udvariasság, az irodalom és tudomány szeretetének ugyanazon szenvedélye,
ugyanazon hosszú életkor és fiatal kedély, ugyanazon rokon- és
ellenszenvek, a becsvágy és hiúság ugyanazon nyilatkozásai, sőt
ugyanazon könnyelműség az élet anyagi oldala iránt. Kazinczy kedélyében
a boldogságnak kimeríthetetlen forrása buzogott, senki sem tudta úgy
élvezni az élet áldását: a természet, irodalom és művészet bájait, a
családi kör és barátság örömeit. A sors csapásai, a szegénység, sőt a
nyomor sem hagytak nyomot kedélyén; úgy szerencsétlen, mint szerencsés
napjaiban ugyanazon derűltséggel olvasta és ültette át nyelvünkre az ó-
és újkor remekeit, és simítgatta költeményeit, ugyanazon lelkesüléssel
írta leveleit kis és nagy dolgokról, s oly irodalmi gonddal, mintha a
közönségnek írna, ugyanazon elragadtatással örűlt a megújult irodalom
minden, bármely csekély jelenségének is. Toldyban is megvolt e sajátság.
Őt sem tudta semmi megzavarni szellemi élvezetében és munkásságában, az
irodalom gondja neki is öröm volt, a mely mindent feledtetett, s hogy a
Kazinczy és az ő kifejezésével éljek, nem egyszer sikoltott föl
örömében, ha egy régi codexet vagy nyomtatványt födözhetett föl, vagy
pedig valamely kitünő új magyar munka ragadta meg figyelmét. Mindkettő
örömest levelezett barátjai- és nembarátjaival irodalmi ügyekben, s
örömest üdvözölte és buzdította az új tehetségeket, csakhogy Kazinczy
inkább a költőket és stilisztákat, Toldy pedig, kivált később, inkább a
tudománynyal foglalkozókat. Mindkettő könnyen lelkesűlt s hajlandó volt
túlbecsülni írót és munkát, ha hézagot látszott betölteni. Mindkettő,
bár termékenyítőn, szétszórta erejét, sokba kezdett, nem mindent
végzett, de folyvást lázas tevékenységben töltötte napjait. Mindketten
kiváló tisztelettel viseltettek az aristokratia és főpapság iránt, hogy
megnyerhessék őket a magyar irodalom és tudomány ügyeinek. Egyik sem
volt határozott politikai jellem. Kazinczy mint fiatal ember hivatalt
vállalt II. József alatt, de ugyanakkor munkáival és később
nyelvújításával leginkább akadályozta a nyilt és leplezett németesítő
törekvéseket; Toldy kerűlt minden nyilt összeütközést bárminő
kormánynyal, de irodalmi buzgalmával, a múlton és jövőn csüngő
lelkesedésével, hathatósabban gyöngítette az újabb németesítő rendszert
sok zajos hazafinál. Mindketten nem politikai eszmék, hanem a nemzetiség
és nemzeti műveltség bajnokai voltak, s azt hitték, hogy ez amazt inkább
biztosítja a politikai intézményeknél is. Kazinczy egy félszázadnál
tovább izgatott a magyar irodalom ügyében; nyelvújításával alakító
fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, ízlésújításával pedig új
lendűletet adott a költészetnek és műprózának. Toldy szintén egy
félszázadig szolgálta ez ügyet Kazinczy nyomán, de Kazinczy
törekvéseihez még egy új törekvést is csatolt: a magyar tudományosság
melletti izgatást.
