E hősies szellem egy perczig sem nyugodott, folyvást küzdött

EMLÉKBESZÉDEK

EMLÉKBESZÉDEK

IRTA

GYULAI PÁL

I. KÖTET

HARMADIK BŐVITETT KIADÁS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

ELŐSZÓ.

Összegyüjtve veszi itt az olvasó emlékbeszédeimet, a melyeket – egyet

kivéve – mind az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megbizásából tartottam,

nagy részt ünnepélyes üléseken. Az ily beszédek, ha jól szolgálták az

ünnepélyes alkalmat, a melynek létöket köszönik; ha híven tolmácsolták a

közhangulatot, a mely rendesen hatásuk egyik főoka szokott lenni:

elérték czéljokat, többé nem igen van közük az irodalommal s

összegyüjtésöket legfeljebb csak rendkívüli szónoki becsök igazolhatná.

Emlékbeszédeim nem levén ilyenek, érzem, hogy összegyüjtésöket igazolni

tartozom.

Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és

irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg

pótolhatják az irodalmi emlékbeszédek is, ha nem puszta dicsőitések s az

író jellemrajzának legalább körvonalait feltüntetni igyekeznek. Ime az

ok, a miért körülményeink között nem tartottam fölöslegesnek

emlékbeszédeim összegyüjtését. Ha olvasóim lelkében ujra

föleleveníthetem néhány jelesünk emlékét; ha egy pár jellemző vonást

nyujthatok szellemi arczképökhöz; ha egy-két eszmét ébreszthetek

munkásságuk méltánylására: bizonyára nem haszontalan dolgot műveltem, s

gyüjteményem nemcsak könyveink számát fogja szaporítani.

Az emlékbeszédekhez mintegy függelékül néhány kisebb dolgozatomat

csatoltam, melyek a _Figyelő, Koszorú, Budapesti Szemle és Vasárnapi

Ujság_ hasábjain jelentek meg. Ezek nem emlékbeszédek ugyan, de minthogy

kitünő férfiak halálakor vagy emlékére irattak, jól sorakoznak az

emlékbeszédek mellé.

Leányfalva, 1879 julius 15-én.

Az első kiadásnak itt újra lenyomatott előszava egy kis toldásra szorul,

hogy a második kiadás előszaváúl is szolgálhasson. E második kiadás

kétakkora terjedelmű, mint az első volt, mert magába foglalja 1879 óta

tartott emlékbeszédeimet is, egy pár oly dolgozattal együtt, melyek

kiváló férfiak emlékére irattak. Ide csatoltam még azokat az irodalmi

beszédeket és rövidebb necrologokat is, melyeket mint a

Kisfaludy-Társaság elnöke mondottam. Ez utóbbiakat leginkább az

elhunytak iránti kegyeletből vettem föl e gyüjteménybe.

Budapest, 1901 november 10-én.

_Gyulai Pál._

KAZINCZY FERENCZ.

SZÜL. 1759 OKT. 27-ÉN, MEGH. 1831 AUG. 22-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A KOLOZSVÁROTT 1859 OKTÓBER 27-ÉN TARTOTT

KAZINCZY-ÜNNEPÉLYEN.

Habozva, sőt félve szólalok meg, tisztelt gyülekezet, s némi méla

szomorúság fog el, a melyet nem vagyok képes elnyomni. Miért épen most,

midőn egy nagy férfiú születésének százados évfordulóján a magyar

irodalom és nemzeti önérzet újjászületésének emlékét ünnepeljük? Úgy

látszik, mintha nem volna reá se ok, se alkalom. Mégis, a ki mélyebb

figyelemmel vizsgálja Kazinczy pályáját, műveit, törekvése szent

hagyományát, lehetetlen e hangulattól menekülnie. Mert az ő dicsősége

őseink gyalázatával van kapcsolatban, az ő martyr kínjai nemzeti

aljasodásunkat juttatják eszünkbe, a melytől csak egy lépés volt az

öngyilkosságig. S vajon most, egy jobb korban, a nemzeti önérzet és

hazafi munkásság napjaiban, levetkeztünk-e mindent, a mit a múltban

szégyenlenünk kell? Lelkesűlünk-e úgy, mint jövőnk kívánja? Vajon

megtalálta-e már nemzetiségünk egyik biztos alapját irodalmunkban? Vajon

dolgozunk-e a nemzeti műveltség nagy munkáján annyi komolysággal,

erőfeszítéssel, kitartással, áldozattal, a mennyi csaknem

életföltételünk?

Mindezekre nem mernék igennel felelni. Viszonyainkban még most sem kevés

az, mi elbúsíthatja a mélyebben érzőt és vizsgálót. A nemzetiség eszméje

hitté erősödött ugyan bennünk, s a miért Kazinczy csak néhányad magával

lelkesűlt, most már mindnyájunk érzése, de ez a lelkesűlés, bár mily

nagy erőt fejtett is ki a politikai és társadalmi téren, még nem

emelkedett a nemzeti irodalom cultusáig. Mi még most sem értjük és

érezzük eléggé irodalmunk fontosságát, e zajtalan hatalomét, a mely azt

is végrehajtja, a mire az erőszak képtelen s az erőszaknak erőszak

nélkül képes ellenállani. Íróink, az igaz, nem egymásnak írnak többé,

mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekszik, de a

közönségnek az a része, a mely egyedűl hat belterjileg az irodalomra,

melynek koszorújáért kell küzdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon

csekély. Íróink száma tíz-húszannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de

könyveink száma sem belértékökkel, sem szükségeinkkel nincs illő

arányban. Irodalmunk egy pár ága kellően díszlik, de a legtöbb csaknem

parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint

valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy hamar elenyésznek,

mint Kazinczy _Museuma_ és _Orpheusa_. Akadémiánk iránt a részvét újra

ébredni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy

intézetünk anyagi körűlményei lehetővé tesznek némi derekasabb

munkásságot, nagyobb körű hatást? S hogy tovább ne menjek, a kit épen

ünneplünk, a kit ezer ajak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai

közt ma koszorúzza meg Akadémiánk – oh szégyen! – ime Kazinczynak összes

munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban.

