jelesbb jogtudósa és keresettebb ügyvéde volt, kit Kölcsey is gyakran
látogatott, s kinek háza mintegy központja volt a biharmegyei szabadelvű
fiatalságnak. Csengery, már mint iskolás fiú, az atyai ház irodalmi és
politikai benyomásai közt nőtt fel, melyeket nem soká a megye- és
országgyűléséi váltottak fel. Mint gyermekben az ifjú, mint ifjúban a
férfiú komolysága volt meg. Tanulótársai körében nem verseket olvasott
fel, hanem a magyar közélet legfőbb kérdéseiről értekezett. Mint húsz
éves ifjú, 1842-ben Beőthy Ödön, Biharmegye híres alispánja és követe
mellett gyakornokoskodott, s írta a fontosabb kérdésekben azokat a híres
körleveleket, melyek az ellenzéki megyékben oly nagy hatást tettek. Az
1843-ik országgyűlésre Pozsonyba is követte őt, s egyszersmind
országgyűlési tudósítója volt előbb a Kossuth, majd Szalay _Pesti
Hirlap_jának. Sokat olvasott és tanúlt, de még többet gondolkozott.
Pestre telepedve, letette az ügyvédi vizsgálatot, de se a magyar
jogtudomány, se a magyar közélet ki nem elégítették. Kossuth mint
hírlapíró ekkor állott hatása délpontján, s mint szónok már az ellenzék
vezérférfiai közé emelkedett. Csengery bámulta a beszélő és író nagy
szónokot, de nem állott varázsa alatt. «Kossuth leghatásosabb
szónoklatában is hasztalan keresünk sok eszmét, tartalmat, – írja egy
pár évvel később egyik kézirati vázlatában – többnyire csak hegyét
lengette végig az elveknek és tényalapoknak, mikép szellő a
kalásztengert végig lengeti. Kerülte az elméleti vitákat, mint maga
bevallá Dessewffy Aurél ellenében. Annál több volt beszédében az ékesen
hangzó mondat és ragyogó kép. Ott találjuk az új kor általános eszméit,
jelszavait, zászlóföliratait, mely után indul a sokaság. Szónoklata
emelt, vagy porba rántott, de nem fejtette ki a tárgyat, csak
megvilágította, mint a villám. S mégis sokakat megcsalt a fény. Mint a
nap, mint a hold képe felületén ragyogott, de mélyen látszott.
Kossuthban mély meggyőződés mutatkozott, mint hosszas tanulmány és
alapos ismeret eredménye, de valóban nem volt egyéb bizonyos ihletnél,
mely inkább az érzés, mint az értelem kifolyása. Erős képzelődés
lángérzelemmel, lázas szenvedély és ingerült kedély, mely a hazafiúi
fájdalom kitöréseinek oly dús forrása.» Csengery úgy hitte, hogy a
lelkesítő és izgató beszédek és czikkek mellett szüksége volna a
magyarnak fejtegetők- és részletezőkre is; az eszmék anarchiájában hiába
kereste az irányt, melynek igényeihez idomuljanak a reformkérdések
részletei, hiába a rendszert, mely Magyarország átalakulását vezérelje.
A mi rendszert talált, az nem volt egyéb, mint a megyei rendszer,
politikai rendszerré, egész tanná emelve, mint alkotmányunk és
haladásunk legfőbb biztosítéka. Csengery a megyén nőtt fel, az ellenzéki
Biharban, de nem osztozott Kossuth nézeteiben, a ki bálványozta a megyei
rendszert, «melyben – mint 1841-ben irja egyik vezérczikkében – a
magyarok istenének gondviselése e nemzetnél megtestesűlt, mely annyira
összeforrott a nemzet életével, hogy ahhoz való intuitiv ragaszkodás,
valamint az istenség iránti hit, gyámokokra nem szorúl». – Csengery a
megyei rendszert nem tartotta se az alkotmány, se a haladás erős
biztosítékának, s bár szerencsétlen közjogi viszonyaink közt ideig-óráig
fentartandónak hitte, de új, erősebb biztosítékokat keresett, s épen
azért az ellenzéknek ahhoz a párttöredékéhez csatlakozott, mely szemben
a megyei, majdnem fœderativ rendszerrel, a parlamenti összpontosítás
zászlaját tűzte ki, – s ez irányban a magyar alkotmány gyökeres
reformját sürgette.
