből tettleg kizáratott. Ez első
delegatio ülésein még kiválóbb állást foglalt el Csengery. Feladatáúl
tekintette szigorúan a kiegyezés szellemében járni el, s mindent
megtenni arra nézve, hogy a delegatio a törvény korlátai közt mozogjon.
Ezért minden oda nem tartozót s a közösöknek nem ismert ügyeket
visszautasított. Kieszközölte, hogy a delegatio, mint két nemzet
képviselete, a nemzetközi forma megtartásával érintkezzék, s úgy
tekintsék, mint két külön testület, a melyek csak a határozatok
egyformasága végett szavazhatnak együttes ülésben, de minden vita
nélkül. Szóval a delegatio ügyrendje lényegesb pontjait ő formulázta, s
kivívta azt is, hogy a két delegatio, mint két külön testület, külön
leirattal oszlattassék el. Állása e részben annál nehezebb volt, mert
nemcsak a két ministerium és a delegatio nézeteit kellett közvetíteni,
hanem azt a sok surlódást is kiegyenlíteni, mely a delegatióban még
akkor megjelent balközép és Deákpárt közt kifejlett. Horvát- és
Magyarország kiegyezése szintén az ő javaslata alapján készült, a mely
Deák, a ministerium és a horvátok nézetkülönbségeit egy közvetítő ponton
egyesíteni igyekezett. Tanácsadólag folyt be továbbá az Ausztriával
kötött kereskedelmi és vámszövetségre; az 1867. XVI. törvényczikkre. Az
országgyűlés pénzügyi bizottságának kezdettől fogva tagja, sokáig elnöke
volt. Ő formulázta a budgettörvényeket, s állapította meg a mintát,
melyet a törvényeknél használtak. Részt vett az adótörvények
javításában, a költségvetések tárgyalásánál is sok reformot
indítványozott. Többek közt indítványozta, formulázta és keresztül vitte
az állami legfőbb számszék felállítását. Kidolgozta a függő adósságok
ellenőrzéséről szóló törvényt, átalakította a közös nyugdíjakat s a
kisajátítást illető törvényeket s az új községi törvényhez legtöbb
módosítással járult.
De különösen szivén feküdt a közoktatás ügye. Azt hitte, hogy
democratiai intézményeinknek csak a közműveltség adhat mélyebb tartalmat
s nemzetiségünknek erősb alapot. Már a hatvanas évek elején egész
czikksorozatot dolgoztatott _Szemlé_je számára a közoktatásügy európai
állásáról s midőn 1868-ban a ministerium részéről benyujtott népiskolai
törvényjavaslat minden párt és felekezet ellenszenvével találkozott,
Csengery azt módosításai által úgy átalakította, hogy majdnem
közakarattal fogadtatott el. Tüzetesen foglalkozott a közép és fenső
oktatás kérdéseivel és ezt illető czikkei, értekezései, melyek
összegyűjtve is megjelentek, becses adalékot nyujtanak a magyar
közoktatási politika programmjához. Mint pestvárosi képviselőnek, nagy
része volt abban, a mi Pesten a közoktatás emelése körül történt. A
népiskolai törvénybe igtatott szakaszai dönték el a vitát: községiek
vagy felekezetiek legyenek-e a főváros népiskolái. Elnöke volt a városi
pénzügyi és polgári iskolai bizottságnak. A polgári iskolák eszméjét ő
vitte be az iskolai törvénybe, s eszközölte főleg Pesten az ily iskolák
megnyitását. Buda és Pest egyesítésén törekedve, főtényezője volt, hogy
ez a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslatba fölvétessék. Ő
formulázta már előbb a közoktatási törvényben, a két városra nézve, a
közös iskolatanácsot, ő volt indítványozója a közös közmunkatanácsnak
is, és legelőnyösebb föltételek mellett nyilvános aláirás útján ő hozta
létre az első fővárosi nagyobb kölcsönt, felszólítására elvettetvén az
egyes pénzintézetek ajánlatai.