Valóban ez Toldy legfőbb érdeme, és jeles munkáinál is nagyobb
dicsősége. Kazinczy és Kisfaludy Károly után, Vörösmarty fölléptével
nyelv és irodalom derekas fejlésnek indúlt, kevésbbé a tudomány, sőt a
megalakúlt akadémia is inkább a költészet és nyelv akadémiája, mint a
tudományoké. Ily körűlmények között nagy szükség volt egy lelkes és
fáradhatatlan izgatóra, a ki ismeri az európai tudomány állását s majd
minden szak iránt érdeklődik. E helyet töltötte be Toldy részint mint
magánember és író, részint pedig mint az Akadémia titkára; felköltötte
és élesztette a szunyadó erőket, s ápolta a tudományos törekvéseket
minden lehetséges úton és módon. Főtörekvése volt, hogy magyar nyelven a
tudományszakok minden ága művelés alá vétessék, s mindenikben bírhassunk
eredeti, átdolgozott vagy fordított munkát. Élénk részt vett ugyan Bajza
és Vörösmarty irodalmi vállalataiban, az _Auróra_ és _Kritikai
Lapok_ban, de egyszersmind már 1828-ban Bugáttal megindította az _Orvosi
Tár_t, 1834-ben indítványozta s az Akadémia megbízásából szerkesztette a
_Tudománytár_t, 1837-ben pedig megalapította Bajzával és Vörösmartyval
az _Athenaeum_ot és _Figyelmező_t, s ez utóbbit maga szerkesztette. Míg
amaz részben a megszűnt _Aurórát_ folytatta, részint pedig a közönségnek
a tudomány iránt fölébredt hajlamát élesztette, s a tudományos írókat
gondosabb nyelvre és formaérzékre szoktatta, addig emez tért nyitott a
hazai és külföldi tudományos könyvek bírálatának és ismertetésének. De
különösen az Akadémiában fejtett ki Toldy nagy buzgóságot és
tevékenységet a tudomány érdekében. Sürgette az Akadémia reformját, hogy
az inkább megfelelhessen hivatásának; magán- és hivatalos levelezései-,
esengései- és követeléseivel, példája- és buzgóságával majdnem úgy
vezette az Akadémia titkári szobájából a tudományos mozgalmakat, mint
hajdan Kazinczy széphalmi lakából a szépirodalmiakat.
Az Akadémia alapszabályai akkor a tudományok meghonosítását és
terjesztését állíták előtérbe a művelés és továbbfejlesztés helyett, az
osztályokat az összes Akadémiában olvasztották föl, s így szakkérdések
fölött nem az illető osztály döntött, az értekezések nem olvastattak,
csak beadattak, ha épen valaki írni talált, s az élő szóval előadás és
tudományos eszmecsere jogát ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy
1836–1848-ig nem egy reformnak törte meg útját. Ügyrendi módosítások
alakjában az osztályülések rendeztettek, a szakkérdések az illető
osztályhoz utasíttattak, a tudományos fölolvasás, eszmecsere divatba
jött, a nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme előtérbe
lépett. Toldy évtizedeken át fáradozott ez irány erősítésén.
Figyelmeztette társait némely elhanyagolt térre vagy kérdésre, olykor
maga adott nemcsak tárgyat, hanem eszmét is, s indítványaival nem egy
oly vállalatnak vetette meg alapját, a melyek az Akadémia munkássága- és
hatásának legszebb emlékei közé tartoznak. Hogy csak egy pár
nevezetesebbet említsek, 1847-ben az ő indítványára indultak meg az
archæologiai mozgalmak, az ebbeli közlemények első kötetét szerkesztette
is; 1854-ben ő sürgette s kezdette szerkeszteni a _Magyar történelmi
tár_t, s legújabban ő indítványozta az akadémia könyvkiadó-vállalatát,
mely eredeti, átdolgozott és fordított munkákkal pótolni igyekszik
tudományos irodalmunk hézagait. Az akadémián kívül az egyesületi téren
is nem kevesebb buzgóságot és tevékenységet fejtett ki; 1836-ban a
Kisfaludy-társaságot alapította, szerkesztette évkönyveit; a társaság
megbízásából Erdélyivel æsthetikai folyóiratot indított meg, s
indítványozta az ó- és újkor remekírói fordítását. Ott találjuk őt az
orvosi, természettudományi és történelmi társulatok alapítói között is.
A forradalom alatt egyedűl vezette az Akadémia ügyeit, s eszélyességével
veszélyes compromissiótól óvta meg, majd a forradalom után a katonai
önkény dühöngései közepett egy üldözött vallás apostolaként titokban
gyűjtötte össze szállásán az Akadémia tagjait, hogy folytassák a
megszakadt munkásságot, s mint Kazinczy hasonló körülmények között,
megindította az _Új magyar muzeum_ot, e sokat kifejező jelmondattal:
«Peragit tranquilla potestas, quæ violenta nequit». Míg az Akadémia ügye
függőben volt, bár szakülései eltűrettek, mindent elkövetett, hogy a
mostoha körülmények között is föléledjenek a magyar tudományos
törekvések; majd a midőn az Akadémia szabályai újra megerősíttettek, a
Kazinczy születésének évszázados ünnepét indítványozta, a melyet nemcsak
az Akadémia üllött meg nagy lelkesedéssel, hanem minden magyar város,
minden magyar család, s a mely mint a nemzeti érzés és akarat első
szabadabb nyilatkozata, mintegy visszakövetelte az eltiport nemzetiséget
és alkotmányt, s alapjában megingatta Bach németesítő rendszerét.
E nagy buzgóságot folyvást nagy munkásság kísérte. Munkássága különösen
bámulatos a régibb és újabb magyar írók kiadása terén. Nemcsak számos
nyelvemléket, történeti kútfőt adott ki fölvilágosító jegyzetekkel és
terjedelmes életrajzzal, hanem negyvenöt év óta majdnem egyedűl az ő
kezéből vettünk minden jelesb elhúnyt magyar költőt és prózaírót. Erre
alig van példa az irodalom történetében. Toldy e tekintetben egymaga
teljesítette egy egész korszak föladatát. A kegyelet erős érzése,
mondhatni irodalmi vallásosság dobogott szívében. Minden jelesb írót
testvérnek, rokonnak nézett s kötelességének tartotta, hogy emlékkővel
jelölje meg sírját, és koszorút tűzzön reá. Kegyelettel szedett össze
minden hagyományt, nagy gonddal állapította meg a hibás szöveget, s
fáradhatatlan buzgósággal járt utána minden adatnak, hogy minden írót
hozzá méltó életrajzzal és méltánylattal vezethessen a közönség elébe.
Számos chrestomathiát szerkesztett, melyekben irodalmunkat hol egészben,
hol egyes korok vagy szakok szerint mind szélesb körben igyekezett
megismertetni, s nyelvi, széptani, történeti bevezetésével, jegyzeteivel
minél alaposabban megértetni. E mellett hány nem ismert vagy feledett
írót, adatot hozott napfényre, s értekezéseivel irodalmunk történelmének
hány homályos lapját derítette fel! A kegyelet kötelességének e
teljesítése egyszersmind tanúlmány volt egy nagy munkához: a magyar
irodalom történelméhez, a legrégibb időktől napjainkig, a melyre egész
életén át készűlt, s melyet csak részben írhatott meg, egészben legalább
nem úgy, mint tervezte.
Toldy már korán, huszonkét éves korában, midőn a magyar költészet
történetének vázlatát írta, e czélt tűzte élete egyik fő feladatául. De
az akadályok majdnem legyőzhetetlenek voltak. A codexek irodalma csak
lassanként, a harminczas s negyvenes években kezdett napfényre jönni, a
régi irodalom nyomtatványai pedig részint lappangottak, részint pedig a
könyvtárak legtöbbjében majdnem hozzáférhetetlenek voltak. A forradalom
előtt a nemzeti muzeum könyvtára is alig volt használható. Maga az
irodalom sem nyújtott támaszt. A kik a XVIII. század folyamán s a XIX.
elején az irodalomtörténet terén mozogtak, csak száraz, töredékes
adatokat hagytak hátra, írók és könyvczímek lajstromát, s ha az újabb
írókról volt is egy pár életrajzi monographia vagy irodalmi tanúlmány, a
régiebbekkel, még egy Zrínyivel is, alig foglalkozott valaki behatóbban.