E párttöredéknek Szalay volt doctrinairja, Eötvös szónoka és Csengery
hirlapírója. Szalay csak egy évig szerkesztette az új _Pesti Hirlap_ot,
s 1845 nyarán Csengerynek adta át. A fiatal, alig huszonhárom éves
szerkesztő kitünően szolgálta pártját. Folyvást dolgozott a lap minden
rovatába, mindamellett, hogy a szerkesztés gondjai annál több idejét
vették igénybe, mennél inkább törekedett a lapnak nemcsak elvben szoros
következetességet, hanem stil tekintetében is bizonyos egyöntetűséget,
csínt és szabatosságot kölcsönözni. Akkortájt a rhetori pathos
árasztotta el egész irodalmunkat. A regényíró, értekező, történetíró
egyaránt szónokolt. A hírlapírók a nagyobb és kisebb szónokok modorát
utánozták, s még a divatlapok báltudósítói is pathosszal írtak. Csengery
kiküszöbölte lapjából e szónoki dagályt, egyszerűbb s a tárgy és helyzet
különbségeihez mért stilt igyekezett meghonosítani. Általán abban, hogy
hirlapi stilünk lassanként európaibb szint öltött, nem csekély része
volt az ő lapja példájának. Máskülönben a haladás ügye egyik
napszámosának tekintve magát, nem igen kereste az írói dicsőséget; a
szerkesztő, ha feladatának teljesen meg akar felelni, kénytelen
felolvadni lapjában, s Csengery többnyire apróságokra is kiterjeszté
figyelmét. Írt ujdonságot, irodalmi értesítőt, szini kritikát,
külföldet, olykor megyei tudósítást Pestmegyéből. Azt hitte, hogy a
hírlap hatása nemcsak egyes nagy czikkeitől függ, hanem apró
részleteitől, sőt egyes jegyzeteitől is, szóval egész szellemétől.
Azonban írt nagyobb czikkeket is, de majd mindig névtelenül s legkivált
oly tárgyakról, melyekkel társai kevésbbé foglalkoztak, mint a városok
és községek rendezése, vám- és kereskedelmi ügyek. S nemcsak írói
munkásságával támogatta társait, hanem jelleme erélyével is. Azzal a
külső nyugalommal, de benső hévvel, azzal a lelkiismeretes
fontolgatással, de határozottsággal, mely egész életét jellemzi, mintegy
összetartotta lapjában az el-elkedvetlenedő és bomladozó párttöredéket s
új híveket toborzott kebelébe.
