Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szurta a kardja hegyét és a
könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.
– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg
egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak;
nem is volna tőlem gavallérság, pánczélosan állni ki az ágyból felkelő
ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek,
generalis úr, egy becsületes capitulatiót diktáljak.
– Diktálni? Nekem! kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen
haragjában s a kardja csak úgy sugott a levegőben.
Blumevitz csak a kecskeszakállát huzogatta, nagy mosolyogva.
– Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, a
ki beszél! szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, a mire azok
mind egyszerre arczhoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra czélozva, –
diktando beszélnek! folytatá nevetve. – Azért tanácslom kegyelmednek,
hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető
mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s
azután valami történik, a mit én fogok sajnálni legjobban.
Andrássy úgy hörgött, mint a kelepczébe esett tigris.
– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a
kapitulatióról, szólt urias tempóval Blumevitz de Trautsohn.
Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami
sötétség támad.
Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, a mint a másik perczben
egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát
palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan
nesztelenül mint egy szellem s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar
fővezért.
És egyuttal a kinyujtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez
Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két
öldöklő szem hozzá, a mi zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.
Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.
– Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?
Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.
– Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!
– Ki bánja azt most? dörmögi az asszony.
– A becsületét; suttogja a tábornok.
Az asszony most látszik föleszmélni. Észre veszi, hogy itt sokan látják.
Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).
– Eh! szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül
odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét s azt kiáltva a
katonáknak: «lóduljatok, ti ostobák!» mielőtt azok elhatározhatták
volna, hogy valjon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli
vezényszónak? úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a
visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre
nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán
nekidülve háttal az ajtónak, elkezd teljes jó szántából kaczagni.
– Tüzes mennykő! kiált fel Blumevitz. Erre nem számítottam.
– Lássa, ezredes, mond nevetve a szép asszony. Nem ér semmit a
csalfaság. Más is tudja azt, hogy «a un renard, un renard et demi». (Egy
róka ellen másfél rókát!)
A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott
ajtón.
– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a
hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!
Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony
kivánatait, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy «bey Fusz!»
– No lássa! mondá Julianna. Most már helyre van állítva az æquilibrium.
Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed
katonái, a labanczokat pedig körül veszik a kurucz csapatok; azokat
valószinüleg ostromolják Löffelholz ezredei. Valóságos bellum omnium,
contra omnes. (Mindenki harcza, mindenki ellen.) Össze vagyunk
kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta
csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?
– Asszonyom! kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.
– No no! tábornok úr! csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga
helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a
bástya utczán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm
fuvatása a kurucz huszársághoz. Ő kegyelme ott jár a csapatja előtt, s
mindjárt itt fog lenni a piaczon egy egész battéria kerekes ágyuval.
Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra
nézve.
Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.
– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint én
rám nézve. A mi carréenk a kurucz huszárságnak a szeme közé nevet.
– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a
tréfába, a városháza arkádjai alól. Higyje el kegyelmed, hogy a
chance-ok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel
senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek
egymással okosan és csendesen. Én visszahuzódom szépen.
A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak
észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepcze az, a mibe őket
valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja s az a valaki
– a fehér asszony.
– Én azt hiszem, szólt Julianna, egész lelki nyugalommal eregetve le a
pisztolya sárkányait, hogy kegyelmetek legczélszerűbben cselekednének,
ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely
idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak.
Ezenben a város tanácsa és a kurucz csapatvezérek értekezhetnének
Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral a tábornok úr jelenlétében.
Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és
megbizás a császár nevében?
Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.
– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a
császári plenipotentia!
S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.
De nem volt ám az elég, hogy a czifra pergament, a lefityegő ezüst tokú
pecséttel együtt elől-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is
akarta azt látni. Olvasni akart. Tudott diákul.
Oda kellett neki adni a kezébe.
Julianna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt és olvasni kezdé: «Nos
Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.»
– De hisz ez a meghatalmazás Löffelholz tábornoknak szól.
– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja
kegyelmed, hogy megmutassam?
– Kérem.
Azt is átnézte.
– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és
authenticatiókkal.
– Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.
– Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhirré
teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik
félveverni a harangokat.
Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.
Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kurucz- és
polgárcsapatok tódultak a mellékutczákon a piaczra.
– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a hiveinknek,
indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.
– Nem bánom
S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.
Az ég már pitymallani kezdett, a piaczon levő férfiak megláthatták a két
ellenséges vezért egymás oldalán állva.
– Két órai fegyverszünet van! kiálták azok onnan felülről magyarul és
németül, kiki a maga hiveinek. A császáriak, a kik közvetlen a
főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a
városház táján csoportosuló kuruczok és polgárok a nagy zsivajban úgy
látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.
– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamentair zászlót! mondá Julianna az
uraknak.
Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen?
Azt Andrássy nem tartogatja készen.
– Itt van az én fejkendőm! mondá Julianna, leoldva a fejét beburkoló
patyolatot; a mit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán.
Az a körül himzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben,
békességet intve a háborgó feleknek.
A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott
van Alauda főbiró uram, a ki az összecsődülő fegyveres polgároknak
megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló
fegyverszünetet jelent; aztán minden ellenségeskedés függesztessék föl
addig, a míg azt be nem vonják.
XIX. FEJEZET. MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ
ODASZORUL.
Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománynyal odakötözvén az
ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér
asszonyt a szobában; a rejteknyilás táblázata ismét a helyére volt
tolva.
Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, a melyben csak néhány
sor volt irva, olyan titkos irással, a minek csak Andrássy birta a
kulcsát. Julianna levele volt az, a mit most tehetett oda. Andrássynak
se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptographiáját kihüvelyezgetni
szemenkint, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.
S aztán fanyar képpel mondá Trautsohnnak:
– Kegyelmed most többet tudott meg, mint a mennyire szüksége van.
– Lovagi parolámat adom rá, felelt Blumevitz, hogy el fogom felejteni, a
mit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból
kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se
tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, a melyen
keresztül a kinnlevő világgal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla,
kegyelmed se tudjon róla.
– Jól van.
– És akkor aztán, egyenlők lévén mindkettőnkre nézve a kényszerítő
körülmények, kezdjünk az alkudozáshoz, úgy, mint két hadvezér, a kinek a
hadserege szemközt áll csatavonalban.
Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a
patkóalakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját
mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk
közé.
– Nekem nem kell sok irkafirka; vágott elé Andrássy.
A feltételeimet ismerik már kegyelmetek; Czelder Orbán megmutatta.
– Ismerjük igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a
feltételek nem olyanok, a minőket egy békére hajlandó vezér szokott
ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, a minőket nyers
visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú
sorban egy olyan hadvezető, a ki a végtelenig akarja vinni az
ellenségeskedést.
– Azt nem mondtam, hogy így akarom, de ha kényszerítenek rá, megteszem.
– Arra hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki;
arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbevonni, hogy ma
és e helyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi
betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kuruczok vitézségét,
s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek.
Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott kinn vannak, s ha a helyett
a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni
kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy siciliai vecsernye következhetik. De
hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva
Lőcse város falai közé, nem tudják mi történik a külvilágban?
– Mindenkor tudtunk értesülést szerezni.
– Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háboru végét járja. Magyarország
kilencz tizedrésze már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva
azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a
szijat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri
a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczy Ferencz fejedelem
maga már kiment Lengyelországba, s a mi reménye maradt a háboru
folytatására, azt most már csak az orosz czárban birja. Hát inkább
akarnak a Péter czár hűségére térni a magyarok, mint a koronás
királyukéra?
– Erre határozottan azt felelem, hogy «nem!» De a magyar király
tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában,
hogy a míg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert
le nem teszszük a kezünkből, sem én, sem más.
– Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le?
abban erősen tamáskodom.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a
szenteknek, a kik egy hajótörött roncsról menekűlnek a partra? Bizony
nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, a mit eléjük nyujt valaki?
– Én pedig inkább a vizbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét
megfogjam, a melyik piszkos.
– De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van
kegyelmed számára a császár-király által aláirt és megpecsételt diploma,
mely kegyelmednek és egész familiájának, mind a négy testvérének
elkobzott birtokait visszaadja.
– Azok még nincsenek elkobozva. Még áll Krasznahorka vára.
– Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a
felesége is, a két kis gyermekével. Heister épen odaindult, azt ostrom
alá venni. Kegyelmed öcscse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni
fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a
romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed
fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed
nem sokat törődik ezzel?