Keserű érzelmeket tolmácslok és keltek föl, tisztelt gyülekezet, de nem

ok nélkül, nem helyen kívűl. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán

lehetnek el a búskomolyság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja

nélkűl. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s

megzendűlnek sírva vigadó dallamaink, egy-egy titkos könny szökken

szemünkbe s egy-egy önkénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnók

el e könnyet, e sóhajt épen csak most? Hiszen e hangulat a szégyen és

büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és

önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm

mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel s mind kettő tettekre buzdít.

Kiket illetne meg e hangulat inkább, mint a hű hazafiak e gyülekezetét,

mely nemzeti ünnepet űl, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét

akarom föleleveníteni?

Azonban épen azért, mert Kazinczy pályája nemzeti mély lelkesedést kelt

bennem, ne várjatok tőlem dicsőítő beszédet Kazinczyról, a költőről, a

kritikusról, a műfordítóról, a nyelvészről, a stilistáról. Ő bizonyára

jeles költő, dalaiban sok a szellem és csín, epigrammái majdnem a

classikai példányokkal vetekednek, költői és kivált prózai levelei maig

sincsenek felülmulva irodalmunkban, de Zrínyin kezdve Aranyig nem egy

költőnk van, a ki nemcsak hasonló tiszteletet érdemel, hanem sokkal

méltóbb dicsőítést is. Kazinczy mint költő és kritikus új iskolát

alapított, a német irodalom arany kora ízlését igyekezett átültetni

költészetünkbe, vagy a mint ő maga mondá, semmit sem óhajtott inkább,

mint hogy lyrai zengedezéseket kapjunk nyugot ízlésében. Ez irány sokkép

hatott jótékonyan, irodalomtörténeti nevezetes mozzanat, de költészetünk

mai fejlődésében, midőn a művészivé emelt nemzeti formák mellett küzdünk

s legalább a lyrában némi magyar ízlésről beszélhetünk, nem lehetünk

föltétlen magasztalói. Ő mint műfordító, nyelvész és stilista az ízlés

és nyelvújítás nagy mozgalmát idézte elő, de ha e mozgalmat csak

nyelvészeti és stilistikai szempontból tekintjük, a leghódolóbb

méltánylat mellett sem nyomhatunk el minden gáncsot. Kazinczy sokkal

több szabadságot követelt és gyakorolt, mint a mennyi a leglángeszűbb

nyelvészt és stilistát is megilletheti, sokkal inkább át volt hatva a

nyugoti nyelvek szellemétől, az idegen irodalmak bájaitól, mintsem a

magyar prózát egész szépségében megalkothatta volna. A tisztán széptani

és nyelvészeti szempontok se az ő nagyságát, se a mi nemzeti

lelkesülésünket nem képesek eléggé igazolni. Egy magasabb, úgy szólva

történeti szempontra kell emelkednünk, a mely múltunkat a jelennel és

jövővel köti össze. Akkor Kazinczy pályája szokatlan fényben ragyog, a

lángész és hazafiúság kettős fényében; akkor elnémul minden gáncs,

kibékűl minden ellenmondás s ő nemcsak nagy írónkká válik, hanem

egyszersmind egy nagy eszmének, egy nagy tettnek bajnokává, nemzeti

hőssé, ki mint Árpád Attila birodalmát, visszahódította nemzeti

szellemünket, ki mint Hunyadi az izlám jármát, széttörte az idegen

műveltség bilincseit s megalapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem

társadalmi és politikai újjászületésünknek is.

Évkönyveink a nemzeti nagy szerencsétlenségek egész sorát jegyezték föl.

Nem a vesztett csatákat, a pártviszály dúlásait s egy-egy átkos

egyéniség veszélyes benyomását értem. Ez minden nemzettel közös, a

legszerencsésebb nemzet is nagy küzdelmek között fejlődik, nagy

veszteségek, nagy áldozatok árán vívja ki szabadságát, dicsőségét,

jóllétét s tesz szolgálatot az emberiségnek. A mi szerencsétlenségeink

létünket fenyegették s mintegy ki akartak törűlni a nemzetek sorából.

Másfél századig küzdöttünk a megsemmisülés ellen, úgy szólva tűzhelyeink

előtt. A magyar birodalom darabokra szakadt, Magyarország néhány

megyéből állott, Budán a szultán parancsolt, s Erdély félig függetlenűl,

félig megalázva, nemzeti létünk utolsó védbástyája lőn. Minő sötét kép!

A gonoszság és kegyetlenség, a könnyelműség és árulás, a tévedés és bűn

minő jeleneteivel találkozunk. Mégis e korszakban sok a vigasztaló, sőt

lelkesítő is. A bomladozás küzdelmében mennyi erő nyilatkozik és a bősz

szenvedélyek között a hazafiság és hősiesség minő alakjai emelkednek ki!

Egy Báthori István s a Zrínyiek, egy Bethlen Gábor és a Rákócziak, és

annyi más dicsősége koronként futó fényt vet pusztuló falvainkra, bevett

várainkra, megalázott nemzetünkre, s mintha ez nem a hanyatló nap

végsugara volna, hanem az emelkedőé, mely fellegekkel küzd, mintha a

veszély és pusztulás közepett rendkívüli tehetségeket, nagy eszméket és

kiváló erényeket küldene közénk a gondviselés. A romokon új élet

tenyész, a csatazajba a múzsák hangja vegyűl, s műveltségünk új

lendületet vesz. A sajtó és szószék eszmék küzdőterévé válnak s nemzeti

irodalmunk fejlésnek indul. A reformatio bajnokait a szintén ékesszóló

Pázmán váltja fel; a történetírás és philosophia nemzeti nyelven szólal

meg. Tinódinak, az utolsó magyar hegedősnek lantja élénk visszhangra

talál kunyhóban és palotában, a haza romlását sirató Balassa, az istenes

Rimai dalait érti, érzi, énekli a nép és Zrínyinek, a hősnek és költőnek

fönséges megrázó szózatja minden hazafi szívet feldobogtat Zerinvártól a

székely havasokig. A nemzet megrontva, de meg nem romolva, erejében

fogyva, de ki nem merülve, képes minden jóra, nagyra, szépre és

világtörténeti hívatása, ősi dicsősége s megőrzött méltósága érzetében

még folyvást tettekre kész.

Mi más látványt mutat a XVIII. század, kivált harmadik tizedén kezdve

egész vége feléig Még nem ismerjük eléggé e kort, mert nem akadt

Tacitusa, de a mit ismerünk is, elég arra, hogy mély szégyent és

fájdalmat érezzünk. A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e

korra. A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk

haldoklott, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg,

elaljasodtunk. E kimerűlt és tehetetlen korban a kedély elvesztette

emelkedettségét, a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafiság

kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A közélet egy

nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy

egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó

eszmék mind megbénúlva vagy épen kiveszve. S a mikor a fölbomlás az

alkotmány és társadalom körében kifejtette erejét, megtámadta a

nemzetiséget is. Nyelvünk a fensőbb körökből lassanként kiszorult. A

történeti nagy családok, majdnem az egész aristocratia, megtagadták

múltjokat és kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom

– oh az irodalom: – mintha meg lett volna halva. Az a nyelv, mely másfél

századig nagy eszméket tolmácsolva, erőben és szépségben folyvást

emelkedett, a hízelgés és korlátoltság nyelvévé törpűlt s mintha

szégyelné magát e nemzedék ajkain, kivetkőzött bájaiból.

A nemzeti irodalom hanyatlásának oly kora ez, melyből egyetlen jeles író

sem emelkedik ki, mert Mikes, Cserei, Amadé, Faludi, Orczy, kik e korban

éltek, leginkább maguknak dolgoztak, s műveik csak az ébredés korában

jutottak a közönség elé. Néhány imádságos könyv, egy pár alkalmi vers és

naptár volt e kornak majd minden hozománya. A mi jobb volt, csak írásban

forgott, vagy ha részben kinyomatott is, nem hathatott el az összes

nemzetig. Mintha nemzetünk, mely addig az európai polgárosodás nagy

eszméit lelkesűléssel fogadta és dolgozta föl, elvesztette volna minden

fogékonyságát s a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is lemondott

volna. Pedig a műveltség nagyobb körben kezdett terjedezni, mint

azelőtt. Az ország koronként hosszas békét élvezett, városai és falvai

épűltek és népesedtek, jólléte emelkedett; Mária Terézia rendezte a

közoktatást és teljes egyetemmel ajándékozta meg hű magyarjait; a nagy

urak jószágain épűlt új kastélyok az európai élet finomságait

árasztották. Mi haszna! E műveltség egészen idegen volt. S minő veszély,

midőn a szellem egész gazdagsága a szolgaság büszkeségévé válik s minden

szép és nemes érzet mintegy az aljasodásért kénytelen lelkesűlni.

Társadalmunk két részre oszlott: a műveltek osztályára, mely nyelvben és

érzésben megszűnt magyar lenni s a kevésbbé műveltekére, mely elvesztve

segédforrásait, elvadúltságba esett vissza, s egy enyészni kezdő

nemzetiség régiségemlékévé készűlt válni. S e sűlyedés nem egészen

ugyanazon forrásból eredt, mint az a nemzetiség iránti közöny, mely a

XVIII. században Európa néhány államát jellemzi. Németország e század

közepéig szintén idegen műveltség jármában nyögött, udvarai és

aristocratiája elfrancziásodtak, de erős és vagyonos polgársága nagy

részt még mind hű német volt. A mi néptelen városainkba idegenek

telepedtek s mind inkább olvasztani kezdék erőtlen polgárrendünket.

Németország, bár csonkítva és szétdarabolva, nem volt megalázva,

kosmopolita ábrándjai mellett sem vesztette el önérzetét s védte

önállóságát. Mi kétszázados sikertelen küzdelem után kimerűlve,

kétségbeesve, aljasodva, csak névben éltünk s nem voltunk többé nemzet.

Nagy Fridrik francziáúl beszélt és írt, de megverte a francziákat s a

rossbachi csata a német nemzeti érzésnek épen oly lelkesítő forrása lőn,

mint később a Goethe és Schiller irodalma. Mi szintén vitézül

harczoltunk, a magyar vér soha sem tagadta meg magát, de diadalainkban

ekkor már több volt a gladiator dicsősége, mint a hősé. A

leggyalázatosabb halál várakozott reánk, mely nemzetet érhet, a

végelkorcsosulás, az öngyilkosság halála.

Ime, tisztelt gyülekezet, a kor, a melyben Kazinczy született, a

körűlmények, a melyek között a tizenhat éves ifjú írónak lépett föl, az

akadályok, a melyeket le kellett győznie, az örvény, a melyből kiragadta

nemzetét.

Nem tagadhatni, hogy az ébredés és átalakulás jelenségei már Kazinczy

föllépte előtt is mutatkoztak. Előzmény nélkűl soha sem állhat elő se

nagy ember, se nagy esemény, sőt a legnagyobb ember is nagysága egy

részét a viszonyoknak és kortársainak köszöni. Már jóval ezelőtt

feldobogott egy-egy hű szív, elkeseredéssel érezve hanyatlásunkat.