A magyar közéletben alig volt valami sajátságosabb, mint e párttöredék
helyzete és sorsa. Néhány elmélkedő ember szövetségének nézték, de a
midőn a tett órája ütött, a tett emberei irányukat követték; ábrándozó,
gyakorlatiatlan politikusoknak gúnyolták őket, s ábrándjokat a
gyakorlati politikusok hamarább megvalósították, mint magok is hitték. A
kormány és ellenzék gúnya és gyanusítása között futották meg alig négy
éves pályájokat. A kormány szivesen hallgatta őket, ha az erős kormány
szükségéről s a megyék törekvéseinek oly irányáról beszéltek, mely a
kormány és törvényhozás jogkörét csorbítja, de boszankodtak rájok, hogy
gyakorlatilag folyvást azzal az ellenzékkel szavaztak, melynek nem egy
eszméjét hibáztatták. Az ellenzék örömest látta őket oldaluk mellett
küzdeni, de szintén rossz néven vette tőlök, hogy elméletben folyvást a
megyei rendszer árnyoldalait fejtegetik, holott az legfőbb biztosítéka
úgy alkotmányunk-, mint haladásunknak. Csengery és társai nem hagyták
szó nélkűl e vádakat s kifejtették, hogy mindaddig, a mig a
parlamentáris összpontosítás és felelős kormány biztosítéka ki nem
vívatik, ők nem vélik feladhatónak azt a biztosítékot, melyet a megye
intézményében birunk, de szükségesnek látják mind a kormány, mind az
ellenzék rendszerének hiányait földeríteni, s míg egyfelől körülírták a
megyék jogköre határait a törvényhozás és kormány irányában, addig
másfelől kitűzték a végrehajtó hatalom korlátait is – egy szóval megadni
javasolták a kormánynak mindazon jogokat, melyek azt, hogy feladatának
megfelelhessen, minden államban szükségkép megilletik, e jogok
gyakorlásáért azonban a megyék ellenállása helyett, fensőbb körben a
képviselet ellenőrzésében, a parlamenti felelősségben követeltek
biztosítékot. S mindebben igazuk volt, de egy harmadik s legfontosabb
ellenvetést senki sem tőn, magok is kevéssé gondoltak rá, tudniillik,
hogy mikép gondolják a parlamenti kormány intézményét a monarchia
viszonyai közé beilleszthetni, s a közös védelem és érdekek kapcsa mily
alakot ölt az alkotmánytalan vagy alkotmányos örökös tartományok
irányában.
E kérdés homályban maradt, s Csengery is csak egy pontban vette
figyelembe, a vám- és kereskedelmi ügyben ugyanazt az alapot vitatva,
melyet húsz év múlva az 1867. XVI-ik törvényczikk is elfogadott. Azonban
mentségökre szolgál, hogy sokkal távolabb hitték eszméik valósúlását,
mintsem e kényes kérdést megvitathatták volna. S midőn a márcziusi
napokra virradtak, semmi részt nem vehettek az új törvények
formulázásában. De húsz év múlva ők voltak azok, a kik e kérdést először
hozták szőnyegre, s mindent elkövettek, hogy az 1867. törvényben
megoldást nyerjen.
Csengery az 1848-iki mozgalmak közepett is szerkesztő maradt, lapját
napi lappá változtatta át, s egyszersmind a kormánypárt, a
Batthyány-kormány közlönyévé avatta. Épen oly erélylyel küzdött a bécsi,
mint a pesti szélső irányok ellen; ekkor is névtelenűl írt, de azon kis
czikkekben, melyekben napról napra kisérte a mozgalom fejleményeit,
könnyen rá lehetett ismerni szabatos, tömör, komoly szépségű stiljére. S
midőn forradalomba sodortattunk, akkor is helyén maradt, de eszméi oly
kevéssé változtak, mint stilje. Mondják, hogy a forradalom a
philosophnak eszme, a népnek boszú. Csengerynek csak eszme volt, s nem
osztozott szenvedélyeiben, s midőn 1848 végével Debreczenbe kisérte a
kormányt, visszavonúlt a hírlapírói pályától, s később mint ministeri
tanácsos leginkább codificatióval foglalkozott. Világos után egy darabig
bujdosott, s midőn 1849 vége felé csalódás- és fájdalomban gazdagon, de
annál szegényebben, visszatért Pestre, minden pályát zárva látott maga
előtt. Azonban a balsors nem győzedelmeskedett se jellemén, se
szellemén. Azt a tíz évi súlyos korszakot, melyben alkotmányunk és
nemzetiségünk lábbal tiportatott, mely a hazafit tétlenségre vagy
megalázásra kárhoztatta, oly méltósággal és munkássággal élte át, mint
kevesen. Hogy fentarthassa magát, egy magán nevelőintézetben leczkéket
adott; hogy feledje a sivár jelent, a múltba, történelmi tanúlmányokba
merűlt; mert az erkölcsi tudományok elvei Európaszerte ingadozni
látszottak, szenvedélylyel adta magát a természettudományok egyik s
másik ágára; mert nemzetiségünk ápolására csak egyetlen, az irodalmi tér
maradt fenn, újra felvette tollát és írt, de többé nem politikai
vezérczikkeket.
