rá barátai és tisztelői. Majdnem hét évig élt közöttünk, mint
testi-lelki rom s midőn 1875 végén jobb életre szenderűlt, inkább
megnyugvást éreztünk, mint fájdalmat. Oh mily kínos látvány is volt az,
ha ez években az utczán találkoztunk vele vagy meglátogattuk budai
nyaralójában. A ki oly élesen szokta megfigyelni az emberi
szenvedélyeket és társadalmi viszonyokat, és oly mélyen merűlt saját
szíve vizsgálatába, most bámészan tekintett körűl, mintha minden új
volna előtte, vagy egykedvűen nézett maga elébe, mintha semmi sem
érdekelné többé; a ki oly örömest s oly behatóan fejtegette a politika,
irodalom és tudomány nagy kérdéseit, most összefüggés nélkül beszélt,
vagy mint gyermek csapongott egyik tárgyról a másikra, a mohó öröm vagy
hirtelen harag fölindulásai között. Kertje lombjai alatt virágot tépve,
mily elégülten mondá, hogy ő immár boldog, nincs többé semmi dolga, s ha
Deák neve csendűlt fülébe, mily szánakozva kiáltott föl: «Szegény Deák,
rég nem láttam, azóta megvénülhetett, annyi baja lehet: a magyar
politika nehéz, legnehezebb a világon, én, hála Istennek, többé nem
aggódom». Ha néha olvastatott magának s épen saját munkáit, mily különös
arczczal hallgatta a fölolvasást; mintha ismerős s mégis idegen
dolgokról hallana, s egész elkomorodva sóhajtott föl: «Én is akartam
erről írni, de nem volt rá időm». Később, midőn mind hallgatagabb lett s
csak egy-egy indulatos fellobbanásban vagy méla sohajban adott életjelt,
az emberi mulandóság- és nyomornak mily szívrendítő képét tárta elénk:
íme a leggondolkozóbb fők egyike gondolat nélkül, íme egy szenvedélyes
szív érzéktelenűl, íme egy élő meghalva.
De hova tévedtem? Midőn az Akadémia megbízásából ez ünnepélyes ülésen
elhunyt társunk emlékét újítom meg, nem élete utolsó éveiről kellene
szólanom, hanem munkássága napjairól, melyek annyi fényt árasztottak reá
és Akadémiánkra. Bocsássák meg önök felindulásomat. Kemény barátom volt
és buzdítóm az írói pályán; szerettem őt, mint embert és írót, s most
nem tudok menekülni azon jelenet fájdalmas benyomásaitól, midőn őt
utolszor láttam. De különben is Kemény végső éveinek tragikai ellentéte
csak szörnyű tetőpontja azon ellentéteknek, melyek többé-kevésbbé egész
életén, sőt írói pályáján is átvonúlnak.
Valóban Kemény nem volt se szerencsés, se boldog ember s mint író
rendkívüli fényoldalakat szokatlan árnyoldalakkal egyesített. Fejedelmi
nemzetségből származott, egyik őse Erdély trónján űlt, de az az ág,
melyhez tartozott, folyvást vesztette birtokait; ő meglehetős szegényen
lépett az életbe, s nagyrészt írói munkásságából élt. Heves,
szenvedélyes véralkata volt, de egyszersmind átható, bonczoló esze;
eszével folyvást zsarnokoskodott szívén, de ez neki inkább csak mint a
közpálya emberének sikerűlt, mint magánembernek kevésbbé. Senki sem
tudta jobban mérlegelni a viszonyokat, megjósolni a hajlamok és
szenvedélyek fejleményeit s másoknak jó tanácsot osztogatni, de a maga
ügyében határozatlan, tétovázó volt, s szenvedőlegesen engedte át magát
a dolgok folyamának. Gyakran játszotta a közönyöst, midőn szíve vérzett
s néha egy szóra, egy semmiségre kitört belőle a rejtett fájdalom s
komor hangulatba sülyeszté. Különösségei, szaggatott élete
többé-kevésbbé a szív és ész, az idealismus és realismus küzdelméből
folytak, a melyek sohasem tudtak nála összhangba olvadni. Már
gyermekkorában föltűnt szórakozottsága, mely az évek folytán mindinkább
növekedett. Magányra, csendre volt szükség, hogy összpontosíthassa
figyelmét, ezért leginkább éjtszaka dolgozott. Alkonyatkor feküdt le s
éjfélkor kelt föl, s hogy ébren tartsa magát, erős kávét és theát ivott.
