nyomába, a kor legnagyobb költője, de a lyrai hangulatok bája, a ragyogó
nyelv hatástalanúl hangzottak el a szinpadon, s inkább olvasva voltak
szépek. Újra a könyvdrámák jöttek divatba, sőt élete vége felé Kisfaludy
Károly is némely tévtanok felé hajolt. _Csák Máté_ töredékén, a melytől
oly sokat vártak barátai, meglátszik a német romantikusok befolyása, a
kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopoeának. Költőink ép
akkor kezdettek kevesebb tekintettel lenni a szoros drámai formára, a
színpad követelményeire, a midőn Budán a magyar színészek már
megtelepedtek s Pestre voltak jövendők, hogy a negyven évi vándorlás
után végre állandó szinházat és pártfogást találjanak. Egy új költőre
volt szükség, a ki drámai költészetünknek új lendűletet adjon,
szinészeinknek új műsort, mint egykor Kisfaludy Károly. A költő késett,
de nem sokáig.
Biharmegyéből 1834-ben egy húsz éves ifjú jött Pestre, hogy itt mérnöki
tanulmányait végezze. Szathmáry Józsefnek hívták. Szerény, de lelkes
ifjú volt, kissé magába vonúlt, de vidám kedélyű. Nem kedvelte a mérnöki
pályát, s irodalmi kisérletekkel foglalkozott; buzgón látogatta a budai
magyar szinészek előadásait, s a szinész és drámaíró kettős koszorújára
vágyott. Egy darabig küzdött magával, de mégis elhatározta, hogy szinész
lesz. Döbrentei, mint pestmegyei szinházigazgató, szerződtette is
szinésznek, kardalnok- és tánczosnak, s ráadásul még ügyelőnek is, előbb
tizenkét, majd tizennégy forint havi fizetéssel. Az ifjú megköszönte a
jóakaratot, de egy újabb kéréssel is járúlt igazgatójához, a ki
egyszersmind híres író és az Akadémia titkára volt. Arra kérte, hogy
adjon neki egy új szép nevet, mert mint szinész családi neve viselésével
nem akarja ingerelni atyját. Döbrentei kivett könyvtárából egy könyvet,
Kisfaludy Sándor _Regéit_, fölnyitotta egy helyt, s olvasta:
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok…
«Jó lesz magának a Szigligeti név, ez valóban szép név» – mondá
Döbrentei. Az ifjú elfogadta az új nevet, s a Józsefet is Edvárddal
cserélte ki. Kisfaludy Sándorból vette nevét és Kisfaludy Károly nyomába
lépett, egy új nemes családot alapított, s ragyogóbb nevet hagyott
gyermekeinek, mint a minőt ő nyert őseitől. Egész lelkesedéssel kezdett
drámát írni és szinészkedni. Két múzsát lehet ugyan szeretni, de
mindkettőnél viszonzást találni bajos. A múzsa is csak asszony, s csak
azt fogadja kegyébe, a ki teljes szívét, egész életét neki áldozza.
Szigligeti a szinészeti pályán kevés sikert vívott ki, s 1841-ben, midőn
a nemzeti szinház titkárává lett, vissza is vonúlt e térről s csak
ritkán és nagy szükségből játszott, de annál nagyobb tevékenységet
fejtett ki, s annál több sikert aratott a drámaírói téren. Már első
színművei figyelmet gerjesztettek; 1836-ban _Dienes_ét épen nagy
tetszéssel fogadta a közönség, s Vörösmarty elég szigorú kritikájában
dicsérve emeli ki a folyvást haladó s meglepő fordulatokban gazdag
cselekvényt, s nem haboz kimondani, hogy Szigligeti urává lett a dráma
külső tökélyének. Majd minden évben három-négy új drámával lépett a
közönség elébe, az Akadémia és szinpad küzdőhomokján egyaránt koszorúkat
nyert; bukásait sikereivel feledtette, a Pesten megnyílt állandó
szinháznak műsort és közönséget teremtett, épen azt hozva, a mire
drámánknak legnagyobb szüksége volt: leleményt és szinpadi tanúlmányt,
cselekvényt és technikai készséget.
