imádsághoz, rebegé a hirthozó, kegyesen kezet csókolva a
dervisgenerálisnak. (Hát hiszen épen ezért választottak czigányt ennek a
levélnek az elhozására; mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását.
S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielőtt végrehajtaná azt.)
Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélről, s a két kezével messze
eltartva azt magától, hogy a medencze lángja jobban belé világítson,
elkezdte azt olvasni.
Eleinte tánczoltak előtte a sorok. Minden betűnek keze-lába támadt,
öklelőztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit s
újra hozzá fogott.
A dalolóknak mind a torkába szaladt a «binye Zeu», a mint észrevették a
félelmes átváltozást a szilajkedvű vezérnek az arczán, a hogy ezek a
véres szemek kidülledtek, a hogy a ránczok vonaglottak a homlokon, a
hogy a felnyitott ajk hebegve vaczogott, a hogy az orrczimpák dühösen
tágultak széjjel, az égő szesz világa halottszint adott az arcznak, a
minek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.
Mi lesz ebből?
Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az
egész fej rázkódik a dühtől, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az
ordítás:
«Elárulták Lőcsét! Feladták a várost!»
– No hát csak huzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga
először ezt a szót. Azzal kotródik a hirthozó czigány.
Nincs most ő rá gondja a dervisgenerálisnak.
Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával s
aztán a rongyait odadobja az égő borszeszbe. A meggyulladt papirrongyok
egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinczeboltban, abban a
fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arcz hozzá.
Pogányisteneknek, rézből öntötteknek, tüzzel fütötteknek nem lehetett
hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tűztől lángoló emberé volt.
– Elárulták Lőcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását
iszszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma?
Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyukat! Állítsátok
fegyverbe a csapatokat! Jön a német! jönnek az árulók Krasznahorkára. A
bátyám vezeti őket. Tüzet, tüzet előtte, utána! Tűz a fejére! Tűz a
talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya
Krasznahorkán. Ez volt az utolsó!
S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedenczét, nem bánta, hogy a forró
fogantyuitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égő borszeszt
odazudítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind
tüzes emberekké váltak s tódult aztán minden ember a pinczegádor felé,
összeperzselt bekecsprémmel, fél hajuszszal, fél szakállal; míg Miklós,
a kinek még ez sem volt elég sietség, a kit hátul kapott, azt ütötte
agybafőbe a Bebek kanalával.
Mikor aztán maga is feltámolygott a pinczelépcsőn az udvarra:
széttekintett, hallgatózott.
Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A
kálvinista hivek éneke hangzott ki rajta épen:
«Az úr én nekem őriző pásztorom.»
Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezető lépcsőkön. A lábai előre
vitték, a feje meg hátrafelé.
Az elfutott hirhozó czigány megelőzte már. Az úrasszony számára is
hozott levelet, s a mint megtudta, hogy azt a templomban találja,
befurakodott a népségen keresztül. A czigányész sugalta neki, hogy ott
legszárazabb helyen lesz a bőre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene
zudítja a vihedert.
Andrássy Istvánné ott ült a czifra faragott támlás székében a
tebernakulum alatt, a két fia előtte állt. Mind a kettőn a
ministransfiuk piros rokolyája s a fölé öltött csipkés fehér ing volt;
ők szolgáltak a misénél, a mit a prépost tartott.
A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt
már nem kellett a fiuknak végig várni: de az anyjuk még ott maradt; az ő
jelenlétének kellett azt tanusítani, hogy a türelem az első erény a
földön.
Megcsókolta a két fiacskáját s elbocsátá őket a sekrestye felé.
A kálvinista hivek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erős
éneklők: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a
hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyülölte őket még, mint
a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a
kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.
Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hirhozó.
Odanyujtá neki a levelet.
Zsófia megismerte a férje irását, s ajkához szorítá a pecsétes irást.
Oly régen nem kapott már tőle semmi izenetet.
Két kör vette azt körül, egy vaskör, meg egy büvkör.
Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Ő csak azt
tudta, hogy a császári seregek erős ostromzár alatt tartják a férjét
Lőcse falai közt.
Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a
templomban, s az Isten felséges szine előtt olvasni olyan sorokat, a mik
a mulandóság számára vannak irva? Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen
nem rontja vele a más áhitatosságát: ez a zsoltár nem az ő hitének a
zsolozsmája; az alatt olvashat, senkit sem zavar meg.
A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét.
Hosszan leirta abban férje a közelmult «Pálfordulásának» történetét:
Lőcse feladását, annak kényszerítő körülményeit; némely dolog fölött
röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál
hosszasabban kiterjedt az előadása a királyi kegylevélre, mely őt és
gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül
biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a
két hadviselő fél óhajtja már azt a csendes időt, a hol sebeit
bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy
ő is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az utra, a
megérkezés napját majd tudatja.
Zsófiának olyan nehéz lett a szive e levél elolvasása után. A női szív
sejtelmei erősebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült
sorokban?
Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.
Vissza akarta erőtetni az áhitatot a szivébe. Elővette az olvasóját s
elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De bele akadt a közepén. Nem
tudta, hogyan van? Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi
az? Nem a Miatyánkban van a kitörült sor, hanem a férj levelében!
Egyszer csak kitárul a templomajtó s beront rajta egy ijesztő alak: a
dervisgenerális.
Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai, a mint lelocsolta
magát az égő borszeszszel. Arcza halálsápadt; szemei az üveg merev
fényével bámulnak előre, előttük jár az a fehér pont, mely az őrjöngés
hirdetője; ajkai fel vannak nyitva, szederjes szinüek, a süveg hiányzik
fejéről, rövidre nyirott haja, mint a serte borzad szerteszélylyel.
Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló
asszonytömegen s odarohan a tabernakulum elé.
Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt
felragadja, s mint a hogy a betyárok szokták, botvívásnál, megpörgeti
azt az ujjai közt s odarivall az éneklő tömegre:
– Elhallgass! Égrekiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból, sápítozó
kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!
Mindenki azt mondta magában: «ez most részeg!»
S csak annál jobban rányomják a falrepedeztető éneklést. Miklós szava
elvész abban meghallgatatlanul.
A kálvinista pap kérlelő szándékkal járul a dühöngő elé; de még a
megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a balkezével, hogy a
jámbor istenszolgája hanyatt esik tőle a papi székébe.
Ezzel a dühöngő fel akar rohanni a kathedrába. Onnan majd jobban
meghallják, hogy mit beszél!
Csak Zsófia értette meg a dühöngést.
Bizonyára Miklós is megkapta annak az izenetnek a párját, a mit ő utána
a templomba hoztak.
Őt abban a «másik» templomban találták meg vele, azért ez a féktelen
indulat.
Zsófia elhagyta az imaszékét s oda sietett az ádáz emberhez. Megragadta
kezét.
Gyönge, finom teremtés volt, még is olyan erő volt az, mikor Miklós
kezét megragadta, hogy a felbőszült férfi, mint a leigézett, ott maradt
fogva a kezében. Lehuzta a fejét, meggörbíté a térdeit, úgy hogy a vele
szemben álló gyöngéd nőalak magasabbnak látszott, mint ő.
Zsófia halvány arcza fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká
nyiltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.
E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyű varázsa volt, hogy még az
éneklő gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.
Zsófia csengő hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentő
csendben:
– Te a kaszárnyádban parancsolsz. Itt Isten parancsol!
E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arczát daczosan
felvetve, kiáltá:
– Nincs már Isten!
Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az
istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult
fel ellene.
De ő előre lépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a
népzugást túldörgő hangon:
– A ki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! oda Magyarország!
Elárulta a hazát Andrássy István!
– Isten némítsa meg a szádat! Sikolta fel, halálérző fájdalommal Zsófia.
– Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejű sast. Ez most az
új Isten! Takarodjatok eléje. Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái!
Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell
több kenyérpusztító csőcselék. Nem kell több imádkozóház! Nekem
kaszárnya kell! Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!
– Folytassátok az éneket! Kiálta Zsófia a gyülekezetnek.
S a nép rázendíté, a hol elhagyta a zsolozsmát egyszerre: «és szép kies
patakon legeltetsz!» hogy a riadó harsogó énekszóban elveszett a
kétségbeesés átkozódó haragja.
Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a
pásztorbottal ütlegeket osztani, a minek ránézve igen kedvezőtlen
kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok
körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezéből, a
kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhuzták, s
utoljára «sok lud disznót győz», kitaszították a teplomajtón.
S aztán énekelték tovább: «és vezérel engem igaz ösvényében!»
Miklós a szabad levegőn magához tért a nagy dühéből. Átlátta, hogy biz
ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illő fellépés nem
vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést
kezdeni. Hiszen van annak más módja.
Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a
pincze ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár
ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a
koldusmenedék ajtaját, (egynehányan voltak is benne; azok
dörömbözhettek!) valamenyi kulcsot mind egy karikára füzött s azt az öve
mellé akasztotta.
Azzal felment a szobájába és lefeküdt.
Hát a szakácsok meg a bébillérek, a mint hozzá akartak fogni a
sütésfőzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk előtt.
Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán
lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet főzni, – ilyen nagy nevezetes
ünnepnap! – a várbeli népség számára.
Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a
mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél) s nem igyekezett őt
álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit, s
azokból adott a szakácsoknak a saját asztalára való mindenféle jókból.
Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta előlük a
karczost, ő adott nekik máslást.
Azután az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiacskáját bevitte a
belső szobájába, a hol apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a
híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiunak e fényes alakok nagy
tetteiről, nagy szenvedéseiről: hogy vezérelte ki az Isten ősapjukat
Erdélyországból csodamódon, hogy menekült utána a hű felesége, sátoros
czigányok által rejtegetve; milyen nyomoruság várt itten reájuk: minden
ingóbingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, a ki a
régit elüzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az
ősapa vitézségével, hűségével szerezte ezt a várat, meg minden
gazdaságát. De nagyon ifjan halt meg, élte virágában, egy kis fiat
hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre
megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tőle venni erővel, elcsalni
szép színnel Krasznahorka várát. De erősszívű asszony volt az! Látszik a
képén is a tekintetéből, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem
fogadta el az új nászgyűrűt, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának
akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon
szerette; s mikor aztán a visszautasított kérők hadat hoztak ellene,
összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalóczokkal: az
özvegyasszony kezébe vette a férje kardját s úgy szétverte őket, hogy
azt se tudták, hányfelé szaladjanak? Úgy védelmezte meg a kis árváját.
– Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! majd én is beléjük ágyuztam
volna a czéllővő ágyummal: biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes
kölyök volt! Mig a másik, a Jóska, nagy áhitatosan leste a szót azokról
az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve s nagyot borzadt, mikor az
ijedőse jött a mesének.
Azután elmondta az anyja azt a másik regét, a nagyapa történetét; a ki
már elpártolt a magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át,
(kálvinista volt, azért tette) annak meg a török császár volt a
szövetségese, török tatárhaddal egyesülve sok pusztítást követett el a
császár tartományában.
Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért
hozzá a meghalt felesége s oly félelmes dolgokat beszélt neki a
túlvilágról, hogy mikor reggel felébredt a kemény kuruczvezér, egészen
át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis
várőrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait,
birtoka jövödelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar
foglyokat kiváltson rajta, s halálát előérezve, áttért a római
katholikus hitre.
A kis Ferkó nagyot nevetett erre a regére.
– No bizony akkor az én nagyapám derék egy bolond lehetett!
– Hogy mondod, kis fiam? kérdé elbámulva Zsófia.
– Hogy úgy meg tudott ijedni egy kisértettől! Hiszen csak engem jönne
egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy
elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját.
Zsófia odalett az elszörnyedéstől.