A lázas tevékenység, a túlfeszített munkásság napjait rendesen a
kimerültség, munkátlanság és szórakozás napjai váltották föl. Így élt
évtizedeken át, a mi lassanként aláásta egészségét.
Az íróban is ily ellentéteket találunk. Képzelme erős és gazdag volt,
szelleme emelkedett, szíve és emléke tele az élet és történelem
tapasztalataival. Regényeinek cselekménye és jellemrajza átgondolva,
átérezve, élénken állottak szemei előtt, de az előadás és elbeszélés
különösebb báját megtagadta tőle a természet. A belforma ereje soha sem
volt arányban nála a külforma szabatosságával. Nehézkességet,
egyenetlenségeket találni munkáiban, s midőn stilje rendkívüli
szépségeket áraszt is, oly gondatlanságot követ el, a melyeket
középszerű író is el szokott kerűlni. Mint politikus, éles elmét tág
látkörrel, erős itéletet tudományos műveltséggel párosított, de teljes
híjával volt a szónoki tehetségnek. Épen azért csak mint író folyt be a
közügyekbe, s bár két ízben választatott országos képviselővé: 1848-ban
Kővár vidéke, 1865-ben Pest-Lipótváros részéről, soha sem vett részt az
országgyűlési vitákban. Eleinte politikai czikkei tudományosabbak,
mélyebbek és nehézkesebbek voltak, mintsem népszerűek lehettek volna.
Sokáig küzdött, a míg győzelmet vehetett a forma nehézségein, de soha
sem vált könnyed, elmés hírlapíróvá, a ki inkább mulattatja, mint
fölvilágosítja közönségét, sem heves izgatóvá, ki a tömeget jó és rossz
szenvedélyeinél fogva elragadja. Erős meggyőződései mellett is a skepsis
és pessimismus bizonyos árnya vonúlt át iratain és többször támadta,
mint védte a népszerű eszméket. A magyar politikai élet főbb eszméinek
és egyéneinek senki sem volt élesb elmű és tárgyilagosabb birálója, s
néha egész biztossággal megjelölte az irányt, mely a dolgok
kényszerűségénél fogva később csakugyan mind követelőbben lépett
előtérbe. Fejtegetései Széchenyit és Deákot is meglepték s nem egy
itéletét fogja átvenni az újabb kor történetírója. Hazafi becsvágyába
kevés hiúság vegyűlt; kerűlte a föltűnést, nem vadászta a tapsot, s oly
kevéssé ámúlt, mint ámított. Nem vágyott pártvezérségre, de folyvást hű
maradt pártjához, mert azt tartotta, hogy politikában csak két módon
fejthetni ki erőt: vagy ha pártot tudunk alakítani, vagy ha ragaszkodva
valamely párthoz, arra tehetségünk- és jellemünkkel hatni birunk. Másban
sem kedvelte a pártonkívül-állást, de néha hallgatva, komoran követte
pártját és soha sem áldozta föl tolla méltóságát hiú pártczélokért.
Mindig fölfogta ellenfelei álláspontját, akaratlan sem értette őket
félre; a kik ellen küzdött, épen úgy becsűlték lovagias modorát,
engesztelékeny szellemét, mint pártfelei eszét és szilárdságát. Tudott
tűrni, várni, hallgatni, s elnyomva a hiúság és szenvedély ingereit, meg
tudta választani, hogy mikor és mily hangon kell írnia. Óvatos és
lelkiismeretes volt s a politikai ábrándok kérlelhetetlen bonczolója. E
sajátságok épen alkalmassá tevék őt arra, hogy az ötvenes években, a
hírlapirodalom terén, a szenvedőleges ellenállás politikájának
képviselőjévé emelkedjék, s később, midőn a cselekvés órája ütött, épen
oly sikerrel védje itt az 1848-iki törvényeket s egyengesse a
kiegyenlítés útját, mint Deák az országgyűlésen.
