_Zalán futásá_é versenyezhetett. Tulajdonkép a _Karthausi_ kiegészítette
és mérsékelte azt az irodalmi nagy változást, melyet a Vörösmarty
föllépte jelöl. Vörösmarty háttérbe tolta a német-görög classicismust,
melynek Kazinczy volt képviselője; fölszabadította költészetünket a
német költészet járma alól, s megnyitotta az európai összes irodalom
behatásainak; a képzelem szabadságát hirdette tárgyban és formában;
egyfelől régi és népköltészetünkre, másfelől az európai romanticismus
rokon elemeire támaszkodva, oly költői iránynak adott lendületet, mely
nemzetibb és tágabb körű volt minden addiginál. Azonban e költészet csak
a múlt, a nemzeti nagyság és erő képét tüntette föl, s ha a jelenhez
fordúlt, leginkább a küzdő hazafiság aggodalmait és reményeit zengette.
Maga a regény is ez úton indúlt; költőink a történelmi regényt művelték
előszeretettel, s legföljebb csak a komikum kedvéért szállottak alá a
jelenhez. Az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi szenvedések, az
ujkori egyén tragikai küzdelmei nem találtak szószólóra a nemzeti
lelkesűlés, a hazafi eszmék és érzelmek e forrongásában. E mellett
költészetünk ösztönszerűleg őrizkedett a philosophiai szemlélődéstől,
kerűlte a kedély érzelmes áramlatát, örömestebb tévedt szónoki
pathoszba, sőt a képzelem ragyogó, de hideg játékába is. A _Karthausi_
egyszerre az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi küzdelmek és
szenvedések közé ragadta a magyar olvasót, s egy sebzett szív
fájdalmaival, egy szemlélődő lélek kételyeivel töltötte el. A
világfájdalomnak adott hangot, de vigasz és megnyugvás kiséretében. E
tisztán emberies irány mérséklőn és nemesítőn olvadt a megujúlt magyar
költészet fejlődési folyamába; e philosophiai szemlélődés és vallásos
fölemelkedés a modern műveltség alapján, áthatva a meleg kedély
érzelmeitől, megtermékenyítette az elméket és közelebb hozta az európai
irodalomhoz.
A _Karthausi_ jellemrajzi és formahibáit a gyakorlott szem könnyen
észreveheti, de ki az, a kit meg nem ragadott e mű szelleme, melyben
magasság és mélység, fájdalom és vigasz, kétely és hit, ég és föld oly
fenségesen olvadnak össze? Nem találjuk meg benne az elbeszélő stil
könnyed és élénk folyamatosságát, de méltán kérdhetni: mutathat-e föl
költőibb nyelvet a magyar próza? Minden lapján az ódai hevűlet és
elegiai meghatottság kimeríthetlen forrása árad el, s nem ok nélkül
mondják, hogy a ki a bánat- és vigasznak e könyvét versbe szedné,
elrontaná, prózaivá tenné, mert oly kevéssé próza az. Eötvös követte
geniuszát, kiöntötte ifjú lelke élményeit, csalódásait, szemlélete és
tapasztalatai gazdag tárházát, s megenyhűlt a vigaszban, melyet maga és
embertársai számára keresett. Nem töprengett, regényt ír-e vagy lyrai
költeményt, elmélkedést vagy emlékiratot, érezte, hogy költői művet
alkot és lelke legbensőjét tárja föl olvasóinak. A melancholia árnya, a
kétely szürkülete ködlik rajzain, de a hegyek csúcsán napsugár ég, s a
góth egyház keresztjére veti fényét; az örömök és remények temetőjén
mindenütt enyészettel találkozol, de egyszersmind a halhatatlanság
fuvallatát érzed; a hiú és önző szenvedélyek harcza tárúl föl előtted,
mely bűnbe és boldogtalanságba sodor, – de fölsugárzik a keresztyén
önmegtagadás föláldozó szeretete, mely kiemel, megment vagy legalább
enyhít, vigasztal. Az európai társadalom tükre e könyv, mint a napé egy
harmatcsöpp; hátteréűl az aristocratia és democratia küzdelme szolgál a
mindennapi élet bonyodalmai között. Amaz romjaiban, előitéletei és
emlékeiben él, ez reményeiben és ábrándjaiban, még nem képes
megszilárdúlni, s mindkettőben hiányzik a hit ereje és szeretet
föláldozása. Az öreg gróffal, a régi aristocratia képviselőjével, Dufey
áll szemben, a komornyik fia, ki a democratia vállain jutott hatalomra,
s épen oly önző, kapzsi és szívtelen, mint a kiknek helyét elfoglalta.
Ármánd a nép feltörekvő gyermeke, ki az egyenlőség századában semmire
nem tud menni; Arthur nagyravágyó művész, ki föllengő idealismusában a
dicsőségért küzd, és csalódva érzéki gyönyörökbe sűlyed; Gusztáv, a mű
hőse, egészen kora kifejezője, a régi és új eszmék, a hit és kétely
vegyülete, nemes szívű, de gyönge, lelkesűlő, de erélytelen, ki magára
és másokra egyaránt szerencsétlenséget áraszt. S a két nőt, Juliát és
Bettyt, az aristocratikus báj és polgári egyszerűség e virágait,
ugyanegy sors dere hervasztja el. Amazt egy a népből kiemelkedett
csábító taszítja a csalódás és gyalázat örvényébe, emezt egy őscsalád
végsarjadéka. Azonban e kétségbeesésig sötét rajzot mennyi fény enyhíti!
Ármány a munkában és családi életben keres vigaszt; Julia az anyai
érzésben talál menedéket, Bettyt a szerelem álma ringatja halálba, s a
haldokló Gusztáv a zárda magányában megtisztúlt szívvel hirdeti:
«Életemnek emléke őrizze meg az önzéstől lelketeket, bús napjaitok el
fognak múlni, a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseiteknek
sértéseit a világ fogják kipótolni, csak az önzőnek nincs vigasztalása a
földön».
Ez a mű alapeszméje, tanulsága; ez épen oly keresztyén, mint philosoph
megnyugvással vált meg Eötvös forrongó ifjúsága emlékeitől és szállott
ki mint férfiú a politikai küzdőhomokra egy eszméért, melynek egész
életét áldozta. Politikai pályáját a megyei, főrendi, majd a
képviselőházi szónok, a journalista és író számos küzdelmei és diadalai
jelölik; a közelebbi harmincz év alatt alig merűl föl kérdés, melynek
fejtegetésében részt nem vesz; alig támad mozgalom, melynek harczosai
vagy épen megindítói között ott nem találjuk; de mindamellett egy nagy
eszme az, melyben összes munkássága, legszentebb aggodalmai, reményei
mintegy központban egyesülnek, és ez eszme: a magyar parlamenti kormány
eszméje a népképviselet alapján és egyszersmind összhangzásba hozatala,
kibékítése az ausztriai kapcsolat viszonyaival. Amaz 1848 előtti években
volt törekvéseinek főczélja, emez 1849 utániakban. Mindkettő ténynyé
vált; az elsőt Kossuth hajtotta végre, a másodikat Deák, de az eszme
kezdeményezésének érdeme és szenvedései sok részben Eötvöst illetik.
