lépett Magyarország és az osztrák tartományok kapcsolati viszonyainak
kiegyenlítése. E kérdéssel 1848 előtt keveset foglalkoztak, a pártok
mellőzték, a hirlapok hallgattak róla. Leginkább csak Széchenyi sasszeme
látta e kérdés rendkívüli fontosságát s vette tekintetbe minden
lépésénél. Az ellenzék csak a törvény holt betűit tartotta szem előtt,
nem nézett az élő érdekek összegére, mintha az egész csak egy idegen
ország s nem egyszersmind a haza jobblétének kérdése volna. Maga az a
töredék, mely a magyar alkotmányt a parlamenti felelősség formáiban
akarta reformálni, szintén homályban hagyta e kérdést s csak a vámügy
rendezését illető indítványában vette tekintetbe. Eötvös _Reform_jában
érinti ugyan némely oldalát, de taglalatába nem bocsátkozik. Sajátságos
tünemény, hogy egy oly alaptörvényt, a minő a _pragmatica sanctio_,
melyből egyik fél az osztrák egységes birodalmat igyekezett
kimagyarázni, a másik pedig Magyarország teljes önállását, de a mely
bizonyos kapcsolatot minden kétségen felűl megállapít, oly kevéssé
vizsgáltak publicistáink nemcsak tisztán a jog, hanem a politikai
szükségesség szempontjából is s a belőle folyó következményeket nem
törekedtek összhangzásba hozni közjogi reformjaink irányával. Mintha nem
kivántunk volna e kérdésre gondolni, mert zavarta illusiónkat, mintha
féltünk volna tőle, jobb időkre akartuk halasztani, s midőn az egyszerre
csak szőnyegre kerűlt, épen oly kevéssé volt elkészűlve reá a
közvélemény, mint magok államférfiaink. Innen az 1848-diki törvények
hiánya is, melyek közös ügyeket említnek, de elintézésöket nem
szabályozzák. S most egy véres forradalom és gyászos reactio után újra
felmerűl e kérdés a békés megoldás minden reménye nélkül.
De Eötvös hitt és remélt. Természetében feküdt megérezni az eszmék
jövőjét és akkor lépni fel mellettök, midőn még népszerűtlenek és
kevesen hisznek bennök. Fődolognak tartotta az alkotmányos mozgalmak
megindítását mind Lajthán innen, mind Lajthán túl s erre egy röpiratával
jelentékenyen be is folyt. De a midőn Magyarország közjoga egy központi
parlament javára elkoboztatott, egy második röpiratában Magyarország
különállása mellett lépett síkra. Nem jogi, hanem politikai szempontból
indúlt ki, különben is ő csak akkor hitte erősnek a jogot, ha igazság és
élő érdekek támogatják. A helyzetet válságosnak rajzolta, mind a bel-,
mind a külügyek szempontjából s nagy súlyt helyezett a még meg nem
oldott német kérdésre. Meg volt győződve, hogy a német egység, bárminő
alakban, de létesűlni fog, Ausztria ki nem vonhatja magát belőle s
Magyarország különállása Németország egységének föltétele. Vagy ha
Ausztria kivonná magát az egységi kapcsolatból, akkor sem az octroyálás
az a mód, melylyel Magyarországon czélt érhetni. A nemzet nem fog
lelépni a jogfolytonosság ösvényéről, de a törvényhozás útján kivihetők
oly rendszabályok, melyek a közös ügyek érdekében elkerülhetetlenek.
Kétségtelen volt előtte, hogy a közös ügyekre nézve bizonyos intézmények
szükségesek, nevökkel nem gondolt, de megszilárdulásukra óhajtandónak
tartotta az alkotmányos szabadság minél nagyobb mértékét.
Eszméi mind Bécsben, mind hazájában hidegen fogadtattak s épen oly
népszerűtlenné tették, mint a midőn azelőtt tizenöt évvel a parlamenti
felelősséget indítványozta. De azért nem csüggedett. Benyomásokra
fogékony természete mozgékonyságával, hol magyar, hol német lapokban,
folyvást érlelni törekedett a kiegyenlítés eszméit, sőt e czélra egy
magyar lapot is alapított, melynek vezérczikkeit nagy részt maga irta.