Megkezdődött a visszahatás, előbb a magán- és családélet szűk körében,

majd a nyilvánosság országos terén. Különösen a közép-nemesség és alsó

papság rejté magában ujjászületésünk elemeit. Mária Terézia maga köré

gyűjtvén és átalakítván az aristocratiát, a közép-nemességre is hatni

kívánt, nemcsak politikai, hanem társadalmi úton is. Megalapította a

magyar testőrség intézményét, melyet az ország hálával fogadott. A

közép-nemesség legtehetségesebb fiai tódúltak ide, de Bécsnek csak

műveltségét szívták be s nem egyszersmind idegen szellemét. Húsz éves

korukban hagyván oda hazájokat, magyarabb szelleműek voltak, mintsem

idegenekké válhassanak, de nevelésök sokkal elhanyagoltabb volt, mintsem

ne vágyjanak kipótolni a mulasztást. Megragadta őket az elmaradottság és

szégyen érzete, s a min magok átestek, azt éreztetni akarták nemzetökkel

is. Sejteni kezdették, hogy a nemzeti irodalom fölelevenítése újjá

szülheti nemzetiségünket, s mint önérzetünk és szellemünk fölrázója

alakítóan hathat viszonyainkra. Bessenyei és Báróczi nagy mozgalmat

indítottak meg, egy egész irodalmi iskolát alapítottak Bécsben, a

franczia irodalmat vévén példányúl, melynek hatása alatt állott nemcsak

Bécs, hanem az egész európai szárazföld. Fölléptök visszhangra talált az

országban, sőt itt nemsokára egy újabb mozgalom is keletkezett, kivált

az alsó papság körében. Az alsó papság sokáig leginkább csak egyházi és

történelmi tanúlmányoknak élt, latin nyelven írta munkáit s így nem

tehetett nagyobb hatást a nemzetre, de megvetette kritikai

történetírásunk alapját s a míveltebb körökben fentartotta a történeti

Magyarország emlékét. Azonban néhány szerzetest classikai szellem

lelkesít, classikai versformákban magyarúl kezdenek zengedezni,

megalapítják prosodiánkat s tudományosan igyekeznek foglalkozni a

nyelvészettel. Baróti, Szabó, Rájnis és Révai új kincsekkel gazdagítják

a nemzeti szellemet, sőt Révai történeti alapon a magyar nyelvtan

megírásához fog, hogy szabályozza az irodalmi nyelv használatát. A

fiatal Kazinczyt már ott látjuk e mozgalom bajnokai közt, lassanként

mintegy magába összpontosítva a magyar szellem összes törekvéseit. A mi

társainál többé-kevésbbé homályos sejtelem volt, Kazinczynál tiszta

öntudattá emelkedett, küldetési hitté szilárdúlt, a mihez azok csak

tartózkodva, tapogatódzva, töredékesen kezdettek, ő egészszé olvasztva

hajtotta végre; a míg többen kifáradva visszavonúltak, ő egy félszázadig

küzdött, vissza nem ijedve semmitől, csüggedetlenűl utolsó perczéig s

hetvenegy éves korában is oly égő lelkesedés közt húnyt el, mintha még

egy félszázadig kellene küzdenie. A nagy czél tisztán lebegett szemei

előtt. Ő egy új Magyarországról, egy új magyar nemzetről álmodozott,

melynek jövőjét nem a történeti jogok biztosítják, hanem a szellem

ereje. A nyelvben és a nyelv által fejteni ki a nemzetiséget, az

irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mind kettőt, az ízlés és

tudomány európai színvonalára emelve – íme a nagy czél, melyért egész

életén át küzdött és nagy sikerrel.

Valóban hozzá hasonló izgatót és úttörő vezért alig mutat föl a

világirodalom. Nagy tehetségekkel volt felruházva, a legellenkezőbb

tulajdonok egyesűltek benne, egymást mérsékelve és kiegészítve. Mindaz,

a mi kora legkitünőbb embereit megkülönböztette, mintegy központosúlt

jellemében. Révai nemzetiségi mély hite és szilaj hazafisága dobogtatta

szívét, de egyszersmind világfi volt, mint Bessenyei s a közélet

tapasztalt és alkuvó embere, mint Teleki; szabadon gondolkozott,

lelkesűlve fogadta a franczia forradalom tanait, mint Bacsányi és

Hajnóczy, de mindazért, a mi a magyar alkotmányban és nemességben szép

volt, épen úgy hevűlt, mint Kisfaludy Sándor, s épen oly áhitatosan

vallotta a keresztyénség nagy elveit, mint Kiss János. Mozgékony, élénk,

elmés hírlapíró volt, mint Szacsvay s egy könyvbe mélyedt tudós

szorgalmában és kitartásban csak egy Bél, egy Katona vetekedhetett vele.

Szerette az ízlés fényűzését, a női köröket, a nagyvilági életet, mint

Kármán s tudott elvonúlni, nélkülözni, éhezni, mint Virág. Szenvedélyes

polemikus volt, mint Rájnis és Verseghy, alapos kritikus, mint Kölcsey,

de önmérséklő és békűlékeny, mint senki. Tőle tanúlt ízlést Dayka,

Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Szemere; mint szaktudós felűlmúlt sokat,

általános műveltségben mindenkit. Buzdító, termékenyítő szellemét

távolról sem lehet senkihez hasonlítani. Lelkesűlve keresett fel

mindenkit, kiben tehetséget vagy csak jóakaratot látott s az udvaroncz

szellemes hízelgéseit a barát őszinte ragaszkodásával párosította.

Gyermekkedélye, örök ifjú lelkesedése csak arra szolgáltak, hogy

éleszszék a férfiú tevékenységét s valósítsák az agg próféta álmait.

Érdekkel viseltetett minden iránt, érkezett mindenre, egyszerre volt

költő, szónok, nyelvész, kritikus, műfordító, journalista, történetíró,

epistolograph, hittudós, philosoph, régiségbúvár, szerkesztő, kiadó,

pártfogó s mindenek fölött író szenvedélyből a rajongásig, a szép

cultusából a legnemesebb dicsvágyig, szükségből a föláldozásig,

hazafiságból a martyrságig, – egymaga volt egy egész irodalom, egész

akkori irodalmunk. S épen ez, a mi más körűlmények között kapkodás,

erőpazarlás lett volna, az ő egyik legfőbb érdeme. Csak ily sokoldalúság

volt képes felkölteni az irodalom szunyadó erőit, csak ily minden

irányban áldozó lelkesűlés győzhette le az akadályokat, csak ily nagy

fogékonyság hathatott mindennemű osztályra, életkorra, jellemre, mert az

ő feladata és kora szüksége mindenek előtt az volt, hogy fölébreszsze a

nemzeti önérzetet, eszmévé emelje a nemzetiségi ösztönt, irodalommá a

könyvírást s kitűzze törekvéseink távoli czélját vagy a mint ő maga

mondá pályája végén: «Nekem elég érdemem volt kitisztítani a műveletlen

telket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajta».

E hősies szellem egy perczig sem nyugodott, folyvást küzdött s mindig

előbbre tört. Minden eszközt megragadott, mely nagy czéljával közel vagy

távol összeköttetésben állott. Az irodalomban, az időszaki sajtó

mellett, az egyesületi törekvéseknél, a nemzeti színészet körűl,

mindenütt ott találjuk mint vezért, mint izgatót, mint közmunkást. A

nemzetiség zászlóját lobogtatta s az európai szellemnek emelt oltárt;

gátot vetett az idegen műveltségnek, mert nemzetivé tudta azt

varázslani. Eredeti művei, műfordítmányai versben és prózában a nyelv

széptani reformját eszközlötték, folyóiratai a _Museum_ és _Orpheus_ a

kritikai eszméletet s a szép cultusát alapították meg. Hatása a köz- és

magánéletben mind nagyobb gyűrűzetben kezdett hullámzani. Most

nyelvünknek országos és tannyelvvé emelése mellett izgat, majd

visszahozott koronánk őrszobájában _Hamlet_et fordítva, a magyar

szinészet megalapítását indítványozza. Színműtárt indít meg s hathatósan

befoly a szinügy szervezésére. S midőn elfogják, idegen földre

hurczolják, a börtön sötétében, az elhagyottság és szenvedés kőpárnáján

csak elhanyatlott és tespedő hazájára gondol, még mélyebb gyökeret ver

lelkében hite, még inkább megérleli nagy czélját s még több erőt merít a

hosszú küzdelemre. Valóban, kiszabadúlva börtönéből, kettőzött hévvel

lép föl az irodalmi és társadalmi téren egyaránt. A mit Bessenyei hiába

indítványozott, Révai nem tudott kivinni, a mit ő maga mindig sürgetett,

egy nyelvmívelő társaságot, egy akadémiát csaknem pótolni képes.