– De ki tanít téged ily vakmerő beszédre?
– Ki más, mint a Miklós bácsi? Ő maga is barát volt. Azt mondja, ne
higyjünk semmit, a mit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész.
Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.
Zsófia a kezeivel takarta el a gyermek fejét, a kebléhez szorítva azt.
Nem szólt semmit; de az égre meredő szemei beszéltek.
Azt mondhatták talán: «óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne
hagyd kárhozatra jutni!»
Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferencz, az
elsőszülött hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon? mielőtt
megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon? Nem ő lett a nagy
családfa törzse, hanem a kis öcscse.
Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta
meg.
Az ajtón Miklós bátya toppant be.
Az álmát kialudta; az arcza sápadt volt, a szemei veres karikákkal
körülfogva.
A mámor kirepült a fejéből már, mindenféle undornak adva helyet.
Vederszámra itta a vizet.
Ilyenkor volt a legkegyetlenebb.
Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint
a tűz. A ki az első lángjában meg nem ég, az megmenekül. De mikor
elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a
haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne
fagyni.
Zsófia a tekintetéből sejtheté, hogy mi hozza őt ide?
A gyermekeit el akarta küldeni a szobából.
– Menjetek játszani!
– De csak maradjanak! mondá Miklós, jó lesz nekik is meghallani azt, a
mit ma beszélünk.
Zsófia ösztönszerüleg szorítá a két fiát kebléhez.
Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, a miben Istvánnak az arczképe
nézett szembe minden ránézővel.
Zsófia, érezve a kettőjük közötti harcz kitörésének kikerülhetetlen
voltát, czélszerünek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény
hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.
– Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban,
az ájtatosság ideje alatt.
– Bántottam meg valakit méltatlanul? kérdé Miklós, összefonva karjait a
mellén.
– Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet és azt, a kinek most hátat
fordít.
– Más senkit? Hát tégedet nem?
– Az én nehéz indulataim nem szoktak reggeltől estig tartani. Ott ki van
már kegyelmed mentve.
– Már pedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a
tiedet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad
igaz.
– A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak
nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó; de még is
fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklő
madarak fogják azt tenni.
– Ne disputáljunk theologiáról, édes ángyom. Ismerem én azt az urat,
szolgáltam nála, megszöktem tőle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha
tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám minden templomban
imádkoznak hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek,
millió és millió szájjal: «Tartsd meg óh uram Magyarországot! Ne hagyj
elveszni bennünket». Hallja ő azt? Érti ő azt? Sujt, mikor áldást kérnek
tőle. Elgázolja azt, a ki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak s
a pusztába kergeti az igazságost.
– Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szur a szivembe, mint az éles
tőr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.
– Szokjanak hozzá s nőjjön kemény kéreg a szivük körül.
– Isten büneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyülölet munkáiban
vagyunk kifáradhatatlanok.
– Legyen úgy. Az úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól
teszi; miért olyan rossz.
– Nem a nép rossz, a vezetői azok!
Miklós visszafordítá a fejét a rámás kép felé.
– Hallod? István bátya? Rólad beszélnek.
Zsófia haraggal állt föl helyéből.
– Miért ócsárolod az apát gyermekei előtt?
– Azért, hogy tanulják azt a névtelen bünt még az apjukban meggyülölni.
– Minő névtelen bünről beszélsz itt?
– A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt
mondták: a bün lehetetlen, még neve se említtessék. Hát a hazagyilkos
bünének van-e elég rettenetes neve?
– De az én uram nem az!
– Édes ángyom! Te magad is vetted azt a gyászlevelet, a melyben ez az
ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.
