élet krónikaírója, jól ismerte Pestet, mint kellemes társalgó szívesen
látott vendége volt a társasköröknek, s fogékony kedélye az élet tarka
benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb
viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot
látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után
nyomósabb munkásság, magasabb czél felé vonzotta, mintegy biztosítá
számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy
rosszúl gyógyított betegség hervasztani kezdé életkedvét és földúlta
pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vízgyógyintézetbe volt kénytelen
utazni, s ott töltötte az 1848- és 1849-iki éveket. Betegen, elhagyatva,
családja- és hazájáért aggódva, töltötte napjait. A haza ügye elbukott,
s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott
meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a múlt idők romja.
Egészsége még most sem állott helyre, és többé soha. Eljátszottnak
tekintette életét, de úgy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami
hasznost. Nem a humorista koszorújáért álmodozott; egy-két humoros
vázlat, néhány színbirálat és Kerényi Frigyes életrajza volt minden, a
mit visszatérte után két év alatt írt. _Hunyadi János_ czímű vázlatában
a változott viszonyokat rajzolta, Pestet, visszatérte után. Ez volt az
első hang, mely Bach germanizáló rendszerével szemben nem a fájdalom,
hanem a gúny hangját hallatá. Pákh mosolygott Bécs nemzetirtó
törekvésén, s 1850-ben inkább remélt, mint 1847-ben, mert azt hitte,
hogy az 1848–49-ben kifejtett erő előbb-utóbb megtermi gyümölcseit.
Vázlatának _Hunyadi János_ czímet adott, s úgy kezdette és végezte,
mintha egy dagályos történeti beszélyt írna, gondolva, hogy így
kijátszhatja a censort, a ki alkalmasint csak elejét és végét olvassa el
ily régi tárgyú műnek. Mindamellett nem tartotta magát többé írónak; se
elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek írására, de tudta,
hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet, és e szomorú
korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom érdekeit.
Még ez évben az _Ujabbkori ismeretek tára_ szerkesztését vállalta el,
melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853-ban a _Szépirodalmi Lapok_ czímű
hetilapot indította meg. Sokszor napokig ágyában szerkesztett, egy kis
zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem hagyta el, de csak társalgásában
nyilatkozott; a mit írt, azok legtöbbnyire átdolgozások, fordítmányok
voltak, s a beküldött kéziratok javítása vagy átalakítása. Mindkét
vállalatával gazdagította irodalmunkat. Az _Ujabbkori ismeretek tára_
hézagot töltött be, s kivált első kötetei becsesek, míg a közönség
részvétlensége miatt, a kiadó sürgetésére összébb nem kellett szorítani
a vállalat eredeti tervét. A _Szépirodalmi Lapok_ kitünő erőktől
támogatott folyóirat volt, s épen oly határozottan küzdött költészetünk
népnemzeti iránya mellett, mint a mily erélylyel támadta meg kinövéseit.
Csak egy félévig állhatott fönn, a részvétlenség miatt kellett
megszüntetni. Pákh a magyar olvasó közönségben oly jelenségeket vett
észre, melyek a míg egyrészről szomorítók voltak, addig másfelől némi
reményt keltettek, s Heckenast kiadó ajánlatára egy új vállalat
megindításán gondolkozott, a mely inkább megfelelhet a változott
viszonyok szükségeinek.
Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátságosak voltak. Az
alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása, s a mesterségesen
németesítő törekvések korszakában, a társadalom minden osztályának
fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt,
s csak később látunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn politikai
reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom meglehetős
elhagyottságban tengett; a műveltebb közönség száma mintegy apadóban
volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vaskeze miatt,
oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a politikai
lapok csak pártprogrammokért léteznének, s nem a nemzetiség és irodalom
érdekeiért, a nemzeti szellem föntartásáért. A régi conservativ és
ellenzéki párt egyesűlve, csak egyetlen irodalmi vállalatot indított
meg, a _Nemzeti könyvtár_t, a régibb költők és történetírók
gyűjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi német lapok olvasása
jött divatba, mert azok szabadabban írhattak. A közös veszteségben
egyesűlt két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek, hogy
részvények útján egy politikai nagy lapot alapítson, s az irodalom
magasabb törekvéseit minden lehető úton-módon támogassa. A táblabiró, a
ki most is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat,
hazafi-fájdalomba merűlve, nem ért reá ily csekélységekre. A műveltebb
közönség számára írt folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb
részvéttel. Úgy látszott, hogy e közönség napról-napra fogy, de
növekedőben van egy új, a társadalom alsóbb rétegéből. Minden, a mit e
közönségnek írtak, részvétnek örvendett; azonban a népies irodalom
körében nyegleség és fölületesség uralkodtak, s oly hajhászata a népies-
és népszerűnek, mely sértette a jó ízlést.
