új lap szerkesztésével kinálta meg Keményt. Eötvös szintén üdvözölte őt
és Csengery a _Pesti Hirlap_ dolgozótársának hívta meg, mely már kitűzte
a parlamenti központosítás és felelős kormány zászlóját. Kemény nem
érezvén magában elég erőt, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot
alakíthasson, nem lépett ki pártjából s az Eötvös-töredékhez
csatlakozott, melyhez legtöbb rokonszenvvel viseltetett. 1846 végén
Pestre költözött és a _Pesti Hirlap_ rendes dolgozótársa lett, később
pedig Csengery szerkesztőtársa. Itt eleinte leginkább oly kérdésekről
írt, melyek a képviseleti rendszerre való átmenetelt illették, minők a
választó törvények, országgyűlési utasítások, évenkénti országgyűlés,
gyülési nyilvánosság s egyszersmind Erdély iránt igyekezett érdeket
gerjeszteni, melynek jövőjét a Magyarországgal való egyesülésben látta.
Azonban kiütött a párisi forradalom, Bécs és Pest mozogni kezdettek és
egy pár hét alatt átalakúlt a magyar alkotmány. Keményre mély benyomást
tett e nagy változás. Nem hitte, hogy az általános szavazatból
Francziaország szabadsága keljen ki, aggodalommal tekintette az új
magyar alkotmányt, nem mintha szívéből ne üdvözölte volna Magyarország
önállását, a jobbágyság eltörlését, a népképviselet és felelős kormány
valósulását, hiszen egész életén át ezekért küzdött: hanem mert a
törvénybe igtatott közös ügyek homályban maradtak s az örökös
tartományokkal való kapcsolatot nem szabályozták intézmények. Meg volt
győződve, hogy az 1848-diki törvények, úgy a mint hozattak, meg nem
állhatnak, mert vagy Magyarország teljes függetlenségére, az
elszakadásra vezetnek, vagy pedig a kapcsolatra nézve módosulást kell
szenvedniök s a helyzet csak egy közbenső állomás. De megnyugtatni
igyekezett magát, remélte, hogy az összeütközés nem következik be oly
hamar s a kiegyenlítésre lesz idő. Épen azért, mint képviselő és
hírlapíró egész lélekkel támogatta az új kormányt s épen oly hévvel
küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen. Azonban többé nem
szó, hanem fegyver döntött Magyarország sorsa fölött. Kemény követte a
kormányt Debreczenbe, részt vett némi codificáló munkálatokban, követte
Aradra is, egész föloszlásáig és sokáig bujdosott Ugocsa és Szatmár
megyékben.
Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői
tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a
jelen keserűsége, a jövő aggodalmai, egészen kedélyére nehezültek. A
haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János
halála, bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi
tanulmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet
körvonalai alkotják, 1791–1848. Kitűnő művek ezek, melyekből nem egy
vonás, nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a
múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és
jövőhez fordúlt. 1850-ben és 1851 végén két röpiratot bocsátott közre:
_A forradalom után_ és _Még egy szó a forradalom után_ czíműeket, melyek
politikai munkái között a legjobbak, mind tartalom, mind forma
tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres
forradalom után, az elvakult reactio dühöngései közepett, annyi
nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül ítéli meg
a multat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával
jelöli ki a dynastiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt
év történetének birálatából indúlt ki, kimutatta a kormány és pártok
tévedéseit, saját párttöredékét sem kimélve, bonczolja az eszmék
fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai
helyzettel. Figyelmezteti a dynastiát, hogy ha nem német tartományaival
is belép a német szövetségbe, történeti küldetését koczkáztatja,
közelebb hozza, fölidézi a germanismus és slavismus közötti harczot, a
melynek eddig késleltetője és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti,
hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kivánja se dynastiai, se német
érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztultabb
magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges
tulajdonaival kültekintélyét föntartva, benn az alkatrészek szabad és
összhangzó fejlődését hűn megőrizni: ime a hivatás, a melyet Ausztriának
be kell tölteni. Épen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely
századok szorgalma által gyüjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen
gyarapítnia kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott
önnálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja
föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy a mint a
nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-diki végzést, a dynastiának is
félre kell tenni a márczius 4-diki alkotmányt, s mindkettőnek
visszatérni a pragmatica sanctio alapjaira. «Csak nem kell – így végzi
munkáját – hiú elméletekhez, a melyeket a könyvein túl nem látó,
korlátolt tudomány önteltségében férczelt össze s az élet argumentumai
ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de
testetlen igéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban
veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál-státusférfiaknak, kik mint a
garabonczás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha
magára hagyjátok a pedant elméletgyártót és a gerjedelmek kalandorát,
akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink
rendezésének.»