Midőn 1849 őszén irodalmunk újra megszólalt, a közönség előtt oly
gyorsan vonúltak el az épen elviharzott nagy események, hogy emlékezete
egészen mintegy azokhoz volt tapadva, s a férfiak neveit, kik csak az
imént szerepeltek, már is ajkára vette a történetírás. Kisebb-nagyobb
munkák jelentek meg a közelmúlt napok eseményeiről, jellemrajzok azon
férfiakról, a kik e mozgalmas korszakban cselekvő részt vettek.
Többnyire felületes, elhamarkodott itéletek; elvekről s
történetbölcselmi szempontokról szó sem vala. A politikai jellemrajzok e
korában Csengery is elhatározá egy oly gyűjtemény kiadását, mely hűbb
tükre legyen a közelmúltnak, s minden irányú képviselőiben jellemezze e
korszakot, mely épen akkor nyert befejezést. Így adta ki 1851-ben a
_Magyar szónokok és államférfiak_ _könyvé_t, melyben tőle Nagy Pál,
Beőthy Ödön, Szentkirályi Móricz, Dessewffy Aurél, Eötvös József és
Szalay László jellemrajzai jelentek meg. A Kossuth jellemrajza a meg nem
jelent második kötetre maradt, s maig is kiadatlan. Később még Deákról
írt jellemrajzot, melyet mint emlékbeszédet e helyen olvasott fel, de az
több mint emlékbeszéd, valóságos essay, legsikerültebb essay-je.
Csengery az essay-irodalom egyik kitűnő képviselője nálunk, sőt forma és
nyelv tekintetében talán legkitűnőbb. Kiválóan kedvelte e műfajt, mely a
könyv és hirlapi czikk, az értekezés és bírálat közt foglal helyet, a
tudománytól kölcsönzi eszméit, az irodalomtól formáit s épen úgy szem
előtt tartja a szakértőt, mint a művelt nagy közönséget. Csengery egész
írói pályáján folyvást arra törekedett, hogy meghonosítsa nálunk e
műfajt, melyet az angol és franczia talált föl s a német kevés sikerrel
utánoz. Az előadás művészete egyik főfeltétele e műfajnak, s Csengery
ezt jól értette. A szerkezet összhangzó arányokban emelkedik nála, akár
politikai, akár tudományos essayt ír, s épen oly kevéssé hosszadalmas,
mint túlterhelt. Kemény és Eötvös essayi gazdagabbak eszmék- és
érzésben, de szerkezetök lazább s ragyogó stiljök nem oly szabatos.
Csengery az átlátszóságot hangzatossággal egyesítette s a rövidséget
folyékonysággal. Kerüli a körmondatokat, de rövid mondatai arányosan
csoportosulnak egy főeszme körül. Inkább itél és tájékoz, mint bonczol,
inkább elbeszél és rajzol, mint fejteget, inkább csak a főeszméket és
pontokat emeli ki, de oly módon, hogy a mellékeszmék csoportját, a kép
egész körrajzát felkelthesse olvasóiban.
A politikai jellemrajzok e gyűjteményét, melyben Kemény _Széchenyi_je és
_Wesselényi_je is helyet foglaltak, nem nagy tetszéssel fogadta a
közönség, alkalmasint történeti tárgyilagossága miatt. A szenvedélyek
még nem csillapodtak le annyira, hogy meghallgatták volna a reflexiót.
Máskép Francziaországban, ott épen azon időtájban vetette föl azt a
kérdést Guizot: miért sikerült az angol forradalom? Csengery úgy hitte,
hogy e kérdést leginkább megfejté Macaulay nem rég megjelent munkája:
_Anglia története II-ik Jakab trónralépte óta_. Napi érdekűnek hitte ez
okból az örök becsű művet átültetni irodalmunkba. Nagyra becsűlte
Macaulayt, őt tartotta az új kor legnagyobb történetírójanak, s különös
előszeretettel viseltetett hőse, Oraniai Vilmos iránt. E könyv nagy
vigasz volt neki s azt hitte, nemzetének is az lesz. Mint egykor
Angolországban, nálunk is egy elvakult kormány dühöngött, mint a
forradalom visszahatása, de ott kikeltette a szabadság csiráját, s a
pártok engesztelékeny hazafisága, a vezér bölcsesége bevégezte a
forradalmat, visszaállította az alkotmányt. Csengery hitte, hogy
elébb-utóbb nálunk is fordulat áll be, de vajon pártjainkban lesz-e
annyi engesztelékeny hazafiság, lesz-e olyan bölcs vezérünk, mint az
angoloknak? Épen akkortájt telepedett Pestre Deák, a kivel Csengery mind
szorosabb barátságot kötött. Vajon ki sejtette akkor, hogy épen Deák
lesz hivatva e nagy szerepre és Csengery lesz leghűbb fegyverhordozója?
Deák olvasta a könyvet, neki is vigasz volt az, Szemere Pál, az agg
kritikus, pedig lelkesülve kiáltott fel: hogy’ örvendene, ha élne,
Kazinczy e prózának, mily szabatosság, finomság és erély a
kifejezésekben! Valóban e fordítás a kor legjobb prózai műfordítmánya, s
a magyar történeti stil fejlődésére is némi befolyást gyakorolt.
Az ötvenes években Csengery még három irodalmi vállalatban szerepelt,
mint szerkesztőtárs vagy alapító. 1854-ben a _Magyar nép könyvét_
indította meg Keménynyel, 1855-ben a _Pesti Napló_ tárczája
szerkesztését vette át, 1858-ban a _Budapesti Szemlé_t alapította. A
forradalom után a nép számára egész külön irodalom alakult nálunk.
Csengery és társai ez ellenében kötelességöknek érezték föllépni és
kimondani, hogy az egyszerűség nem az együgyűségben áll s a népies nem a
póriasban; más mívelt népek azt értik a népies alatt, a mi a nagy
közönségnek van írva. Legjobb modor, a melyet mindenki megért, föltéve,
hogy a ki olvasni szokott, már vannak némi ismeretei. S a szépirodalmi
művekre szabályul állították föl, hogy a népies nem zárja ki a
művészetet. A mű csak nyer becsében, ha egyetemivé teszszük, de azzá
akarva tenni, nem változtathatjuk föltételeit. Az ily szellemben
szerkesztett vállalatot számos jeles író támogatta, s nem csekély
hatással volt arra, hogy népies lapjaink helyesebb úton kezdettek
haladni. Önmaga Johnston _Vegytani képei_t dolgozta át a vállalat
számára, melyek később külön kiadásban is megjelentek. Mint a _Pesti
Napló_ tárczájának szerkesztője és a _Budapesti Szemle_ alapítója, még
sokkal nagyobb hézagot akart pótolni, még érezhetőbb szükséget
kielégíteni. A magyar tudomány és irodalom meglehetős szűk mederben
mozgott. Inkább csak az úgynevezett hazai tudományokat műveltük s kevés
tudomást vettünk a külföld mozgalmairól, vagy ha vettünk is, az holt
tőke maradt a nagy közönségre nézve. Csengery múlhatatlan szükségesnek
tartotta, hogy valamely lap tárczája, vagy ha lehetséges, egy egész
külön folyóirat, mintegy közvetítő legyen egyfelől a tudomány és művelt
közönség, másfelől a hazai és külföldi irodalom között, s igyekezzék
tájékozni a magyar olvasót mindazon eszmékről, melyek a szellemeket
világszerte foglalkoztatják. E mellett a kritikai szellemet is
ébreszteni kell, úgy a tudományban, mint az irodalomban. A _Pesti Napló_
tárczája s később a _Budapesti Szemle_ így lett ez irány képviselője.
