kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket
szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok
művészi becscsel birt. A mindenféle szinű márvány kolonczok domborművei
a szentirás kiváló jeleneteit örökíték meg, remekül vésett csoportokban.
Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, a kiknek nagymestere volt
Urbanovics Márton. (Ennek szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva,
a templom oldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a
szobrász vésővel.)
Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos
gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kurucz uraságoknak,
kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner sirtáblán? Ki
csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a
Hirscher család siremlékeül a Gecsemáné kerti elfogatást? Mit jelképez a
Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a
Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a fekete
halál idején a kórházat alapítá s maga is buzgóságának lett az
áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából,
a mit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé s a kép a
föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A
Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a
megváltó utolsó kínos éjszakáját az olajfák hegyén; a Heim család
sirköve különös művészi tökélylyel Lázár életreköltését választá
thémának; a Ros család az Idvezítő sirba letételét, míg a Schwab család
ellenben mennybemenetelét, mely műben az a legnevezetesebb hogy a földön
maradt elbámuló népek mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás,
bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős gereznás asszonyoknak vannak
ábrázolva.
Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a
halottak fényüzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz
nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse
városa erre a körülkerített térre. Ez az ő pantheonja, valhallája, kővé
vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné
magától elvétetni, semhogy a sirköveit!
A kurucz tiszt urak azonban egész életükre jól laktak epitaphiumokkal.
Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.
Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a czinteremből visszatérő
urakat.
Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven
beszéltek, a mit csak ők értenek meg egymás között.
Alauda uram ugy tett, mint a csinyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor
érzi a pirongatást, más discursushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a
temporizálásért, megelőzte a szóval.
– A kocsmárosok esedeznek alásan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg
nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd
mulasson a polgárság.
– Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá. Mondá Fabriczius
egész malácziával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis
maliczia.
Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy
ilyen népszerű izenetet saját maga ne vigyen meg a piaczon összeröffent
kocsmárosczéhnek, a miért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt
megtelt a piacz hevenyészett sátorokkal, laczikonyha, palacsintasütő
bódé, mézeskalácsos szárnyék, seres szin sorakozott egymás mellé. S a
hol evők ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan
kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felverte a törvényszéket
odafenn a tanácsteremben.
Fabriczius úgy tett, mint a ki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan
szelid képet csinált, mint a ki ártatlan benne. Fabriczius egy czédulát
adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből s az őrszobából
előszólítva a dobost, lement a piaczra a nép közé s elkezdett
doboltatni.
Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá.
A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott
papirról.
Ez a valami pedig így hangzik:
– Becsületes polgárok!
Tudomására esvén a főbirónak, hogy a császári generális Löffelholz, a
múlt éjjel, a zürzavart felhasználva, a Königsbergen sánczokat hányatott
s azokban egy bombavető batteriát és egyéb árkolást állíttatott fel, a
honnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal
kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és
megparancsolja a főbiró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal
mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói
azokat fel ne gyujthassák. A ki a parancsolatnak nem engedelmeskedik,
annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni.
Isten oltalmazza a mi városunkat.
Azzal tovább ment a kikiáltó s a másik utcza szegletén kezdé újra a
doboltatást.
De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy
egyben megszünt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek,
az emberek hazatakarodtak, a laczikonyhák, sütőgórék mind eltüntek a
piaczról, olyan csendes józan állapot állt be az egész városban minden
utczán és piaczon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.
Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a
fedelet, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.
A nap épen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes
álmából.
– Ejnye bizony már hajnal is van! kiáltá, katonás gyorsasággal
felszökve.
– Hajnal bizony, rubintom! mondá neki a menyecske; csakhogy esthajnal:
délesti négy órára jár az idő.
– Miért nem költöttél fel hamarább? zsémbelt a férj.
– Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis
pihenésre. Aztán költöttelek én egy párszor; de még mélyebben aludtál
utána.
– Hogyan költöttél?
– Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe sugtam, hogy «galambocskám!»
– Nyakon kellett volna öntened egy pohár vizzel! Mit mond a generális,
hogy még sem mentem hozzá rapportra?
– Biz az galambom már egy párszor küldött ide ordinánczot holmi
parancsolattal; de én először azt izentem neki vissza, hogy otthon
parancsoljon ő kigyelme.