Magyarország közélete a negyvenes években élénk mozgalmasságnak indúlt,
de inkább a lázas izgalom, mint a pezsgő egészség jelenségei között, s
minden arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A nemzeti életerő
küzdött a viszonyok és eszmék kóranyagával. Az ellenzék a dicső múlt
emlékein s a derengő jövő reményein lelkesűlve, egyszerre vívta csatáit
a sérelmek és reformok mezején. Visszaszerezni Magyarország törvényes
önállását, reformálni az ősi alkotmányt, kifejteni a haza szunnyadó
szellemi és anyagi erejét, volt jelszava, melyet a nemzet is magáévá
tőn. A kormányt, melynek eddig a létező állapot föntartása volt minden
gondja, szintén magával sodorta a mozgalom. Némi engedményeket tett,
némi fogékonyságot mutatott mindkét irányban, de részint a viszonyok
kényszerűsége miatt, részint hajlamainál fogva, határozatlan, tétovázó
volt, s egy, nem épen tiszta eszközökkel, összetoborzott többségben
kereste és remélte támaszát. Azonban a legfőbb pontra nézve magában az
ellenzékben is az eszmék anarchiája uralkodott. Ragaszkodás a középkori
intézményekhez és újkori eszmék cultusa, aristocrata hajlamok és
democrata irányok, a hűbéri és modern alkotmány biztosítékai és
szükségei, nemzeti előítéletek és szabadelvű ábrándok sajátságos
vegyülete olvadt össze e nemzeti nagy mozgalomban. A kormány az idegen
befolyás és absolutismus képviselőjének tekintvén, mindenki gyöngítésére
törekedett, az országgyűlés a szükségesekhez és vágyakhoz képest kevés
eredményt mutathatván föl, a megye felé fordult a rokonszenv, és jogköre
kiterjesztésében kerestetett az alkotmány biztosítéka és a reformok
gyorsítása. A megye mint államrendszer ünnepeltetett, s _vis
inertiae_jével nem csak a törvénytelenséget, hanem a jó közigazgatást is
akadályozta, a szabályalkotási jogait az országgyűlés jogai bitorlásáig
fejlesztette, a követi utasításoknál fogva függésben tartotta a
törvényhozást, s lehetetlenné tette a parlamenti élet fejlődhetését. Ide
járultak még a korteskedés visszaélései, melyek a vesztegetést és
erőszakot győzelmes pártfegyverré emelték, s egy egész insurrectionalis
tábort alakítottak, nem annyira a nemzeti, mint a nemesi jogok
védelmére.
Mindjárt ez évtized elején egy kis töredék, néhány fiatal férfiú szakadt
ki az ellenzékből, kik szintén az ország önállásáért és reformokért
lelkesűltek, de egyszersmind tisztázni kivánták az eszméket, s
vezérelvet kerestek, melynek igényeihez idomúljanak az átalakúlás
kérdései. A parlamenti központosítást és felelősséget írták zászlójukra.
Közlönyük a _Pesti Hirlap_ volt, melyet előbb Szalay, majd Csengery
szerkesztett. Sokáig népszerűtlenek voltak, de jellemök, tehetségök és
tudományok ereje mind mélyebb hatást tett a gondolkozó és műveltebb
elmékre. E párt élén küzdött Eötvös, az ellenzék gyanúsítása, sőt
terrorismusa között. Négy évi hirlapi munkásságát egy könyvben, a
_Reform_ban összesítette, mely legvilágosabban és legrendszeresebben
fejtette ki e párt törekvését, s melyben, mint a hajnal szürkületében,
már föltetszettek az 1848-diki törvények körvonalai.
Eötvös nem remélte az ország sérelmei orvoslását, sőt az egész sérelmi
politikát terméketlennek tartotta. Nem az egyes sérelmek orvoslatát
tűzte ki föladatúl, hanem az ok megszüntetését, melyből sérelmeink
származnak: a kormány felelősségének kivívását sürgette, mely mind az
alkotmányosság természeténél, mind régi törvényeinknél fogva megilleti a
nemzetet. A nemzeti fájdalom ékesszólásával fejtegette, hogy
Magyarországon a politikai jogok élvezete kizáróan egy osztályt illet, s
e kiváltság nem műveltségen vagy birtokviszonyokon, hanem egyedül a
nemesi czimen alapszik; hogy közigazgatásunkban hiányzik minden egység,
központosítás, s a kormánynak nincs elég hatalma a törvények
végrehajtására; hogy a törvényhozás a kormányt feleletre nem vonhatja, s
alkotmányunk egész biztosítéka a megyéknek _vis inertiae_jében, s az
országgyűlés ama jogában áll, mely szerint a sérelmek orvoslatát
követelheti: vagy más szóval, Magyarországon nincs nemzet, nincs kormány
s nincs oly parlament, mely egy alkotmányos törvényhozó testület jogai
birtokában volna. Ez az oka, hogy minden tekintetben annyira hátra
vagyunk, s még alig értünk el az ujabbkori műveltség küszöbéhez.