Pákh és Heckenast úgy hitték, hogy szükség van oly vállalatra, mely e
két közönséget közvetítse, melyben mindkettő találjon valamit, mely
újdonszerűségével és olcsóságával nagy elterjedésre számíthasson. Így
keletkezett a _Vasárnapi Ujság_ melléklapjával a _Politikai
Ujdonságok_kal. E két lap nem jelölt ugyan új irányt se az irodalomban,
se a politikában, de fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben,
kivált ama szomorú korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt
föl a magyar irodalomnak, minőt azelőtt encyclopædiai lap soha.
Előfizetői száma mindjárt az első években az 5–7000-et fölülmúlta, s e
szám később is inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh
szellemének és tapintatának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok
szenvelgő népies hangját, s a világosságban, egyszerűség- és kellemben
kereste a hatást. Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását
tűzte feladatáúl, lépcsőnként emelve közönségét tartalom- és formában.
Maga keveset dolgozott lapjába, s mindig névtelenűl, s leginkább olyat,
a mire más nem vállalkozott, de bizonyos tekintetben ő írta lapja nagy
részét. Számos író és nem író czikkét dolgozta át a lap szükségeihez
alkalmazva, s nem egy írónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent
javított egész a legcsekélyebb ujdonságig! Mindenütt meglátszott keze
nyoma, éltető szelleme. S míg a _Vasárnapi Ujság_ az irodalom érdekeit
ily jelesen szolgálta, addig politikai lapja a legjótékonyabban hatott a
nép politikai szelleme fejlesztésére. A ki egykor gúnyolta a phrasisok
uralmát, s ostorozója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett
oda, hogy a nép ámítója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles írók sem
szokták megvetni. Az elnyomatás szomorú korszakában leginkább a
politikai tények tárgyilagos csoportosítása és magyarázatára
szorítkozott, igyekezett ébren tartani a nemzeti szellemet, s
áldozatkészségre lelkesíteni a hazafiság oltárán. Később a pártok
küzdelmei között is megtartott bizonyos tárgyilagosságot, józan
mérsékletet, s lapja a néplapok között mindvégig az egyetlen maradt,
mely többre becsülte a népet, mintsem puszta politikai eszköznek
tekintse és hízelegjen gyöngeségeinek.
Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a _Magyar
Sajtó_ szerkesztését is elvállalta. A legfáradhatatlanabb szerkesztő egy
beteg ember volt, s a ki a közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe
reményt önteni igyekezett, maga felől már rég nem táplált semmi reményt.
Folyvást és mind végig betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből,
szerkesztésből s a maga orvoslatából állott egész élete. De a humor
géniusza nem hagyta el kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és
szárnyaival födözte. Törhetetlenné edzette lelkét, s vidám mosolyba
olvasztotta könnyeit. Nem engedte elzordúlni kedélyét, kiapadni az annyi
nemes érzés forrását. Ott ült betegágyánál, elkisérte a
szerkesztő-asztal gondjaihoz, társaságba vezette, föl-fölmutatta neki az
élet hiú küzdelmeit, el-elringatta fájdalmát, s a lemondás erejét, a
megnyugvás vigaszát lehelte szívébe. Az író humorista rég meghalt
Pákhban, de a beszélő humorista folyvást élt, kivel író humoristáink nem
mindig állották volna ki a versenyt. A magyar társadalom, politika,
irodalom mozgalmairól, s a napi eseményekről senki sem beszélt több
humorral, mint ő, ha a társalgásba bele melegedett. A vendéglőben vagy
kávéházban az asztalt, a hol ő ült, mindig hallgatók vették körül, s a
társaság, melyben megjelent, kénytelen volt fölvidúlni. Humoros
megjegyzései, élczei szájról-szájra jártak a városban, s nem egyszer
használta föl egyik vagy másik hirlap. Még halála előtt egy pár héttel
is vidáman vett részt az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, midőn
leverte is a betegség, régi humorával fogadta betegágya körül barátait.