– No, no! Azt nem jól tetted.
– Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel
a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek s vidd magaddal
Belleville lovagot is.
– Én? Belleville lovagot? Hát «avagy őrizője vagyok én az én
atyámfiának?»
– Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a
saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.
– Hát nem álmodtam én azt a bolond históriát? No nézd: most szentül
abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom? Hát akkor
még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli
machina, s azzal téged egy csomó veszett ember torturázott a szemem
láttára.
– Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.
– De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal, meg
teveled?
– Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám? mikor úgy aludtam, mint a
kifejt tej, a míg te fel nem keltettél: ha meg nem jösz, tán, egészen
odaát maradok a más világon.
– No ez czifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?
Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arczát.
– Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem
lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.
Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett
gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen bele
rugdalta magát a feszes magyar ruhákba.
– Hát a kis pulyánk hol van? kérdé egyszer széttekintve.
– Az ott hált Pelargussal.
(Hiszen igaz.)
– Hol van ugyan?
– Ott kinn sétál Pelargussal.
(Ez is igaz.)
Korponay felcsatolta a farkasbőr kaczagányát, fejébe nyomta süvegét, s
búcsut véve az asszonyától, átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.
– Hát hogy vagy? kérdé tőle.
– Mint a kutya a kútban.
– No ne busulj. Majd kirántalak én!
– Azon imádkozzál, hogy én ne rántsalak be téged!
– A törvényszék elé hívnak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de
tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.
Az előtornáczban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő
segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére,
lábára.
Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.
– Belleville lovag az én foglyom. Becsületszavával van hozzám kötve; a
mi erősebb minden láncznál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják
annak a másik karpereczét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.
A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kurucz
tisztet a franczia lovaggal karöltve menni a városházáig; a hol már sok
szájtátó volt a piaczon összegyülekezve abból a fajta népből, a
melyiknek nincs leszedni való házteteje. A mint meglátták Belleville
lovagot, elkezdtek fenhangon szidalmazni.
– Hallgatsz, csiszlik! – kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a
tollas buzogányát s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. Vagy
kifordítom a bőrödet s dudát csinálok belőle!
Elhitték neki, hogy képes volna rá. Engedték békén felvonulni foglyával
együtt a városház lépcsőin.
Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok
ó-német palástjaikban, a másikon a kurucz tisztek, rangfokozat szerint;
legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök,
Andrássy és Fabriczius.
S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen
keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzó kamra.
Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka
kurucz vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi
medáljain, míg a fekete patricius alakokat még sötétebben hagyta.
A benyilóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a
tüzes katlan, a miben egy hóhérlegény fujtatóval szította a tüzet, a
veres fény a nagyszakállu hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen
megvilágította, s a mindenféle kínzó szerszámokat is gyönyörködésre
valókká tette.
Ilyen előkészülettel várták a két lovagot.
Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála
fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót,
minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, a mit így
is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a
fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket
követett ő el, mennyi élelmi szert és lőport hozott be az ostromolt
városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.
Azért is, az asztal végén megállva s katonásan üdvözölve, e szókkal
kezdé jelentését.
– Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem
alássan, hogy mind megvan a puskapor.
Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne
nevesse magát, s a mint egy elkezdte, mint a futó tűz terjedt az
egyszerre végig a kurucz tisztek során, azokról elragadt a szenatorokra,
általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy
kaczagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.
– Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, a mit mondok? – szólt
szétbámulva Korponay.
Azon még jobban nevetnek.
Csak Fabriczius ránczolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta
türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.
– Vitéz főstrázsa mester uram! szólt oda Korponaynak; – ha már most jut
kegyelmed hozzá, hogy rapportját előadja, hát kezdje az elején és ne a
végén, s intézze el hamarosan.
Korponay hát elkezdte ott, a hol az ó-kapun kiindult a lovas
csapatjával.
– Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! kiálta bele Fabriczius
türelmetlenül.
Ezen meg Korponay jött haragba.
– No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell rapportot csinálni!
Kegyelmed, biró uram, ért az actáihoz.
– Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése
szerint.
– No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen
keresztül vergődve, Dunajeczhez.