Levelezésbe bocsátkozik a haza majd minden írójával s azon súrlódás és

közrehatás alapját veti meg, mely mindeddig hiányzott irodalmunkban. A

széphalmi szegényes udvarház a magyar irodalom Weimárává emelkedik s az

egyszerű birtokos egy egész nemzeten kezd uralkodni. E nagy mester és

pártfogó magához vonz mindenkit, egyiknek könyvét nyomatja saját

költségén, a másiknak kéziratát javítja, a harmadiknak előszót ír

művéhez, a negyediket buzdítja, az ötödiket akaratlanul is íróvá teszi.

Nevével minden irodalmi kérdés össze van nőve, nincs egyetlen vállalat,

mely keze vagy szelleme nyomát ne hordja magán s alig van egyetlen író

egész Vörösmartyig, a ki nincs befolyása alatt. S az akkor tájt annyira

elsánczolt Erdély írói is, Arankán kezdve Farkas Sándorig, az ő lelke

sugaránál kapnak lángot. Mily jól esett neki, midőn 1816-ban Erdélyben

útazva minden dermedtség mellett is legalább nem látta kiszorítva a

nemzeti nyelvet szalonainkból. «Szebb három hónapot, ha ide nem

számlálom, a mit a szerelem ada, soha sem éltem», kiált fel és szomoruan

gondol Magyarországra, hol nyelvünk még nem lelt útat a felsőbb

társaságba. Azonban nem csüggedt, ide is átültette hatását.

Szeretetreméltósága, fínom műveltsége, élénk társalgása keresetté tették

a nagyúri körökben. A hatalom és élvezet fényes termeiben is csak

eszméjének élt; minden csekély eredmény örömre gerjeszté és folyvást

elégületlenűl tört nagyobbakra. Közönséget és írókat teremtve,

félszázadnál tovább tartá vállain az irodalmat; lelkesűlt és küzdött,

dolgozott és szenvedett, buzdított, követelt, rimánkodott, fenyegetett,

hízelgett, kért, koldult, – oh nem magáért, bár vagyona pusztult, nejére

és gyermekeire koldusbot várt, hanem érted, te megvetett nyelv,

kigúnyolt irodalom és te hálátlan, de hála Istennek, ébredni kezdő

nemzet!

Újjászületésünket sokan József császár 1784-ki rendeleteinek s a rájok

következett visszahatásnak tulajdonítják. Valóban a látszat ez állítás

mellett szól. E rendeletek, melyek nyílt harczot izentek nemzeti

önállásunknak, egész forrongásba hozták a csendes és kihalt

Magyarországot. A sok hízelgő ajk panaszolni tanúlt, a sok üres szív

megtelt legalább haraggal s hamvadó büszkeségünk végmaradványa még

egyszer egész erejében föllobogott. Mindez nagy esemény volt s igen

elősegíté azt a czélt, hová irodalmunk törekedett, de nem hordta magában

újjászületésünk csiráját. Előidézte a beteg válságát, de nem gyógyította

meg, fölébresztette egy pár órára álmából, de reá ismét szender

következett, halálossá válható. És e válság, ébredésünk előidézésében is

nem kevés része van Bessenyei fölléptének és Kazinczy izgatásainak. Az

irodalom már azelőtt évekkel hirdette a nemzetiség eszméit, melyek

mellett a megyék csak 1784–90-ben buzogtak: a visszahatás csak

zászlójára írta, politikai jelentőségre emelte, a mi addig néhány

kigúnyolt író álmodozása volt. E mellett, ha mélyebben vizsgáljuk e

mozgalom természetét, fejleményeit, döbbenve veszszük észre, hogy a nagy

zajban aránylag mily csekély az erkölcsi erő, s nem egy fönséges látvány

csak szinpadi díszítmény. Az országgyűlés visszaállította az alkotmányt,

de inkább az előjogok, mint a szabadság biztosítékai érdekében, s épen

oly részvétlen volt a nemzeti műveltség, mint ellenszenves a reformok

iránt. Alig telt el tíz rövid év, és ismét csaknem ott valánk, a hol

azelőtt. Alkotmányunk állott, de közéletünk elárvult, nemzetiségünket

nyiltan nem bántotta többé senki, de már magunk sem gondoltunk vele,

büszkeségünk ki volt elégítve s közönyösen néztünk a jövő elé. Miért?

mert a pusztán politikai visszahatás nem teremthet társadalmi

újjászületést, mert az irodalom nem készítette elő teljesen a kedélyeket

s nem hathatott elég alakítóan az életre. S épen e korban, 1808–1830-ig

fejté ki Kazinczy legmélyebben ható munkásságát, tűzte ki a nyelvújítás

zászlóját s vívta e nagy eszme győzelmes csatáit.

Úgy van, tisztelt gyülekezet! a nyelvújítás nagy eszme volt, nagyobb

társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi

szempontból. Nem akarok félreértetni. Oly kevéssé tartozom a nyelvújítás

régi ellenségeihez, mint új barátaihoz s ezelőtt ötven évvel épen oly

lelkesűlve fogadtam volna e mozgalmat, mint a mily lelkesűlve óhajtok

most visszahatást azon tévedések ellen, a melyeket elkövetett. Már

Horatius megjegyezte s az összes világirodalom igazolja, hogy új szókra

új eszmék kifejezése végett minden nyelvnek szüksége van s régi szók

épen úgy elhalnak néha, mint fölelevenednek később. A mi nyelvujításunk

kétszeres szükségesség volt oly hosszú hanyatlás után, midőn nyelvünk

kiszorult az irodalomból, a míveltebb körökből s úgy szólva csak a nép

ajkain élt még. Kazinczyt ösztönszerűleg ragadták e térre mind

rendkívüli körűlményeink, a melyek rendkívüli eszközöket sürgettek, mind

saját hajlamai, melyek őt a classikai és újabb irodalmaknak folyvást e

szempontból való tanulmányozására ösztönözték. Nyelvünket meg kell

tisztítani az idegen keveréktől s kifejezni azon eszméket, melyeket

fejlődő műveltségünkkel nyertünk. Kazinczy régi szókat elevenített föl,

tájszókat általánosított, új szókat alkotott részint a régiek

analogiájára, részint gyökelvonás, összetétel és összehúzás útján.