E mellett a forradalom előtt a történelmi tanulmányok, a melyek oly
szoros kapcsolatban vannak az irodalomtörténetiekkel, többé-kevésbbé
elhanyagoltattak. A nemzet a jelennel küzdött, a jövőben élt s kevés
gondja volt a múltra. Az irodalom ugyanazon jelszavakat hangoztatta, a
melyeket a politika: «Magyarország nem volt, hanem lesz». Ily
körűlmények között Toldy nem merte megírni munkáját. Az még hagyján,
hogy a közönségnek csekély részvétére számíthatott, de még nem gyűlt
össze elég, annál kevésbbé kritikával feldolgozott anyag, s még ő maga
sem tett minden irányban elég beható tanúlmányt, hogy biztosan
alakíthasson. Különben is az irodalomtörténet e században egészen új
tudománynyá vált, épen oly oknyomozóvá, bölcselmivé és művésziessé, mint
maga a történelem. Elvégre is a kor változott hangulata és a szükség
kényszeríték Toldyt, hogy valósítsa ifjúkori álmait s férfikora oly
forrón ápolt gondját. A forradalom bukásával a vágyak és remények korát
legalább egy időre az emlékeké váltotta fel. A történelmi jogokat lábbal
tapodó politikai rendszabályok erős történelmi érzéket költöttek fel a
nemzetben, a mely a jelen és jövő sivársága elől örömest menekűlt a
múltba. Újabb és régibb történetíróink a múlt alaposabb tanúlmányához
fogtak, hogy vigaszt, reményt és hitet merítsenek belőle. Toldyt magával
ragadta e hangulat. Meg akarta mutatni a németesítés bajnokainak, hogy
nemzeti műveltségünk nem a múlt század végén kezdődik, már századok
előtt voltak jeles költőink és prózaíróink, másfelől ki akarta tárni
nemzetének régibb irodalmi kincseit, a melyekről már-már megfeledkezni
látszott, emelni önérzetét, erősíteni önbizalmát és hitét és szivére
kötni a nemzeti irodalom fontosságát, a mely hű tükre vallásos és
politikai küzdelmeinek, megőrzője jellemének és sugalmazója eszméi- és
reményeinek. E mellett mintegy a szükség is kényszeríté, hogy hozzá
fogjon nem ok nélkül halogatott munkája megírásához, mert a magyar
irodalom története fölvétetett az iskolai tantárgyak közé, s nem volt
valamire való könyv, a melyet a tanárok és tanulók kezébe lehetett volna
adni. Így írta meg irodalmunk történelmét a mohácsi vészig két kötetben,
majd szintén két kötetben költészetünk történelmét egész Kisfaludy
Sándorig. De irodalomtörténetét nem folytatta tovább, részint szétszórt
munkássága, részint a még mind gyülő, de föl nem dolgozott anyag miatt.
Azonban, hogy mégis valami bevégzettet nyújtson, mintegy kivonatban,
vázlatosan kidolgozta egész korunkig, mely, mint maga mondá nekem, csak
programmja egy nagyobb műnek, ha a sors is úgy akarja.
A sors máskép akarta. Nem írhatta meg nagy munkáját, de ha ideje maradt
volna is rá, bajosan végezhette volna be, vagy ha bevégezte volna is,
aligha teljes sikerrel. Már maga a terv nagy akadály volt. Toldy
irodalomtörténetében többet akart felölelni, mint oly irodalmakban is
szokás, hol a monographiák nagy gazdagsága áll az író rendelkezésére és
a segédtudományok rendszeresen és terjedelmesen ki vannak dolgozva. Ő
nagy munkájában nem csak a magyar irodalom történelmét akarta megírni,
hanem egyszersmind a magyar nyelv, műveltség, művészet és tudomány
történelmét is, teljes könyvészet kiséretében. A szorosb értelemben vett
irodalomtörténet mindebből sokat olvaszt ugyan magába, de az ily
terjedelemben és tüzetesen felölelt anyag mind eszmei, mind formai
tekintetben bajosan alakítható, s inkább a tények, adatok és eszmék
sorozatává fog válni, mint élő szervezetté és művészi alkotássá. Toldyt
részint hazafi buzgósága, részint a segédtudományok elhanyagolt állapota
ösztönözte erre. A mi az irodalomtörténettel rokon elem elszórva, de még
nem rendszerezve csak megtalálható volt irodalmunkban, némi rendszerbe
akarta összesíteni, az elhanyagolt részek művelését pedig mintegy
megindítani. Azonban bárminő véleménynyel legyünk tervéről, azzal is, a
mit nyújtott, megalapította e tudományt. Ő a magyar irodalomtörténet
atyja, s vállain fog emelkedni mindenki, a ki e térre lép. Rendszere
módosúlhat, de adatai csak gazdagodhatnak; az európai irodalomtörténetek
példájára fölvett osztályozásai eleshetnek, de az európai irodalmak
hatása a mienkre még inkább kiderűl; felfogását némely íróról más
válthatja fel, de az általa kijelölt mozzanatok mindig jelentékenyek
maradnak; sőt bővebb kifejtést várnak. Semmivel sem fejezhette volna be
méltóbban pályáját, mint irodalomtörténeti munkásságával; a ki a nemzeti
műveltség érdekeinek a jelenben oly lelkes bajnoka volt, az legtöbb
érzékkel és rokonszenvvel írhatta meg a múlt ebbeli törekvéseit is.
De Toldy nemcsak mint búvár és irodalomtörténetíró feledhetetlen
előttünk, hanem mint a magyar tudós példányképe is, a ki a tudományt
erős nemzeti érzéssel párosította. Ezt eléggé meg nem tanúlhatjuk tőle,
pedig erre mindig nagy szükségünk lesz, a szerencsés napokban még
inkább, mint a szerencsétlenekben. Ha külső erőszak tiporja
nemzetiségünket, a társadalom minden osztálya éberen őrködik fölötte, de
jobb időben kevesebbet gondolunk vele, s mintha a tudomány képviselőit
is olykor némi világpolgári hangulat lepné meg. Bizonyára a tudomány
főczélja maga a tudomány s az nemcsak egy nemzeté, hanem az egész
emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál s nemzete
nyelvén, a melyet jól kell tudnia. A nyelv nem különzi el a magyar
tudóst Európától, a mi becses vagy épen nagyszerű, azt a nagy nemzetek a
kisebb nemzetektől is átveszik, bárminő nyelven iratott. A magyar
költészet és a szorosb értelemben vett irodalom hetven év alatt
megtette, a mit tehetett; teljesítette kötelességét és átalakítóan
hatott a nemzetre. Felköltötte a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelte
a nemzetiség eszméjét, kiművelte a nyelvet, s hathatósan elősegítette a
társadalmi és politikai fejlődést. Ezután is be kell töltenie hivatását,
de oly nagy, mondhatni, kizáró befolyást többé nem gyakorolhat. Most
leginkább a tudományon, hogy úgy szóljak: a magyar tudományon a sor,
hogy egész erejéből hasson a magyar állam consolidálására. A történelmi,
politikai és természeti tudományoknak egy új, erősb nemzedéket kell
növelni, a mely képes legyen megoldani Magyarország nehéz és nagy
feladatát. Ez óhajtást kifejezni, ez eszméért lelkesűlni alig lehet
alkalmasabb pillanat, mint a midőn Toldy emlékét ünnepeljük, a ki
mintegy átmeneti férfiú a már fejlett irodalom és a még csak fejlésnek
indúlt tudomány között, s a ki mélyen, egész vallásossággal hitt a
nemzeti műveltség államalkotó erejében. Vajha betelnének álmai, vajha
valósúlhatna óhajtásunk és küzdelmeinket siker koronázná!
KRIZA JÁNOS.
SZÜL. 1812 JUL. 28-ÁN, MEGH. 1875 MÁRCZ. 26-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1878 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.
