mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem
tudtam elképzelni, a míg Lőcse városa régiségeit és zegzugait
össze-vissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az,
hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, a mit egy
egész kurucz sereg tart megszállva, a minek a polgárai maguk is
harczedzett férfiak, hüséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék,
tűzpróbákon keresztül ment hazafiak és koszoruzott hősök! És különösen,
hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, a hol
az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, a mint fehér éji
pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hivogatólag
int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárába, és hozzá oly csalfán
mosolyog? Hogy történhetett ez? Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő
bástyatoronyba vezet, a nagy vizárokra nyilik. S ha csak viz volna az
árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta uszni; de az be volt fagyva,
tél derekán, s éjszakára a viz felét mindig leereszték a zsilipen, s a
légben maradt jég menten beszakad, a mint rálépnek. Ez árok fölött át
nem jöhettek a császári csapatok. És még hozzá úgy, hogy észre ne vegye
senki.
A história azt mondja, hogy így történt: – s azzal ott hagy bennünket a
sötétben.
Jövel archaeologia, hozd el a kutató lámpást.
Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben
szegélyezi a mesterséges vizárok, a másik oldala már meredek
hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.
Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy
annak a vizét nemcsak hogy a vizárokba nem lehetett felvezetni, hanem
ostrom idején egyátalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a
megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel
feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a
várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan
veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyüjtött viz, hogy boldog
volt, a ki elmenekülhetett előle.
A sánczárok kitöltésére való vizet az Ignácz-kútból vezették oda. Ezt a
kutat úgy hitták, hogy «Durst». Azért hitták így, mert ha ivott belőle
valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A viz sós volt, meg keserü.
Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg
soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.
Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, a honnan
bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvizzel, ha az ellenség a
Luts patakot elfogta.
Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.
De honnan jött a viz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb
szárazság idején sem fogyott ki soha?
Ez a kérdés volt az, a mire nem tudta senki a feleletet, csak a
Fabriczius család ivadékai.
Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az
elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszáju János,
Fejetlen János stb.)
A legenda szerint egy földönvándorló angyal, a tudósok szerint egy
németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a «Wünschelruthe»
segélyével azt a földalatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy
egész város szomjának eloltására.
Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag levantekereskedő a távol
Olaszországból hozatott ahhozértő hevéreket, a kik a föld alatt tudnak
rejtek utakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el
azt a titkos vizvezetőt, a mi a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a
városház udvaráig vezet.
Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem birt, hogy mit és mi
irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt? Csak mikor az ugrókút készen
volt, akkor hitta oda az előljárókat Fabriczius, a márványmedenczéhez,
melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásviz.
Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé s a vizvezeték
alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt, a mit soha
férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.
Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta,
közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, kit fiusított, neve és
vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem
fog férjhez menni.
A vizvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása; a
Fabricziusok birtokát képező Thurzó házban volt.
Ezt a csodálatos épitészetü, a homlokzatán czifra bálványokkal végig
rakott házat nem azért hitták ezen a néven, mintha a Thurzó családé lett
volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak,
ennek a háznak a piaczi homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai
megtiltották bármiféle magyar nemes urnak, hogy városukban saját házzal
birjon; szerették ha ott lakott, de házat nem adtak neki.)
E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett
az a titkos lejárat, mely a közlekedést fentartá a város és a patakviz
között.
Egy csigalépcső vezetett le az alagúthoz.
Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag
palakővel.[3]
A földalatti folyosó épen csak olyan magas és széles, hogy egy ember
áthaladhat rajta.
Ennek a fenekén voltak lerakva a vizvezeték ólomcsövei.
A hol az alagút a Scheibe-hegy földalatti forrás medenczéjét eléri, ott
volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való
összeköttetést megnyissa.
Egy hat öles fenyőfa gerenda volt emeltyüvé átalakítva. Ha az egyik
végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik
szára egy tiz mázsás követ emelt a magasba a föld felszinén, a hová
azután egy tölgyfalábtó fokain fel lehetett jutni.