A költői és politikai hajlamok korán ébredtek Keményben. 1815-ben
született s 1823 óta tizenegy évet töltött a nagy-enyedi föiskolában.
Nagy-Enyed akkor némi politikai és tudományos központ volt. Nem messze
lakott ide rokona, b. Kemény Dénes, az erdélyi ellenzék egyik vezére, az
alsó-fehérmegyei közgyűlések hőse, itt volt jogtanár Szász Károly, az
épen oly kiváló tudós, mint politikus. Az akkortájt alakuló ellenzék
erős benyomást tett reá s úgy szólva vezérférfiai között növekedett föl.
De Szász Károly nemcsak a jogi és politikai tudományok, hanem az
irodalom iránt is fölgerjesztette érdeklődését. Mint gyermeket
megkülönböztette, mint tizenhét éves ifjat barátjáúl fogadta. Kemény
maga megvallja Szász Károly felett tartott emlékbeszédében, hogy tőle
nyert buzdítást az irodalomra s az egész világon neki köszönhet
legtöbbet. A vidék is, hol gyermekségét és első ifjúságát töltötte,
fejlesztően hatott költői kedélyére. A Marosmente bájos völgyei, a
Hunyadiak emlékei vették körül s egy pár órányira Gyula-Fehérvár
emelkedett, az erdélyi fejedelmek székvárosa elhanyatlott dicsőségével;
mind megannyi színhelyei később regényeinek. Jogi és történelmi
tanúlmányai felköltötték lelkében kettészakadt hazája tragikai emlékeit.
A mivel mint huszonnégy éves ifjú az irodalmi pályára lépett, egy
értekezés volt a _Mohácsi veszedelem_ _okairól; Martinuzzi_ czímű, első
regénye, a melyből mutatványok is jelentek meg az _Athenaeum_ban,
szintén e kort rajzolja, s utolsó regényében, a _Zord idő_ben, még
egyszer ide tér vissza, mintha nemzeti gyászunkban több tanúlságot,
meghatóbb költészetet találna, mint dicsőségünk napjaiban. _Martinuzzi_t
sohasem végezte be s a már kész kötetek kézirata is elveszett. Második,
_Élet és Ábránd_ czímű regénye, melynek hőse Camoens, a szerencsétlen
portugal költő, s melyben ifjú szíve egész alanyiságát kiöntötte,
szintén sohasem látott napvilágot. A teljesen befejezett regény kézirata
elégett Buda ostromakor. Általában Kemény keveset gondolt kézirataival,
sőt kinyomott munkái is nagyrészt hiányzottak könyvtárában. _Gyulai Pál_
czímű öt kötetes regényével lépett először a közönség elé 1847-ben, a
melyet az ötvenes években a _Férj és nő_ és egy háromkötetes
beszélygyüjtemény, továbbá az _Özvegy és leánya_, a _Rajongók_ és végre
1862-ben a _Zord idő_ követtek.
Kemény fölléptekor Jósika és Eötvös voltak a magyar regényirodalom
kiválóbb képviselői. Csakhamar Kemény nevét is az övékkel együtt
kezdette emlegetni a közönség, azonban kevés szellemi rokonság volt
köztök. Jósika történelmi regényeket írt, de inkább csak külsőségekben
fogta föl a történelmet s majd minden regényében egy-egy erkölcsi eszmét
igyekezett megtestesíteni. Igy _Abafi_ban az erős akarat döntő
befolyását önmívelődésünk- és nemesedésünkre, _Zólyomi_ban a féktelenség
következéseit, _Utolsó Báthori_ban az indulatok félelmes hatalmát, ha
hiányzik önuralmunk. Eötvös azt tartotta, hogy a költészet kedves
játékká sülyed, ha elválik a kor nagy érdekeitől. _Karthausi_jában a
saját szive és az európai társadalom jajkiáltását hallatja, a hit
nélküli társadalom s az önző szenvedélyek harczai közt a kereszténység
nagy eszméi- és érzéseiben keresve vigaszt; a _Falu jegyzőjé_ben a
magyar társadalom sebeit tárja fel, a nemesi előjogok s a megyei
intézmény ellen izgat, sőt történelmi nagy regényében is _(Magyarország
1514-ben)_ a múlt képeivel a jelenre akar hatni, a jobbágyság érdekében.