Drágának tartott minden pillanatot, s a múlt tévedései, melyekre maga is
befolyt, intő példa gyanánt emelkedtek föl lelkében. Mindamellett
részint a pártok állása, részint a körülmények ingatagsága miatt csak a
vezérelveket fejtegette, s nem állott elő formulázott tervvel. De a
midőn Deák egy alkalmas pillanatban felmutatta tervét s formulázta az új
intézményeket, – mely tette őt nagyobb államférfivá emelte, mint minden
más, a miért inkább ünnepeltetett, – Eötvös némi kétségek ellenére is
egészen hozzá csatlakozott s kiváló részt vett mind a parlamenti
küzdelmekben, melyek a kiegyenlítési törvényjavaslatokat győzelemre
segítették, mind a királyi tanácsban, mely a végmegoldás s a magyar
ministerium alakítása végett hivatott össze. Még egyszer ismét teljes
erejében hallottuk őt, mint szónokot, védve azokat az elveket és
intézményeket, melyekért egész életén át küzdött; még egyszer láttuk őt
a ministeri széken, hogy megindítsa közoktatási és műveltségi ügyeinket,
melyekért senki szíve nem dobogott hőbben, mint az övé. S ím alig telt
el négy év s a sors kiragadta körünkből!
De bármily gyászos volt reánk nézve halála, van benne valami vigasztaló
és fölemelő. Egy szép, egy egész életet látunk befejezve: az ifjúság
merész álmát, melyet az érett kor megvalósított. A küzdő hős fáradalmai
után nyugodtan szállhatott sírjába. Az isteni gondviselés pártúl fogta s
megjutalmazta a költőt, ki a szív legnemesebb érzéseire hatott, a
philosophot, ki az emberiség legszentebb érdekeit nyomozta, a hazafit,
ki oly ernyedetlenűl fáradott nemzete fölemelésén. Oly áldással
koszorúzta, melyben ritka halandó részesűl. Pályája szenvedéseit fenkölt
lelkű hitvese enyhítette, gyermekeiben örömöt ért s a közéletben
valósúlni látta mindazt, a miben élete czélját helyezte. Az ősi
alkotmány átalakúlt, a nemzet önállása és szabadsága biztosíttatott,
hiába tiporták össze két nagyhatalom seregei, sírjából újra
kiemelkedett. Az osztrák tartományokkal való viszonyaink
kiegyenlíttettek s az ország anyagi és szellemi fejlődésnek indúlt.
Beteljesűlt, mit egyik költeményében óhajtott:
«Ha fenmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem».
Ez emlék él alkotmányunkban, a közszellemben és szívünkben: emelkedjék
lelkesedéssé, hadd érezzük oly hőn és igazán, mint ő, hogy keleten a
nyugoti polgárosodás bajnokai vagyunk s jövőnk az annak teendő
szolgálatoktól függ; hogy a nemzetiséget leginkább a közműveltség
biztosítja; hogy régi jogainkhoz új jogokat kell szereznünk a szellemi
és anyagi munka erejével. Ez érzés lángja ez ünnepélyes órában
legméltóbb áldozat szellemének!
TOLDY FERENCZ.
SZÜL. 1805 AUG. 10-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 10-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1876 JUNIUS 11-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, egy félszázadot meghaladó
írói pályát futott meg s utolsó bajnoka azon hős csapatnak, melynek
irodalmunk ujjászületését köszönhetjük. Valóban Toldyval egy egész
korszak szállott sírba. E korszak fénye egyszersmind az ő dicsősége,
mert ha társai között voltak is nagyobb tehetségüek, de senki sem volt,
a ki nála több lelkesedéssel, hűséggel és kitartással szolgálta volna az
irodalom és tudomány érdekeit, senki, a ki több szeretettel csüggött
volna irodalmunk múltján, örült volna jelenének, s hitt volna jövőjében.