Ime e két röpirat lényege. Mi ez egyéb, mint az az irány, melyet
tizenhat év múlva a nemzet és dynastia egyaránt elfogadott? De akkor
senki sem hallgatott Keményre. A forradalmak után rendesen csak két
szenvedély uralkodik, egyfelől a teljes reactio, másfelől az új
forradalom szenvedélye: amaz a beteg visszaemlékezésért nem ismeri el a
tényeket, emez a lázas reményekért, s mindkettő bosszút áhítva, inkább
keresi, mint kerüli a bonyodalmat. Keményt lenézték fönn, alant pedig
gyanús szemmel tekintettek reá, de volt jutalma is. E röpiratok
szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, a ki azelőtt is nagyra
becsűlte jellemét és tehetségét. Kemény az _Angol királynő_be költözött,
a hol Deák is lakott, újra regényeket írt, majd 1855-ben átvette a
_Pesti Napló_ szerkesztését, a melyre azelőtt is többé-kevésbbé
befolyással volt. A szenvedőleges ellenállás és várás politikájának
senki sem volt oly kifejező képviselője, mint Deák, az államférfiú és
Kemény, a hírlapíró. Deák távol tartotta magát mindentől, s épen oly
kevéssé igyekezett befolyást szerezni fönn az udvari körökre, a
kormányra, mint lenn pártot alakítani; tudta, hogy mindez haszontalan, s
még semminek sem jött el az ideje. Kemény sikertelen kisérletei után
szintén nem foglalkozott többé a belügyi politikával, s csak külügyi,
társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Nem nyilatkozott se jól, se
rosszúl a kormány intézkedéseiről, csak tudomásúl vette és följegyezte;
de ügyelt, hogy semmi se jöjjön lapjába, a mi a régi pártokat vagy
vallásfelekezeteket sértené, a nemzetiségeket ingerelné. Erősíteni
törekedett a nemzeti összetartás szellemét, hőn ápolta az irodalom,
tudomány és közintézetek érdekeit és buzdította a nemzetiséghez való
hűséget. Közönyös türelme, nyugodt méltósága nem egyszer ingerelte föl a
rendőrséget. Magyarországra nézve a legfontosabb rendeletek adattak ki:
Kemény Francziaország belügyeit fejtegette; a kormány a birodalom népei
áldozatkészségére hivatkozott; Kemény valamely irodalmi kérdésről
kezdett értekezni; a bureaucratia ünnepélyeket rendezett, hogy
megmutassa az uralkodónak a nép elégültségét: Deák elutazott Pestről,
Kemény _Pesti Napló_ja pedig hallgatott. Az ő hallgatása gyakran
ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy
engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti,
legföljebb boszanthatja, üldözheti, a mit meg is tett. Egy ízben három
hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.