De halála előtt néhány nappal elkomorodott, s így szólott egyik
barátjához: «Oh, ez már nem tréfa; érzem, hogy meghalok. Nem baj, úgy
sem sokat ért egész életem!» Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz,
mely ellebbent ajkairól.
Oh derék férfiú, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen
sokat ért nekünk, a kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig
pályádat, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját.
A sír, mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szívű embert és
írót fogadta ölébe. Emlékedet híven megőrzi a magyar nép, melynek
szellemi érdekeiért oly híven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés
koszorúja, melylyel íme sírkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem
a magyar tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.
B. EÖTVÖS JÓZSEF.
SZÜL. 1813 SZEPT. 3-ÁN, MEGHALT 1871 FEBR. 2-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1872 FEBRUÁR 11-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.
Egy éve múlt, hogy b. Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba
borúlt nemzet vette körűl. A közfájdalomban, a nemzeti gyászban élénk
részt vett a Kisfaludy-társaság is, melynek az elhúnyt egyik dísze és
sokáig elnöke volt. S most, egy év múlva, midőn társaságunk nagy
halottja emlékét megújítja, újra fájdalomba merűlve, azt sirassuk-e, a
mit halálával vesztettünk, vagy az enyhűlet nyugalmával emlékezve, arról
elmélkedjünk, a mit nyert ez oly gazdag élettel a nemzet.
A kit tiszteltünk, szerettünk, nem halhat meg reánk nézve egészen. A
halál soha sem győzedelmeskedhetik a szellemen. Kedveseink sírja csak
földi maradványunkat zárja magában, égi részök áldása velünk marad s
lényünkbe olvadva átkísér az élet útain. A kik család és barátok helyett
egy nemzetnek áldozták éltöket, a hősök, államférfiak, írók és művészek
hatása a nemzeti fejlődés részévé válik, mint új eszmék és tettek eleme.
A halottak szellemei az élők fölött lebegve velök és érettök küzdenek az
öröklét végtelenében. Emléköket nem a hideg márvány vagy érczszobor
őrzi, hanem a szív és élet melege. Bármily nagy a veszteség egyesre vagy
nemzetre nézve, bár gyakran megsajduljon a hegedni kezdő seb, az
emlékezet nemcsak a bánat forrása, hanem a lelkesedésé is. Kedveseink
sírjánál nemcsak azt érezzük, hogy elvesztettük őket, hanem azt is, hogy
bírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, hanem azt is, hogy boldogok
valánk. A méla öröm és hála, mely ekkor eltölti szívünket, épen úgy
enyhít, mint fölemel. S ha elhúnyt nagyjaink emlékének áldozunk, a
veszteség érzete észrevétlen azon eszmék cultusába olvad, melyeknek az
elhúnyt bajnoka volt s a bánat felhőit mintegy megaranyozza a nemzeti
dicsőség fénye. A hála és lelkesedés órája ez is, mely szintén enyhít és
fölemel s e szószékre lépve, érzem, hatása alatt állok. Épen azért
engedjék önök, hogy elfordúlva Eötvös sírjától, nyugodtan tekinthessek
pályájára, a veszteség nagysága helyett eszméi diadaláról szóljak s
bánatunkat, hogy meghalt, szerencsénkkel enyhítsem, hogy élt, érettünk
és dicsőségünkre élt. Vajha erőm gyöngeségét pótolhatná lelkesedésem és
szónoki járatlanságomat feledtetné szívem őszinte kegyelete.
