Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wenczezlausz hajtotta
az üvegkereket. A doktor hozzányult a jobb kezével az ördöngős gép
villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat,
olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy
botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.
– Még erősebb electricitást kell összegyüjteni! mondá a tudós
ezermester, s Wenczezlausz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel
hajtani a gépet, a közben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre,
kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az
ébresztési kisérletek alatt félrecsúsztak.
De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait
az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett
férj, kisérve Belleville lovagtól.
Mikor meglátta a sok hivatlan szájtátó férfit a felesége nyoszolyája
körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan
azt hitte, hogy a feleségét torturázzák. Hozzá a doktor alakja, a
villamos gép, s az azt hajtó hóhérlegény.
Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat s a legjobban keze
ügyébe eső Wenczezlausz nyakát megragadva, ordítá:
– Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!
Doktor Cordines, felismerve a kapitányt, két mankójára emelkedék, fejét
vállai között csaknem elvesztve, s kenetteljes hangon mondá:
– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum
produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.
Korponay a doktort félretolta maga elől, Wenczezlauszt odalökte a
villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette,
s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá:
«Juliannám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!»
És ecce! A gonosz tetanusnak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt
megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyiltak, az
öklök, a mik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan
széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.
Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végkép
elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot
sikolt örömében, s mind a két karját a hizelgő ébresztő nyaka körül
fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dósisban, hevesen
lihegve hozzá: «kedves aranyom, bálványom, édes kis uracskám».
Doktor Cornides kihuzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az
okuláréján keresztül nézve beleirja ólma hegyével a praxist: «Contra
soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. – Probatum est».
– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek
vagyunk, mondá Belleville lovag.
– Magam is azt tartom, szólt Fabriczius. A kapitány úrnak ott a helye a
felesége mellett. Kendnek, Alauda, Wenczezlausz a Ketterhäuschen
mellett, a strázsán, a míg föl lesz váltva; a többinek a maguk
őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville
lovagnak pedig a börtönben.
Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s
sietett a beavatkozását érvényesíteni.
– Protestálok! Biró uram, Belleville lovag katona.
Ő felette polgári magistratus nem itél, ő csak katonának adhatja át a
kardját. Én fogom őt őrizni és én felelek érte.
– Ám lássa kegyelmed, szólt Fabriczius, elég önuralkodással, hogy semmi
arczkifejezéssel ne magyarázza szavait. Mi többiek menjünk: Belleville
lovag maradjon!
Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe, s savanykás
képpel adta át a kardját Korponaynak.
– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? kérdezé tőle a kapitány, mikor
a többiek eltávoztak.
Belleville lovag félre nézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva
s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, oly dæmoni hamissággal
mosolygott feléje.
– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy
az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a
világra jönni, de én tőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s
otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.
– Valami kaland volt! suttogá Korponay. Va! farceur! Kitelik tőled!
S azzal gyöngéden a hátára ütött.
– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kivánj neki jó reggelt, s
aztán menj át a szobámba, dülj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem
háborgatlak.
– Köszönöm.
Belleville alig tette be maga után az ajtót, hallhatá a csalfa tündér
örömének csattogó hangjait.
Ő pedig aludjék békével.
Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.
Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra
megkínzására.
XV. FEJEZET. TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.
Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harczi
feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, a ki a
legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki ő tőle várja a
parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly
igen a katonái; mert a hol más józan fővel is bakot lőtt, ott ő
kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló
ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sánczokat helyrehozatni,
a meggyuladt épületeket eloltatni, a gyanusakat összefogdostatni, aztán
a visszavonuló ellenséget kémszemlével kisértetni: ez mind az ő feladata
volt.
A városi polgárczéhek, a mint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza
lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő
eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket,
rajtuk kell hajtani a főhadiszállásokon.