– Jézus Mária! Már meg Dunajeczig megyünk!
– No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem
küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekisérnem. Odáig könnyü munka
volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az
úton; nem kell neki városbiró vezetőnek; de azután, erdőkön,
hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat
lepakolni, szánon leeregetni, meg felhuzogatni; az ellenséggel vak
csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; a hol meg nagy erő áll
ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan
megretirálni; ide nem senatorbölcsesség kell biró uram!
– Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? biztatá a tábornok a
tüzeskedőt.
Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkuratossággal, s
ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az
emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépen kidolgozták ketten a
dunajeczi hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, a ki
versekbe szedje s kész az új Odyssea.
(– Igy majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyujtásig! Dörmögé
félhalkan Fabriczius.)
– Hát hiszen az inquisitiót gyertyavilágnál is meg lehet tartani. Veté
oda az elnöktárs válaszul.
– Igen! de a tanukat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.
– Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kuruczaimat soha sem lehet
megesküdtetni.
– Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?
– Méltóztassék. Átadom a szót.
– Belleville lovag! Álljon elő! Nevét kérem.
A lovag odaállt daczosan az asztal végéhez, egyik kezét a csipőjére, a
másikat Probszt szenator széktámlájára téve.
– Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Prés chevalier de
Haut Marne, et Moncarlier.
– Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!
– Czímen: Ő felsége XIV. Lajos, Francziaország királyának
testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, ő felsége II-ik
Rákóczy Ferencz, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének
geniecorps vezető colonellusa.
– Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy
méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással birni?
– Óh igen! Igazhitű római katholikus keresztény vagyok. Legutoljára
meggyóntam a montmartrei kolostorban.
– Az ugyan apáczakolostor, de hát nem tesz semmit. Szabad még azt
kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?
– Köszönöm. Egészséges vagyok.
– Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan – születni?
– Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az
injuriát.
– Tehát úgy körülbelül harminczöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van.
Tehát feleljen már most nekem colonelle lovag de Belleville arra a
kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb mult éjszakát?
Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi
puskaporos tornyot.
– Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! de inkább a
bankomat robbantották szét ezek az urak, kik itt sorban ülnek az egyik
oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt
lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy
zászlótartó uram, a ki ott kibiczkedett a hátam mögött.
– Tessék a biráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!
– Azt gondoltam, tanunak jöttek ide.
– E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást,
mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.
– Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.
– És mit csinált akkor kegyelmed?
– Kifutottam a catastropha szinhelyére, mint a többiek, még a maradék
pénzemet is ott feledtem.
(Ez igaz! bizonyítá a kis Serédy, a pénzét én vettem magamhoz.)
– És így megvan? kérdé Fabriczius.
– Az nem logikai következés; mondá a zászlótartó.
– Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville, vallatott tovább
Fabriczius: ön, a ki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogy a
midőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig
délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg,
hogy a míg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő
torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?
– Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a
Heinrich-ház, a hol a generálisom lakik. Ő neki volt kötelességem
legelébb jelentést tenni az eseményről.
– Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális ur ő
nagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy
lőportorony légberepült, a míg hivatalosan nem jelentik neki.
– Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! harsogott
vissza Belleville lovag. És a felől kérdezősködni nincs joga, különösen
egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon czélzást,
mely a mi generálisunk ő nagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja,
lovagmódra visszatorlom.
(– Ne erőltessük ezt a thémát, főbiró uram! dörmögé az ökle mögül
Andrássy István, az urakhoz pedig fönhangon mondá: vegyük ez ügyet
egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)
– Tehát kegyelmed felment a generális urhoz? Otthon találta-e?
– Dehogy is találtam.
– Tehát kit talált ott a lakásán?
– Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.
– Sokáig időzött kegyelmed a generális szállásán?
– Ugyan mit időztem volna?
– Benn volt kegyelmed a generális ur belső szobájában is?
– Természetes, hogy benn voltam.
– Széttekintett benne?
– Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.
– Nem hozott el onnan valamit?
– Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki
belőlem?
– Épen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.
– Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!
Fabriczius biró e szóra hátra fordította a fejét s az ökölre fogott keze
hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:
– Figyelmeztetem a lovagot, hogy én nekem még más kérdezési mód áll a
rendelkezésemre.
Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig boszusan sütötte le a fejét,
az ujjaival az asztalon dobolva.
– Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! sugá Korponay
Bellevillenek.
– Tehát Belleville lovag ur, folytatá a főbiró, miután kegyelmed a
mathematikai kérdést ilyen jól megoldá, lássunk már most egy
arithmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél
órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virasztottam a városház szenatori
szobájában. Az a lárma pedig, mely a piaczra lemennem kényszerített,
támadt tizenkét óra és ötven perczkor. Ha kegyelmed a Herman-háztól
futvást ment a tábornok lakásáig, ott gyorsan végig járta a szobákat,
sehol nem időzött, akkor minderre öt perczet leszámítva, mire használta
kegyelmed a tizenöt percznyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház
kapujáig?
– Erre aztán könnyü a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy
egynehány pimasz ficzkónak, a ki nem tudom mi okból, utamat állni
bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.
– Azok az utját álló ficzkók a Ketterhäuschen őrei voltak, a kik a
robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a
ketreczet üresen találták, a friss hóban nyomokat vettek észre, a mik a
Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták
kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.
– Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az
órában a Ketterhäuschennél.
– És a lábnyomok, a mik a Ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig
vezettek?
– Nem az én lábam nyomai voltak.
– Hogyan jutottak tehát a Ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?
– De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketreczéhez ott a piaczon? s mi
köze van annak a vasketrecznek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz?
– Mindenek előtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy
kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet.
Hogy pedig a Ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda
összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja
megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi uton jutott a
ketreczbörtön kulcsaihoz?
– Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki, hörgé rekedtségbe mélyedő
hangon Belleville lovag.
– Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ
adjon.
– Nem fogok rá választ adni! rikácsolá indulatosan Belleville lovag.
(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de a kiben nemes
vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)
Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével,
hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; – a levágott
haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi
uton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. –
Ördöngős egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani
puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, a mibe tüzet dobni
nagy veszedelem!
A biró szigorú hangon mondá a lovagnak:
– Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok
ellene a kínvallatást alkalmazni.
Belleville lovag epésen felkaczagott:
– No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra
illenek-e?
A törvényszék kurucz tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a
visszatetszés.
Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?
E tüskénülő feszengés alatt Korponay odasugott Bellevillenek:
– Ugyan bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba
kulcsokhoz, hát mi baj lesz belőle?
Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre
az őszinte vallomásra.
– Biró uram! kiálta fel, tiltsa meg kegyelmed ennek az urnak, hogy
hozzám alattomos suttogásokat intézzen!
A biró hátrafordult a hóhérhoz:
– Izachár mester, tegye kend kötelességét.
A mire a mester és legényei mozgásba jöttek.
Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén
hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény
hangütéssel, pattogó szóval mondá:
– Megengedjen kegyelmed, Fabriczius Antal uram, Lőcse városának érdemes
birája; – de már ahhoz, hogy egy főtisztet, a ki az én táborkaromhoz
tartozik, megtorturázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a
lőcsei biróé.
Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kurucz tisztek tetszésével,
azt tanusítá a kardtokok csörömpölése.
Fabriczius egész nyugalommal felelt:
– Megvan nálam ez a hatalom…
S azzal dolmányába nyulva, elővont egy összehajtott pergamenlapot,
melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyujtá a
jegyzőnek.
– Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyilt parancsa.
Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő birák, tisztek
és tanácsurak s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.
«Nyilt parancsolat!»
Az Atya, Fiu, Szentlélek Istennek nevében.
Mi, Felsővadászi Rákóczy Ferencz, Erdélynek nagyfejedelme, e néven
második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és
parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő hiveinknek,
katonáknak és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és
jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tüzben kipróbált
hivünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei
Fabriczius Antal főbirónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is
kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden
felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorusággal vizsgálatot
tegyen, s fölöttük itéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező
alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett
hivünkre, Fabriczius Antalra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy
rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. – Különben
nem cselekedvén.
Kelt a száz hárs alatt.
Franciscus II. Rákóczy de Felsővadász.
E nyilt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a
tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kinzó
kamara katlanában.
A csendet Fabriczius szava törte meg.