Ennyi küzdelem és munka terhe alatt ki-kimerült gyönge testalkata, bár
1875-ben még élénk részt vett a két nagy párt fusiójában s majdnem
1879-ig az országgyűlési tárgyalásokban is, mindamellett lankadni és
hanyatlani látszott. Nem egyszer mondotta: mennyire óhajtana
visszavonulni a politikától, s újra az irodalomnak élni s megírni
Magyarország történetét 1790–1848, melyre sok előtanulmánya volt. Nem
tehette, elfoglaltsága és gyöngélkedése folyvást akadályozták. De ha nem
írhatta is meg könyvét, 1866 óta hiven följegyezte a magyar politikai
élet minden nevezetesb és titkosabb fejleményeit, a melyekben maga részt
vett vagy melyeket Deák közléséből tudott. E korszak történetének egyik
forrásául fognak szolgálni e följegyzések, ha megjelennek s nem egy
kérdés történetére, sőt Deák jellemére is új fényt fognak vetni. Utolsó
éveiben még egyszer átnézte, s a nevezetesebb részleteket mintegy
emlékirattá szerkesztette. Az utolsó hónapokban már keveset
dolgozhatott, de még mindig részt vett a közügyekben tanácscsal,
izenettel. Karszékében, felöltözve halt meg, mint a katona őrhelyén.
Mint utolsó perczeiben, úgy egész életében hazafiság ösztönözte, a
kötelességérzet vezette, a becsület emelte, a munkásság éltette, s az
öntudat jutalmazta. Egyszerű, komoly és erélyes természet. Semmi pathos
és szinpadiasság, de annál mélyebb érzés és valódiság. Semmi gőg,
elbizottság, de annál több méltóság és jellemerő. Valódi férfiú, a ki
betölti helyét, s akaratlanul sem téved oda, hol nincs helyén; hazafi, a
ki erős nemzeti érzést európai műveltséggel, múltunk hagyományait az új
kor eszméivel olvasztja össze, néma lelkesedést kitartó munkával
párosít, folyvást hirdetve, hogy minden időben, minden téren
szolgálhatni a hazát, és semmi sem csekély, mi javára szolgál. Hazánkban
soha sem hiányzottak nagy tehetségek, a kiket becsvágy vagy szenvedély a
közpályára ragadott, s ott nagy tevékenységet fejtettek ki, sőt a
legutolsó magyarban is fölébred koronként az a lelkesedés, hogy válságos
időben, egy-egy nagy pillanatban a közjóért feláldozza magát. De
becsvágy, hiúság nélkül szeretni a hazát, homályban és zajtalanul
küzdeni érdekeiért, kitartóan és folyvást teljesíteni a hazafi
kötelességét az élet minden viszonya s talán kisszerű körülmények között
is: ezek mind oly tulajdonok, melyek nálunk a ritkábbak közé tartoznak.
Az az űr, melyet Csengery köztünk hagyott, az a sír, mely áldott hamvait
takarja, az a pályakép, melyet élete rajzol elénk, emlékeztessenek
bennünket e tulajdonok összességére, e polgári, úgy szólva polgárias
erényekre, melyekre oly nagy szükségünk van. Ha Magyarország meg akarja
tartani visszafoglalt helyét, sőt azt magasabbra emelni, minél több ily
szellemtől lelkesült polgárokra van szüksége. A közszellem, a kitartó
munka egyik életföltételünk. E nélkül se a szerencse kedvezése, se a
lángész ereje meg nem ment a hanyatlástól. Ezt mindinkább el kell
sajátítanunk, mindinkább megtanulnunk:
Mert neked élni kell ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni.
Ah mert omladékidon
Reszketve fognánk szétomolni,
Hazánk, hazánk!
ARANY JÁNOS.
SZÜL. 1817 MÁRCZ. 1-ÉN, MEGH. 1882 OKT. 22-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1883 OKT. 28-ÁN TARTOTT KÖZÜLÉSÉN.
Ezelőtt egy évvel, október 22-én, épen ez órában haldoklott Arany János
egyik szobájában e palotának, melynek dísztermében íme emléke
ünneplésére gyűltünk össze. Hatvanöt év időköze választja el a szalontai
kunyhó bölcsőjét az akadémiai palota koporsójától. Egy egész élet tárul
elénk, látszóan csendes, nyugalmas, mégis tele ellentéttel, küzdelemmel
és szenvedéssel. Ki gondolta volna, hogy a düledező kunyhó méla, sápadt
gyermekében lángész szunnyadjon? Ki képzelte volna, hogy a bátortalan,
hallgatag diák egy új világot nyisson költészetünkben s nyelvünk alig
ismert bájait tolmácsolja? Ki jósolta volna meg, hogy a vándor
szinészújoncz, a ki a szinpadon semmi sikert nem tudott kivívni, egykor
Shakspere és Aristophanes remek fordításával ajándékozza meg nemzetét?