Kemény nem vegyít regényeibe se tisztán erkölcsi, se tisztán politikai
irányt; ő csak az embert rajzolja egyéni változataiban, a szenvedélyeket
megolvadt vegyületökben, mindenütt élesen feltárva az eszmék és tettek
nemesisét. Nemcsak legalaposabban értekezett irodalmunkban a
tragikumról, hanem regényei egyszersmind a legtragikaibb magyar
regények, tragikaiabbak mint tragédiáink. Azonban Kemény nem annyira a
bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni,
az erény tévedéseit. Mintegy hirdetni látszik, hogy a bűntől könnyebb
megóvni magunkat, mint nemes érzéseink eszélytelen elragadtatásaitól;
nem elég az erkölcs törvényeit meg nem szegni, még sok más jogos érdek
van, melyek megsértve, megboszulják magokat s az emberi viszonyokon, a
hatás és ellenhatás természeténél fogva, vas kényszerűség uralkodik. Ez
Kemény költészetének legjellemzőbb sajátsága, innen árad lelkesülése,
búskomolysága, megnyugvása. Muzsája a Nemesis: félelemmel eltelve
hallgatja, hirdeti sugalmait s döbbenve tárja fel a tragikum
mysticismusát, a mely szerint bünhődésünk soha sincs arányban
tévedéseinkkel s nemcsak magunkat sodornak örvénybe, hanem mindazokat, a
kiket szerettünk, a kik ragaszkodtak hozzánk, sőt néha magát a hazát is,
a melyet épen meg akartunk menteni, mert hogy saját szavait idézzem: «a
bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a
félreismert politikai érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a
kérlelhetetlen boszúállás». Hősei majd mind az erény útján indúlnak s jó
szándékuk, nemes érzésök veszti el őket. A töprenkedő és lelkiismeretes
Gyulait a Báthori-ház iránti hála s a hazája miatti aggodalom ösztönzik
oly tettre, mely teljesen megsemmisíti őt a nélkül, hogy akár
fejedelmének, akár hazájának használhatna. Jenő gróf boldogokká akarja
tenni jobbágyait és családját, és mindnyájokat boldogtalanokká teszi; a
Mikes-fiúk mindent Sára boldogságáért áldoznak, s őt kétségbeejtve, mind
magokat, mind családjokat megrontják: Péchynek vallásos buzgalma, későn
és rosszúl alkalmazott mérséklete egyaránt veszélybe döntik családját és
felekezetét; Verbőczy, a nagy hazafi és szónok, a ki oly hőn lelkesűl
Magyarország szabadsága- és függetlenségeért, mindkettőt koczkáztatja,
elveszti s magával ragadja egész környezetét. Sőt kevésbbé erényes hősei
is, mint Kolostory és Sarolta, inkább csak a hiúság áldozatai, engednek
egy szeszélyes felindúlásnak, s a viszonyok hatalma, a szenvedélyek
fejleményei ellenállhatatlanúl taszítják őket a mélység felé.
Kemény a regény formájában tragédiákat írt s olykor drámaiságban is
vetekedett a tragédiaírókkal. Azonban nem minden tragikai alapeszmének
kedvez a regény. A mi a dráma rövidebb és szorosabb formájában élénk
hatású, a regényben szélesen és részletesen elbeszélve fárasztó lehet.
Kemény nem szőtte át regényeit idylli képekkel, derűlt jelenetekkel; nem
annyira kellemes változatosságra, mint zord fenségre törekedett, sőt
mintha teljes ellentéte akart volna lenni az oly regényíróknak, a kik
léhán fogják fel az életet, egész előszeretettel fordúlt az élet
sötétebb oldalai felé, meg-megáradt pessimismusa, bár ritkán, érinté az
iszonyatos határait is, s majdnem a groteszkbe tévedt. Ez volt az egyik
oka annak, hogy regényei nem váltak oly kedves és népszerű
olvasmányokká, mint sokkal csekélyebb becsű művek. Ide járult még, hogy
első regényeiben kedvelte a hosszas kitéréseket s örömest bocsátkozott
lélektani fejtegetésekbe. Kivált _Gyulai Pál_ban szelleme és
ismereteinek egész gazdagságát elénk tárta. E regényben oly kitűnő
részletek vannak, melyeknél jobbakat később is alig írt, de mint egész,
legkevésbbé sikerűlt regénye. Még nem volt eléggé ura a regény
formájának, hol aránytalanságba, hol túlterheltségbe esett, nemcsak
költő, hanem philosoph is akart lenni, nemcsak rajzolta, hanem
egyszersmind bonczolta is a szenvedélyeket. Később mindinkább eltért e
módtól, művei arányosan emelkedve alakultak egy kerek egészszé,
elbeszélő módja is nyert könnyedségben és folyamatosságban, bár
fogyatkozása e tekintetben folyvást szembetűnő maradt. De mily
kárpótlást nyújtott mindezért kor- és jellemrajza! Valóban ebben Kemény
minden magyar regényírót fölülmúl s vetekedik a külföld legjobb
regényíróival.
Szalay a harminczas években Jósika egyik történeti regényét birálván,
megjegyezte, hogy szeretett volna Erdély akkori gazdag vallásos életéből
és zivataraiból néhány vonást látni benne, a mű csak nyert volna
általok. A minek Jósikában kevés nyoma van, mindazt Keményben gazdagon
feltalálhatni. A XVI. és XVII. századbeli köz- és magánélet előttünk
áll. Izabella királyné, Báthory Zsigmond, I. Rákóczy György udvara és
államférfiai, a bomladozó Magyarország kettészakadása, a catholicismus
és protestantismus küzdelme, a bécsi és stambuli cselszövények, az
elnyomott felekezetek rajongása, a hit és tudás rontó és építő
vegyületben, az aristocratia és papság, a polgárság és nép, az idegen
kalandorok és renegátok mily élénken és hű vonásokkal emelkednek ki!
Kemény keveset ad a külsőségre, melyre a történeti regényírók rendesen
oly nagy súlyt fektetnek, de annál többet a belsőre, a lényegre. Nem
írja le körülményesen az épületet, butort és ruházatot, annál nagyobb
gonddal eleveníti meg a kort mozgató eszméket és szenvedélyeket. Beleéli
magát a múltba s együtt érez személyeivel. Összeolvasztja a művészeti
czélt és a történeti igazságot, az egyénekben rajzolva a kor eszméit,
szenvedéseit. E módban rejlik a valódi történeti regény titka, mert az
egyének iránt fejlődő költői érdek közelebb hozza a kort is szívünk- és
értelmünkhöz egyaránt. Ebben Kemény mester s gyakran a legélesb világot
veti egy egész korszak szellemére, vallásos és politikai irányára.
A jellemrajzban nem kevésbbé kitünő. Látszik, hogy mélyen vizsgálta
saját és mások szivét. Ismeri az embert, feltárja a szív és agy
legtitkosabb redőit, nyomról-nyomra követi a szenvedélyt egész a
monomaniáig, mondhatni az őrűltségig. Hősei szenvedélyökben hordozzák
végzetöket s katastróphjok oly természetes, mint valamely syllogismus
zártétele. Nem téved abstractióba, kerüli a typust, talán inkább,
mintsem kellene és egyénekre törekszik. Nagyrészt összetett
szenvedélyeket fest. Több szenvedélyt, több indokot olvaszt össze,
melyek egymásra hatva, egymást élesztve vagy mérsékelve idézik elő a
bonyodalmat és katastróphot. Kolostory a bigott vallásosság s hiú
könnyelműség, az aristocratiai idealismus és heves érzékiség vegyűlete,
Tarnóczyné a puritanismus és képmutatásé, kinek egy képzelt sérelemből
folyó gyűlölsége kapzsi irígységgé válik és szent czélja magánbosszúvá;
Verbőczyben a tudomány és optimismus, a hazafiság és öncsalás, a jóság
és hiúság; Péchyben a vallásos álmodozás és nagyúri gőg, koczkáztató
gondatlanság és szelid mérséklet olvadnak össze. S a női hiúságot és
kaczérságot hány vegyületben és változatban rajzolja a legbűnösebbtől a
legártatlanabbikig: Idunától egész Péchy Deboráhig. Az összetett
szenvedélyek e tömkelegében néha eltévedni látszik, finom részletezése
nem mindig emeli a költői hatást, meg-megvillan pessimismusa is, mintha
az emberen minden csak máz volna, mely gyöngeségeit takarja, mintha
bűneink nagy része túlhajtott erény volna s erényeink nagy része ki nem
nőtt bűn, mintha játékszerei volnánk rokon- és ellenszenveinknek, melyek
megvakítanak és közönyünknek, mely kioltja érzésünk lángját, hogy a
sötétben szellemünk elaludjék és szívtelenségünk elbutítson. De ha
gyöngűl is olykor lelkében az erkölcsi eszmény, soha ki nem alszik. A
nemes nő- és férfialakoknak egész sora vonúl el regényein. Eliz, Sára,
Klára, Dóra, a három Mikes fiú, a két Elemér, Róbert: mind mély érzésű,
önmérséklő, lemondó jellemek, a kiknek minden bűnök csak az, hogy teljes
szívvel ragaszkodtak valakihez, a ki őket akarva vagy akaratlanúl
boldogtalanokká tette. Kemény ifjú álmait, szeretteit, szép emlékeit
rajzolta bennök igazán, oly őszinte meghatóan. De szíve és képzelme
démoni elemeit ép oly erővel tudta kifejezni. Gergely és Barnabás diákok
ez elemek legélesb képviselői: amaz az erkölcsiségtől teljesen megvált
rendkívüli észé, emez a szerencsétlenségből folyó embergyűlöleté.
Azonban Kemény jobb kigondoló, mint kidolgozó, jellemrajzainak
körvonalai biztosak, de árnyalatai nem mindig elég élénkek s nincsenek
teljes hatalmában a nyelv művészetének oly titkai, a melyek az
elbeszélést vonzóvá, a párbeszédet elevenné teszik. A magánbeszédben, a
benső lelki küzdelem fölleplezésében már sokkal szerencsésebb. Néha itt
oly eleven, oly találó, hogy a legkitűnőbb költőkkel versenyez. A
természet, hely és környezet hatásának rajza a kedélyre kiválóan sikerűl
neki. Az a lélekállapot, midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet,
vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a
tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor- és kiábrándulásnak,
a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangulata, a kósza
álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak
Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé
fognak tartozni mindenha.
Kemény mintegy húsz kötet regényt és beszélyt írt, leginkább a politikai
szünetek napjaiban, mert 1841 óta egész 1867-ig folyvást foglalkozott a
politikával s néha kizáróan csak annak élt. Bár regényei nem politikai
és társadalmi irányúak, a költőt és politikust mégis összeköti az eszme
és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes
szenvedélyek, az erény tévedéseit rajzolta, úgy politikai műveiben
legörömestebb fejtegette a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések
tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Nem egyszer
emlegette Hieró királyt, a kinek egy híres mechanikus oly hajót
készített, mely legszebb és legkényelmesebb volt az egész világon, de a
történetből csak a syrakusai kikötőbe nem fért be, a melynek számára
készűlt s e csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni. Fölhozta azt
a keleti mondát, a melyben a beteg persa király számára rendelt
orvosságot tanácsosainak kell bevenni, s így az egészségesek
megbetegedtek, a beteg pedig nem gyógyúlt meg. Azt hitte, hogy a magyar
politikai életnek sok ily mechanikusa van s orvosai gyakran nem a
beteget gyógyítják, hanem az egészségest betegítik. Tapasztalta, hogy az
ellenzék rendesen többet szokott igérni, mint a mennyit megtartani
képes, de az 1848 előtti magyar ellenzék, nagy többsége mellett sem
juthatván kormányra, még kevesebb felelősséget érez s e tekintetben
fölűlmúlja a világ minden ellenzékét. Születésénél fogva aristocrata
volt, helyzete és foglalkozása democratává tették, de sohasem volt a
merev rendszerek és elvek embere. Azok soraiban küzdött, a kik védték az
alkotmányt az absolutismus ellen, a magánjogban a feudalismust, a
közjogban a rendiséget akarták megdönteni, de érezte, hogy viszonyaink
közt a democratiai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság
biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig épen veszélyesek. Családi
hagyományai, történelmi tanulmányai Magyarország önnállásáért
lelkesítették, de tudta, hogy minden törekvés e czél felé mily szoros
kapcsolatban van a külügyek állásával s az örökös tartományok
helyzetével. Nem a szolgaiságtól, nem a politikai tétlenség- és
lelketlenségtől féltette nemzetét, hanem az igen is merész
tevékenységtől, az igen is lázas lelkesűléstől, s azt tartotta, hogy
hazánk szabadsága- és önállóságának ellenségei kevésbbé veszélyesek,
mint nagyon is hő barátai. Semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék
természetének, a tények okainak s az események értelmének nyomozását –
mint politikai író ebben legerősb – épen azért elégületlen volt az
ellenzék nem egy tanával s nem igen hitt a rázkódás nélkül való
átalakulás lehetőségében.