– Nem úgy van. Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A
hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba
ellenséggel. A koronás királylyal egyezkedett. A hogy egyezkednek a
fejedelem fővezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a
nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette
volna azt Andrássy István? Ti, a kik még nem laktatok jól a vérrel, azt
mondjátok, áruló volt, a ki békét kötött! Meddig akarjátok még folytatni
a háborut? Kiben bíztok még? melyik potentátban? Elkötöttétek az
ügyeteket francziához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez,
törökhez! mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! onnan jön a
mi üdvöségünk? Nekem a ti dicsőségtekből nem jutott más, mint a sulyos
szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták,
bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én
osztályrészem, a ki, a mióta nő vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt
mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajknak a szózatát, a
ki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérző seb kiált hozzá és kér
békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg.
– És így utoljára Andrássy István a virtus és hazaszeretet példányképe
lesz.
– Előttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted
azt, hogy ős szülőid egy öltő ruhában menekültek ebbe a hazába, mint
földönfutó székely számüzöttek, s itt szerezték hirüket, hatalmukat,
nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hű védelmében, melyhez most
unokájuk visszatér, s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal
átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzá illik. Te élhetsz szeretetlenül, s
meghalhatsz elsiratatlanul. De az, a kinek a képmása ez a két gyermek
itten, ha azt a szíve idevonzza vissza, ha az lemond a véres dicsőségről
s elhagyott tűzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte: én imádni fogom.
Miklós olyat kaczagott erre a szóra, mint egy csapdába szorult ördög.
– Mért nevetsz? rebegé Zsófia, összeborzadva az eszelős gunykaczajon.
– Hm. Nem kaczagok már. Én soha sem szoktam kaczagni. Nem vagyok jókedvű
ember. Inkább cholerikus temperamentumu. A kaczagást valami dæmon miveli
bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szivemben. Nem is
azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez czudarság volna tőlem. Nem
is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a főgenerális úr rám bízta e vár
parancsnokságát, így szólt: «Édes öcsém, rád bízom a legdrágább
kincsemet: a feleségemet és a két fiamat. Jó gondjukat viseld. Akármi
erővel, akár minő biztatással jöjjön e vár alá a császári had, az erőnek
nagyobb erőt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe. Krasznahorka
várát és a családomat a német kezére jutni ne hagyd. Megfogadtam, meg is
tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tüzzel, vasat vassal verek
vissza. Arról, hogy most ő maga a német, hogy ő az, a ki a császári
haddal Krasznahorkára bejönni készül: én nem tehetek. Én a németet
visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hivják is.
Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. A ki ilyen
fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.
– Azért jöttem fel éppen te hozzád, édes ángyom, folytatá kegyetlen
hidegvérrel Miklós, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled;
nehogy az oktalan bolondságnak lássék. Te azzal a szóval fogadtál, miért
csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem,
az első furiában történt, halaszthattam volna későbbre is. Elvégezhettem
volna veled négyszemközt is.
Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért
mimelő szavak?
– Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csőditettél ide fel a
várba, folytatá Miklós.
– Nem én tettem őket koldussá, nyomorékká.
– Mi tettük őket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja
engesztelni a mi büneinket. Mi vétkeztünk s te vezeklesz helyettünk.
Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörüség. A hogy más asszony
gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a
könnyező szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.
– Te gúnyt üzesz ebből?
– Ellenkezőleg, sőt inkább meg akarlak fosztani ettől az örömtől, ettől
a ragyogástól. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.
– Az én váramból?
– A tiedből. A hol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk,
hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be
kell hívnom a gömörmegyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderőm a
megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensánczait megvívni. Szükségem van
minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt
mást, mint a ki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai
ungorkodásomnak ott abban az imádkozó házban.
– Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, a kiknek
minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod őket üzni télvíz
idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?
– Nem én üzöm őket, a császár vezére üzi. Az jön a vár ellen. Az akar
betörni. Én csak annak állok ellent, a hogy rám parancsoltak, a hogy
megfogadtam.
– Te ki akarod zárni az én uramat, az én gyermekeim atyját a saját
várából?
– S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország,
akkor is kizárnám!
Zsófia látta, hogy a józan Miklós bátyával van dolga.
Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor
eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen.
Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretetet. Egy gép, egy hazajáró
kisértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak
előre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor
meg is van téve.