Ki hitte volna, hogy az iskolát sem végzett ifjú magányában többet
tanúljon, mint a mennyit tanárai tudnak? Ki remélte volna, hogy az
egyszerű vidéki jegyző egyszerre országos hírre emelkedjék s néhány év
múlva Magyarország legkitünőbb emberei között foglaljon helyet?
De a sors ez ellentétes változásai semmit sem változtattak rajta:
ugyanaz maradt erkölcseiben, életmódjában. Mindvégig ő volt Magyarország
legegyszerűbb embere, de bizonyos tekintetben egyszersmind
legérzékenyebb, legbüszkébb lelke is. A tömeg mellőzése és tapsai, a
hatalmasok lenézése és kegye keveset hatottak reá, de folyvást saját
lelkiismerete fölindulásai között élt. Puritán szigorral teljesítette
mindennemű kötelességeit s aggodalmasan őrizte erkölcsi és irói
méltóságát. Szerény volt, mert megvetette az önhittség és nyegleség
fenhéjázásait, de azért soha sem alázta le magát; többet volt szomorú,
mint vidám, mert gyöngéd lelke minden érintésre összerezzent, mélyen,
sokáig érzett minden erősebb benyomást, de erőt vett magán s önmegadó
türelemmel haladt végig az élet útjain; hallgatag, magánykedvelő volt,
mert inkább álmodozásra született, mint cselekvésre, s otthonosabb volt
a képzeleti, mint a való világban, de átható józan eszén nem vett erőt
se ábránd, se szenvedély, sőt aggódó természetének töprengése előzte meg
és kísérte minden elhatározását. Családjának és barátainak áldozta szíve
és nemzetének elméje kincseit, magának csak aggodalmait s
önelégedetlenségét tartva. Semmi sem volt benne a költők hiúságából,
képzelgéséből és hóbortjaiból. Ifjúkori csalódása, ballépése, hogy
elhagyva az iskolát, nem gondolva agg szüleivel, szinészi dicsőségről
álmodozva, világgá ment s nehány hét múlva önvádgyötörten, nyomorba
sülyedve tért vissza az apai tűzhelyhez, mély nyomot hagyott lelkén,
megtörte erélyét, önbizalmatlanná tette s midőn ébredező géniusza s a
körülmények a költői pályára ragadták, már családos, komoly férfiú volt,
a ki számot vetett az élet csalálmaival.
Valóban Aranyt már fölléptekor nem hiú érdek, hanem a hazafiság és
művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a küzdelemben,
mely újjá szülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn minden
veszni látszott, vigasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét,
föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet
nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört
szellemét. Ez volt élete czélja, éjei álma, napjai küzdelme. Az ó- és
új-kor remekíróin művelt lelke magas eszményeket tűzött maga elébe s
épen azért nem egyszer csüggedezett. Maga a nemzeti katastropha is
ólomsúlyként nehezedett kedélyére s gyakran a helyett, hogy nagyobb
epikai munkáin dolgozzék, egyes lyrai sóhajokban tördelte szét fájó
lelkét. Ide járultak az élet gondjai s a betegeskedés szenvedései. Egész
életén át oly hivatalokat kellett viselni, melyek nem igen hangzottak
össze természetével s akadályozták költői munkásságát. A kora reg vagy a
késő éj óráit kellett meglopni, hogy múzsájának élhessen. S egy kis
családi baj vagy hivatalos boszúság napokra elvette kedvét a munkától,
kivált a midőn elkezdett betegeskedni is. Voltak hónapok, sőt évek,
melyekben nem volt elég lelki vagy testi ereje, hogy megkezdett műveit
folytathassa. Ilyenkor fordításban keresett szórakozást vagy enyhet a
tétlenség unalma ellen.
Így élt Arany Szalontán, Nagy-Kőrösön, Pesten, küzdve önmagával,
balkörűlményeivel, de folyvást álmodozva s költői tervein szövögetve.
Remélt, hitte, hogy a mit az élet reggele, dele megtagadott tőle,
megadja azt alkonya, a mint ő maga mondá:
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat;
Csendes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám;
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget.
E remény egészen lelkéhez nőtt. Ezen kívűl alig érdekelte olyas, a mi
személyét illette. Mindennemű kitüntetés hidegen hagyta, de ehhez hévvel
ragaszkodott, gyönyörködött csillámain s midőn koronként elhomályosúlni
látta, búskomolyságba merűlt. Mintha egész életén át készült volna a
független nyugalomra, a munkás, vidám öregségre. Mintha hitte volna,
hogy költészetének legszebb gyümölcsei csak élete őszén érhetnek meg,
csak ekkor írhatja meg az ő könyvét, mely még nincs megírva. Előre látó,
gondos, takarékos volt. Nem hajhászta a pénzt, de megbecsülte, mint
reményei eszközét. Soha semmit sem írt a szerkesztők és kiadók
megrendelésére, soha semmit sem adott ki csak azért, hogy pénzt
szerezzen; de tiszteletdíjait, jutalmait, fizetése fölöslegét úgy nézte,
mint hitbizományt, melyet nem szabad elkölteni, hanem kamatoztatnia
kell. Tőkét gyűjtött, hogy biztosíthassa maga és családja jövőjét s
legalább élete alkonyán egészen a költészetnek élhessen. Az akadémiai
palota büszke falai közt szülőföldje valamely szerény házára gondolt,
melynek fás kertje van és kertre nyiló szobája; Pest fényes útczáin
Szalonta egyszerű házsorai tüntek föl lelkében; a Városligetben
bolyongva, szállani vágyott a szellővel, a felleggel, kelet felé. Mint
kalitkába zárt madár zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén
vídámabban énekelhet. Férjhez ment leánya körében, szerető neje gondjai
alatt, ifjúkori emlékei közt akarta eltölteni élete hátralevő napjait s
ott bevégezni _Toldi_ és a hún-magyar monda trilogiáját. De a sors
mindvégig siket maradt esengéseire; leánya meghalt s őt magát sokáig
lelki és testi fájdalmak emésztették. Midőn üdülni kezdett s egyik
szabadabb, nyugalmasabb évében, a Margit-sziget tölgyei alatt még
egyszer visszamosolygott reá a múzsa, újra némi reménynyel nézett a
jövőbe. Elvégre kivívta független nyugalmát, munkás öregségről
álmodozhatott, de mindez már csak a haldokló hattyúéneke és álmodozása
volt.
Oh elhunyt, sokat szenvedett barátom, mintha most is előttem állanál,
mintha most is látnám komoly, szomorú arczodat. Lelkedben egy egész
költői világ ragyogása és szemed mindinkább veszti világát s kezd minden
elsötétülni körűled; egy egész mennyei harmónia él benned és hallásod
gyöngűl, alig hallod már szeretteid hangját is; teremtő képzelmedben
ősmondáink hősei kelnek új életre s erőtlen kezed nem nyúlhat lanthoz.
Tehetséged ereje küzd szerveid gyöngeségével s tested omló romja
eltemeti lelked szülötteit. Mintha most is látnálak ravatalodon,
hallanám koporsód záródását, a megzendülő gyászéneket, a dübörgő
hantokat s újra visszahangoznának lelkemben tört sohajaink, midőn a
fájdalom elfojtja a szót s csak könnyeink omlanak.
De miért föltépnem a hegedő sebet? Némuljon a gyász hangja s az
emlékezetnek ne fájdalmát, hanem balzsamát keressük. Az ember halandó
alakja helyett tekintsünk a halhatatlan költőre, élete helyett munkáira,
szenvedései helyett dicsőségére. Ím a költő nem hamvad sírban,
örök-ifjún emelkedik előttünk, lantján nemzeti hagyományaink zengenek,
mintha elveszett eposzainkat, balladáinkat varázsolta volna vissza;
munkáiból folyvást vígaszt, gyönyört, lelkesedést meríthetünk, mert a
természet képeit s az emberi szív természetét tárják elénk, s a
legnemesebb érzelmeket tolmácsolják örökszép formában; dicsősége nem
csak az övé, hanem mindnyájunké, mert költészete nemzeti typusunkat
fejezi ki, minden jegy rajta egyszersmind fajáé, hű tükre
Magyarországnak.