Azonban végre szólnia, nyilatkoznia kellett; 1860-ban kiadatott az
októberi diploma. Kemény küzdött magával; tudta, hogy az októberi
diploma el nem fogadható, mert tagadása a jogfolytonosságnak s a magyar
alkotmánynak csak töredékeit nyujtja: de azt is tudta, hogy az 1848-diki
törvényeknek módosíttatniok kell s azokat a módosítás kezessége nélkül
még a legjobb esetben sem fogja elismerni a dynastia, s egy új, talán
véres küzdelem küszöbén állunk. Lapja néhány napig hallgatott, végre
megszólalt, s kitűzte az 1848-diki törvények zászlóját, de óvatosan, ki
nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. Ő mondotta ki legelőször a nagy
szót, a melytől visszhangzott az ország. A küzdelem megindúlt, először
is hírlapokban, s Kemény vívta első csatáit. Az országgyülés
megnyiltával még szorosabban csatlakozott Deákhoz, s a régi hévvel
küzdött a bécsi jobb és a pesti baloldal ellen, mert, bár más alakban,
ismét megújultak 1848 eszméi és szenvedélyei.
Keményt mint szerkesztőt és hírlapírót gyakran gáncsolták némely
pártfelei is, a kik különben tisztelői voltak. Nem tartották elég
gondosnak és élénknek szerkesztését, s örömest gúnyolták apró botlásait.
Bizonyára Kemény egy harmadrendű szerkesztőtől is sokat tanulhatott
volna, hogyan kell újabb meg újabb hírekkel s érdekesnél érdekesebb
hozzávetésekkel szolgálni a közönségnek, habár azok félig sem alapszanak
valóságon; hogyan kell mindennap oly vezérczikkeket írni, melyek nagyon
hatásosak ugyan, de nincsenek összhangban azzal az iránynyal, melynek a
lap képviselője akar lenni; hogyan kell változni, átalakulni a képzelt
vagy balúl fölfogott közvélemény áramlatai között, folyvást hangoztatva
a következetességet. Mindez hiányzott Keményben, de voltak oly
tulajdonai, melyek a legritkábbak közé tartoznak. Lapjának határozott
színezete volt, nem szeszélyből, hiúságból, boszúból vagy érdekből,
hanem meggyőződésből, s mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell
írni. Nem magának akart képviselője lenni, hanem egy pártnak, s a
közönség érezte, hogy szava több, mint egy hírlapíró nyilatkozata. Nem
volt magyar lap, a mely oly hű tükre lett volna egy nagy párt
törekvéseinek s oly nemes kifejezése érzületének és méltóságának, mint
Kemény _Pesti Napló_ja. Kemény egyet-mást elhanyagolt, de a válságos
pillanatokban mindig résen állott, s a legfontosabb kérdéseket behatóan
tárgyalta. Taktikája és fejtegetései a közeledés, a kiegyezés
fejleményeit folyvást érlelték egész a siker végstádiumáig, midőn még
egyszer Kossuth híres levele ellen szállott síkra, hogy aztán nemsokára
örökre elnémuljon.
Az ország visszanyerte alkotmányát, s a győzelem örömében, dicsőségében
csak az nem részesűlt, a ki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény
megtörve bolyongott Pest utczáin; szánták, s csakhamar elfeledték. De ez
őt még akkor sem bántja vala, ha nem veszti el öntudatát, mert nem
hiúság ragadta az írói és politikai pályára, szenvedélyből lett költő,
hazafiságból politikus, s magas eszményei lévén, soha sem volt elégűlt
magával. Azonban mégis érezte, hogy nem hiába élt. Munkái egyikében
mélázva gondol az utókorra. «Ha az – úgymond – a ki Afrika homokrónáin,
vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, épen az elhagyatás
közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi
szilárdnak látszó tárgyba vésse, s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg
ebben csalódni fog; ha a tenger közepén sülyedő hajónak matrózai
nevöket, kedveseikét s a megsemmisűlendő hajóét palaczkba zárva engedik
át a haboknak, azon reménytől ámítva, hogy találkozni fog, bár kevés, ki
a tenger titkai közűl legalább ez egyet fölfedezi: vajon miért ne higyem
én is, hogy miután szemem bezárúl, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti
az idő, még találkozni fog, bár kevés, vagy talán egyetlen egy, a ki
irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván irántok
gerjeszteni.»