Valóban Szigligetit a leleményes cselekvény s a drámai forma erős érzéke
különbözteti meg elődeitől és kortársaitól. Ebben van ereje és
gyöngesége is egyszersmind, a mint az erkölcsi világban gyakran
erényeinkből folynak hibáink, vagy legalább hiányaink. Szigligeti
múzsája nem egy fönséges arczú hölgy, a ki borongva, de éles szemmel
tekint a szenvedélyek tömkelegébe, meghatva nézi az ember hiú küzdelmét
önmagával s a viszonyokkal, mindenütt meglátja a kérlelhetetlen nemesist
nemcsak bűneinkben, hanem nemes hajlamaink tévedéseiben is, lelkesűl az
erő nagy vonásain, az óriás küzdelem bonyodalmán, megsiratja az elesett
hőst, s megnyugszik az élet és társadalom kényszerűségén. Vagy ha
megunva a gyászt, az élet derűltebb oldalaihoz fordúl, méla mosolylyal
nézi az emberi gyöngeségek víg tréfáját, melyek szintoly hiú küzdelemben
végződnek, mint a szomorú, de könnyező vagy mosolygó arczát egyaránt az
égi fény gloriája övezi. Szigligeti múzsáján több az érdekes kellem,
mint a fönség; élénken hatnak reá az élet benyomásai, de inkább az
események fordúlatai érdeklik, mint a szenvedélyek fejlődései, érzékeny,
de nem szenvedélyes, nemcsak mosolyogni szeret, hanem nevetni is, sok
érdekes titkot tud és szivesen elbeszéli; vonz, de bájai nem elragadók,
örömmel elmulatunk vele mint barátnőnkkel, de nem tekintünk reá mint
istennőre, a félelmes bámulat cultusával. A költő és múzsája szerették
egymást, Szigligeti egész a sírig hallgatott sugalmára, épen azért
drámai rendszerében a cselekvény foglalt főhelyet, s a jellem és
szenvedély rajza némikép háttérbe szorúlt.
Régi vita tárgya az a kérdés, hogy mi a fő a drámában: a jellemrajz-e
vagy a cselekvény. Bizonyára mindkettő egyaránt fő, mert a cselekvény és
jellemrajz egymásrahatása alkotja a valódi drámát, a jellemrajz e hatás
alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső
szervezetét, és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely
drámai mű nagyobb vagy csekélyebb értéke. De azt sem tagadhatni, hogy az
erős összeütközések között gyorsan fejlődő egységes, kerek cselekvény
jellemzőbb tulajdona a drámának, míg a jellem- és szenvedélyrajz közös
az eposzszal, s az elbeszélő költészet minden fajával. Szigligetit
leleményes tehetsége és egyéni körülményei önkénytelen vonzották a
cselekvény felé. A színpadon nőtt fel íróvá. Mindennap tapasztalta, hogy
a legszebb magán- és párbeszédek, a jellemrajz legfinomabb árnyalatai is
elvesznek, ha nem támogatja világos, gyorsan fejlődő cselekvény; hogy a
szinészek a legjobb drámát is tönkretehetik, ha a szerepek nem
tehetségök- és természetökhöz valók, ellenben a gyöngének is sikert
vívnak ki, s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják, s
általában sok jó gyakorlati tanácscsal szolgálnak. Elleste a hatás nyilt
fogásait, rejtett titkait, tanúlmányozta a szinészek tehetségét, a
közönség hajlamait. Arra fordított legnagyobb gondot, a mit a korabeli
drámaírók leginkább elhanyagoltak, s épen azért nem csodálhatni, hogy az
élet helyett néha a szinpadot tükrözte vissza a szinpadnak, és
jellemrajz helyett csak szerepeket írt.
E mellett gyorsan dolgozott. A műgond és elhamarkodás között a középútat
ritka író találja meg. A gondban gyakran elvész a gondolat és szellemi
tétlenségbe sülyedünk; a lázas tevékenység sok gondolathoz megtalálja
ugyan az útat, de ritkán bír megérlelni valamit. Szigligetit a szinházi
műsor szegénysége gyors munkássághoz szoktatta, az anyagi szükség is
sarkalta, mert élni kellett színműveiből, bár néha alig tudott magának
annyi időt és nyugalmat szakítani, hogy múzsájának áldozhasson. Mint a
nemzeti színház rendezőjének és dramaturgjának folyvást küzdeni kellett
az intendansok szeszélyeivel, a szinészek és szinésznők ármányaival, a
drámaírók féltékenységével, a hírlapok támadásaival, mert abban az
időben, midőn még magyar miniszterelnök nem volt és sok mindenről nem
lehetett írni, ő volt az ország legrágalmazottabb embere. Ily zaklatások
és izgalmak között kellett írnia. Valóban néha el is bágyadt, s mintegy
kimerűlni látszott. De leleményes tehetségének gazdag forrása soha sem
apadt ki, sőt koronkint újúlt erővel buzgott föl. Nincsenek ugyan oly
főművei, a melyek mint egy-egy nagy szenvedély rajzának, egy-egy nagy
gondolat megtestesülésének emlékei messze kimagaslanának, de jelesebb
művei, melyek a kifejlés tetőpontján mutatják tehetségét, és összes
munkássága korszakot alkotnak drámai költészetünkben. Nemcsak közönséget
teremtett a fővárosi és vidéki szinházaknak, hanem egy egész drámai
iskolát is; kivívta a nálunk annyira elhanyagolt cselekvény jogait, s
fensőbb fokra emelte a magyar dráma technikáját.