Hátramaradásunk e fő okai pedig a legszorosb kapcsolatban vannak
egymással. Épen ezért bonczkés alá vette a megyei rendszert: feltüntette
árnyoldalait, kimutatta, hogy a haladás e rendszer mellett lehetetlen;
hogy az biztosítéka ugyan alkotmányunknak, de olynemű, melynél
gyöngébbet és kifejlődésünkre károsabbat alig képzelhetni. Nem a megye,
hanem az országgyűlés erősbülésében kereste a szabadság és haladás
biztosítékát, összpontosítani óhajtotta az országos ügyeket a felelős
kormány és országgyűlés kezébe s megszorítani a megyék jogkörét részint
a felelős kormány, részint a községi önkormányzat intézményével, mely
utóbbi a megyei merev összpontosítás miatt ki nem fejlődhetett. Azonban
e gyökeres reformot csak a törvényhozás útján akarta eszközölni, mely
megszabadulva az utasítások nyűgétől, s a képviselet fejlesztésével
naponként erősbűlni fog. S az új rendszert fokonként kivánta a
közigazgatás egyes ágaira alkalmazni, s csak oly arányban és módon
korlátolni a helyhatósági jogokat, a minőben a felelősség ez új
biztosítéka életbe lép, s a mennyit ez okvetlen megkiván. Figyelmeztette
az ellenzéket, hogy nem abban rejlik a veszély, ha a kormányt hatalommal
ruházzuk föl, mert a ki a kormány szükségét belátja, gyöngeségét nem
számítja szükséges tulajdonai közé, hanem abban, ha a hatalom nem a
többség kifolyása és nem korlátolják a felelősség intézményei. Intette a
kormányt, hogy a közbizalomban keresse támaszát, s a törvényhozástól
bizonyára teljes hatalmat nyer, ha annak egyszersmind felelős lesz. Meg
volt győződve, hogy a dolgok ereje nem engedi a hosszas halasztást és
puszta előítélet vagy megszokás nem fogják visszatartóztatni a nemzetet
oly elvek elfogadásától, melyek nélkűl kifejlődése lehetetlen.
Azonban Eötvös nemcsak a politikai téren küzdött az újkori
alkotmányosság és democratia elveiért, hanem a költőin is. Két nagy
regényét, a _Falu jegyzője_ s a _Magyarország 1514-ben_ czíműt ez eszmék
sugalmazták. Maga bevallja, hogy a költészet kedves játékká sűlyed, ha
különválik a kor nagy érdekeitől. S valóban a _Falu jegyzője_ nemcsak
egy szép könyv, hanem egy jó tett is volt: a democratia jajkiáltása,
mely szenvedéseit panaszolja és jogait követeli; a fájdalom és gúny
megolvadt könnye, mely milliók kínjait fejezi ki; egy villámfény, mely
megvilágítja a láthatárt s a közelgő vihart jelenti. Eötvös meleg szíve
egész részvéttel fordúlt az elnyomott szenvedőkhöz, hogy elégtételt s
vigaszt nyujtson nekik, melyeket az alkotmány megtagadott. Hibásan
fogják föl e regényt, kik nem látnak egyebet benne, mint a megyei
rendszer árnyoldalainak rajzát. Több annál, az 1848 előtti magyar
társadalom rajza az, mely csak két osztályt ismert: a kiváltságosokét,
kiké minden jog teher nélkül s a kiváltságtalanokét, kiké minden teher
jog nélkül. Ez állapot komikai és tragikai oldalait rajzolja Eötvös, az
intézmények hatását a jellemek és viszonyok alakúlására, s a megye
annyiban játszik benne főbb szerepet, a mennyiben az uralkodó osztály, a
nemesség jogainak legkifejezőbb képviselője. Tengelyi nemeslevele elvész
és elveszti minden jogát; Viola, a jobbágy, érzi emberi méltóságát, s e
miatt bűnbe s boldogtalanságba sodródik: ime a sarkpontok, melyeken a
regény cselekvénye megfordúl. Hibáztatták és hibáztatják még ma is
Eötvöst, hogy miért tárta föl oly kiméletlenűl társadalmunk
árnyoldalait; hűtelennek tartják rajzát, mert rövid időközben és egy
helyre összesíti mindazt, mi évek alatt több helyt is alig történhetett.