Élete a múlt és jelen között oszlott meg a jövő érdekében. A míg
egyfelől a hazafi lelkesedésével s a búvár szorgalmával kutatta és hozta
napfényre irodalmunk betemetett kincseit, addig másfelől az izgató
erélyével vegyűlt a jelen küzdelmeibe, több irányban és téren, egész
haláláig. Fogékonysága és buzgalma bámulatos volt, mintha örök
ifjúsággal áldotta volna meg az ég, testben és lélekben egyaránt
Fejlődésünk különböző áramlatai között, négy-öt írói nemzedéket élt át,
velök vagy ellenök küzdve, de előbb-utóbb elismerve minden életre való
irányt, minden valódi érdemet. Számos irodalmi és tudományos vállalatot
indított meg és szerkesztett, újabb meg újabb tehetséget vezetve be,
növelve, buzdítva. Munkát munkára írt, nem csak egy szakban; félszázadon
át csaknem egyedűl volt régibb és újabb íróink kiadója, s úgy szólva,
egy egészen új hazai tudományt igyekezett megállapítani: nemzeti
irodalmunk történelmét.
E mellett ott találjuk őt majd minden irodalmi és tudományos társulat
keletkezésénél, mint kezdeményezőt vagy alapítót, mint a nemzeti
műveltség legbuzgóbb bajnokát. Akadémiánknak már alakúlásakor tagja,
huszonöt éven át titkára, s folyvást egyik szellemi vezére. Élete és
munkássága annyira összeforrott az Akadémiával, hogy egyiket a másik
nélkül alig képzelhettük. S mintha most sem hihetnők halálát, hisz csak
az imént vett részt ifjú hévvel munkásságunkban, csak a minap beszélt
nekünk bevégzendő és megkezdendő munkáiról. Mintha lehetetlennek
tartanók, hogy az, a ki negyvenöt év óta Akadémiánk minden ünnepélyes
közülésén megjelent, a main hiányozhatnék. Mind hiába! A sír nem adja
vissza halottját, s e helyen, a honnan ő annyiszor szólott hozzánk, most
nekem kell az ő emlékét megújítanom. De vajon meg kell-e újítanunk
emlékét, midőn halálát is oly nehezen tudjuk elhinni? S vajon, ha birná
is erőm, elég-e egy rövid óra arra, hogy széles körű munkásságát híven
rajzolhassam? Önök, uraim, mindnyájan közelről ismerték őt, barátjai
vagy tisztelői voltak, önök közől többeket ő ösztönzött és vezetett az
írói pályára, s alig van köztünk valaki, kit szíves részvétével ne
buzdított volna. Önöknek bizonyára elég néhány vázlatos vonás, hogy ez
ünnepélyes perczekben egész elevenséggel éledjen föl lelkökben az
elhúnyt szellemi alakja, elég egy-két tiszta hang, egy pár accord, hogy
visszhangozzék szívökben veszteségünk egész szomorú dallama.
Toldyban az irodalom és tudomány szeretete valóságos szenvedély volt, s
egyszersmind a nemzetiség hő cultusa. E szenvedély olthatatlan lánggal
lobogott lelkében, egészen betöltötte azt, s nemcsak fokozta tehetségét,
hanem mintegy alkotta is. A jelen század elején születve, épen akkor
élte gyermekéveit, midőn a nemzetiség eszméje kezdé átalakítani a magyar
irodalmat, hogy általa társadalmi és politikai életünket is átalakítsa.