Eötvös az átalakuló Magyarországnak egyik legkiválóbb képviselője mint
ember, államférfiú és költő egyaránt. Húsz éves korától haláláig
szolgálta hazáját, küzdött eszméiért épen oly önzetlenül, mint
lelkesülten s nem kevesebb sikerrel, mint kitartással. Az újabb magyar
irodalmi és politikai fejlődés legfőbb mozzanatait eszméi jelölik s mint
magánember a modern magyar társadalomnak mintegy eszményi kifejezője.
Érdemei és erényei nem szorúltak túlzásra, hogy feltűnjenek. Bizonyára
inkább a gondolat embere, mint a tetté. Átalakúlásunk legnagyobb tényeit
nem ő hajtotta végre, de eszméjöknek ő volt főkezdeményezője,
philosophja és költője. E tekintetben senki sem mérkőzhetik vele. A
közelebbi harmincz év alatt a magyar politikai eszmék fejlődésére ő
hatott legtöbbet. Aggódott, elmélkedett, bonczolt, remélt, lelkesült és
lelkesített. Nem pártokat vezérelt, hanem eszméket kezdeményezett, nem
annyira intézményeket teremtett, mint útjokat egyengette. Politikai
művei, szónoklatai inkább a jövőre hatottak, mint a jelenre. Sokkal
magasabb szempontból fogta fel és rendszeresebben tárgyalta a kor
kérdéseit, mintsem elég gyakorlati és népszerű lehetett volna. A tett
emberei olykor mosolyogtak rajta. De észrevétlen is hatása alatt
állottak. Hazája sorsa épen úgy szívén feküdt, mint az európai
emberiségé, melytől azt nem tudta elválasztani. Mint keleten a nyugoti
polgárosodás bajnokáért lelkesűlt nemzetéért s e polgárosodás
szenvedései, aggodalmai, reményei, eszméi senkiben sem találtak nálunk
mélyebb és elragadóbb tolmácsra, mint benne. Magasra törekvő és aggodó
hazafisága mintegy világpolgárrá avatta, tehetsége és tanúlmányai pedig
Európa kitűnőbb politikai írói közé emelték, mint a magyar politikai
irodalomnak majdnem egyetlen képviselőjét külföldön.
S a költőben hasonló jellemvonásokra találunk. Itt is inkább a gondolat
embere, mint a formáé. Bizonyára nem Eötvös az, ki az alkotó phantasia
legművészibb formáival ajándékozta meg nemzetét, de az is kétségtelen,
hogy senki sem öntött a magyar költészetbe több gondolatot, nagy és
nemes érzést, mint ő. Újabbkori költészetünk fejlődésének két fordúló
pontján, a látszó ellentétek mellett is, ott küzd szelleme s erőt ád a
mozgalomnak. Két költői nemzedék közé esve, szorosan véve egyikhez sem
tartozik, mégis mindenik magáénak vallja; egyiktől sem kölcsönöz, de
mindkettőnek irányára hatással van. Oly tért művel, mely legparlagabb;
oly áramlatot indít meg, mely leginkább hiányzott költészetünkben.
Kevésbbé nemzeti, mint más, de európaiabb mindeniknél, philosoph és
mégis keresztyén, reflexiókba sülyedő és mégis érzésben árad. A reflexio
és érzés csodálatos módon egyesűl benne, mintha fejével érzené és
szívével gondolkoznék. A bánat és vigasz költője, a szerencsétlenek és
elnyomott néposztályok szószólója. Lyrikus és epikus prózában, ki a
magyar regényt közelebb hozza az élethez s a társadalom rajzává és
bírálatává emeli. A magyar és európai társadalom sebeit kérlelhetetlen
kézzel leplezi föl, kételybe és fájdalomba merít, de a keresztyénség és
democratia nagy elvei- és érzéseiben, a hitben és igazságban keres
gyógyító írt. Művei némely részletében a művészen gyakran erőt vesz a
philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint
mások, de mindig fölemel és nemesít. Alakjai nem mindig jellemzők és
elevenek, de a kor jellemző eszméit és szenvedélyeit, akár a múltból,
akár a jelenből vegye tárgyát, egy magyar költő sem fogja fel
biztosabban. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha, a fájdalom és
vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen.
Mindjárt első nagyobb műve meghódította a magyar közönséget, mely többé
nem szabadúlhatott varázsa alól. Valóban semmi sem bizonyítja annyira
nagy költői tehetségét, mint az, hogy művei a fogyatkozások és hibák
mellett is oly rendkívüli hatást gyakoroltak irodalomra és közönségre
egyaránt. A hibátlanság és szabatosság még senkit sem tett költővé, de a
geniusz ereje mindig magával ragad, bármily alakban nyilatkozzék.
Eötvösben az ember a költővel és államférfiúval a legszorosabb egységben
olvad össze.
A költészet és politika reá nézve nem volt színpad, hogy, mint a
színész, levetve a jelmezt, más emberré váljék. Költői műveit nagyrészt
politikai küzdelme sugalmazta s a magánéletben költői és politikai
eszményeit igyekezett megvalósítani. Sorsa és hajlamai a democratia
bajnokává szentelték föl. Egy csapás következtében semmit sem örökölt
atyjától, csak előjogait, melyek ellen egész életén át küzdött.
Szegényen lépett a világba s a munkában keresett új birtok- és
jogczímet. Itt dolgozott velünk, a nép gyermekeivel, csak tehetségével
és szorgalmával emelkedve ki közülünk. A fínom modoron kívül semmi sem
mutatta benne az aristocratát. Polgár volt élvezeteiben, szokásai- és
életmódjában. Egyszerű, munkás és szeretetreméltó. Becsületét,
önzetlenségét rágalmazói sem vonták kétségbe. Kételyre hajló természete
meg-megbénította erélyét, lobbanó kedélye könnyen lelkesűlésre ragadta,
de soha sem vezette félre a jótól. Politikai hibái nincsenek
kapcsolatban erkölcsi tévedésekkel s diadalaiban nem önző szenvedélyek
arattak sikert. Se hivatala, se tolla nem gazdagította meg. Oly kevéssé
hizelgett a hatalmasok, mint a nép szenvedélyeinek és eszményein
csüngve, fölemelt fővel feddhetetlenűl ment végig a közpályán, de nem
sebek nélkül. Érzékeny szíve nehezen tűrte az irodalmi és politikai
pártok támadásait, de családja és barátai körében enyhűletet talált. A
szerelem és szeretet költője boldog és gyöngéd férj, szeretett és gondos
atya, hű és föláldozó barát volt. E mellett a szerencsétlenek vigasza és
gyámola. Többet fáradott a mások, mint a maga ügyében s a jóságot
szeretetreméltósággal, az emberszeretetet gyöngédséggel párosította. S
írótársai iránt is hasonló érzülettel viseltetett. Hogyan örvendett
egy-egy új tehetség föltűnésének s mily részvéttel fordúlt hozzá.
Petőfin kezdve, kit megtámadói ellen az irodalmi téren is védett, hány
ifjú költő és tudós nyert tőle buzdítást és gyámolt. Oh valóban
tehetségénél csak szíve volt nagyobb s az írót csak az ember múlta fölül
benne.
Mind e tulajdonok korán fejlődtek Eötvösben, mint gyermek ifjú volt,
mint ifjú férfiú. A legellenkezőbb befolyások jókor megérlelték. E
század második évtizedében született, midőn a magyar közélet ismét
dermedésbe sülyedt, s az aristocratia az 1790-diki fölbuzdulás után
második ízben kezdett idegenné válni hazájában. Anyja nagyműveltségű és
vallásos német nő volt, kinek szülőinél a gyermek és ifjoncz sokszor
hónapokat töltött. Az európai műveltségű körben korán fejlődtek
rokonszenvei az európai eszmék és irodalom iránt. Azonban a másik
nagyatyai ház, hol szintén sokat időzött s hol még a hagyományos magyar
erkölcsök divatoztak, nem engedte, hogy kivetkőzzék nemzetiségéből. E
kettős hatás egész életén meglátszik. Buzgó magyarságába az európai
eszmék cultusa vegyül s mint írónak kevésbbé tősgyökeres nyelvét tág
körű eszméi pótolják. Nagyatyja a pohárnok, atyja a tárnokmester az
aristocratia és kormány híres és tevékeny bajnokai voltak. A gyermek
aristocratikus és alkotmányellenes légkörben növekedett, de az irány e
túlságát egy szintén nem kevésbbé túlságos irány hatása orvosolta.
Nevelője egy erős szenvedélyű democrata volt, a kivégzett Martinovics
halálra itélt társa, kit a kufsteini börtönben kiállott szenvedés nem
tört meg, csak elkeserített. E férfiú minden nap megzavarta növendékének
aristocratikus álmait, s oly fogékonyságot ébresztett benne a democratia
eszméi iránt, melyet semmi ki nem irthatott. Ez ellentétekből fejlődött
Eötvös democratiai hajlama, melyet aristocratikus formák mérsékeltek s
vallásosság szentelt meg, s irigység és gyűlölet helyett emberszeretet
és igazságérzet élesztettek. Atyja fényes pályára szánta, nagy úrnak a
főúri bureaucratia rangfokozatán, azonban az ifjú szegényebb barátjai
társaságában a fölzsendűlt magyar politikai és irodalmi élet mozgalmai
között élt, a hazafi és író koszorúiról álmodozott, verset és drámát irt
s a juliusi forradalom győzelmét ünnepelte. Kényszerből mégis engedett
atyja kivánságának, rövid ideig szolgált a megyénél, udvari
cancelláriánál, az eperjesi kerületi táblánál, de örömestebb töltötte
idejét külföldi utazással. A magyar alkotmány e korhadó intézményei nem
tudták lelkesíteni: az új kor eszméi zsibongtak lelkében és szíve egy
alaktalan jövőért dobogott. Nem kereste a világ örömeit, íróbarátjai
társaságában művelte lelkét, s midőn a fényes szülői ház viszonyai
megrendűltek, szakítva múltjával, mintegy a nép közé szállott, hogy
kizáróan mint író és publicista szolgálja hazáját. Eszményei után
indúlt, s élete nem is egyéb, mint az ifjúság álmai megvalósítva az
érett korban.
Első költői kisérletei kora ifjúságára esnek, melyeket nem soká
politikai föllépése követ, hogy költői és politikai munkássága mintegy
párhuzamban versenyezzenek egymással. Az ifjú lyrikus figyelmet ébreszt,
s _Búcsú_ja ma is a legjobb magyar ódák közé tartozik; az ifjú reformer
tiszteletben részesül, mint a ki _Vélemény a fogházjavítás ügyében_
czímű munkájával egy egész kis irodalmat idéz elő. Eötvös az ellenzékhez
csatlakozott, de már első fölléptekor nem a sérelmi téren küzd, hanem a
reformokén. Széchenyi reformáramlata magával ragadott minden mélyebb
kedélyt és magasabb szellemet. S jellemző, hogy Eötvöst első
reformindítványaiban inkább az általános emberi érdek vezeti, mint a
tisztán nemzeti, s a társadalmi bajok élénkebben érdeklik, mint a
politikai bonyodalmak. Börtöneink barbarismusa föllázítja érzelmeit, s
mint a hallgató rendszer bajnoka lép föl javításuk érdekében; a martyr
zsidó nép szenvedései mélyen meghatják lelkét, s a _Zsidók
emancipatiója_ czímű ragyogó essayjében oly eszméket hirdet a magyar
közönségnek, melynek igazságáról sokan meggyőződnek, de valósíthatásukat
ábrándnak tartják. És ime az ábránd huszonnyolcz év múlva teljesül, az
indítványozó mint minister maga hajtja végre. S ha külföldi ügyekhez
fordúl, itt is hasonló szellem lelkesíti. _Szegénység Irlandban_ czímű
értekezése szintén a szenvedők és elnyomottak kérdésével foglalkozik.
Tudománya és ékesszólása rövid idő alatt megkülönböztetett állást vívnak
ki számára, s midőn az 1840-diki országgyűlés a börtönjavítást egyik
főkérdésűl tűzi ki, az országos bizottság tagjai, a haza elsőrendű
tekintélyei között ott találjuk a fiatal Eötvöst is. Mindamellett első
koszorúját nem a politikai pályán, hanem a költőin nyerte. Az 1838–40
között megjelent _Karthausi_ ünnepeltté tette nevét, s a legkitünőbb
magyar költők sorába emelte.