Csengery nemcsak az ösztönzésben, hanem a munkásságban is részt vett. A
nálunk annyira elhanyagolt világtörténet felé vonta a közönség
figyelmét. Néhány essayt írt az emberi művelődés történetéből, Khina-,
India- és Egyiptomról. Számos külföldi munkát ismertetett vagy rólok írt
essayket dolgozott át. Hazai történetírásunkat vizsgálva, két dolog tünt
fel különösen előtte, a mit károsnak tartott. Őstörténetünk nyomozói,
Otrokocsy és utóbb Horvát István nyomán, egészen álutakra tévedtek, s
midőn módszeröket megtámadta, egyszersmind a helyes módszerre is
rámutatni igyekezett, mely nem egyes rokonhangzású szókból von merész
következtetéseket, hanem szervezetet szervezettel hasonlít össze, nem
egyes vonások találkozásából itél a népek rokonságára, mellőzve olykor a
lényeges eltéréseket, hanem úgyszólva physiognomiát physiognomiával vet
egybe. Azt hitte továbbá, hogy az anyaggyűjtésnek egy nyomon kell
haladni a földolgozással s itt az ideje, hogy az ókor remek példányait s
az újabb nemzetek nagy történetíróit tűzvén ki mintáúl, íróink is
művészettel párosítsák a tudományt, mert ez csak művészi alakban válik
valóban nemzeti közkincscsé. Ezért tanulmányokat kezdett írni a
történetírás művészi oldaláról. A mint ő maga mondja, töredékes czikkek
ezek a történetirás formájáról, concret alakban: egy pár hazai
történetírónk mellett nagynevű külföldi történetírók jellemrajzai, a
külföld kiválóbb műbirái nézeteinek ismertetésével. E töredékes czikkek
azonban kiegészítik egymást. Feltüntetik különösen a szépirodalom
jótékony és káros hatását a történetírásra, és Polyb után kijelölik azt
a határt, mely a szépirodalmi művet elválasztja a történelmitől.
A _Budapesti Szemle_ megalapításával Csengerynek egyik régi hő vágya
teljesűlt. A negyvenes évek elején Szalay és Eötvös indítottak egy
hasonló tartalmú és czímű folyóiratot, de csak két kötetig vihették.
Csengerynek sikerűlt tizenkét évig szerkeszteni a magáét. A régi
_Szemle_ dolgozótársai csoportosultak körüle: Eötvös, Szalay, Trefort,
Lukács Móricz azok a férfiak, a kik irodalmunkban először igyekeztek a
politikát és tudományt, az életet és irodalmat szorosabb kapcsolatba
hozni. E folyóirat mintegy központja volt a régibb tudományos és
irodalmi erőknek s az ifjabb tehetségek iskolája. Csengeryt sokoldalú
műveltsége és kiváló izlése épen alkalmassá tették egy ily folyóirat
szerkesztésére. Megalapítani igyekezett a magyar essay-irodalmat s ha
eredetiekből nem telt, külföldieket fordíttatott vagy dolgoztatott át.