Valóban az a nemzeti visszahatás, a mely a múlt században nálunk az
irodalmi és politikai téren megindúlt, bár nevezetes mozzanat volt, nem
rejté magában a nemzeti újjászületés csiráját. A magyar testőrök
kezdeményezésére újra felzsendűlt ugyan irodalmunk, szemben Mária
Terézia leplezett és II. József nyilt németesítő törekvéseivel, de
minden nagyobb átalakító eszme nélkül. Az 1790-ki országgyűlés
visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvényekkel erősítette meg,
de nem fejlesztette. A nemesség inkább csak előjogait védte az
alkotmányban, a reformtörekvések külső és belső okok miatt csakhamar
elpárologtak s politikai életünk egész 1822-ig a régi tespedésbe
látszott sülyedni. A nemzetiség eszméje még nem hatotta át a kedélyeket,
a nemzeti fejlődés iránya még nem vált öntudatossá a nemzetben. A
mozgalom nem is a politikai téren indúlt meg, hanem az irodalmin. Három
férfiú vezette azt: Révai Miklós, Kazinczy Ferencz és Kisfaludy Károly,
a kiknek örök hálával tartozunk. Midőn Révai 1802-ben egyetemünkön a
magyar nyelv tanszékét elfoglalva, hirdetni kezdte, hogy nem tudunk
magyarúl, s korszakos nyelvtanában a philosophiai, történeti és
összehasonlító nyelvészet segélyével földerítette nyelvünk rendszerét,
nemcsak nyelvtudományunknak vetette meg alapját, nemcsak helyesirásunkat
szabályozta, nemcsak prózánk és költői nyelvünk fejlődésére hatott,
hanem egyszersmind erős támaszt nyujtott a nemzetiség eszméjének is, a
mely a nyelvvel a legszorosabb kapcsolatban áll. Kazinczy tovább ment,
nemcsak arra törekedett, hogy helyesen, hanem hogy szépen is írjunk, a
próza és költészet saját nemei szerint, szem előtt tartva a classikai és
új irodalmak remekeit, megújította a nyelvet, hogy új eszméket és ízlést
fejezhessünk ki általa, hogy irodalomban, társalgásban, közéletben az
újkori műveltség színvonaláig emelkedhessünk. Nyelvujítása, minden
tévedései mellett is, a nemzeti életre kiható nagy és jótékony tény
volt, a mely nemcsak nyelvészeti szempontból itélendő meg. Kazinczy a
reform kovászát vetette a nemzetbe, hogy az megújulva testben és
lélekben, mint a XVI. században, újra magába vehesse az új eszmék
elemeit és szélesb, szilárdabb alapra rakhassa a nemzeti műveltség
épületét. Kisfaludy Károly és Auróra-köre, különösen Vörösmarty,
összeolvasztva az eddigi költői iskolák vívmányait, nemzetiesbbé s
egyszersmind európaiabbá tették költészetünket, a nemzeti vágyak és új
eszmék bátrabb szószólójává. Ez irodalmi mozgalmat mihamar követte a
társadalmi és politikai. A nemzeti műveltség nyelvész és költő bajnokai
nyomába a nemzeti politika államférfiai léptek. Révait Nagy Pál váltotta
föl, a nemzetiség tüzes bajnoka; a nyelvújító Kazinczyt Széchenyi, a
politikai reformer s Kisfaludyt és Vörösmartyt Deák, Kossuth és Eötvös,
alkotmányunk és társadalmunk átalakítói.
Toldy már mint gyermekifjú ez irodalmi mozgalmak hatása alatt állott.
Mozgékony heve korán, tizenhét éves korában ragadta az írói pályára.
Mint egyetemi tanuló járatos volt Virág Benedekhez és Horvát Istvánhoz,
levelezett Kazinczyval, megismerkedett Kisfaludy Károlylyal,
Vitkovicscsal és Döbrenteivel. Bajzával, a ki tanulótársa volt,
lelkesedve olvasta Révai nyelvészeti munkáit és Horvát Istvánnak Révai
mellett Verseghy ellen írt könyvét és összetűzött egyetemi tanárával, a
ki Révait ócsárolta. Általában Révai munkái nagy benyomást tettek reá.
