emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az
egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltive
fölött három pánczélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá
vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha
ő tudná azt legjobban elolvasni.
Száznyolczvanhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót
«csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői «ellenségre csapkodásnak»
használták széltében.)
A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajduzsoldosok,
pánczélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas
tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik
önkényt álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben
messzeföldön hirhedett harczosok.
A mellett a várvédelmi harcznak minden fegyvernemével nagy bőségben volt
a vár ellátva. Lenn a tömör másfél ölnyi vastag falak ágyuablakaiból
villogtak elő a pelsőczi Bebekek félmértföldnyire hordó bronzcsatakigyói
(a mikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelen
korból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a
hosszú szakállas ágyuk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és
tüzeskévehajító balisták, a mik az ostromra előnyomuló ellenség
favárainak felgyujtására szolgáltak. A sziklapinczékben tetézve állt a
gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a
húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is
tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak,
s szükség esetén ágyugolyónak is lehet használni. Egy nagy mély kút, a
miből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni
naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni
nem lehet.
Csak kecsegtetéssel és árulással.
Ez ellen is van téve.
A várparancsnokságot István generális Miklós öcscsére bízta. Az pedig
kemény legény.
Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve,
hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:
– Nem én! Még te neked magadnak sem nyitom ki a kaput, ha csak az én
«Miatyánk»-omat le nem imádkozod elébb a felvonó hid előtt.
Az pedig furcsa miatyánk volt.
A helyett, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól, Amen» eképpen
végződött: «de szabadíts meg minket a némettől, Amen».
Miklós valamikor szerzetes volt. Cistercita barát, fehér csuhás.
Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, a
mit nem kell harminczkét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebujhat az
ember; csak épen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett
s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakut, mint egy fél
dinnye. Szelid tekintetű arcza volt, gömbölyű félholdalakú szemöldökkel,
a miknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló fiatal
bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, a mely kereken fogta körül
az arczát, elől az állán kiborotválva.
Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelid, jámbor ábrázata van, a miért
is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, a mint kinyitotta a száját, a
legelső szava olyan czifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, a
minőnek ékes formuláját a lőcsei archivumban megörökítve feltaláljuk.
Akkor aztán mindjárt tudta róla minden ember, hogy ez nem pap.
Nem is járt a templomba soha imádkozni.
Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de a ki már ismerte
a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: «gyerünk a
templomba!» akkor ez azt teszi, hogy «pincze», a czinterem a maga
halottjaival a sorbarakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét
tartani, parodiázva a liturgiát, vidám czimborák társaságában.
Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De
kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb
tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség
volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még
akkor is bőgőhegedünek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy
nagyon dühös volt; középen nem járt soha.
A labanczok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kuruczok sem
türték maguk között, pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más
nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették,
hogy mit beszél, s azoknak gyönyörüség volt az, ha gyujtogatni kellett.
Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele
hanyatthomlok keresztül, a milyenre csak egy fanatikus dervis
vállalkozik! Azért el is nevezték dervis-generálisnak.
Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kis
fiút, az István gyermekeit.
Nem volt az a földi hatalom, a kinek a parancsolatját respektálta volna,
de hogyha ezek a kis fiuk mondtak neki valamit, az szentírás volt
előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot s ment velük
játszani.
Azt mondta, hogy ő neveli őket.
Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati
seminariumot kitanulta s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost
lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis
teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan
dolgokat magolni, a mikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra,
majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! a helyett tanította
őket, a minek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot
ugratni, futó paripákról czélba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal
verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából
nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a
fiuknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok
könyvrágástól van az!
Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt, és
karczolás nélkül soha.
Az egyik csak kilencz esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták
a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kurucz virginás.
Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak,
csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyut, a
valóságos ágyuk mintájára: csakhogy az ágyucső diónagyságú golyók
számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.
Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyuk az Andrássyak egyik
kastélyának tornáczában; találgatják a tudósok: valjon mire
szolgálhattak.
Ezekkel lövöldöztette czélba a krasznahorkai vár kapujából a két kis
unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt állítva egy szalmabáb
labancz generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De
utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.
Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért.
Kaszárnya épületeiben ezer harczos elfér, azok a földszinten vannak, és
az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyilnak a belső udvarról
a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye
maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt, főz ott a
tenger sokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen
soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel
berendezve. Czifra vasrács-ajtó zárja el az úri lakosztályba vezető
folyosót és lépcsőgádort, a miken keresztül a boltozatos termekbe lépünk
be, a kik még kiváncsiak vagyunk a fényes multnak egy épen megtartott
töredékét látni.
Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, a
hogy a Rákoczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.
Az ajtók fölött a pánczélos vitézek, a kik a küszöbök fölé írt
emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:
– «Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum
gloriam grata servat memoria.» (Az egyiptomi gulákat alkotó királyok
elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás
emlékezet.)
Az értékes és félthető kincseket most mind a családi muzeumok őrzik, a
mi Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű
majolika-kemenczék tanusítják s egy-két régi butordarab, minő fényüzés
volt egykor itten.
Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi
meglepővé. Sehol sem találni annak a párját; se muzeumokban, se
régiséggyüjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a
szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes izlésű carnisok,
betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz
zománczszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény,
akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s
megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez
volt a tányéra, ezek voltak az evő eszközei. Ő neki! A fejedelemnek.
Rákóczy Ferenczé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor
már Felső Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvencz
szőnyegét is, a mit a szép Szirmayné himzett a számára; neki adta a
kardját, még a kedves sétapálczáját is. Karvastagságú czitromfatörzsök
az. «Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen
állt a szeretetében Andrássy István.
Körül a falakon az ősek képei: István, a kurucz tábornok pompás
viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.
A legtágasabb teremből nyilik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba.
Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák;
mindegyikben párosával a czímerek; egy Andrássyé és a feleségeé;
körülöttük aranybetükkel az elhúnytak neve és halálának napja; a hosszú
sor ráma még folytatásra vár; a mik még czímertelenek, azokban e három
szó van: «higyj, remélj, szeress».
Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.
Csak az előtornáczban jövünk rá, hogy a következő évtized is
belevegyítette már abba a maga öngunyoló satyrikus emlékeit.
Ott parádéz a falon Rákóczy tábori dobosa (a hires Rácz Ferkó, a ki
Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a
hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gunyverset dalolja hozzá:
«Jó urunkra feltámadtunk
Semit nyertunk, csak vesztetunk;
Orszagunkbul kibujdostunk,
Magyar bortul elmaratunk.»
Innen nyilik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis
hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik
a két kis fiának.
Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete
koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.
Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.
Mi álmodjuk vissza a multat.
Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek
a vidéknék, őrangyala az egész családjának; martyr, a ki megszenvedett,
azoknak, a kiket szeretett, minden bűneiért: a ki még most sem akar
átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.
Krasznahorka vára Gömörvármegyének a székhelye is volt Andrássy István
idejében, a hires magyar versíró Gyöngyösy (a Murányi Vénus szerzője)
volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott
van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre s a vár
alatt elterülő falura nyilnak. Itt irta a Charikleáját, s azt is
Andrássynénak dedikálta.
A megyegyülésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be
van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt
be. Az erőszakkal lehántolt falak márvány küszöbökön nyiló folyosókat
mutatnak, s a legvastagabb közép falban, mélyen beépítve, egy kőszekrény
tünik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább
féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.
A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszukás négyszög tér. Ez
volt a vár asszonyának kedvencz virágos kertje; itt tenyésztette az
akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfüket. Most már csak
egy nyiló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad
kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.
Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal
tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, a mik
most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az
Istenszobor mellett, a mely most valamennyi toronytetőn túl emelkedik.
A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyuk, a miknek
a talpányát körülnőtte a fű; a mult század óta, a mikor Salm ostromolta
a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt
futtatott fel rájuk.
S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a
magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a
vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harczosoké, a mi
azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.
A míg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban
serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen
halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, az alatt Zsófia azt mivelte,
hogy összeszedte mindenünnen a harcz nyomorultjait, s az árván maradt
porontyokat, a kiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és
keselyükkel; mentsvárat csinált a számukra a várából.
Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész
Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról,
gyönyörüségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.
Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények,
a kik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára
menjenek koczogtatni és arczpirulással kérni irgalomfalatot. Zsófia nem
hagyott egész uradalmában egy pór kunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne
birja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki
se tudta meg járását, kelését.
Hajh de sokan áldták!
Nem válogatott ám a szenvedők között, a hogy mások tettek abból a
korból, hogy kiki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát.
Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheranus,
pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen, a
boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a
boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!
Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak
a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta s úgy került, hogy a
boldogtalanok végig hallgatták valamennyit, a pápista a lutheránus
prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikáczióját, s egyik
se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem
vallása.
Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végig hallgatta, s a
két kis fiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá,
hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, a ki a magáéhoz
buzgón ragaszkodik. Hisz a mit magánál virtusul emleget, azt a mást
hivőnél is annak kell ismernie.
A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját.
Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hivek
boldogasszony tenyerének a büzi!
(A lapos méntát hívták ezen a néven, a mit a protestánsok a zsoltáraik
levelei közé szoktak lapítani.)
XXII. FEJEZET. AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.
Andrássy Istvánnak születésnapjára viradt a krasznahorkai vár.
Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.
Nehány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta
nem látták őtet e vár falai.
A viszontagságos hadi élet hordozta magával. A háború alatt bizony
sokszor ágyuval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két
lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: «no ennek nevenapja
volt ma!»
Négy év óta nem látta férjét Zsófia.
Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz
tartozó szivek közé.
Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei
szomszédházak között?
Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke.
Kárpótlás a távollevő apáért.
Tehette volna ő is, a mit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga
mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet
viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. Minek
csimpajkozzék az asszony a harczoló férje nyakába, mikor annak legjobb
hitestársa a kivont kardja? Asszony-sopánkodás, gyermeksírás csak
gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új
ivadékot; ha mikor kidül a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem
rosszabb sarjak.
Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kisérték városról
városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak:
Zsófia ez ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.
Hozzá csak a hős diadalainak a hire járt el. Ő csak a fénykört látta,
mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerüségek, emberi
fogyatkozások, a mik a nagy emberek balkeze szenyjét képezik,
ismeretlenek voltak előtte. Ő előtte a férj csak a régi bálványkép volt;
felülemelkedett minden földi gőzön: a középlény az Isten és az emberek
között; nem az a kiért, hanem a ki által imádkozik a nő.
Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy a hányszor ő gondol arra,
annyiszor sóhajt az vissza ő hozzá; a hogy az ő lelke meg van telve
annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybe olvadva az övével.
Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora
hajnalban elkezdték már: éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni
a dervis generális.
– Mire kolompolnak olyan veszekedetten? kérdé felriadva.
– A brigadéros generális születésnapja van! felelé a csatlósa.
– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de
ne az én hajamnál fogva.
Az egész éji tivornya után úgy érezte minden hajaszálát, mintha külön
húzogatnák.
S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.
Miklós felkelt bosszusan a ki nem aludt álomból s nagyokat ásítva, kiadá
a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyuzást az öreg
ágyukból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen Isten igazában.
A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak
el.
– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni
frissen! ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a
kocsmagenerális ma rugta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné
zsoltárait.
Egynehány czimbora, a ki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rugott;
papirost dugtak a lábujjai közé s azt meggyujtották: így rugatják a
csillagot tréfás emberek.
Azután megeredt a nagy dob, a sipszó a várudvaron, a belevegyült ágyuzás
pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni,
hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.
Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhitatos
néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész
káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába.
A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a
czistercziták és præmonstratensisek ellen, mivel hogy ezek voltak a
szabadságharcz legbuzgóbb hivei.
A tíz órai csengetés után egy kurucz lovas érkezett a várkapu elé,
megadva a szokásos jelt a kürtjével, s a hidon át bebocsáttatott a kapu
belső boltozatát elzáró vasrácsig.
Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?
Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros urtól; levelet hoz a kegyelmes
asszonynak, meg a Miklós generálisnak.
Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették
lovastól együtt.
A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, a mi a
válogatott csapatot képezte.
– Merre találom meg a Miklós generálist? kérdé a silbaktól.
Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.
– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne
félj, hogy rá ne bukkanj.
A huszár átadta lovát egy ácsorgó suhancznak a kukta fajtából, hogy
jártassa meg egy kicsit, a míg ő visszatér; azután előkereste a nagy
bőriszákjából a pecsétes levelet, a mi Miklós generálisnak szólt s
lerázva a zuzmarát a kaczagányáról, meg a süvegéről, indult arrafelé a
sok boltozatu sikátoron keresztül, a merre utasítva volt.
Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten
keresztül, mely a szentháromság szobrot körülveszi; egy sor meredek
kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.
– Nem arra hej! kiálta utána a kapuőr nevetve. Ne oda «tüled»-re
(balra), mászszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van
a dervis generális, amott «hozzád»-ra (jobbra) van a másik garádics; ott
gurulj le! Az az ő temploma.
Az biz a pincze volt, a boros pincze, nem a kriptákba vezető tornácz.
Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.
Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.
Jó korán reggel hozzá kezdett. A fegyverviselő czimborák sokkal jobban
szeretik ezt a «füstös misét», mint azt a másikat odafenn.
A kurucz hirhozó alig tudta kivenni a pinczeboltban tévedező alakokat a
nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyugyertya ott a fali tartókban
nem is arra való volt, hogy a sötétséget elüzze, inkább csak tájékozóul
szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.
A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött rézmedencze,
tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyujtva, kék zöld lángja a
hozzá közel álló arczokra sírbolti fényt lobogtatott.
Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát,
kalmuzsgyökeret dobáltak a tüzfolyadékba, a mi akkor is éget, a mikor
maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a
lobogó medenczéből s tölti az égő italt a feléje nyujtott érczfinakokba,
s a mellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép
nótát:
«Valahányszor az oláh
Mondja «Szinetátye!»
Mindanyiszor «binye Zeu
Binye binye binye Zeu
Zsupánye fertátye!»
Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a «jó
Isten» («Binye Zeu).
A hirhozó odafurakodik az osztogató alakhoz s megrántja a csuhája ujját.
– Generális uram.
Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ránczigálást érzi, odafordul a
csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.
– Hát a markodba töltsem a krampampulit? vagy egyenesen a Bebek
kanalából akarod innya?
(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának
hivják; de az ám nem krampampuli osztogatásra használta, hanem a görög
tűzhöz, a mint mondják.)
– Nem a! Nem ihatnám, generális uram.
– Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?
– Megismertem az épületes beszédjéről.
– Czigány vagy te, úgy-e?
– Nem én. «Új magyar» vagyok. (Így hítta magát akkor a hű Faraó ivadék.)
– Hogy olyan fekete a pofád!
– Pedig mindennap királynévizzel mosom.
– No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, ide lenn
úgy hínak, hogy «szent atyám!» Hát honnan jösz Faraó magyarja?
– Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a szent atyának attól a
másik generális akarom mondani szent atyától.
S oda tette eléje a hosszú, pecsétes levelet.
Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószivű jó kedv.
– Hahaha! Lőcséről jösz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még
hogy:
«Nem szeretem az uramat; hajajahaj!
Csak a kisebbik uramat; hajajahaj!
Arra is, ha megharagszom,
Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!»
– Danolja, danolja: de nem igen hangosan, válaszolt huzódozva a
hirthozó.
– Hát bátyámuram hordozza-e még «az Orbán süvegét»?
– Hordozza, hordozza; de nem igen magasan.
Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami
sejtelme támadt.
– Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva,
mikor bejöttél a várba?
– Láttam, igen is. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.
– No hát, tudd meg, ficzkó, hogy én megesküdtem, hogy a ki ebben a
várban én előttem ezt a szót először kimondja: «Lőcse fel van adva!» hát
azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes szent háromság,
boldogságos szüz Mária úgysegéljen, abba a karóba huzatom belé.