Ezelőtt mintegy negyven évvel irodalmunkban a fejlődés egy újabb
stadiumának jelenségei mutatkoztak. Kisfaludy Károlynak és körének
nemzeti iránya diadalt űlt; Vörösmarty a képzelem szabadságát hirdette,
s lerázva a német költészet jármát, nemcsak nemzetiebbé tette
költészetünket, hanem egyszersmind megnyitotta azt az összes európai
irodalmak behatásainak. Az európai és nemzeti irány egymásba olvadva
fejlődtek összes nemzeti életünkben. Reform és nemzetiség volt a kor
jelszava, s míg az ősi alkotmány sánczait a democratia eszméi és vágyai
kezdették ostromolni, a költészet mindinkább hajolt a népköltészethez,
hogy újabb erőt merítsen belőle, s a távol körrajzában feltűnt Petőfi
alakja.
E mozgalom zajába Erdélyből két lyrai költő hangja vegyűlt: a Szentiváni
Mihályé és Kriza Jánosé. Mindkettő székely, s egy az üldözések miatt
számban megfogyatkozott, de buzgóságban annál erősebb felekezet, az
unitáriusok hitfelekezetének híve. Mindketten ugyanegy főiskola, a
kolozsvári unitarium collegium, növendékei, s egyaránt szülöttei a
kornak, a melynek irodalmi és politikai eszméin lelkesüléssel csüngenek.
De születésök és sorsuk különböző. Kriza egy szegény székely pap fia,
magába vonúlt, félénk, álmodozó természet, a ki inkább csak a természet
ölén, könyvei között és a templomban találja magát otthon, s az egyházi
pályára készűl; Szentiváni egy régi nemesház gyermeke, erélyesebb
szellem, a kit körülményei és szenvedélyei a politikai pályára ragadnak,
jeles ellenzéki szónok és hírlapíró, s kétségbeesve a külön vált Erdély
jövőjén, a két haza egyesűlésének egyik legbuzgóbb bajnoka.
A két ifjú költő egyszerre s ugyanegy szépirodalmi vállalatban lépett
fel s együtt üdvözölte őket az _Athenaeum_ triumviratusa. Mindenik
dalain a népköltészet fuvallata, a székely bérczek levegője érzett, s
leginkább ezzel vonták magokra a figyelmet. Néhány év múlva költői
pályájok is egyszerre szakadt meg. Szentiváni már 1842-ben meghalt,
Krizát is ugyanez időtájt kezdették elvonni a költészettől a terhesedő
tanári, papi teendők és családi gondok. Azonban húsz év múlva, 1863-ban
újra megjelent az irodalom küzdő homokján, de nem saját költeményeivel,
hanem a _Vadrózsák_ czímű székely népköltési gyűjteménynyel. Első
fölléptekor költeményeiért az Akadémia választotta tagjának, a
_Vadrózsák_ megjelenésekor a Kisfaludy-Társaság sietett felvenni
kebelébe. Költői munkássága e két fő mozzanatát az évek hosszú sora
választja el egymástól, de mindkettő ugyanazon egy szellem lelkesült
nyilatkozata. Mint költő azon iránynak volt egyik előhírnöke, a mely a
népköltészet alapján még nemzetibbé akarta varászolni költészetünket;
mint a székely népdalok és balladák gyűjtője szintén ez iránynak tett
szolgálatot. Ime Kriza költői munkásságának irodalomtörténeti érdeke és
fontossága.
Már az iskola falai közt kezdett költeni. A harminczas évek elején a
kolozsvári unitarium collegium ifjúsága is magyar olvasótársaságot
alapított a magyar irodalom tanúlmányozása végett, a melyet az iskolai
rendszer elhanyagolt. Kriza volt az olvasótársaság könyvtárnoka és írott
lapjának egyik legbuzgóbb dolgozótársa. Midőn 1835-ben a berlini
egyetemre ment, sem szakította meg az összeköttetést társaival, sőt mint
kolozsvári pap is, midőn az olvasótársaság 1839-ben egy _Remény_ czímű
zsebkönyvet adott ki, régibb dolgozatai mellett újakkal is gazdagítá e
vállalatot. A _Remény_ 1840 és 1841-ben is megjelent, de már Szentiváni
Mihály szerkesztése alatt, a ki körébe vonta az erdélyi szépirodalom
valamennyi jobb erejét, sőt magyarországiakat is, mint Kuthyt és
Tárkányit. E zsebkönyvben, az _Athenaeum_ban s egy pár erdélyi lapban
jelentek meg Kriza költeményei; még maig sincsenek összegyűjtve, bár nem
egy dala él a nép ajkán.