Alig volt a fiatal írók között lelkesebb híve a nagy nyelvésznek. Hévvel
buzgott mellette minden téren. Később leginkább neki és Vörösmartynak
lehet köszönni, hogy a megalakult Akadémia hosszas küzdelem után a Révai
tanai után indúlt, a szerint szabályozta helyesirását, melyet aztán az
egész irodalom, a hivatalos és iskolai körök is elfogadtak. Révai
példája, ki először gyüjtötte és magyarázta nyelvemlékeinket, őt is
hasonlóra buzdította. Már 1828-ban _Költői régiségek_ czíme alatt néhány
régi költeményt ad ki kéziratból, később átveszi Döbrenteitől az
Akadémia _Nyelvemlékei_ szerkesztését, s részint e gyüjteményben,
részint önállóan számos nyelvemléket ad ki és magyaráz. Mily hosszú sora
a munkáknak! Huszonöt éven át nyelvemlékeinknek csaknem egyedűl Toldy a
kiadója és magyarázója. A nagy gonddal összegyűjtött és kiadott _Corpus
grammaticorum_ gyűjteményét a tizenkét kötetes _Corpus poëtarum_ követte
volna, a melyet nagy fáradsággal egész életén át gyűjtött, s a melynek
első kötete már-már megjelenendő vala. E tanulmányok alapján igyekezett
kifejteni a régi nyelv hang-, alaktani és szókötési változásait, sőt egy
egész rendszeres történelmi nyelvtant is szándékozott írni, a melynek
vázlatát halála után megtaláltuk iratai közt. E munkával akart áldozni
Révai szellemének, de a mint ebben, úgy abban is megakadályozta a halál,
hogy a nagy nyelvész emlékét megújítsa irodalmunkban, a mely róla
már-már megfeledkezni látszik. Toldy ifjú korában egy rövid értekezést
írt Révai életéről és munkáiról, s midőn nem rég az Akadémia ugyanezt
pályakérdésűl tűzte ki, életében először pályázni akart s egy hozzá s
Révaihoz méltóbb munkával kicserélni ifjúkori kisérletét. E munka közben
iróasztalánál érte a halál. Hajlott kora utolsó órájában azon férfiú
pályája- és munkáival foglalkozott, a ki először öntötte lelkébe a
nemzetiség nagy eszméjét és hő érzését, a régi nyelv és irodalom
szenvedélyes szeretetét.
Élete utolsó éveiben hasonló hévvel újult meg lelkében Kazinczy emléke
is, a ki szintén oly nagy, sőt nagyobb befolyással volt rá, mint Révai.
Toldy gyermekifjúsága egész tüzével, mondhatni könnyelműségével
üdvözölte a nyelvújítás mindinkább erősbülő mozgalmát és polemiáit.
Eleinte a tulzó nyelvújítók közé tartozott, lassanként mérsékelte hevét,
de annál erősebb szenvedélylyel csüngött Kazinczy nagy hagyományán, a
nemzeti műveltség eszméjén, a mely fölötte áll minden nyelvészeti
vitának. Nem lévén költő, sem szorosb értelemben vett művészi prózaíró,
nem annyira saját példájával segítette elő a nyelvújítás diadalát, mint
buzgóságával, polemiáival, folyóirataival és befolyásával az Akadémiára.
Ő szerkesztette Vörösmartyval az Akadémia német-magyar és magyar-német
szótárát, a mely a megújított magyar nyelvnek egyszersmind első szótára
volt, majd Bugáttal az orvosi szótárt, s később a tudományos műszótárt.
Míg költő barátjai tovább fejlesztették Kazinczy törekvéseit s
eldöntötték a nyelvújítás győzelmét, ő egy pár tudományos társával,
különösen Bugáttal, a magyar műnyelv megalapításán fáradozott. E mező
még meglehetős parlagon állott, s Dugonics, Pethe, Diószegi és Földi
kezdeményeit folytatni kellett. E mozgalom nagy tévedéseit ismerjük, de
vajon maga a föladat: a tudományok műszóinak és műneveinek teljes
megmagyarosítása, nem volt-e olyan, a melyet nagy merészség és nagy
önkény nélkül lehetetlen megoldani, hiszen maga a görög római műnyelv
sem állja ki a szigorúbb bírálatot? Ma már nem akarjuk valósítani
mindazt, a mit akkor czélba vettünk, megelégszünk a műszók
magyarosításával, s a műnevekéről lemondottunk. De vajon magoknak a
műszóknak magyarosításában is tudnánk-e annyi eredményt fölmutatni Toldy
és Bugát bátor föllépte nélkül? Nem nyertünk-e jó műszókat is? S vajon a
műszók alkotása nem jár-e több nehézséggel, nem fenyeget-e mélyebb
örvénynyel, mint az oly szóké, a melyek csak a műveltebb társalgás, a
közélet s a fensőbb költészet körébe tartoznak? Mégis lemondhatunk-e ma
is műszótárunk gazdagításáról, körűlirásokhoz folyamodjunk-e vagy
egészen föladjuk a tudományos műnyelv purismusát? Néhány évtized óta a
nyelvújítás túlságai s a mindinkább terjedő szókötési idegenszerűség
gondosabb íróinkat és az Akadémiát bizonyos visszahatásra, némi józan
conservatismusra ébresztették. Toldy szívesen csatlakozott ez
áramlathoz. Az Akadémiában ő maga szólalt föl Bugát újabb túlzásai
ellen, sőt ő indítványozta azt az akadémiai pályakérdést is, a mely a
nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szólások bírálatát kivánta,
tekintettel az újítás helyes módjaira. Azonban a midőn egy pár év óta az
Akadémiában egy egész orthológ párt alakúlt, a mely a nyelvújítást mint
elvet is kétségbe látszik vonni, s nemcsak egyes tévedéseket, hanem az
újabb költészet és műpróza összes és valódi vívmányait is mintegy
elítéli, Toldy még egyszer síkra szállott a neológia védelmére, oly
szenvedélyes fölindulással, mint ezelőtt ötven évvel. Napjainkban a
neológia és orthológia harczainak ily megújulása bizonyára nem
kivánatos, sőt bizonyos tekintetben anachronismus is. Most a magyar
nyelvésznek és írónak e tekintetben alig lehet más elve, mint a melyet
Kazinczy mondott, bár magára nézve nem híven és jellemzőn, tudniillik,
hogy ő épen oly tüzes orthológ, mint neológ. A régibb neológiától azt
kellene legkevésbbé megtanúlnunk, a mit leginkább tudott: a merészséget,
s azt elsajátítanunk, a mi leginkább hiányzott benne: az óvatosságot. A
régi neológiának megvan a maga mentsége: alig vethetett egy pillantást
régi nyelvemlékeinkbe, nem használhatta az újabb nyelvtudomány
vívmányait, inkább csak az élő nyelvre támaszkodhatott, de a szükségtől
kényszerítve, merészen tört elő ott is, a hol csak az ösztön vezette,
vagy még az sem. De az új orthológiának nem lesz ily mentsége, ha a
merészségben a régi neológia példáját követi. Néhány évtized óta számos
nyelvemlék birtokába jutottunk, a népnyelv kincsei is kezdenek
fölhalmozódni, de se ezek, se azok nincsenek még kellően átvizsgálva; a
hasonlító nyelvészet nem egy nagy igazságot derített föl, de elárasztott
bennünket kétes becsű ötletekkel is. Szóképzőink lényege még nincs
minden oldalról annyira kiderítve, hogy minden egyes esetben oly
dictatori hangon léphessünk föl, s nem annyira a nyelvtudomány, mint
inkább merész elméletek nevében megfoszszuk az irodalmat és közéletet
oly szóktól is, a melyeknek nyelvészeti életjoga talán homályos vagy
épen kétes, de a melyeket elfogadott a nyelvérzék és szokás, s a
melyeket másokkal pótolni nem oly könnyű, sőt majdnem lehetetlen. Toldy
talán igen hevesen s minden pontban nem is elég alaposan támadta meg e
mozgalmat, de lényegében többé-kevésbbé az irodalom közérzületét fejezte
ki. Tiltakozása a sír széléről, még egyszer mestere zászlóját
lobogtatva, intsen bennünket óvatosságra. Egy haldokló hagyománya az és
oly ügyben, mely nem csak neki volt drága, hanem mindnyájunknak.
Kisfaludy Károly szintén elhatározó befolyással volt Toldyra; körében,
az úgynevezett Auróra-körben, élte le ifjúsága legszebb napjait. Itt
nyerte æsthetikai irányát és műveltségét is, itt szövődött közte,
Vörösmarty és Bajza között az a szoros barátság, a mely az irodalomra
nézve is oly nevezetessé vált. Eleinte maga is költészettel
foglalkozott, de csakhamar fölhagyott vele, s a helyett ösztönzője,
kritikusa lett költőbarátjainak, s az új irány æsthetikusa. A külföld
irodalmi és tudományos mozgalmait több figyelemmel kisérvén, mint
barátjai, ezek általa nyertek tudomást némely nevezetesb új munkáról.
Feldolgozandó tárgyakat is szolgáltatott nekik, s kritikai
megjegyzéseivel nem egyszer adott alkalmat mindnyájokra nézve jótékony
eszmecserére. Magyar és német folyóiratokban folyvást ismertette
műveiket, különösen a Kisfaludy- és Vörösmartyét, sőt az utóbbi _Zalán
futásá_ról egy egész nagy tanúlmányt írt. Hogy a külfölddel is
megismertesse őket, műveik közűl néhány jobbat németre fordíttatott
_Handbuch_ja számára, a melyben először kisérlette meg a magyar
költészet történetét is vázolni a legrégibb időktől fogva koráig. Költő
barátjainak iránya és művei bámulattal töltötték el. Ime költészetünk
kezd nemzetibbé válni és mégis európaibb, újkori eszmék hirdetője, és
mégis magyarosb az eddiginél; e mellett Zrínyi óta csak a lyra nyújtott
becsesebbet, most az eposz és dráma, sőt a regény és beszély terén is
kitűnő műveket tudunk felmutatni. Különösen Vörösmarty költészete
lelkesítette, kinél a nyelv szokatlan erőben, fényben és hangzatosságban
jelent meg. Barátjai dicsősége, ifjúkori emlékei oly erős benyomást
tettek reá, személyes és æsthetikai rokonszenvei annyira elragadták,
hogy Kisfaludy és Vörösmarty után csak hanyatlást látott
költészetünkben, sőt Petőfit és Aranyt is csak epigónoknak nevezte. Nem
vette észre, hogy ez újabb költészet a nemzeti irány erősebb lüktetése,
hogy Petőfi lyrájában, Arany balladái- és eposzaiban a nemzeti és
művészi az eddiginél még fensőbb fokon egyesűl. Azonban utolsó éveiben,
midőn költészeti kézikönyvét új és bővített kiadásban rendezte sajtó
alá, még egyszer átolvasta az újabb költőket. Régi lelkesűlése új
lelkesűlésbe olvadt, s könyve előszavában bevallja, hogy Petőfi és Arany
új lendületet adtak a nemzeti költészetnek, s általában költészetünk «az
élet reál s a művészet eszményi követeléseinek mind szerencsésebb
kiegyeztetésével, a világirodalom remekeinek mind nagyobb számban jeles
átültetésével, s a nemzetnek táguló világnézetével eddigi korlátait
mindinkább küljebb tolja, s tartalomban és formában, lassan de biztosan,
a kor, világ és művészet színvonala felé emelkedik; ez jelen korunknak
még mindig _levésben_ levő költészete». Ime végnapjaiban emlékei közé
remények vegyűlnek, s aggodalmait eloszlatja a jövőbe vetett erős hit.
Kisfaludy és Kazinczy halálával Vörösmarty, Bajza és Toldy vették át a
magyar irodalom vezérletét. E férfiak tehetség, jellem, sőt műveltség
tekintetében is különböztek egymástól, de épen azért egymást
kiegészítve, mintegy fokozták egymás hatását. Vörösmarty költői álmaiba
merűlve, magába vonuló és méla volt, sőt az irodalmi ügyeknél olykor
inkább érdekelték a politikai mozgalmak, a melyeknek eszméit,
szenvedélyeit oly erős rokonszenvvel olvasztotta költészetébe. Azonban
költői dicsősége fényt vetett e körre, s az újabb költők mind körűle
csoportosúltak. Bajza nemcsak költő volt, hanem a kritika félelmes
képviselője is, bár nem széleskörű; merev, lassú, de erélyesebb
mindkettőnél, ha a küzdelem magával ragadta. Toldynak szélesb látköre,
többoldalú műveltsége és fogékonysága volt társainál; mozgékonysága nem
hagyta nyugodni, s újabb meg újabb irodalmi vállalatokba sodorta őt, míg
szeretetreméltó simulékonysága kiegyenlítette az ellentéteket. Toldy
bámulta és szerette Bajzát és Vörösmartyt, de valami ellenállhatatlan
varázs vonzotta Kazinczyhoz még akkor is, midőn némi viszályban élt
vele, s halála után e férfiú maradt legszentebb emléke s lelkesedésének
kiapadhatatlan forrása. Sehol sem melegebb, mint a mikor Kazinczyról ír,
és semmi sem fájt neki inkább, mintha valaki Kazinczy gyöngeségeit
feszegette. Természete és vérmérsékének rokonsága vonzotta őt
Kazinczyhoz, s félig öntudatosan, félig öntudatlanúl az ő pályája
lebegett előtte eszményűl, a változott irodalmi viszonyok között.