Nem egy hallgató írót szólaltatott meg, nem egy tudóst vett reá, hogy a
nagy közönségnek írjon. Magát Deákot is rábeszélte, hogy megbírálja a
_Szemlé_ben Lustkandl hirhedt munkáját, felajánlva egyszersmind
segédkezését. Folyvást figyelemmel kisérve az európai tudomány és
irodalom fejlődését, ismerve a miénk hézagait, irányt és tárgyat adott
dolgozótársainak, s felosztotta köztök a munkát. Több írót terelt oly
szakra, a melyen leginkább helyén volt, s némely folyóiratban megjelent
essayből később egész könyv vált irodalmunk díszére. Az ötvenes és
hatvanas években egyszerű szállása a magyar irodalom egyik
főtáborhelyéűl szolgált. Nem egyszer jöttek össze nála a kor legkitünőbb
politikusai és írói. Egyetlen fényűzése volt, hogy néha egy kis estélyen
fogadja mindazokat, a kiket különösen tisztelt vagy szeretett. A
családélet ölén és barátai társaságában kereste és találta örömét,
vigaszát. Zárkozottsága ilyenkor megnyilt, komolysága felderűlt.
Hallgatag és hideg modora a rokon- és ellenszenv erős érzéseit takarta.
A részvét és ragaszkodás is inkább tettben nyilatkozott nála, mint
szóban. Nem könnyen ragadta el eszme, tárgy és személy, de annál inkább
ragaszkodott hozzá, ha megkedvelte. Meggondoló volt, de erélyes, óvatos,
de kitartó és következetes. Ismerték komolyságát, áldozatkészségét,
sokat tartottak tehetségéről, s örömest fordultak hozzá bármely
közügyben.
Valóban 1850–1880-ig alig volt Magyarországon nevezetesb közművelődési
vagy anyagi emelkedést czélzó intézet vagy társulat, melynek
megindításában, tervezésében vagy reformálásában Csengery lényeges részt
ne vett volna. Akadémiánk, a gazdasági egyesület, a magyar
földhitelintézet voltak különösen buzgóságának tárgyai. Az ötvenes évek
végén, midőn Akadémiánk szabadabban mozoghatott, Csengery is élénkebb
részt vett ügyeiben. Befolyt az ügyrend újra dolgozásába, az ügyvitelt
szabályozta, több állandó bizottság szervezését indítványozta, s hirlapi
czikkeivel folyvást élesztette az Akadémia munkássága iránti részvétet a
közönségben. Azelőtt a hirlapok keveset törődtek az Akadémiával,
Csengery kezdte állandóan és rendszeresen ismertetni az osztályok
munkásságát; azóta állandó rovat az Akadémia hirlapjainkban. Később
1867-ben alapszabályaink reformja, pénzügyeink rendezése az ő
indítványai szerint történt. Előbb igazgatótagnak, majd 1874-ben
másodelnöknek választatott; a könyvkiadó vállalatnak eleitől fogva
elnöke volt s később a történeti bizottságnak is. Egyaránt szívén
viselte Akadémiánk szellemi és anyagi ügyeit, s teljesen át volt hatva
annak kettős czéljától, mely szerint egyaránt és együtt kell szolgálnunk
a tudomány és nemzetiség érdekeit. A gazdasági egyesületben két oly
nevezetes ügyben vett tevékeny részt, melyek nagy befolyással voltak
Magyarország anyagi emelkedésére. 1862-ben az egyesület megbizásából
írta azt a több nyelven megjelent emlékiratot, mely először állapította
meg a magyar vasúthálózatot, s a melynek kettős czélja volt: egyfelől
tájékozni a külföldi tőkepénzeseket a másutt nem nyilatkozható magyar
közvéleményről, másfelől irányt adni a leendő magyar kormánynak. Jóval
előbb, 1858-ban, Lónyay Menyhérttel együtt szerkesztette szintén a
gazdasági egyesület emlékiratát a kormányhoz a magyar földbirtoki hitel
állásáról. Midőn 1862-ben a földbirtokosok, az emlékirat szerint, a
magyar földhitelintézet alapítására mentek át, Csengery dolgozta ki a
hitelintézet alapszabályait s ügyrendi és kezelési utasításait. Ugyanő
írta az igazgatóság megbizásából az országgyűléshez intézett
emlékiratot. Az intézet létrejöttével titkárrá s később egyik igazgatóvá
választatott, s mindkét minőségben befolyt az ügyvitel tökélyesítésére s
az egész intézet felvirágoztatására. Számos pénzügyi intézet élt
tanácsával vagy kért tervet tőle. Készített magyar népbank-tervet, mely
az ország több részében életbe lépett. Eötvös felhívására, ő dolgozta ki
a pesti iparegyesület helyett egy országos iparegyesület tervét,
kapcsolatban az iparmúzeummal s országos czímmel biztosítá magyar
jellemét.