Oh találkozni fognak s nem kevesen! A hű magyar nem fogja feledni a
puszta-kamarási sírt, hol agg diófák árnyában egyik legkitünőbb költője
és publicistája aluszsza örök álmát. Költői műveinek igazságot
szolgáltat az idő; azok inkább fognak olvastatni később, mint jelenleg s
Magyarország újabb történelmének írója kegyelettel fog megemlékezni a
bajnokról, a kinek a kor dicsőségéből kevés jutott, de a ki egészen
átérezte reményeit, aggodalmait, viselte gyászát, megharczolta
küzdelmeit, s elesett a győzelem zászlója alatt.
CSENGERY ANTAL.
SZÜL. 1822 JUN. 2-ÁN, MEGH. 1880 JUL. 13-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1881 MÁJUS 22-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Valahányszor e szószékre lépek, az Akadémiának egy új nagy veszteségét,
szívemnek egy új nagy fájdalmát kell tolmácsolnom. Az Akadémia
egymásután veszti legkitünőbb tagjait, a kik évtizedeken át díszei és
támaszai voltak, s én egymás után vesztem bennök legjobb barátaimat, a
kikhez a szeretet és ragaszkodás erős kötelékei fűztek. És mégis mily
különbség! Az Akadémia testület, melynek élete századokra terjed,
veszteségeit új tehetségek pótolják, hogy még nagyobb díszére váljanak,
még erősebb támaszai legyenek. De az egyén, a barát hol talál
kárpótlást, kivált oly korban, melyben a szív már nem igen fogékony új
benyomásokra, nem szőhet új viszonyokat, s mindinkább elhagyatva érzi
magát? Nem az a legfájdalmasabb, hogy meg kell válni az élettől,
szeretteinktől, hanem az, a midőn szeretteink hagynak el bennünket, s az
élet mintegy megválni látszik tőlünk, mert veszteni kezdi becsét. De az
emberi szív nem maradhat vigasz nélkül. Ha a jelen kevés örömet nyújt,
ha a jövőben nem csillámlik remény, a múltba menekülünk, s az
emlékezetben éljük vissza jobb napjainkat. Oh hányszor gondolok én is
elhúnyt barátaimra, hányszor virrad fel lelkemben a múlt homálya,
vesztett ifjúságom, midőn példájokon lelkesülve, velök, mellettök
küzdeni tanultam. Oh hányszor látom Csengery halvány, komoly arczát,
hányszor tünik fel előttem pályája, az ész és szív legnemesebb
küzdelmeinek pályája, melyet inkább kötelességérzet és meggyőződés
irányzott, mint becsvágy és szenvedély, melynek nincsenek ragyogón
kímagasló pontjai, regényes részletei, de mint egész, épen komoly
egyszerűségében szép s nem szembeszökő, de többnemű eredményeiben annál
áldásosabb. S most, midőn e pálya emlékeit e helyen is föleleveníteni
szándékszom, úgy hiszem, csak rokonhúrt pendítek meg önök szívében, s
még sajgó fájdalmam enyhületét keresve, egyszersmind önök kegyeletét
fejezem ki.