A ki felülről akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kőről,
mely az alant fekvő gerendaemeltyü hosszabbik ágával összefügg, a mint
arra ráhágott, a forrás nyilását takaró szikla felemelkedett előtte s
akkor a lépcsőkön alászállhatott.
Különben az egész körülfekvő táj oly elhagyott vadon volt, a hol nem
lakott más, csak az üldözött róka és hiuz, a zárókő zöld az idők
mohától, benőve repkénynyel, földi tök szárával. A bozót előtt, mely e
domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára
rémséges művészettel volt kifestve az a szörnyü jelenet, a melyben a
gonosz hajdemákok egy utazó lőcsei kereskedőt elevenen megnyúznak. Elég
arra, hogy a ki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg
emberlakta világot talál.
Ez volt a Fabricziusok vizvezetéki hagyományos titka.
Ezen a rejtek úton tudott Fabriczius János (a Fejevett) lengyel
fogságából kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón
keresztül, a mi ismét a hajdani Lőcse rejtekteljes cuniculusainak
kiegészítő része volt.
S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó
Fabriczius ivadék, miután Korponayné a Ketterhäuschenből kiszabadította,
– mikor üldözői, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.
Milyen nagy rémnek kellett annak lenni, mely a gyönge, félénk leányt
arra birta, hogy a sötét földalatti folyosón keresztül meneküljön,
egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, a hol az üldözött hiuz és
vadmacska tanyázik!
XVIII. FEJEZET. ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S
EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.
Abban a levélben pedig, a mi azt a kemény természetü embert, Fabricziust
olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkivüli nagy dolog nem
volt.
A ki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek
kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.
Csupán csak annyit irt benne Fabricziusnak Löffelholz tábornokné
asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya,
miután – Isten ő szent felsége rendeléséből, – Blumevitz de Trautsohn
Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon a bécsi
érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás
kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő
katholikus hitbe befogadtatván, a fentnevezett Blumevitz de Trautsohn
Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. A
levél végén volt egy sor irás magától a boldog menyasszonytól is az édes
atyjához, reszkető kézzel megirva, alig olvashatólag.
No ugyan nagy veszedelem.
Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a
piaczon!
És Fabriczius János mégis úgy tett.
Meg nem törte szivén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a
pellengér-ketreczbe zárják. Télviz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen!
Hogy a hóhér ki fogja seprüzni a városból, mint becstelen személyt. Hadd
sirjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el s
pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére!
Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy
labanczhoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a
koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett
belőle, piaczi lábkapczája a kurucz közvitézeknek, mint egy császári
ezredes hitvese!
Elesküdni a hitet, a miben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét,
nemzetségét!
Hazament, a bástya-utcza felé kerülve.
Mikor a Thurzó-ház piaczi homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt
pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.
A lelke divinálta, hogy ezt a szivére mért csapást amaz asszony odafenn
praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!
Gördüljön le a feje miatta!
Azok pusztítsák el, a kiket legjobban szeret! Ugy járjon a nyomában az
átok, mint az árnyék!
A Thurzó-ház két utczára nyilik, mint Lőcse városában a legtöbb
patricziusi palota. A főtérre, a nagy utczára néző része palota, a
hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a bástya-utczára vezet,
gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a
műhelyek, s a minden háznál otthonos serfőző konyha, a mi Lőcsének
büszkesége, s törvénynyel biztosított privilegiuma. A palotaszerü
osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fentartva, s ősi
pompával felékesítve.
Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, oda hivatta a lakó
szobájába régi hű barátját, háza állandó lakóját, a doctort. Maga
lefeküdt az ágyára, öltözötten, a hogy megjött.
– Halott vagyok. Temetésre várok. Mondá az orvosnak, a mint az
becsámpázott hozzá mankóival. Ne keress számomra semmi szert a
patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a
kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te ird meg a
halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy
holnap. Ha reggel ujra átjösz hozzám, bizony csendes embert fogsz
találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!
Erre a categoricus imperativusra nem volt a doctornak mit felelni,
visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a
seniorhoz.
Az énekes diákok nemsokára eljöttek, a kántorukkal együtt s helyet
foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú
szentiványi nótát énekelni, a mely így kezdődik:
«Halld meg lélek,
Mert néked beszélek…»
Az élő-halott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.
Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és
méltóságosan.
Csak egyszer feledte el halott voltát.
A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor
megtelő méhseres kancsó daczára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt
gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát
szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:
«Dies iræ, dies illa
Solvet seclum in favilla!»…
A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:
– Hagyjátok abba azt a pápista nótát!
S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos
Jacoponi-hymnust s visszatérni a rideg melancholicus protestans
zsolozsmához.
«Gyász sir! sötét kripták!»
A szoba ablaka nyitva volt hagyva, a hogy halottak szobájában szokás.
A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron s a ház minden
lakosztályában.
De leginkább az átelleni tornáczokon, a mik a Korponayék kvártélyához
tartoztak.
A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a
halotti énekeket.
És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nem csak
aludni, de még mást is elaltatni.
A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyukarjára
nyugtatva fejét.
Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás
zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom
tündérhonában egy pillanat.
Hát még akkor, a mikor van egy bálványkép, a kinek, ha azt mondja az
ember: most jer velem a tüneményvilágba! oda is utána megy, s ha megint
azt mondja neki, megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába,
ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem
tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy
mindkettőben idvezült volt.
Ki irigyelné az igazak álmait?
Osztozott biz abban az egész város.
A mint hire futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbirón újra kitört
az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sirni kezdett az elnöki
székben, hogy aztán lerakta a birói süveget, palástot, pálczát,
lemondott a biróságról, hogy ott hagyta a tanácstermet, vegyes
biróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a
kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hivatta, s most
énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind
tökéletes bolondságnak vette mindenki.
Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbehütött birót, beültették az
elnöki székbe, ő aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! a
mult éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével
pedig ki pöröl?
Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta
Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt
tánczolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap
megint nap, és azután «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?»
Fel is használta apraja nagyja a megadott engedelmet s volt
hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja
még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak
minden jóval, megvívátozván a bőkezű birót, a vitéz generalist, s a
derék Czelder Orbánt, a ki csakugyan kiosztotta a hajdui között a
németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorrajárta
Czapfenstreich után a notabilitások lakásait s az ablakaik alatt
serenadeot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, a miből ők azonban nem
sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az
oda nem hallgatásra.
Éjfél után pedig minden ember ment a maga vaczkába aludni, s fél óra
mulva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter
kiáltása sem szakította meg.
A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a
fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtain, olyan
magas lesz a hóesés.
Az egész város nem aludt az elmult egész éjszaka: ma kipótolta minden
ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a
bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a
landsknechtet gyakorolni.
De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ez volt az
Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.
Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a
faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunykócskába fujta be a
havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú,
hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát
képezve a hóförmeteg ellen. Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.
Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.
– Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? suttogá nejéhez.
– A patkányok nyugtalankodnak, mondá az, s egy csók lezárta az
álomterhelt szempillákat megint. Aludjál báránykám.
Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint
máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben
valószinüleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes
birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres
embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, a kik a
Scheibe hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a
Fabriczius alagútján át belopóznak.
A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs
olyan szép magas teteje, mint a többieknek, a miknek mázos zsindelyei
tarka betükkel viselik a renovatió évszámát s a miknek esőöntő csatornái
két ölnyire rugnak ki, sárkány és delphin alakokban végződve; hanem a
felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső és
hóvizet egy a falba épitett rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának
van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, a mit soha senki nyitva nem
látott, egyszínüre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez
volt a rejtekajtó, a melyen keresztül a vizvezeték alagútjából a városba
lehetett jutni.
Ez a titok volt az, a mit a császáriaknak elárult valaki.
Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a
nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg
magának ama levél olvasása után, hát akkor a helyett, hogy lefeküdjék a
castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a
canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a
pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s a mint egy fej kidugja
magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy
pyramist az utcza közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz
ezredesnek a tollas kalapját.
Azonban hát máskép történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az
eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári
ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piacz közepén.
Ez volt a Türkheim ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a
parancsnoka.
A császári ezredes azonnal megszállta a kapukat, s az összekötő utczák
szegleteit.
S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.
Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani
jött: mielőtt egyet kiálthatott volna, elnyomták és némává tették.
Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást
véve maga mellé, felment a tábornok szállására.
Az őrszobában, more patrio, aludt a kurucz őrség.
A pitvarban, a tornáczban horkolt minden ember.
Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, a nélkül, hogy valaki
csak meg is szólította volna, hogy kit keres.
Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr
bundával betakarózva.
A mint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó
volt) s a mint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a
háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy
egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, a hol a kardja volt
felakasztva a tigrisbőr kaczagány fölé, s percz mulva kivont karddal
állt látogatójával szemben.
– Micsoda gyalázatos árulás ez? kiáltá szilaj haraggal.
– Hasztalan minden ellenállás, generális úr; szólt Blumevitz, kitárva az
ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piaczon. Ön
a kezemben van: kényre kegyre!
– Még nem. Hallja az úr! Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő
harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok
felverték az alvó várost.
– Azt megtehette excellentiád! mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó
őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utczák el vannak állva;
tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.
Andrássynak az jutott eszébe, hogy «van!»
Itt a háta mögött az a deszkafal, a mi egy rugónyomásra félrecsattan;
azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót
betörik, az alatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái
közé.
De közbeesik valami. Egy nőnek a hálószobája.
S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.
Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hirét, nevét, azért, hogy ő
megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két
háznak egy közös sikátora van; a honnan egyikből a másikba átjárnak?
Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság
parancsait nem.
Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, a
ki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.
Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.
– No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! Kiálta Andrássy, neki
vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kinálkozó utat
eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labancz jön is reá!
– Már hiszen azért nem szükség excellentiádnak engemet összelabanczozni.
Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.
– Nekem csak a kardom beszél.
A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.
– Mi az? kiáltá.
Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon
keresztül, a mit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?
Meg volt riadva.
Mitől ijedt meg?
Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót
fel fogja használni a menekülésre? s hogy ezzel őt semmivé teszi?
Vagy talán valakit mást féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?
– Siess! kiáltá férjének. Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van
a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a
katonáidnak! Ide benn az ellenség.
Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot
nyalábra kapva s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva
magára egyet-mást.
Az udvart még nem foglalták el a labanczok. A Thurzó-ház kapuját nem
tudták kinyitni.
Korponay keresztül tört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, a
mi útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.
Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, a hol Fabriczius feküdt a
ravatalon, tréfát csinálva a halálból.
Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy
vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a
halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az
ember, hogy jőjjön elő, ha az nem akar megjelenni.
– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! ordíta Korponay, félretaszigálva a
kántáló diákokat. Árulás van a városban! Itt a német a piaczon! Fussunk
a népeinkhez! Ragadj fegyvert bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te
siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a
hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyukat! Veressünk alarmot dobbal,
trombitával! Nyakunkon a philisteusok!
Azzal a kezében hozott félcsizmáját felrántva a bal lábára, nyakon
kapott egy diákot, a kinek a kezében lámpás volt s azt – nyavalyást –
tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabyrinthuson keresztül a
bástyáig, a hol még nincsen ellenség.
De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten
felugrott az ágyból.
– Itt a német! Hol a kardom? Ez volt az első kiáltása. Itt a kardom! Hol
a német? Ez volt a második. Nem halt még meg Fabriczius! Fölkelek még a
sírból is; ha azt mondják: «itt a német!» Kik vagytok itt? Mit bámultok?
Kard van az oldalatokon! Rajta fiuk! Azt a zsoltárt: «Erős várunk nekünk
az Isten!» Előre! Előre! ölni! ölni! Vérben fürödni! Előre! «Eine feste
Burg ist unser Gott!»
S a magas athletai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje
fölött szilaj tekintettel, úgy tünt fel, mint a germán pogány mondák
egyik ősalakja, hozzásimuló gyermekei között, a kik mind előrangatták
oldalaikról a kurta diákdákosokat s zsivajogva fogták körül az öreget.
«Eine feste Burg ist unser Gott!» zendíté rá valamennyi.
A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában
távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és
Fabriczius fellármázta a kurucz őrséget s a polgárkatonaságot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából
áttévedezőre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava: