parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá.
Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló
ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait
Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert
bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, a kik még ha Rákóczy
Ferencz maga hütelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ők még
akkor is hűek maradnak hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosínak. De
elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarus elfogadja. – És
ime a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári
ezredes, a ki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor
elfognak a Thurzó ház előtt egy leányt, a ki éjjel egyedül kóborol, a
szigoru tilalom ellenére. Azt a pellengér ketreczbe zárják. S a
rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! arra mintha a földből
támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség s ostromot
kezd. Mialatt a polgárság, és a katonaság e rohamot visszaveri, az alatt
felnyitják a ketreczet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder
Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket
kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a
fejedelem teljhatalmával felruházott, vas kézzel ragadni meg a legelső
embert, a kit e dologban tetten kapott?
Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.
– No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok
birótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a
Ketterhäuschen kulcsait.
Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepczéből.
Belleville lovagnak tátva maradt a szája, ennek a váratlan
nagylelküségnek nem birta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!
Hanem a mint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ
gyuladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily
irányban világosodott a láthatára, ezt lehet gyanítani abból, hogy
minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára
téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:
«Szegény jó barátom».
Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy
Belleville lovag gyöngén megbolondult.
Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot s fogai közé
harapott szavakkal dörmögé hozzá:
– És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábizott kulcsokat?
Andrássy félvállról vette a kérdést.
– No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban
agyonkínzott szegény kis leányzót, a kit én nem tudtam olyan hidegvérrel
elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából,
pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.
– És hova lett már most az a leányzó? Ezt kérdezé a főbiró a
tábornoktól.
Andrássy boszusan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki
lenne képes erre a kérdésre megfelelni? de az a valaki nincs itt és meg
sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel
látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat.
Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott
bőjtölést szinlelni éjfélig? hanem odáig nem vitte a képzelete ez
asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piaczra végrehajtani ezt a
vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, koczkáztatva azt, hogy ha
rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak
később fogja megtudni.
És mivelhogy annak a «kegyes hazugságnak», a mit Juliánna javára
elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a
szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről, a
mire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a
tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben
az egész találós mesében.
– Választ kérek kegyelmedtől! kiáltá kemény hangon Fabriczius.
Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.
– Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.
Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót sughatott volna
Bellevillenek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a
ketreczből.
Hanem Fabriczius merészen keresztül tette előtte a lábát s rárivalt.
– Követelem a választ!
– Követeli kegyelmed? biró uram! mormogá halk hangon a főur, s
félvállról tekinte vissza az utját állóra. Ebben a tekintetben már ott
volt a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és
valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak
hősét, a felvidék kis királyát, a «Csaba» ivadékot! – keresztbe tett
lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, a kinek az
ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem,
hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! «Meg ne rugjam ezt a birói
széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust». A villámszóró szempár ezt
mondta bizonynyal.
De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat
magába üttetni.
– Követelem! kiáltá fenhangon. Nem a biró, nem a királyi biztos, hanem
az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: – férfi férfitól, –
nemes ember nemes embertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől
követel elégtételt, megtorlást, igazságot!
S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly
fenyegető arczkifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkénytelenül
kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök
kardot rántson egymásra s az egész törvényszék szine előtt
összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.
Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a Deus ex machina.
Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány, éles hang recsegett fel az
ajtóban.
«Servus humillimus! Domini Spectabiles! Bonæs vesperas pracor!»
Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy a ki azt meghallotta, rögtön
tudta, hogy ki jön a hang után:
Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!
– No hát itt van a Czelder Orbán!
Ő volt az valóban, a hogy mindnyájan ismerjük.
Egy alak csupa léczekből összerakva, a mik sodronyra mozognak. Minden
taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben actiózik, az ember
azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás,
mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a
kezeit felnyujtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány,
hogy fegyverrel el nem lehet találni, de a mellett ő maga úgy oda tud
ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?
A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában
trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A
magyar szót németes accentussal ejti, a szórakását sem szándékozik
jobbra változtatni: hanem azért soha sem beszél máskép, csak magyarul. S
miután a hyperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy
fölött is szünetlen derültséget támaszt, a mi őt azonban meg nem
zavarja.
És a mellett, a milyen szélmalom alak, épen olyan tökéletes eszményi
jellem, a kiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta,
egész a karrikaturáig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó
hazafi, nevetségig vitéz hős!
Bánthatják ezt a jó barátai, mindazok, a kiket szeret; bajtársak,
vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha
nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.
Ellenben a kit egyszer befogadott az ő gyülöletébe és haragjába, azt ő
előtte semmi purgatorium tisztára nem égeti, még halott porában sem
engesztelődik ki iránta.
Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, a mit
a harcztéren erénynek neveznek: az ostromló tüz, s a helytálló hidegvér.
Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatu, rossz magyar beszédü német, a
maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kurucz
hadsereg menekülését fedezze.
Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti,
mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a
legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: «ugyan ne
megveszszetek!» hát elnevetik magukat és kibékülnek.
A mint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt
ölelte nyakon és csókolta pofon, a kit legközelebb talált.
Az pedig épen chevalier de Belleville volt.
De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Bellevillenek ez a
zuzmarás, jégcsapos bajuszszal adott, csontkar öleléssel beléfojtogatott
csók az ajakára.
Ezzel tanusítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel
czimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit
tudni, a ki épen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.
Ez az authentikus tanu.
Ő utána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most
ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy
tartá láttávolba el magától: «Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te
átkozott derék ficzkó vagy! Hej, hogy szidott a német odakinn! Az a nagy
orrú kutya kurucz! Eredj!»
Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól
jobban.
Aztán sorba ment a kurucz tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott,
míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva,
mintha össze akarná ropogtatni; a mi pedig Andrássy széles, izmos
tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpált Fabriczius
birónak: «hát hogy vagy öreg ház!» s szeleburdiságával még a hiuzprémes
birói kalpagot is leveri a fejéről, a mi aztán arra szolgál neki, hogy a
mint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás véres foltjait,
azokat egyenkint megcsókolja: «óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond
mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!»
Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg épenséggel nem is
sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most épen közel van ahhoz, hogy
kardot rántson s egymást összekaszabolja.
Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.
Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, a mit félre huzott az
asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt el az
ellenség táborából.
– Óh köszönöm, nem fáradtam el, tiltakozék a leültetés ellen Czelder
Orbán. Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholz hintóján. Ecce ni!
Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak, meg a két csatlósnak!
S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három
oroszlántallért.
– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! Kiálta a háta mögött
álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt
Czelder, hogy az a hóhér s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg
ottan? Annak pedig menni kellett a három talérral, mert olyat ütött a
hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen
meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.
– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban. Szól a biró a tárgy érdeméhez
közelítve.
– Ah! Mit gondolsz? A parlamentaire-t!
– Mert a tiszt megszökött.
– De Löffelholz tábornok parolája nem szökött meg.
– Én már tudok olyan esetet, a hol a császári tábornok a kurucz
parlamentaire-t lánczra verette.
– De az nem Löffelholz volt. Az kivétel.
– Hát Blumevitz? A tiszt! A ki megszökik tőlünk, a becsületszavát
hátrahagyva.
– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények
között.
– Miféle körülmények között?
– Hja! Nagyon czifra história ez: magától Blumenvitztől hallottam; nekem
is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony
csakugyan fölrobbant.
– Micsoda? kérdé a biró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.
Az meg hevenyében arra vette, hogy a biró nem tud erről még.
– Hát nem tudod?
– Dehogy nem tudom! hogy a lőportorony légbe repült. Ámbár nekem nem
jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.
– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony
kaszamatájában volt a granáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az
elfogott tirol pattantyusokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind
bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg épen a
groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap,
nem tegnapelőtt (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a
másik? három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet)
denique azon a tegnapelőttön, a melyiken Blumevitz kereket oldott,
történt az, hogy egy összegyürt czédulát talál az ablakon, a mibe
kövecset takartak s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna,
akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak
valamelyik éjjel, a mikor a sor épen ő rá fog kerülni, hogy a granátokat
töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint
a levegőbe fogja röpíteni. No köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam
is azt tettem volna, a mit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást
hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek
fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot
csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap, vagy mikor, a fanatikus pápista
tiroli fogoly.
A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken.
E szerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő
vetteté fel árulásból a lőporraktárt.
Csak Fabriczius nem tágított.
– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai
rögtön itt termettek, a felrobbanás utáni momentumban s lábtókkal,
pontonokkal jöttek, éjjeli rohamra a város ellen, holott még a
fegyverszünet tartott.
– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az
elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, a mivel meg lettem bizva.
Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen!
Sylvester napján vala. Tudja kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a
szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kisértük, Blumevitz is
velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem s áthajtottam
Löffelholz főhadiszállására, a kezembe adott alkupontokkal. A császári
plenipotentiarus igen szivesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a
pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden
pontra azt mondta, hogy «no majd meglássuk! nem veszünk rajta össze.»
Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely
ponton épen csak keresztül futott, a miben pedig azt hittem, hogy
legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe
átlépni kivánó kurucz tisztek egy ranggal magasabb foku tisztséget
nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy «hüm, ühüm,
ühüm.»
(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét «ülnök» a bajusza hegyét!)
– Azután azon a másikon, hogy a mi donatiókat a fejedelem osztott,
azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta,
hogy «no az természetes».
(Hogy gombolkoztak ki! Szük lett a dolmány. Tágultak a keblek.)
– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő
sirkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem
káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi
dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is
alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő
erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt
képezzen a város közepén, a hová lázadás idején ha beveszi magát a
polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden
engedményre, a mi az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitáns
kivánságai irányában kérlelhetetlen.
Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak
vették; a kuruczok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.
Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:
– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a
vacsorához. A pokulatió eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai
esperessel, hogy «sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui»; aztán
következett egy kis parázs landsknecht; a melyben nekem eléggé kedvezett
Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz
tallérjukat; még ma a hajduságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé
kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s a mikor visszajött, már
fel volt kötve a kardja, pánczélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott.
«Talpra, urak; talpra!» kiálta. «Kiki szépen a maga csapatjához.» Arra
mindenki felugrált s én egyedül maradtam a tábornokkal. «No kedves
barátom, mondá Löffelholz, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok,
Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd,
két napi fegyverszünet kötéssel, küld olyan feltételsorozatot, a miről
azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s a míg mi a fölött
alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől
Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt és
lőporszállítmányt becsempészsze a városba. Én erre nem mondhattam neki
egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres actiók közé.
«Nem ám, ha fegyverrel nem állják az utját, felelt ő erre, de én eléjük
küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kisérő huszárokkal
összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.» Már biz ezt magam is
úgy hittem.
– Ki árulhatta el titkot Löffelholznak? kérdé sötét tekintettel
Fabriczius.
– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hirül, a ki akkor szökött meg innen
tőlünk.
– S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?
– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A
piaczon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahir, mint a
pattogatott kukoricza, nem kell érte aranyat váltatni, egy
czinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam
Blumevitztzel, s nekem elmondott mindent őszintén, a mit tudott.
– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, a ki a mi lovasságunkat
a convoie elé vezeti?
– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem
megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholz ezt a tényt a
fegyverszünet megtörésének tartja, s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyos
ezredet a Dunajecz felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még
az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül
annak a tiroli fogolynak az igérete. Engem pedig addig vissza nem
eresztenek. No, képzelhetik kegyelmetek az én tantalusi kínjaimat, (vagy
sisyphusi kínok? tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?) denique
pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én
hiveimet s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy
veszedelmet, a mi őket alulról, felülről, köröskörül fenyegeti!
Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam,
azon keresztül ordítottam, a hogy a torkom kiadta Lőcse felé; «vigyázz
magyar, jön a német!» A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda
Lőcse! Úgy-e nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.
– Pedig ixioni kínokat álltam ki az alatt. Prometheusnál is kutyábban
éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett
se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, a honnan a
groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óra ütés után,
látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe
a groszscherfeldi torony! Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz,
hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német! s én nem lehetek
ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem bubja, a mint az ajtónak neki
rontottam vele hogy keresztül törjem!
Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.
– No de se baj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholz uramnak ex
tempore egy olyan leczkét, a mit tudom nem felejt el. Elmondták mind az
egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki.
Korponay pajtás az orruknál fogva hurczolta a dragonyosokat: lóvá tette
őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga
kincseit mellékuton, a háta mögött átcsusztatta, s azzal ott hagyta a
dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholzék ostromló hadára,
azokat szépen felgombolyította, s haza világított nekik, a míg ti piros
csizmát szabtatok a lábukra.
– Hahaha! Ez derék volt. Jobban nem lehetett. Pompás mulatság volt.
Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholz; ilyen hosszú képe volt
neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú! hogy ha
ránézett a vízre, eczet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes
úr. «No elmehet már kegyelmed haza, szólt; egész rekedt volt az éjszakai
mulatságtól. Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezuttal szépen
megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is
küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a
kis ujjam. Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat,
nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kurucz tiszteknek;
aztán meg mindenféle donátiók: hát egy kis reszelt füge?»
Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a
hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak
kárörvendően.
– «Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül, mondá
Löffelholz: a lőcsei nobiliknek azt a kivánságát, hogy a templom körül
kivánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is
sietek nekik segíteni a temetkezésben!» Hahaha! Nagyon jó! Ilyen tréfás
ficzkó az a Löffelholz. Hahaha!
Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.
Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.
– Ime tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr
előadásából, hogy a mult éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.
Mind rázugtak, hogy «igaz! úgy van!»
– És így Belleville lovag ártatlan.
– Még nem! kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra
van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? hová lett az én lányom?
S a birói aranygombos bottal végig csapott az asztalon, hogy mind a
huszonnégy kalamáris, porzótartó tánczolt bele.
– Jajh! Igazság! kiáltá fel Czelder Orbán. A leányod, öreg! Hát persze.
No persze! Persze, hogy persze. Ezt te neked csak meg kell tudnod. De
nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.
– Mit tudsz felőle? kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg
Czelder karját.
– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem
férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.
– Kitől van?
– Törd fel, majd meglátod.
– Ki adta ezt a kezedbe?
– Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholz báróné.
– Az Absolon-ivadék!
– De kapitális asszony. Igen jó konyhát tart.
Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki
ránézett; látták, hogy sápad el arcza, szemei hogy merednek ki: két
kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végig olvasta azt, mint a
gutaütött lerogy a székébe, s arczát két kezével eltakarva, elkezd
zokogni keservesen.
Hát látta valaha valaki Fabricziust sirni?
Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.
A hóhér félre fordul, a legények elbujnak; ilyen félelmes látvány még
nem volt a szemük előtt.
Fabriczius sir!
Megszünik sirni.
Akkor feláll. Leveti a birói palástját, odateszi az asztalra a süvege
mellé, ráfekteti a birói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a
kardkötőt a markolata körül csavarja.
– Megyek innen! suttogja, merőn bámulva a magasba. Elmegyek. Nem vagyok
már biró. Nem vagyok apa. Nem vagyok nemes ember; nem kardhordozó ember;
halott vagyok. Nem keresek semmit. Nem kivánok semmit. Még azt sem, hogy
a templom mellé temessenek.
– Oh a szivem! – ordít fel végre fájdalmasan s öklének egész sulyával a
szivére üt.
S azzal tántorogva megy ki a teremből, senkire se nézve, csak fel a
magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piaczon, fedetlen
fővel, homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy martyrdiadém; kezében
a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a
kardot, a kard viszi őtet.
Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patriczius csoport rémüldözve
tekint a tántorgó alakra.
Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!
Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
XVII. FEJEZET. A FÖLDALATTI UT.