Valóban Arany utolsó nagy képviselője azon nemzeti iránynak, mely
költészetünkben egy félszázad alatt teljes kifejlésre jutott. Kisfaludy
Károly, Vörösmarty, Petőfi, Arany széles értelemben mind ugyanegy
korszak szülöttei s csak a fejlődés különböző stadiumait jelölik. Midőn
ezelőtt száz évvel újra zsendülni kezdett elhanyatlott költészetünk,
mintegy erőszakosan szakítottunk a múlttal. Egész addig többé-kevésbbé
megéreztünk ugyan majd minden európai mozgalmat, de hatásait saját
egyéniségünkbe olvasztva, saját módunk szerint dolgoztuk föl. A
középkorban a keresztyénség szelleme és hazafiságunk eszméi épen oly
csodálatosan olvadtak össze költészetünkben, mint az egyházi énekek
dallamai népdalaink rhythmusával, hogy megteremtsék azt a nemzeti
versidomot, melyet a XVI. és XVII. század költői még inkább kiműveltek.
Zrinyi és Balassa a renaissance hatása alatt állanak, de épen úgy
kifejezik saját egyéniségöket, mint nemzetök legbensőbb szellemét.
Azonban a XVIII. században nemzeti értelemben vett állami hanyatlásunk a
társadalom- és irodalomban egyaránt kifejté bomlasztó hatását. Alig volt
irodalmunk s a mi volt, az messze maradt műveltségünktől. Elnémult
költészetünk, ha néha megszólalt, a múlt hagyományain csak kérődzött,
mindinkább sülyedve, tartalomban épen úgy, mint formában. A természetes
fejlődés megszünt és mintegy reánk szakadt az idegen műveltség. Ez
idegen műveltséget magyarrá tenni, volt az ébredő hazafiság jelszava. S
valóban ötven év alatt az egészen magyarrá kezdett válni, de kevésbbé
nemzetivé. Nemcsak ízlésünk újúlt meg, hanem nyelvünk, stilünk és
rhythmusunk is. Utánoztuk a franczia, a classikai és a német
költészetet; eldobtuk nemzeti versidomunkat, s a classikai és
nyugot-európai rhythmust zendítettük meg. Az ó- és új-kor remekíróitól
nemcsak írói művészetet tanúltunk, hanem idegenszerűséget is.
Ez iránynak volt ugyan ellenzéke is, de kevés tehetsége s még kevesebb
ízlése miatt, azt még csak mérsékelni sem igen tudta. S talán jól
történt így. Költészetünknek végig kellett küzdeni ez iskolákat, hogy
nemesedjék, eszmét, szellemet, ízlést vegyen magába, ha mindjárt a
nemzetiesség árán is. Nyelvünknek ki kellett emelkedni szegénységéből,
merevségéből, laposságából, ha mindjárt erőszakosan is. A visszahatásnak
magából a mozgalomból kellett születnie és saját tulságai miatt, hogy
valódi vívmányait megtartva, magába olvaszthassa a nemzeties fejlődés
régibb és újabb elemeit. S csakugyan legtehetségesebb költőinkben
már-már képződik a visszahatás s a száz év másik fele, az újabb ötven év
egész napjainkig, nem egyéb, mint a visszahatás teljes diadala.
Költészetünk újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadt, de művészi
vívmányok kíséretében. Nemzeti versidomunk újra visszavívja jogait, a
költői nyelv idegenszerűségét a magyarosság régi és új bájainak
vegyülete váltja föl. Költőink részint a régi, részint a népköltészet
forrásaiból merítve, mintegy megifjodnak, nemzetiebbekké, de
egyszersmind európaiabbakká is válnak. Az irodalmi, társadalmi és
politikai fejlődés egymásra hatva, egy magasabb nemzeti irányba olvad és
újjá szüli Magyarországot. Ez irány először is Kisfaludy Károlynál
mutatkozott feltünőbben. Magyar történelmi és társadalmi rajzai közelebb
hozták költészetünket az élethez és lyráján megzendültek olykor
népdalaink viszhangjai is. Vörösmarty mint nemzeti törekvéseink
szószólója lépett föl, a külföldi iskolák egyikéhez sem szegődött, a
képzelem szabadságát, a nemzeti elem alakító erejét hirdette s a régi és
megújított nyelvet összeolvasztva, megállapította újabb költői
nyelvünket. Hatása alatt, társadalmi és politikai forrongásaink közepett
nem soká Petőfi jelent meg, e legeredetibb lyrai költőnk, a specifikus
magyar lyra megteremtője, kihez egy pár év múlva Arany csatlakozott,
hogy ugyanazt tegye az eposzszal és balladával, a mit Petőfi tett a
dallal.