Erdélyben kezdte politikai pályáját, résztvett a kolozsmegyei
közgyűlésekben s vezérczikkeket írt az _Erdélyi Hiradó_ba. Az erdélyi
ellenzék csaknem kizáróan a sérelmi politikát űzte. Kemény politikája
termékenyebb mezőn szeretett járni, sorozati kérdések miatt nem akart a
megnyerhető előnyökről lemondani, s a mit kiszakasztva életbe léptetni
remélt, nem temette az úgynevezett rendszeres munkálatok közé. Ez irány
Kolozsmegyében többséget vívott ki s hatással volt az erdélyi
országgyűlésre is. Azonban Kemény nem annyira ezzel, mint 1843- és
44-ben két füzetben kiadott _A korteskedés és ellenszerei_ czímű
röpiratával vonta magára a közfigyelmet. Ekkor választotta az akadémia
levelező tagjának, hogy később tiszteleti és igazgató taggá emelje,
ekkor jött közelebbi ismeretségbe egy pár magyarországi kitünő
államférfiúval és publicistával. E röpirat forma tekintetében messze áll
Kemény későbbi politikai munkáitól, de rendkívül éles észt és
műveltséget árúlt el. Kemény egész tárgyilagossággal vizsgálta a
korteskedés kórjelenségeit, melyek akkortájt nemcsak a megvesztegetés,
hanem az erőszak alakjában is mutatkoztak s épen úgy veszélyeztették a
szólás szabadságát, mint bomlasztóan hatottak a megyei közigazgatásra és
igazságszolgáltatásra. Birálat alá vette az ajánlott gyógyszereket,
különösen a Wesselényi indítványát, a ki országos törvény helyett megyei
rendőri és büntető szabályokkal akarta fékezni a visszaéléseket. Kemény
országos törvényt sürgetett s a rendőri szabályok helyett a censusban
kereste a gyógyszert, a mely szerint a megyei választó jog csak a
birtokos nemeseket, némely vagyonosabb nemnemest s a honoratiorokat
illette volna meg. De nem e javaslat keltett figyelmet, hanem beható
fejtegetései reformjainak vezéreszméiről, megyei rendszerünkről, a
censusról és az általános szavazatról. Élesen kiemelte, hogy a magyarnak
kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni
nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak,
útjai keresztűl vágják egymást, irányai külön szakadnak. Fejtegette,
hogy reformjainknak összhangzásban kell lenni a főczéllal, a mely a
képviseleti rendszerre való átmenetel. Megtámadta azt a törekvést, a
mely a megye-rendszert a foederalismus felé vonja, az országgyülést a
megyék szolgájává törpíti, s nemcsak a visszaélések, hanem a jó
közigazgatás elé is akadályt gördít. A census és az általános szavazat
kérdésével legtöbbet foglalkozott könyvében, különösen az általános
szavazat veszélyeit fejtegette, a mely szerinte épen oly ellensége a
szabadságnak, mint a jó rendnek.