Csengery a megújhodott magyar társadalomnak egyik kiváló typusa volt, de
sokat különbözött társaitól, a kikkel egy pályát futott meg. Szalay és
Eötvös társaságában lépett a politikai térre, majd Keménynek volt hű
társa s végre Deáknak legmeghittebb embere. E férfiak mindenikére
jelentékeny befolyással volt, de nem mint versenytárs. Nem volt
pártvezér, mint Deák, nem szónok, mint Eötvös, nem szaktudós, mint
Szalay, s nem élt oly kizáróan az irodalomnak, mint Kemény. Hiányzottak
benne azok a tulajdonok, a melyek pártvezérré vagy szónokká avathatják
az embert. Nagyobb közönség előtt ritkán volt ment bizonyos merevségtől
vagy elfogultságtól, csak kisebb körben nyílt meg esze- és szívének
egész gazdagsága. Ösztönszerűleg visszariadt a tömegtől, hangja gyöngébb
volt, mintsem uralkodhatott volna a gyűlések zaján és szenvedélyein, s a
szónoki hevület- és leleménytől mintegy idegenkedett természete. De
baráti körben, értekezleten vagy bizottságban senki sem vonhatta ki
magát befolyása alól. Nagy műveltsége, eszmegazdagsága, beható elméje
nem egyszer adtak irányt a tanácskozásnak, hol a főkérdésre, hol a
részletekre nézve, s e néma képviselő hatásának több nyomát őrzi
törvénykönyvünk, mint sok ékesszólóénak. E mellett volt jellemében
valami, a mi a legjótékonyabban hatott barátaira, s épen alkalmassá
tette őt arra, hogy közvetítő legyen személyek és pártok között.
Eötvösnek elmélő s benyomásokra hajló természetére határozottsága- és
gyakorlatiságával hatott, Kemény skepsisét és pessimismusát erős hitével
mérsékelte, a néha csüggeteg Szalay munkásságát az őszinte méltánylat
zaklatásaival élesztette, a fölgerjedt Deákot tapintatával majd mindig
ki tudta engesztelni, s nem egyszer tájékozta oly kérdésekben, melyeket
ez kevésbbé ismert. Nem sértve a mások becsvágyát, senki sem kétkedve
önzetlen becsületességében, mindenki bízva tehetségében és jóakaratában,
a személyek és pártok szívesen fogadták közvetítéseit. S valóban senki
sem értette jobban a szétágazó véleményeknek egy központon való
egyesítését, a töredékes eszméknek egy szerves vázlatba olvasztását és
szabatos formulázását, mint ő. Ezért volt 1865 óta az országgyűlési
bizottságok lelke és Deák jobb keze.
Mint író több szakkal foglalkozott, mint társai, s összhangzóbb
műveltségre törekedett. Nemcsak az erkölcsi tudományokban búvárkodott, a
természettudományokat is kedvelte, a művészetek iránt is érdeklődött,
kivált a költészeten csüggött nagy szeretettel. Politikusaink közt alig
volt valakinek több érzéke az irodalmi szép forma s a nyelv csínja
iránt, mint neki. A mint a politikában sürgette az élet és tudomány, az
elmélet és gyakorlat szorosb kapcsolatát: úgy hirdette az irodalomban a
tudomány és ízlés párosításának elvét. Zaklatott élete, gyönge
egészsége, szétszórt munkássága nem engedték meg, hogy egy pár nagy
munkára összpontosítsa erejét azon szakban, melyet leginkább kedvelt és
szigorúbb birálója volt magának és másoknak, mintsem félsikerrel
megelégedett volna. Ezért inkább csak mint szerkesztő, műfordító,
hirlap- és essayíró hagyott mélyebb nyomot irodalmunkban. De a magánélet
szerencsétlenségei s a közélet izgalmai közt sem feledkezett meg soha a
tudomány és irodalom nagy érdekeiről. A valódi tehetséget nála senki
inkább nem becsülte, bár rideg és visszautasító volt a jogosúlatlan
becsvágy, a túlbecsűlt vagy épen bitorolt tekintély irányában.