Arany gyermek-ifjúkori viszonyai bármily kedvezőtlenek voltak, mégis
nagyban befolytak arra, hogy mint költő és æsthetikus a nép-nemzeti
irányt teljes diadalra juttassa költészetünkben. Szülőinek utolsó és
késő gyermeke volt. Legidősebb leánytestvére már rég férjhez ment volt,
midőn ő született; többi számos testvérei még előtte elhaltak. Ő volt
öreg szüleinek egyetlen reménye, vígasza; mindig körükben tartották s
rendkívül vallásosak levén, e hajlam reá is elragadt. Az ének és a
szentírás vonzóbb helyei lettek első táplálékai gyönge lelkének s a kis
bogárhátú kunyhó szentegyház vala, a hol füle soha egy trágár szót sem
hallott, nem levén cseléd vagy más lakó, csak öreg szülei és ő. A
gyermek kora komolylyá és mélyen erkölcsi érzésűvé vált, az maradt az
ifjú, a férfiú is s az erkölcs e cultusa épen úgy megérzik költészetén,
mint stíljén a szentírás és zsoltárok ódon nyelve. Szülővárosa,
Szalonta, egykor szabad hajdú község volt, mely híven követte az erdélyi
fejedelmek zászlóit, valahányszor azok fegyvert ragadtak a magyar
alkotmány és vallásszabadság védelmére. A XVIII. században elvesztette
ugyan régi szabadalmait, de még sem vált valóságos jobbágyközséggé. A
jobbágyi szolgálatokért bizonyos összeget fizetett földesurának s
megőrizte önkormányzatát. A szalontaiak némi középállást foglaltak el a
nemes és jobbágy között, de voltak köztök valódi nemesek is, bár
némelyikök megfosztatott jogától, így az Arany-nemzetség is. A csonka
torony, mely a város egyik kiváló pontján még maig is fönnáll, a
viharos, de dicső múltra emlékeztette őket, a városi határ Őrhalma,
Szigettó, Testhalom nevű részei a török csaták és őseik vitézsége
nyomait tartották fönn és távolabb Toldi puszta, s a szintén elpusztúlt
Nagyfalu a Toldi-monda bölcsőjét rengették. A komoly gyermek, a kit
atyja korán megtanított olvasni, s a ki a XVI. század némely ponyvára
kerűlt krónikáit is olvasta, örömest hallgatta e mondákat s örömest
bolygott a nagy határ erdein és mezein, a természet bájaiba merűlve.
Szalonta mintegy végpontja azon nagy rónaságnak, mely a Tisza partjától
egész Belényesig húzódik. Kék ligetek és kék hegyek alján, változatosabb
róna ez, mint alföld pusztái és népében is több a hagyományos szokás és
régies színezet. Arany fejlődő lelke magába olvasztott minden természeti
bájt, történelmi emléket, hagyományos szokást. A pusztán fél szemmel
fölkelő nap, az ösztövér kútágas, a csonka torony féllábú gólyája, a
zöld lomb közein áttetsző égbolt, a szántóvető síró füttye, a napsugár
és felhő fény- és árnyfoltjai a mezőn, a boglya tetejéről az aratók
vidám seregére letekintő suta gém, a város szélső ablakán vakítón égő és
hirtelen kialvó alkonysugár, a feketén bólintó eperfa lombja, az éj
bakacsinja ezüst holdkoszorujával: mind oly élénken maradtak emlékében,
mint a mesék és mondák hősei, a régi énekek és népdalok dallamai, a
népélet tarka jelenetei s mindazon typikai vonások, melyek a magyar fajt
jellemzik. E képek, benyomások és hangok folyvást éltek lelkén,
megelevenedtek műveiben, kivált a nagyfalusi és szalontai Toldi Miklós
alakja egész sírjáig kísérte a szalontai hajdú unokáját.