Azonban nemcsak cselekvény és technika tekintetében vitte előbbre drámai
költészetünket: jellem- és korrajzának is megvan a maga érdeme. Mindjárt
első kisérleteiben követte a magyar dráma hagyományait és történelmi
tragédiákkal lépett föl. Kisfaludy Károlytól és Vörösmartytól vett
hazafiúi lelkesedést, tőlök tanúlt jambust is írni, de másban nem
követte őket. Kisfaludy Károly a magyar történelem dicsőséges
mozzanatait dolgozta föl legörömestebb s a magyar hazafiság és
önfeláldozás képeit rajzolta legszívesebben, a melyek nem sok drámai s
még kevesebb tragikai elemet rejtenek magokban. Vörösmarty és később
Kisfaludy is inkább történelmi költeményt írtak, mint történelmi drámát.
Szigligeti a magyar történelem drámai és tragikai oldala felé hajlott, s
egységes, kerek cselekvényre törekedett, mintegy fönnen hirdetve, hogy a
történelmi dráma nincs kivéve a szoros drámai forma szabályai alól.
Negyven évig mívelte e tért. Szent István korán kezdve a
Rákóczi-forradalomig a magyar történelem majd minden drámaibb mozzanatát
földolgozta. Föltárta előttünk az Árpádok, a vegyes házak királyai s az
erdélyi fejedelmek korát. Mennyi drámai érdek, tragikai emlék és
regényes epizod! Mint Jósika a regényben, úgy tartotta fenn a szinpadon
őseink emlékét, folyvást táplálva a nemzeti érzést, a mely leginkább a
múltból szokott erőt merítni. Hogy tragédiáiban a kort mozgató eszmék
nem tudnak eléggé összeolvadni az egyéni szenvedélyekkel, hogy a
cselekvény leleményességével ritkán van összhangban a tragikai hősök
fönsége, az nemcsak tehetségén múlt, hanem történelmi irodalmunkon is,
mely többet foglalkozik a tényekkel, mint a tények philosophiájával, s
inkább az adatok tisztázását nyújtja, mint az egyének plasztikai rajzát.
Első tragédiáin a franczia romantikus iskola hatása érzik, s
előszeretettel fordúl a sötét szenvedélyek és nagy bűnök felé. Később az
európai nagy tragédiaírók tanúlmánya tisztítja ízlését, sikerültebb
művekkel lép föl, s már hajlani kezdő korában egy pár oly tragédiát ír,
melyek fölülmúlják a régiebbeket, s a kor legjobb magyar tragédiái. Elég
legyen csak a _Trónkereső_t említenem. E művében kiválóan az egymásra
ható szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze a
bonyodalmat. A személyekben sok a részvétre gerjesztő; nemes szívek
tévedését látjuk, a melyek egymást rontják meg. A főhős a viszonyok és
szenvedély démoni hatásának martaléka, de folyvást sülyedve is, a nemes
lélek fényét viseli homlokán. De van Szigligeti történelmi tragédiáinak
egy oly oldala, a melyet nem lehet eléggé kiemelni. Tisztelettel
viseltetik a történelem iránt, s azt meg nem hamisítja. Egy pár ebbeli
vétsége, a melyeket inkább külső kényszerűségből követett el, szóba sem
jöhet, tekintve azt a könnyelműséget, a melylyel némely régibb és újabb
drámaíró lábbal tapod minden hagyományt és történelmet. Hazafiúi
kegyelete és æsthetikai érzéke visszatartották ez örvénytől. Érezte,
mivel tartozik a múlt emlékének; tudta, hogy a költői hatásnak egy része
a történelmi hűség. E kegyelettel karöltve járt erkölcsi érzülete is. Ha
nem küzdött meg nagy feladatokkal, az állángeszűség hóbortjába sem
esett; ha nem csüngött magas eszményeken, mindig megőrzött bizonyos
erkölcsi érzéket, jó tapintatot, józan itéletet, a melyek megóvták az
élet sivár vagy épen léha fölfogásától.
Ugyanezt találjuk vígjátékaikban. Először történelmi vígjátékokat írt.
Itt is Kisfaludy Károly nyomába lépett, de a míg Kisfaludy csak
történelmi adomákat dolgozott föl egyfölvonásos vígjátékokká, Szigligeti
nagy művekkel tett kisérletet. _Rózsa_ derék kezdemény volt e nemben,
melyben később sem multák fölűl kortársai Szigligetit. A dicsekvő és
gyáva külföldi lovag, Bábel, a szögletes és nyers, de vitéz Toldi, a
tanúlt és finom levente Országh, élénk typusai a régi magyar társadalmi
életnek. Itt is megőrizte a hagyomány iránti kegyeletét s dicső
emlékeinket, nagy királyainkat nem vonta le a bohózat tréfái közé, mint
nem egy kortársa. A jelen élet rajzában szintén Kisfaludy Károly nyomán
indúl, s a magyar társadalmat rajzolva, új typusokkal gazdagítja
színpadunkat. De míg Kisfaludy inkább a magyar vidéki élet köreiben
mozog, Szigligeti örömest választja színterűl a már magyarosodó fővárost
is. Kevésbbé ismerve a fensőbb köröket, leginkább a középosztályt veszi
tárgyául, s örömest festi a kapaszkodó polgárcsaládot, a nyelves
teensasszonyt, az ifjú és éltes földesúrt, a honoratiorok nagy tömegét
egész a járdataposó gavallérig. Leginkább a családéletből szövi
komikumát, kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házaspár, az
uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti
fejében fényűzésben merűlő anya és leány. _A házassági három parancs,
Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom_ mind oly sikerűlt művek,
melyekben Szigligeti nemcsak elődeit múlja fölűl, hanem kortársait is.
Egyaránt írt prózában és versben, sőt a magyar vígjátékot először ő
szólaltatta meg rímes jambusokban. Vígjátékaiban a cselekvény és
jellemrajz összhangzóbban olvad össze, mint tragédiáiban, s a lelemény
elmés fordulatait igen emeli az alakok elevensége. S ha az alsóbb
vigjátékhoz fordúl, valami önkénytelen jókedv vesz rajta erőt.
_Liliomfi_ a legjobb magyar bohózat. A lelemény gazdagsága s a jókedv
szeszélyes frissesége mintegy áthatják egymást e műben. S mily jó
komikai genre-alakokat látunk benne! Általában Szigligeti különös
előszeretettel és szerencsével rajzolta a komikai genre-alakokat, kivált
népszinműveiben. Itt igazi elemében volt, s oly gazdag magyar világot
tárt föl előttünk, a minőről elődei nem is álmodoztak. A mágnástól a
csikósig, a táblabírótól a czigányig, a gyárostól a munkásig a magyar
társadalom minden osztálya szerepel itt. Megnyilnak fővárosunk, kis
városaink, falvaink titkai, melyeket ismerni véltünk s még nem ismertünk
eléggé. Most az alföld pusztáira, majd bérczeink közé ragad bennünket a
költő, idyllekkel vegyíti a drámai küzdelmet, a bohó tréfával mérsékli
az ellágyulást, folyvást vidoran dévaj vagy mélabús népdallamainkkal
emelve hangulatunkat.
A népszinmű Szigligetinek legeredetibb alkotása, s leginkább összhangzik
költői tehetsége sajátságaival. Lelke inkább érzékeny volt, mint
pathetikus, s inkább volt eleme az alsóbb, mint felsőbb komikum.
Szelleme e sajátságainak leginkább megfelel a népszinmű. Ezzel hatott
leginkább korára, sőt irodalmi és társadalmi átalakulásunkra is. A
harminczas években egész a negyvenes évek elejéig, a bécsi külvárosi
bohózatok uralkodtak nemcsak a vidéki, hanem a fővárosi szinpadon is.
Egy a mienktől elütő élet rajzain, léha elménczek nem mindig
tisztességes tréfáin gyönyörködött a magyar közönség, s idegen
dallamokon pezsdűlt jó kedvre. A magyar költők némelyike ugyan
megkisérlette a magyar bohózatot, de német minták után indúlt, s a
magyar népdalt alig merte megszólaltatni. Szigligeti népszinműveivel
egészen háttérbe szorította a bécsi bohózatot, szinpadra hozta a magyar
népdalt, s visszavívta a művelt közönség ajkaira. Fővárosunk utczáin,
szalonainkban azóta hangzanak magyar népdalok, és zeneszerzőink is azóta
fordúlnak feléje nagyobb figyelemmel. Szigligeti e törekvését nagyban
elősegítette a magyar lyra és eposz fejlődése is, mely a népköltészetben
keresett megifjodást s szülte Petőfit és Aranyt. Ugyanez időtájt Eötvös
egy nagy regénynyel lépett föl, mely társadalmunkat bírálta s
népéletünket rajzolta. A lyrát, eposzt, regényt és drámát ugyanegy
szellem fuvalma kezdette áthatni. Az átalakuló irodalom és társadalom
egyik szülötte volt a népszinmű s politika színezete sem hiányzott.
Előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink
árnyoldalait, s a nép szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink
fejtegetéseit a jobbágyság eltörlésétől a börtönrendszer javításáig
örömest fogadta alapeszméül, s a hol nem vett is föl tárgyúl valamely
külön kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztálya
iránt. Szigligeti népszinműveivel élénk részt vett azon diadalmas
harczokban, a melyek társadalmi és politikai intézményeinket
átalakították, s őt nemcsak a drámaíró, hanem a hazafi koszorúja is
megilleti.
A népszinmű a régi tragikomédia, mely a dalműből is olvasztott magába
valamit: drámai középfaj, mely vegyíti a tragikait és komikait, s hol
ezt, hol amazt emeli uralomra. Szigligeti újjá és magyarrá szülte e
válfajt, és sikerültebb műveiben nem egyszer eltalálta a vegyítés helyes
módját. De néha tapasztalta, hogy tragikai összeütközések erősebbek,
mintsem kiegyenlíthetők volnának, a tragikai és komikai elemek nem
tudnak összeolvadni s egymást rontják. Azt is észrevette, hogy az
énekrész az énekesek és énekesnők kedvéért igen nagy tért foglal el, nem
engedi a cselekvény gyors és biztos fejlődését, s nem tud a mű szerves
részévé válni. A körülmények szerint segítni igyekezett e bajokon. Ha a
tárgy komolyabb volt, mérsékelte komikai erét, elhagyta a dalt és
egyszerűen csak népdrámát írt, mint a minő a _Lelencz_. Ha a komikai
elemnek adott nagyobb tért, megtartva a dalt, egész vígjátékot vagy
bohózatot kerekített ki, mint _Liliomfi_ban. Ha az énekrésznek akart
túlsúlyt adni, az operettet kisérlette meg, mint a _Debreczeni bíró_ban.
A mit maga kezdett, maga fejlesztette is. Voltak ugyan kívüle is
népszinműírók, a kik nyomán indúlva új tárgygyal és leleménynyel
gazdagították a szinpadot, de mindenik ugyanazon körben és formában
mozgott, a mint azt Szigligeti megalapította. A népszinmű
továbbfejlesztését senki sem kisérlette meg, csak ő. Ha tovább él és
talál zeneszerzőt, talán megalapítja a mit kezdett: a magyar operettet
is. Oh, ha úgy háttérbe szoríthatta volna a franczia operettet, mint
egykor a német bohózatot, s egy új fejlést indíthat vala meg!
De a kéz, mely annyit írt, mozdulatlan, a szem, mely annyit meglátott,
hunyva, a szív, mely annyit érzett, többé nem dobog. Szigligeti
levetette halandósága köntösét, mint le fogjuk vetni mindnyájan. Soraink
ritkúlnak, s a húszas évek írói nemzedéke már sírjába szállott, most
követi a harminczas és negyvenes éveké. Valahányszor ünnepélyes ülésre
gyűlünk, mindig hiányzik közülünk valaki, s mintha a légben mind
élesebben csendűlne:
Successere novi, veteres migrate coloni!
És nemcsak testünk porlik el, műveink is feledésbe merűlnek. Kevés mű
éli túl íróját, s még kevesebb száll nemzedékről nemzedékre, hogy a késő
századoknak is öröme, vigasztalója, vezércsillaga legyen. De ha
hathattunk a korra, ha tényezői lehettünk a nemzeti fejlődésnek,
elégedjünk meg vele, hisz szellemünk hatása az összes szelleméletnek
épen oly részévé válik, mint testünk atomjai a nagy mindenségnek.
Kisfaludy és Szigligeti, megvetvén a magyar dráma alapját, nagy
fejlődést indítottak meg. Minden újabb drámaíró vállaikon fog emelkedni
s részök lesz a késő nemzedékek műveiben is. Vajha szellemök legdrágább
hagyományát híven megőriznék drámaíróink!
Mindkettő nemzeti költő volt; a magyar élet múltja és jelene elébe
tartott tükröt. Egyik sem vágyott ki e hazából, sőt az idegentől vett
benyomást is nemzetivé dolgozta föl. Most mintha bizonyos kosmopolita
szellem kezdené megszállni drámaíróinkat. El-elfordúlnak nemzetök
történelmétől, s a magyar társadalom helyett, a melyet jól ismernek,
idegent rajzolgatnak, a melyet nem ismerhetnek eléggé. Bekalandozzák
egész Európát, mintha itthon nem volna elég tárgy. Pedig minden nagy
drámaíró nemzeti költő volt, tárgyban és fölfogásban. A franczia
classikusok classikai hagyományokat vettek ugyan tárgyúl, de francziák
maradtak. A classikai kor leple alatt saját koruk eszméit hirdették,
saját nemzetök egyéniségét fejezték ki. Molière a franczia társadalmat
rajzolta, s mégis az örök emberi szenvedélyek typusait varázsolta elénk.
Calderon spanyol volt, Schiller és Goethe németek, Shakspere hazája
történelmét és mondáit dolgozta föl, s ha a közkincscsé vált római
történelemhez, vagy európai mondákhoz fordúlt, mindig angol szellemet
öntött el rajtok, de azt egyik sem tette, hogy itthon költött mesének
idegen országot keressen s külföld hulladékain táplálkozzék. Kisfaludy
és Szigligeti árnyai óvják meg drámaírónkat e kisértéstől. Külföld nem
szorúlt a mi költői lelkesedésünkre; nem szükséges tengerbe vizet
hordanunk. Történelmünkben, társadalmunkban annyi a földolgozandó kincs,
a melyeket senki sem fog méltón földolgozni, ha mi magunk nem. Egész
világ nem a mi birtokunk s Antaeusként csak akkor vagyunk erősek, ha a
földet, a haza földjét, érintettük.
Nem ok nélkül szólalt föl nem rég Arany János egyik költeményében a
kosmopolita költészet ellen. Úgy jelent ő meg köztünk, mint _Toldi
estéjé_ben agguló hőse, Miklós, a ki megfeddi ifjú bajtársait, hogy az
ország czimerét könnyelműen ne merjék koczkáztatni. Hadd ismételjem
szavait ez ünnepélyes perczben, midőn Szigligeti emlékét újítjuk meg,
kinek egész pályája, összes munkássága azt hirdeti, a mit Arany mond:
Költő az legyen, mi népe,
Mert kivágyni kész halál…
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a continensen?
Albion is kéne még?
Légy, ha bírsz, te világköltő!
Rázd fel a rest nyugatot:
Nékem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott!
KEMÉNY ZSIGMOND.
SZÜL. 1815 DECZ. 27-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 26-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1879 MÁJUS 25-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Meghalni az élet reggelén, delén vagy alkonyán közsorsa mindnyájunknak.
A halál bölcsőnktől sírunkig folyvást ragadozza tőlünk szeretteinket s
bár az emberi természet sokhoz hozzá tud szokni, ezt az egyet soha sem
szokhatja meg. Új-új fájdalom nyilalja át szívünket, új-új könny fakad
szemünkben, mígnem az idő lassanként felszárítja a könnyet s a fájdalom
szent emlékké alakúl. De halva, mégis élve tudni azt, kit szerettünk
vagy tiszteltünk, mindennap látni arczát a lélek visszfénye nélkül,
hallani hangját a szellem ércze nélkül, oly fájdalom, melynek könnyét
nem száríthatja föl az idő, mert mindennap megújúl, mely nem alakulhat
át emlékké, mert folyvást tartó veszteség.