Azonban az 1860-ban megindult politikai mozgalmak leginkább igénybe
vették Csengery munkásságát. Előbb mint hirlapíró vett részt a
küzdelemben, nagy erélylyel védve az 1848-diki törvényeket, szemben az
októberi diplomával. Majd 1861-ben képviselővé választatván, szorosan
Deákhoz csatlakozott. Azóta egész haláláig tagja volt a képviselőháznak
s különösen 1866 óta nagy munkásságot fejtett ki az országos
bizottságokban. Jelentékenyen befolyt Deák kiegyező terveinek
megérlelésébe és formulázásába. Az országgyűlés egy hatvanöt tagból álló
bizottságot választott a kiegyezés formulázására. E bizottság Csengeryt
kérte fel előadójává, s egy bizottságot küldött ki, melynek szintén
Csengery volt előadója. Az albizottság a részletek formulázásával Deákot
és Csengeryt bízta meg. A vázlat elkészült, azonban az országgyűlés 1866
jún. 26-án hirtelen elnapoltatván, csak egy éj jutott a szerkezet
összeállítására. Az 1867-ben kinevezett ministerium javaslatára e
szerkezet igtattatott azután a magyar törvénykönyvbe, mint XII.
törvényczikk. Csengery mély örömet érzett, hogy mindaz, a miért majdnem
három évtizeden át küzdött, végre megvalósult, de csakhamar új gondok és
aggodalmak szállották meg, s némi sajátságos állást foglalt el Deák és a
kormány, saját pártja és a balközép között. Ez állása olykor
félreértésre adott alkalmat, s valóban nem is volt természetes, de a
viszonyok sem voltak azok. Csengery nem személyes becsvágy, nem
cselszövő önérdek sugallataira hallgatott, hanem a kényszerűség s
hazafiság tanácsaira. Deák volt ugyan azon nagy többségben levő párt
vezére, mely erélyével és mérsékletével visszaállította az alkotmányt,
de nem maga lépett a kormányra, bár támogatása nélkül bajosan állhatott
volna meg bármely kormány. Csengery érezte e helyzet visszásságát, de
érezte azt is, hogy Deák csak úgy tarthatja meg befolyását, csak úgy
fegyverezheti le az ellenzéket, ha a kiegyezés még függőben levő
részletei a kiegyezés szellemében oldatnak meg, s a kormány általában ez
irányban foganatosítja az új intézményeket. Ezért folyvást
figyelmeztette Deákot e tekintetben minden mulasztásra, ballépésre, de
egyszersmind leleményességével és jóakaratával igyekezett kiegyenlíteni
minden összeütközést Deák és a ministerium között. Ily közvetítő volt
pártja és a balközép között is. Senkisem ragaszkodott jobban a
kiegyezéshez, senki sem itélte el inkább a balközép közjogi ostromát,
mint ő, de azt hitte, hogy a parlamentarizmus nem fog gyökeret verni
nálunk, ha csak egy párt jogosult a kormányra, s épen ezért keresni kell
a balközéppel érintkező pontokat, válság esetére előkészíteni a fusiót
vagy legalább nem taszítani őket a szélsőbal karjai közé, s mindenesetre
alkudozni, kiegyezni velök mindabban, a mi közhasznú és semmit sem
veszélyeztet.