S hogy még maróbb, szivetetőbb legyen a czélzás, Blumevitz oda
kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó faltáblára.
Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz s
kibámult a világba.
A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért s újra helyet
foglalt Blumevitzczel szemben.
– Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr kapitulationalis feltételeket
akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?
– Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy a kik a kurucz
helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen
át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári
seregek között.
– S ezt nem akarják kegyelmetek elfogadni?
– Igenis, azt kivánjuk, hogy a ki nem akar a király hűségére felesküdni,
legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé
harczolni nem fog.
– Ebbe az én alvezéreim soha sem fognak beleegyezni.
– Ha ez kegyelmed részéről illusio, akkor nem siethetek eléggé annak a
lerontásával. Két ember kivételével, vagy talán hároméval, valamennyi
kurucz tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári
seregbe. Az egyik a hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban
csalatkozik, hogy a német hajduinak hűségére számít. Azoknak egyrésze el
fogja őt hagyni; ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is
nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon
támasztékul. A patriciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig
régóta a mi emberünk. A kire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az
Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez
hűséges legyen.
Andrássy iparkodott közönyös arczot mutatni erre a nagyon is éles
sarcasmusra.
– Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utczai harczban alig lehet
valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt
van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitünő, sőt a
császáriaknál elébb való.
– No hát!
– Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka
Du Prés de Belleville lovag egy ismeretes bonvivant, a ki egy szerencsés
légyottért szívesen szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A
kurucztüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcznál
vehette észre kegyelmed, hogy a sánczágyúk nekünk, az ostromló seregnek,
semmi kárt nem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a
gránátok mind a földbe furódva pattantak szét. Az arkoláj mestersége
olyan furfangos tudomány, mely mellett az, a kire a kezelés van bizva,
naphosszant puffogathat az ágyúval, a nélkül, hogy az ellenfélnek egy
hajszálát meggörbítené. De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet a
felől, hogy Du Prés de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse
végig ezt az okiratot, a mit Löffelholz tábornok küldött általam a lovag
számára.
Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári
tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha a capitulatio ő
vele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Prés de Belleville lovag
bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával s e hivatalból származó
minden teendőkkel.
Felugrott a helyéről, mintha valahová akarna menni.
A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott
határa.
Jobb lesz leülni az előbbeni helyre.
Tompa, siket hangon dörmögé:
– Mindegy! Ha az egész világ hűtelen lesz is Rákóczyhoz, én nem
szakadhatok el tőle.
Blumevitz bizalmasan tevé a kezét Andrássy karjára.
– Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, a míg a
harczi actio állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk
császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetlen hűségét,
mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt
eltemetett négyezer császári harczos porladozó csontja hirdeti, míg a
világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas
oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna
kegyelmedet Bercsényi helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni
diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna
Érsekujvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a
bevehetetlen erősség ormán.
– Nem vagyok érdemes a magasztalásokra.
– Nem végeztem még be!… De kegyelmed, belül a szivében soha sem volt
meggyőződés szerinti hive sem a fejedelmének, sem a felekezetének.
– Ez merész állítás.
– Bizonyítványom van rá. Vajjon az a karrikaturagyűjtemény, a mit
kegyelmed évek óta szaporított, élő, látható alakban fejezve ki a
véleményét a kurucz vezérek felől, nem fenhangon hirdeti-e ennek a
titkát?
Andrássy felpattant a helyéről.
– Micsoda karrikaturagyűjteményről beszél, obester úr?
– Hát biz ez egy képeskönyv, a mi az én birtokomban van, mint a
feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.
No most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek
firmamentumán. Megtudta, hogy hová lett az arczképalbuma.
Ezáltal aztán kezdett Juliannával még nagyobb ismeretségbe jutni.
Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allonge-parokája
fürtjeit s gyönyörködött a szavai hatásában, a mit Andrássy arczáról
leolvasott.
– Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek
hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával,
háta mögött Péter czárral (egy sokat mondó allegoria!) hát teljes
világítást adna hozzá az a másik, a melyiknek az egyik lapján Lipót
császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak
a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kiméletlen megbirálás: ez a
feltétlen hódolat.
Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy
azoknak a képeknek a torzított fintorait nem ő rajzolta, hanem ez a
dæmoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.
Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollhegygyel
odakarczolta ezeket a gunyoros vázlatokat.
– Kegyelmed szive szerint elitéli azt az egész tábort, a melylyel eddig
együtt küzdött, folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. Nagy
bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, a kik
meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették,
eldobják; de az olyan pártvezért, a kit a hivek táborába igazi, szivben
gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni és megtaláljak
a számára való helyet.
Andrássynak a veleszületett büszkeség egy daczos választ diktált erre;
de Blumevitz megakadályozta benne:
– Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách
Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt az ifju József
király azzal a megbizással küldé őt Rákóczy Ferencz táborába, hogy
ismertesse meg a fejedelemmel az ifju király jó szándékait Magyarország
iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczy
között. Forgách Simon elejté ezt a rábizott szerepet, s a helyett, hogy
szolgálta volna József királyt és Rákóczy Ferencz fejedelmet egyformán
jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul és saját nagyzását
helyezte a közbéke fölé. És e miatt elveszté a játékát mind a két
oldalon. Itt Rákóczy vetteté őt fogságra, amott a király számüzte.
Vegyen tanuságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni
nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi mint maga magát
megsemmisíteni.
Andrássy felállt a helyéről s nyugodtan, hidegen mondá:
– Jól van. Hivassuk ide a sereg tiszteit, hivassuk ide a város
előljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom
őket kényszeríteni.
Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját s a kornétásához néhány szót
intézett halk hangon.
– Vezesd őket ide.
Azután visszatért Andrássyhoz a padmalyos szobába.
– A míg a meghivottak előjönnek – monda neki – nem olvassa el kegyelmed
azt a levelet, a mit az asztalán kapott?
– Igaz! Majd elfeledtem ezt.
Büszkeség volt ez tőle, vagy háládatlanság?
Elővette az összegyürt levelet s kisimítva a tenyerével, maga elé
helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá irta a betüket, a
miket a titkos irás kulcsával kihüvelyezett.
Ez a sor jött ki belőle:
«Ne felejtkezzék meg kegyelmed a fiamról!»
Andrássy könnyedén vállat vont, – s aztán odadobta az egész megfejtett
irást Blumevitz elé.
Az is beletekintett s rábólintott a fejével.
– Ahán! Ismerem én ezt. – Csatoljuk a többi acták közé.
– A hogy tetszik.
Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok s azt mondá, mintegy magának
beszélve:
– Nem szeret ez az asszony senkit a világon, csak egyedül a fiát!
– Szeret biz az egyebet is, mondá rá Blumevitz. Hanem ez az ő
diplomatiájának az alapgondolata. Ez a kis ártatlan fiucska. – Én
egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kivánsága az
úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kis fiára azt a donatiót, a
mivel Rákóczy Ferencz fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért
megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott stropkói uradalomba.
– Igen. És hogy adjon a fiának bárói czímet.
– Mindezt kivánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog
felől bizonyos lett volna.
– Értem. A felől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy a mi
érdemekért Korponay János Rákóczytól donátiót kapott, ugyanazokért őt
abban megerősítse.
– Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom
kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kivánja a királyi
adományozást Korponayné a kis fia, és nem a férje számára, mert
bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.
Andrássy megdöbbent.
– Azt hiszi óbester úr?
– Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláirni
a capitulatiót, hanem vagy keresztül tör a hadvonalainkon, vagy
összekaszaboltatja magát. – Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a
városból a kis fiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt
magával.
– Mikor történt ez?
– A robbanás éjszakáját megelőző reggel.
Andrássy mindig magasabb helyről kezdte látni ez asszony lényének
láthatárát.
Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kurucztisztek s sűrű
talpzsurolással a városi deputatio.
A kurucztisztek ugyanazok voltak, a kik a vegyes törvényszéknél
ülnököltek, a tanácsbelieket Alauda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán,
Korponay János, Duprés De Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül
hiányzott De Hortis.
Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mindakét fél
meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután
kihirdették dobszó mellett a piaczon. Andrássy tábornok és Trautsohn de
Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe
tette magát, őrtüzeket gyújtott a piaczon; a mihez elég anyagot talált
De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius
parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, lécz
halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.