Költői nyelvünk és prózánk durva köznapiságba, szín és jellem nélkűli

laposságba sülyedt, irodalmunkból kiveszett a stilérzék. Kazinczy az

idegen példányokra mutatva, ízlést sürgetett, eredeti és fordított

munkáiban példát adott a költői és prózai stil különböző, saját nemeire

s új vagy szokatlan szókötési formákat hozott divatba. E két irány

gazdag eredménye ma már nemzeti kincsünkké vált; nyelvünk megtisztúlt,

megnemesedett s a költészet, szónoklat, társalgás és tudományos előadás

legfínomabb árnyalatait is kifejezni képes; költői és prózai stilünk,

saját nemei szerint, erőt, fenséget, színt, fordulatosságot,

könnyedséget, kellemet nyert s a művészet európai színvonalára

emelkedett. Azonban e két iránynak nagy tévedései és túlságai is voltak:

a sok jó és szükséges szó mellett sok rosszat és szükségtelent is

nyertünk, s a csín és fordulatosság örve alatt idegenszerűségek is

csúsztak be szókötésünkbe s a művészi és magyaros nem mindig tudtak

összeolvadni. E tévedések és túlságok ugyanazok, a melyek minden nagy

mozgalommal együtt járnak s a melyeket épen úgy ki lehet magyarázni,

mint menteni. De kimagyarázni és menteni valamit nem annyi, mint

helyeselni és követni. Honnan tanultuk mi azt, hogy nagy embereinknek

árnyoldalait is bálványoznunk kell s egy nagy mozgalom minden

nyilatkozata isteni kijelentés? Vajon örvendhetünk-e, midőn Kazinczy

tévedéseiből elmélet, rendszer alakúl egész az elhirhedt _szócsíntanig_

s minden idegenszerűséget az ő nevének varázsa fedez? És miért ne merjük

kimondani, hogy bár egy bizonyos pontig irodalmunk folyvást Kazinczy

befolyása alatt fog állani és nincs erő, mely szelleme nyomát többé

kitörülje nyelvünkből, de egy s más, sőt sok, a mi az ő idejében

szükségesség volt, most már nem az, s azon az úton, a melyen ő járt, a

magyar költői nyelvet és prózát teljes szépségében ki nem fejthetni.

Hiszen még Kazinczy életében, a nyelvujítás diadalakor, megindúlt

bizonyos visszahatás. Az orthológia le volt győzve mind a költői, mind a

prózai nyelv terén, de egy pár nagytehetségű író magok a nyelvujítók

között már mérsékelni kezdte a mozgalom túlságait és belátni tévedéseit.

Vörösmarty a nyelvujítók táborához tartozott, de költői nyelve többé nem

volt a Kazinczyé. A régi és új nyelv különös bájban olvadt össze nála s

a művészi és magyaros kibékűlt. Petőfi és Arany még tovább mentek s a

népköltészet forrásaiból merítve, a régi, új és népnyelv összes bájait

igyekeztek költői nyelvünkbe varázslani. Prózánkban is mutatkoztak ily

jelenségek, de a siker nem ily fenső fokán, azonban mindinkább kezd

közmeggyőződéssé válni, hogy prózánknak művésziebbé kell válnia

idegenszerűség és magyarosabbá ízléstelenség nélkül.

De hová ragadt hevem? Bocsássatok meg, ha nem kevésbbé lelkesűlök

irodalmunk és nyelvünk jövőjéért, mint tisztelem és dicsőítem Kazinczyt.

Még egyszer ismétlem, hogy a nyelvujítás nagy eszme volt, nagyobb

társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi

szempontból. Bukása nagy csapás lett volna összes fejlődésünkre nézve.

Arról volt szó: akarunk, tudunk-e még nemzet lenni, ébredésünk az élet

jele-e vagy a haldokló végvonaglása? Arról volt szó: le tudjuk-e vetni

az ó embert és felvenni az újat, van-e erőnk az európai színvonalig

emelni nyelvünket, irodalmunkat, hogy később társadalmunkat és

államéletünket is odáig emeljük? Az a vágy, mely megúnta a múlt

dicsőségén andalogni s a még alaktalan jövő sejtelmein ábrándozott, mely

nem hitt a holt formákban, az írott betükben s öntudatlan érezte, hogy

az európai új eszmék feldolgozása életkérdésünk, a mely nem elégedett

meg az alkotmány és nemzetiség védelmével, hanem egyszersmind

kifejtésökre is törekedett, mely rontani akart a múlton, hogy építsen a

jövőnek, legelőször az irodalomban nyilatkozott, s Kazinczyt választá

bajnokáúl. Kazinczy küzdött lelke egész erejéből s a legrendkívülibb

forrongást idézte elő.

A reformatio korszakát kivéve, soha sem volt irodalmunkban annyi

élénkség, zaj, pezsgő élet. Az írók két nagy táborra szakadtak:

neológokra és orthológokra. Ezek épen úgy tagadták az új szók alkotási

jogát, mint hibáztatták a régi szók fölelevenítését s a tájszók

általánosítását; megelégedtek azzal a szókincscsel, melyet az ország

minden része használt, megvetették a költői nyelv és műpróza ó és új

classikai példányait s a hagyományos, színtelen és nyers magyarságot

kedvelték. E táborban volt ó Magyarország előitéleteivel és

tehetetlenségével, üres hiúságával és tespedő hajlamaival. Csak védte az

ősi nyelvet, mint az ősi alkotmányt, de nem fejlesztette. Kazinczy

zászlója alatt az ifjú Magyarország küzdött erőtől duzzadozva,

reménynyel, hittel tele, s büszke önbizalommal törve előre egy álmodott

nagy jövő felé. Az egykedvű nemzet figyelme egészen idefordúlt s

apraja-nagyja besodortatott a szenvedélyes küzdelembe. Midőn új ízlés

támad, új eszmék terjednek s az emberek más stilben társalognak és

írnak, mint azelőtt, az mindig nagy társadalmi és állami változásoknak

előjele. Kazinczy ízlés- és nyelvújítása egy nagy előcsatája volt

társadalmi és politikai átalakulásunknak. Minden új szó egy-egy eszme,

érzelem és tény tiltakozása volt a múlt ellen s a jövő megannyi győzelmi

zálogáúl tűnt fel. Midőn Kazinczy kivívta a harczot s a megifjúlt

irodalom élén hirdette, hogy a magyar nyelv és irodalom nem volt, hanem

lesz, nem soká kellett várakoznia, hogy megjelenjen Széchenyi és

visszhangozza: Magyarország nem volt, hanem lesz. Ime a két korszak

érintkező pontjai, ime hogyan készítette elő az irodalom társadalmi és

politikai átalakulásunkat, ime újjászületésünk két hőse, a kik egymás

föltételei voltak, egymást egészítették ki. Kazinczy nyugodtan halhatott

meg 1831-ben, küldetése be volt végezve: Mózes megmutatta az igéret

földjét, Jósué megjelent.

Oh tisztelt gyülekezet! Kazinczynak nemzeti nagy hálával tartozunk. A

mire irodalmunkban, társadalmi és politikai életünkben ötven év óta

büszkék lehetünk, abban mind része van neki; hogy nem haltunk meg a

gyalázat halálával s ha el kell vesznünk, nem nyomorúltan veszünk el,

sokkép neki köszönhetjük. Elveszni – oh Istenem! – hogyan vesznénk el?

Hisz szelleme lelkesít, példája buzdít, emlékét ünnepeljük. Az a

lelkesűlés, mely e pillanatban minden magyar szivet feldobogtat, egy

újabb nagy eskü, hogy utolsó csepp vérünkig védni fogjuk nemzetiségünket

s mindent áldozunk a hazáért. Oh dicsőült szellem, nézz le reánk a

magasból, áldj meg bennünket! Ime élünk, bár megfogyva, de nagy

veszteségünk után is híven megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet te

visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz, az erős

hitet önmagunkban. Mi bízunk a jövőben, mint te bíztál, készek vagyunk

küzdeni, áldozni, szenvedni, mint te küzdöttél, áldoztál, szenvedtél. De

ha valaha csak gondolatban is fajúlni kezdenénk, ha csak egy perczig is

ingadoznánk, ha csak lankadni is mernénk, jelenj meg közöttünk

éjfélenként, mint az ős apa veszélyben forgó unokáinak, ints, vádolj,

kérj, követelj, buzdíts és vezess s mi újra lelkesűlni fogunk, mint te

ezelőtt félszázaddal.

PÁKH ALBERT.

SZÜL. 1823 MÁRCZ. 11-ÉN, MEGH. 1867 FEBR. 10-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1870 NOVEMBER 7-ÉN TARTOTT ÖSSZES

ÜLÉSÉBEN.

Néhány perczet, egy rövid félórát akarok szentelni derék társunk, Pákh

Albert emlékének, a ki már majdnem négy év óta a sírban nyugszik. Későre

teljesítem e kötelességet, de nem ok nélkűl. Szoros barátság fűzött az

elhúnythoz, s tizenhét év óta részvevő, majdnem mindennapos tanuja

voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az író pályája

foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke

borúlt szívemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia! nem a baráti

érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az írói küzdelmek és dicsőség

rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen

enyhíti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadúlni amaz

érzés felindulásaitól. Hijában akarom csak az írót rajzolni Pákhban: az

ifjú és nagyreményű humorista pályája csakhamar megszakad, s egy beteg

ember szenvedéseibe vész, a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig úgy

tűnik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott író küzdelme az

elhagyottság és tétlenség ellen.

Valóban Pákh írói pályája nincs arányban kitűnő tehetségével; az

ellenmondást a magánember szerencsétlensége fejti meg. Egy szenvedésben

gazdag élet tárúl föl előttünk. Húsz évig hordozni egy rosszúl

gyógyított betegség bal következményeit, s mégis teljesíteni, a mennyire

lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiúi, testvéri

szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni az írói

pályára, s egy pár év múlva eltemetve minden magasb becsvágyat, a

betegágy szenvedései, s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai között

tölteni el az ifjú- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet

örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát, s a közélet munkása, a szülői

ház vígasza, a baráti körök dísze, felderítője lenni: íme Pákh Albert

élete, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája,

melyre egy érző, de törhetetlen lélek humoros derűje árasztá fényét. Nem

szemlélhetni e pályát megindúlás, a fájdalom és tisztelet megindulása

nélkül, s midőn emlékét megújítom, úgy hiszem, nemcsak a kegyelet, hanem

egyszersmind az igazság sugalatát követem, ha az író munkássága mellé

oda rajzolom az ember küzdelmét is, a ki egy eljátszott élet romjain még

fölemelkedni képes, s ha nem lehet azzá, a mire hivatva volt,

véglehelletéig nem szűnik meg híven és sikerrel szolgálni a nemzeti

műveltség ügyét.

Pákh korán lépett az írói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és

hírlapíró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte,

mert humoros vázlatait, melyek koronként a Frankenburg _Életképei_ben

jelentek meg, Kaján Ábel álnév alatt bocsátotta közre, s mint Csengery

_Pesti Hirlap_jának dolgozótársa, folyvást névtelenűl irt. De annál

ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal írói

csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készűlt

megindítani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte

benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! Az ifjú humorista

csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre

elhallgatott. Azonban a várakozás, a melyet felköltött, nem volt

alaptalan. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete- és

jellemének alapjáúl szolgált. Senki sem volt társai között oly kevéssé

lyrai vagy szónoki természetű. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó

közönséges értelmében. Mint ember és író a nagyban vagy nagynak

tetszőben ösztönszerűleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a

kicsinyben, vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest

fölfedezni. Mélyen érző szívében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem

tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy úgynevezett

lelkes czikk, megható szónoklat vagy komoly elmélkedés nagy

megerőltetésébe kerűlt, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször

szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gúny

hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok

kanyargásain fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága,

kedélyének egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi

gyöngeségek, úgy a magáéi, mint a másokéi iránt. Egyetlen éles

pillantással észrevette az egyén vagy helyzet nevetséges, de

egyszersmind jellemző oldalát. Jól tudta utánozni mások gondolkodás-,

beszéd- és írásmódját, s egy-egy találó vonással, vagy csak puszta

elnevezéssel, egész torzképet rajzolt. De a gúny ez erős ösztönét

szint’oly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő összeolvadt benne, mint

álnevében a Kaján és Ábel név, mint arczán a kék szemek szelíd fénye s

az ajkak gúnymosolya.