De vajon megszűnnek-e nemzeti hibáink és fogyatkozásaink, politikai és
társadalmi tévedéseink, ha takarjuk vagy épen eltagadjuk? csak
idegenektől halljunk-e igazat, s a költőt udvaronczczá aljasítsuk-e,
hogy csak hizelegjen nemzeti hiúságunknak? Vajon van-e valódi költői mű,
mely nem emeli az arányokat s nem összpontosítja a lényegest, akár
jellemet rajzoljon, akár cselekvényt alkosson? A költő a dolgok
természetéből, a viszonyok eszméjéből indúljon-e ki, vagy a statisztika
száraz adataiból? Eötvösnek volt bátorsága igénybe venni a költő jogait,
a társadalom rajzává és bírálatává emelte regényét, s e tekintetben a
_Falu jegyzője_ ma is versenytárs nélkül áll irodalmunkban.
De tisztán irodalomtörténeti és széptani szempontból is kitűnő helyet
foglal el e regény. Egy oly mozgalom törekvéseit bátorította, mely
költészetünket nemzetibb és mégis európaibb színvonalra vágyott emelni.
A Vörösmarty által tört ösvényen Petőfi és Arany jelentek meg, kik
mélyebben merítve a népköltészet forrásából, a lyrát és eposzt nemzetibb
formában zendítették meg, s az egyszerű- és jellemzetesre törekedtek. A
széptani és politikai irányok egymásba vegyültek, s a democratia fuvalma
kezdette áthatni költészetünket. A _Falu jegyzője_ tárgy-, irány- és
hangban gyámolította e törekvést. Eötvös lyrai hevűlete, elmélkedő
szárnyalata, mely a _Karthausi_ban oly megragadó erővel nyilatkozott,
itt humorrá változott át, mely mosolyba olvasztja könnyeit; múzsája
elhagyta a polgárosodás központját, Párist, az alföld délibábján
ringatózott, mint a Petőfi és Aranyé, eszményi fényt vetett a kunyhók
szalmafödelére, s egy jobbágy életében több tragikumot fedezett föl,
mint a mennyit Gusztávban a _Karthausi_ hősében találhatni. Valóban a
Viola sorsának bonyadalmai képezik a regény fénypontját. Szabad lelke
nem férhet meg a jobbágyi viszonyok között, s midőn a földesúri és
szolgabírói önkény legszentebb érzéseit lábbal tapodja, áttöri a korhadt
társadalom korlátait, de egyszersmind megsérti az örök emberi törvényt.
Ártatlan vért ont, s többé nincs nyugalma, s magával sodorja
környezetét. Hiába menekűl üldözői elől s vonul idegen vidékre. Megtört
nemes szíve, s múltjának bonyodalmai ismét kiragadják magányából, még
egyszer férfiasan küzd és sorsa áldozatául esik. S mily eleven
jellemzetes magyar alakok emelkednek ki e regényben, a rajz élességét
mennyire enyhíti a finom humor, s az izgató irányt, mely egy egész
osztályt támad meg és von feleletre, mily nemesen mérsékli a tiszta és
gyűlölség nélküli kedély emelkedettsége.
Eötvös másik nagyobb költői műve: _Magyarország 1514-ben_ történelmi
regény. Lelkiismeretes tanulmányok után lépett e térre. Tisztelte a
történelmi igazságot, s úgy hitte, hogy a hír, melyet a történelmi
személyek kivívnak magoknak, a tulajdon legszentebb neme, melyet a költő
művészeti czélok érdekében sem másíthat meg. Tisztán erkölcsi
szempontból indúlva ki, oda jutott, hova a széptani is vezet, mely a
történelmi hűséget az illusio lehetősége, e minden költői mű
életföltétele, végett követeli. Műve történelmi fölfogás tekintetében
fölülmúl minden addigi magyar regényt, melyek csak hátterűl használták a
történelmet, vagy ha nem, történelmi személyeik inkább az általános
emberi szenvedélyek képviselői voltak, s nem egyszersmind a koréi.