Kriza költészete kettős jellemű. Mint szonett- és epigrammaíró a régibb
költészet hatása alatt áll, mint műfordítón, óda- és dalköltőn az újabb
szellem lengedezése érzik. Kazinczytól tanúlt szonettet írni, sőt
epigrammát is, bár Vörösmarty lyrai epigrammái szintén hatással voltak
reá. Epigrammaköltészete gazdag ötlet- és érzelemben; gúnyával találóan
ostorozza a jelen ferdeségeit s lelkesűlve borong a múlt nagy emlékein,
de nem közelíti meg se Kazinczy szellemességét és csínját, se Vörösmarty
mély felindulását és formatökélyét. Mint műfordító épen nem taposott
nyomokon jár, sőt mintegy tiltakozni látszik Kazinczy műfordítói
elmélete és gyakorlata ellen. Nem azoknak fordít, a kik inkább csak
összehasonlítás végett olvassák a fordítást, hogy vajon visszatükrözi-e
az eredeti mindennemű sajátságait; hanem azoknak, kik az eredetivel nem
gondolva, élvezni akarják a művet. Nem igyekszik idegen szólásmódokat,
fordulatokat ültetni át nyelvünkbe, megelégszik azzal, ha egészen
magyarúl, sőt magyarosan tolmácsolhatja az eredetit. A mit Hugo Viktor,
Lamartine, Heine, Rückert műveiből fordított, mind igen jeles; de
legszebben fordította Wordsworth és Burns egy pár dalát. Az _Arató
leány_ egyik legkitünőbb lyrai fordításunk; mintha a skót és székely
költő szellemi rokonságban volnának egymással, mintha e két hegyi nép
élete és költészete csak egymást másolná. Valóban senki sem volt inkább
arra hivatva, hogy Wordsworth és Burns összes költeményeit nyelvünkre
fordítsa, mint Kriza. De mint annyi mást, ezt is abbanhagyta. Élete
alkonyán Milton _Elveszett paradicsom_át kezdte fordítani. Egy unitarius
püspökhöz épen illett a puritán költő e remeke; de csak töredékeket
hagyott hátra belőle, azokat is inkább hevenyészve, mint kidolgozva.
Ódát mindössze is keveset írt, de egy pár igen jelest. Az újabb óda felé
látszott törni, mely egyéni élményeket vegyít általános eszmék és
érzések közé s a föltétlen rúton kívűl mindenhez hozzá mer nyúlni, mert
azt tartja, hogy nem a tárgyban rejlik a költészet, hanem a költő
szívében. Inkább a meghatottságban kereste a fönségest, mint a
fenszárnyalásban, s a képek gazdagságát bensőséggel igyekezett pótolni.
A _Székelykő alatt_ czíműben egy hegyi falut énekel meg; a természet
szépségét dicsőíti, a nép jó erkölcsén és vallásosságán lelkesűl. A _Vén
körtefá_ban a gyermekkor örömeinek emléke rezdűl meg a férfi bánatával
vegyűlve; üdvözli a szülői ház öreg fáját, melynek ágai között egykor
mint evet szökdelt, melynek kérgére nevét véste; megemlékezik a
madárkáról, mely lombjai közt szerelemről dalolt és fészkét rakta, a
méhecskéről, mely ágairól virágos lábakkal repűlt odább, s így sohajt
föl:
Szerettem én is, vívtam a szerencsét,
Amott a szív, erőm itt megtörött;
Szilagba húllt reményem szép hajója,
Csüggedten állok romjaim között.
Bölcsőm körűled ringott, jó öreg fa!
Hajh nem lehet hűs árnyad síromúl!
Édes hazámban tilt a végzet halnom,
S halál az élet szép hazámon túl.