Összeköttetései által, személyes befolyásával több kitűnő tudós- és
írónak szerzett állást vagy munkát; mint szerkesztő nem egynek adott
ösztönt vagy irányt, s a kormánynál egész végperczeig minden lehetőt
megtőn a tudományos és irodalmi érdekek gyámolítására. A mi különösebb
kedvezményben részesűlnek az állam részéről tudományos és irodalmi
intézeteink, társulataink, abban neki sok része van. Jól tudta, hogy az
újabb kor, a democratia kora, többé nem igen várhat aristocrata
Mæcenásokat, s minden nemzet, mint állam és társadalom, a tudományos és
irodalmi intézetekben, társulatokban szüli meg új Mæcenásait. Ez
intézetek és társulatok jó szervezete, rendezett pénzügye egyik
főfeltétele a nemzeti műveltség emelkedésének. Épen azért egész
buzgósággal áldozta munkásságát a közintézetek ügyének. Sokoldalú
műveltsége, jogi és pénzügyi jártassága, lelkiismeretes szigora mintegy
kijelölték őt e szerepre. Eszméi, indítványai, intézkedései nem egy
intézetnél idézték elő az emelkedés forduló pontját. Az Akadémia e
részben különösen sokat köszön neki, s azért nem csak egyik díszének,
hanem egyik jóltevőjének is tekintette.
Csengery nevén kevésbbé ragyog az a dicsőség, mely társait annyi
fénynyel övezi. Deák nevéhez egy nagy eszme, egy nagy tett emléke van
kötve; Eötvös, Szalay és Kemény pályáját a politikai, történelmi és
költői művek egész sora jelöli. Csengery élénk részt vett ugyan társai
politikai és irodalmi küzdelmeiben, sőt műveikre is hatott, de
dicsőségének legfőbb éke nem az államférfiúé és íróé, bár mint ilyen is
jeles. Az ő dicsősége, melyben társai kevésbbé osztozhatnak, az egyszerű
polgár dicsősége, a ki a magyar közélet minden mozzanata iránt
érdeklődik, s alkalom szerint minden időben, minden téren nagy sikerrel
teljesíti kötelességét. Társainak a születés, vagyon, sőt tehetségök
sajátsága egyszerre széles hatáskört nyitnak: Csengery lassanként és
kevésbbé kedvező körülmények között emelkedik. Társai egy térre
összpontosíthatják egész erejöket: Csengeryt a buzgóság és
kötelességérzet, a hajlam és kényszerűség sok térre ragadják. Társai a
tudomány- és politikának úgyszólva csak szellemibb oldalai iránt
érdeklődnek: Csengeryt az anyagiak is érdeklik. Épen úgy foglalkozik
köz- és magánjogi, bel- és külügyi kérdésekkel, mint
nemzetgazdaságiakkal és pénzügyiekkel; épen oly alaposan szól a
vasúthálózat kérdéséhez, mint a közoktatáshoz, épen úgy helyén van az
Akadémia elnöki, mint a földhitelintézet igazgatói székén, épen oly
szakértően szervezi a szinház drámabirálóbizottságát, mint a magyar
iparegyesületet, a fővárosi ügyekben épen oly buzgó részt vesz, mint az
országosakban, s épen oly szívesen szolgál tanácscsal, tervvel
egyeseknek, mint községeknek. Társai mint egy nagy eszme szónokai vagy
egy nagy mű írói jelennek meg a közélet szinpadán a nemzet tapsai közt:
Csengery inkább a szinfalak közt működik, s csak az avatottak
méltánylatában részesül. Inkább tanácsadó volt, mint cselekvő, inkább
érlelő, mint izgató, inkább codificáló, mint kezdeményező. Jól ismerte a
külföldi és magyar viszonyokat, s az európai eszmék és magyar szellem
vegyületének összhangzóbb képviselője volt társainál. Senki sem értette,
érezte jobban nála a megújult magyar állam múlhatatlan szükségeit és
kényes bonyodalmait, s mint egyszerű polgár, senki sem szolgálta szóval,
tettel és oly sok oldalról, mint ő. Valóban, Csengery a modern magyar
polgárnak mintegy eszményekép tünik föl, s ez pályájának legfőbb
dicsősége.