Eötvös a kor uralkodó eszméit, küzdő szenvedélyeit igyekezett
megtestesíteni. Magyarország hanyatló korszakát rajzolja, melyet a
mohácsi vész követ: tárgya a pórlázadás, melyet Dózsa vezérel, ki
egyszersmind a regény hőse. Az udvart, aristocratiát, népet a kor eleven
színben tünteti föl egy történelmi nagy képben, s kivált a csoportozatok
rajzában több művészetet fejt ki, mint bármelyik regényében. Dózsát nem
festi a szabadelvüség hősének, az újkori democratia képviselőjének,
bukását a korviszonyokból és jelleméből fejti ki, s kerül minden egyenes
czélzatot a jelenre. Pedig az indok, mely őt a múlt e tárgyához vezette,
a jelen vágyai- és aggodalmaiban rejlett. A jobbágyok fölszabadítása a
reform egyik legfőbb kérdésének tekintetett, s megoldása szükségét és
nehézségeit senki sem érezte élénkebben Eötvösnél. Balsejtelmek
nyugtalanították, a múlt tanúlságával akar hatni a jelenre, s a
költészet erejével mutatni föl az elvakúlt nemesség és fölizgatott nép
szenvedélyeit, melyek nemzeti katastróphához vezetnek.
Sejtelmei nem teljesültek. Egy nagy napon a nép fölszabadúlt, a nemzet
kivívta önállását, az alkotmány reformáltatott ugyanazon eszmék szerint,
melyeket ő hirdetett, s mint cultusminister maga is helyet foglalt az új
kormányban. Azonban az új intézmények összeütközései, a reactio
támadása, az eszmék és szenvedélyek hullámai forradalomba sodorták a
nemzetet. Eötvös, mint a kinek a forradalom és ellenforradalom harczai
közt szerepe lejárt, félrevonúlt és külföldön élte át a végzetes éveket.
Midőn a forradalom lezúgott s magába temette az ezredéves magyar
alkotmányt, szívét kimondhatatlan fájdalom töltötte el. Régi barátja,
pálya- és elvtársa, Szalay, hasonló búskomolyságban szenvedett. Ott
találkoztak a zürichi tó partján, s megtörve, elvénülve borúltak egymás
karjába, mert nem az idő vénít, hanem élményeink. Vigasztalták egymást.
Szalay a magyar történelem tanúlmányozásához fogott, hogy lássa, lehet-e
még remélnünk, mert egy nemzetnek sajátságait egy esemény nem
változtathatja meg, s azért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát
találhatni: tudni akarta, hogy mi vár reánk, hogy meggyőződve nemzetünk
hivatásáról, új erővel fogjunk munkához, s jóvá tegyük elkövetett
hibáinkat, vagy azzal a meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak úgy
sincs mit keresni a világon. Eötvös, ki nemzete sorsát mindig az
emberiség nagy érdekeivel szerette összekapcsolni, szintén tanulmányhoz
fogott, azon elmélkedett: vajon polgárosodásunk sülyedésnek indúlt-e,
egy új cæsarismus rothasztó karjaiba hanyatlunk-e vagy a látszó romlás
csak átmenti korszak, s az eszmék, melyekben e század oly mélyen hitt s
oly mélyen csalódott, megtisztúlva fognak-e egy jobb jövőt megalapítani?
Íme A _XIX-ik század eszméinek befolyása az államra_ czímű munkájának
eredete. E könyvben tetőponton nyilatkozik Eötvös történelmi és
politikai nagy műveltsége, s éles eszének, gazdag szellemének egész
termékenyítő ereje. Inductiv módszert követve, bonczkés alá veszi e
század uralkodó eszméit: a szabadságot, egyenlőséget és nemzetiséget, s
kimutatja, hogy ez eszmék, a mint azokat értelmezik, s az államban
valósításukra törekszenek, ellenkezésben vannak egymással, s valósításuk
semmivé tenné a keresztyén polgárosodást. Kifejti, hogy az emberek
többsége ez eszmékhez más értelmet köt, mint a melyben valósításuk
megkísértetett, hogy az egyéni szabadság lelkesíti az európai
emberiséget, e tisztán keresztyén eszme, mely a leglényegesb különbséget
alkotja korunk s az ó-kor műveltsége között, s a mely szerint az
egyenlőség csak eszköz, hogy mindenki a szabadság élvezetéhez juthasson,
a nemzetiség pedig az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész
nemzetekre. Kutatja azokat az elveket, melyek az ó-korból maradván ránk,
maiglan fenntartották uralmukat az állam körében és szembe állítja velök
a keresztyén polgárosodás elveit, melyek még valósításra várnak.