E humoros ért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s

mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias és

ösztönszerű idegenkedés a táblabíróiastól. Szívében erős nemzeti érzés

dobogott, de nemzeti hiúság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született

1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a

wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen növekedett, hol a német

műveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyűletet alkot. Sopronban

folytatta tanúlmányait, s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt

föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment, mint

joghallgató, s e nagy magyar városban mintegy magába szívta a magyar faj

minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és

fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal, s a

magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet

vegyített. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1844 őszén mint

juratus Pestre jött, a következő évben már a _Pesti Hirlap_nak lett

dolgozótársa, s így az ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott,

mely nem sokat remélt az ősi alkotmány intézményeinek fejlődő erejétől s

az újkori parlamentarismus jelszavait írta zászlójára. Ez eszmék

feleltek meg leginkább hajlamainak és műveltségének. Hasonló ok vezette

irodalmi pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem

barátságból, bár Petőfinek ő volt társai közt legrégibb s áldozatra

legkészebb barátja, hanem ízlése irányánál fogva. Nem volt ugyan erős

érzéke a magyar népies iránt, nem osztozott Petőfi politikai

álmodozásaiban, nem örvendett, ha erőteljessége nyerseséggé fajúlt, vagy

naivsága eget ostromló meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a

természetes egyszerűség, a szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok

Petőfi lyráját oly kiválóan jellemzik, teljes rokonszenvével

találkoztak. Az angol humoristák voltak kedvencz olvasmányai, s épen oly

kevéssé kedvelte a német érzelmességet, mint a magyar szónokiasságot.

Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink szenvelgése és dagálya ellen.

Politikai iránya és irodalmi ízlése egymással szoros kapcsolatban

voltak. Míg a politikai téren azok sorában küzdött, a kik a régi

megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság gyönge biztosítékának

tekintették: addig az irodalomban a fejlődés táblabírói nyűgeinek

tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes nemzeti irány

szűkkörűségét, s az élet benyomásaitól el-elforduló ál-idealismust.

Ily szellem lelkesítette az ifjú humorista és hírlapíró munkásságát.

Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre

elbeszélő modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt a

_Fiatal óriás_ czímű műve nem egyéb, mint satirája az akkor divatos

magyar regények- és beszélyeknek. A _Honszerelmesek_ben egy ifjút és nőt

rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak. Oly

párbeszédeket hallunk itt, melyeket hűség és jellemzés tekintetében

majdnem Molière _Précieuses ridicules_-je mellé tehetni. Pákh nem

képzelt egyéneket rajzol, hanem élő egyéneket alakít át. Legkevésbbé

sikerűlt vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb

élet felé fordúl. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden

szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő írnok, egy fontoskodó

juratus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha satirát akarna írni

beszélyíró társaira, a kik nagyszerű hősökkel, óriás szenvedélyekkel

birkóznak – és akaratlan humoristává lágyúl. Oly benső szeretettel csüng

személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat,

kedélye derűltségével annyira megaranyoz mindent, hogy e fölfordúlt

világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha

bolondságukból bennünk is szunnyadna egy jó adagocska. Mintegy tíz

humoros vázlatot írt, melyeket soha sem szándékozott összegyűjteni.

Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha

különben is el nem feledtetnének. Valóban kísérletek is, de egy kitűnő

tehetség kísérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint azon

körűlménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek

fejlődésének. Azonban így is van köztök egy pár, melyet a szigorú

kritika is méltányolhat. _Egy este a debreczeni szinházban_, _Egy nap

egy instructor életéből, Utazás Debreczenben, Egy városi írnok szerelme,

A honszerelmesek_ oly sikerűlt művek, hogy irodalmunkban ma is e műfaj

legjobbjai közé tartoznak.

Mint hírlapírót is humoros oldala tűntette ki. A _Pesti Hirlap_ fővárosi

ujdonságait írta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy

tárczája volt. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi életéből,

irodalmi és művészeti kisebb bírálatok, könnyed elmélkedések és polemiák

váltakoznak itt a satira és humor hangulatai közt. E rovat soha sem volt

olvasottabb, mint Pákh kezében. Míg társai vezérczikkekben ostromolták a

kormányt s a régi megyerendszert, addig Pákh élczes ötleteivel szolgálta

pártját, s néha kitűnő sikerrel. Történt a többek közt, hogy egy megyei

gyűlésen néhány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik vezérszónokát,

mert a _Pesti Hirlap_ a gyűlés folyama alatt érkezett meg, kézről-kézre

járt, s a hallgatóság oly nevetésben tört ki, hogy a kigúnyolt szónok

nem folytathatta tovább beszédét, és megzavarodva ült le. A _Pesti

Hirlap_ dolgozótársai reformálni igyekeztek a magyar hírlapi stílt,

kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s európaiabb formába

öntötték. E törekvés Pákhban is támogatóra talált, a mennyiben az

ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság vagy elméskedő erőlködés

uralkodott, szellemet, könnyedséget s humort lehelt. A párt iránya

mellett híven szolgálta a nemzetiség, irodalom és ízlés érdekeit. Rövid

bírálataiban elmés társalgóként inkább elbeszélt, rajzolt, jellemzett,

mint fejtegetett, de mindig eszméket fejezett ki. A gúny nyilait

legörömestebb azok ellen szórta, a kik irodalomban és társaséletben

túlbuzgóságukkal veszélyeztették a nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti

irány és sajátság leplével fedeztek minden hóbortot és ízléstelenséget.

Csak némely pesti német író civilisatori dölyfe volt ennél is

kedvenczebb tárgya; ki nem fogyott a gúnyból, ha ostromolhatta e

pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a magyarra, s a német műveltség

képviseletével kérkedik, a melyhez egyetlen fövényszemet sem hordott.