Összhangzásba hozni az állam rendezését a keresztyén polgárosodás
elveivel: íme a munka alapelve. Mélyen hisz a keresztyén polgárosodás
jövőjében, meg van győződve, hogy némely szomorú jelenségek ellenére is,
nem a romlás, hanem a keresztyén elvek győzelme felé sietünk, s a
csalódások, melyeken átestünk, a forradalmak, melyek által hányattunk,
mintegy szükségesek voltak arra, hogy tévedésünket belássuk. Tisztán
tudományos szempontból indúl ki, s a pártok fölött állva, vizsgálja az
egyéni és közszabadság biztosítékait; nyomozza a haladás törvényeit, s
befolyásukat az állam szerkezetére. Alig van nevezetesb állami és
társadalmi kérdés, melyet vizsgálata tárgyává ne tett volna. S ha a régi
illusiók romjain itt-ott talán új illusiókat hirdet is, fejtegetéseit az
ismeretek nagy gazdagsága kiséri. Jól ismeri a népek és korszakok
jellemét, az okok és eredmények kapcsolatát, a különböző polgárosodások
eltérő és találkozó pontjait, s a tényezőket, melyek befolynak az
emberiség műveltségére. Néhol történetphilosoph, másutt történetnyomozó,
s nemcsak a politikai, hanem a történelmi tudományt is új szempontokkal
gazdagítja. Nem ok nélkül irodalmunk büszkesége e mű, s külföldön méltán
említik egy sorban Stuart Mill hason tartalmú munkájával.
E tanulmány enyhítette és megnyugtatta; a munka második kötetét már
hazájában végezte be és élénk részt vett a magyar társadalmi és irodalmi
élet mozgalmaiban, melyet a németesítő absolutismus annyira korlátolni
igyekezett. Még egyszer hozzá fordult a költészethez is, egy _Nővérek_
czímű regényt írt s néhány kisebb elbeszélést a magyar népéletből. Jeles
művek, de nem tanusítják a költő szelleme újabb fejlődését. A _Nővérek_
alapgondolata a _Karthausi_ borongó hangulatára emlékeztet s bár a forma
művészibb, a rajzok derűltebbek, de az eszmei tartalom nem versenyezhet
korábbi regényeivel. A népies elbeszélések a _Falu jegyzője_
genre-képeire emlékeztetnek, de a humor nem oly önkénytelen, s az alakok
kevésbbé elevenek. Alkonyodó költészetének mintegy búcsúsugárai ezek,
még egyszer fölkeresik az ismert tájakat s megaranyozzák a kedves
emlékeket. Borús lelke megvált a költészet enyhe álmaitól, s a zord
való, a nemzeti lét aggodalmai és reményei közé mélyedt. Először is a
társadalmi téren fejtett ki nagy munkásságot, tudományos, irodalmi s
jótékony intézeteink fölélesztése vagy megalapítása körűl. Mint az
Akadémiának al-, majd főelnöke a tudományos munkásságnak nagyobb
lendűletet igyekezett adni; sokat fáradozott az írói segélyegylet
megalapításán; a Kisfaludy-társaságot feltámasztotta halottaiból s
kétszáz arany alapítványnyal lépett alapítói közé. Ő társaságunk második
megalapitója s szellemi és anyagi áldozatai legdrágább emlékeink közé
tartoznak. Amaz elnöki székről hányszor hangzott hozzánk buzdító szava s
az Akadémia e szószékéről hányszor lelkesítette nemzetét! Volt idő,
midőn nemzeti intézményeink romjai közt csak az Akadémia szószéke állott
épen s csak innen lehetett szólni egy-egy ünnepélyes pillanatban az
egész nemzethez. Eötvös, mint nagy halottaink emlékszónoka, a romok
között e szószékre állva, balzsamot csepegtetett a nemzet sebeire s a
jövőbe vetett hitet táplálta. S midőn jobb napok látszottak közeledni,
aggódó hazafisága egész nyugtalanságával áldozta napjait egy oly kérdés
megoldására, melytől Magyarország jövője függött.