– No csak lassan azokkal a Schieszprügelekkel! csitítá őket Andrássy;
ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt
a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekerczét; a ki ács, kőmíves,
álljon neki a szétdült tornyot helyreállítani; a ki meg szabó és varga,
az menjen haza sarut, mundért varrni, a mire nagy szüksége van a
katonáknak. De már több gyiklesőt, meg taglót ne hordjanak kendtek ide,
mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk
lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan
kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!
Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus
lesz; arra hivogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy
illik.
– Úgy? hát még «téged Isten dicsérünk» is legyen, azért, hogy egy
tornyunk a levegőbe repült. Jól van no. Elmegyek. Úgy sem láttam még
belülről ezt a hires lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék
a templomparádét a szokottnál, mert itt még van egy kis dolog. Ezt a
szétdült fortifikatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville
lovag? ő ért ehhez!
Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy a városból
érkező tiszt tudatá vele, hogy a francziát a polgárok elfogták az éjjel,
mert árulással gyanusítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos
tornyot.
– Hát akaszszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az
árulásért; de nekem Bellevillere szükségem van; mert nincs több egy
genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.
Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön
előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay
kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.
– No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! szólt nevetve Andrássy. És
így várhat egy kissé a fortificatio.
Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi
főbirónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a
Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő
számban, mint a városi tanácsosoké, itélő birákat kinevezni, a mely
törvényszék aztán majd itélni fog Belleville felett.
– No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.
E közben valami nyilalt keresztűl a tábornok emlékezetén, a mi a nagy
zenebona között egészen kiment a fejéből.
Az a veszedelmes pantheon ott maradt kitárva a szobájában.
Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végig lapozhatja, s akkor
sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kurucz vezér jó indulatáról a többi
vezérek és a fejedelem iránt.
Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukó tükrét, a mit a nyalka kurucz
nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára
álljon.
– Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.
A felügyelést most már rábizhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára,
maga lovára vetette magát s haza ügetett a szállására.
A borbélya ott várta már az előszobában, a borotváló eszközökkel.
– De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is, mondá a
tábornok. Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök s egy pár fürtöt
elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyirni miatta.
(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétől.)
És e miatt áldozatul esett az egész szép dusgazdag hajsátor. E naptól
fogva Andrássy tábornok teljes kurucz hadvezéri pompájában is úgy
jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára
nyirt hajjal.
Alig, hogy a borbélyt lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a
belső szobájába.
Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az
eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszin szalag a kereveten; hanem a
keresett arczképes könyv, az nem volt sehol.
– Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?
De talán mégis elvitte, s akkor épen okos volt. Ha itt hagyja, más is
rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Ő nála pedig jól lesz
addig rejtve, míg újra visszakérik.
A tábornok azonban még sem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az
embernek fejébe kerűlhet.
A titkos átjárón keresztül egy percz alatt találkozhatik Juliánnával s
kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.
Csakhogy annak most itthon van az ura.
Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.
A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papirra, intézvén azt
Korponay János kapitány úrhoz, a ki felhívatik, hogy azonnal jelenjen
meg raportra a generálisánál.
Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem
ide sietett az előljáróhoz legelébb is jelentést tenni a rábizott
expeditio kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.
Ezért meg is érdemel egy napi áristomot.
A levelet lepecsételte a gyűrűjével s rögtön elküldé a szomszéd házba az
ordináncz által.
Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan
virasztás, mindennemű strapáczia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban
folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossznéven venni tőle; hanem
az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a
hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja,
hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem
lehetett venni.
Ő vette át az urát kereső ordinancztól a levelet.
Cseléd még nem volt a háznál.
Megismerte a tábornok irását a czimzeten s feltörte a pecsétet. Biz ezt
megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét
elolvassák.
Aztán mikor végig olvasta a parancsot, fogta az irótollat s ráírta a
következő indorsátát:
«Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van
itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; a ki is pedig legfelsőbb
engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra
van itélve s annálfogva tábornok uram ő kegyelméhez nem mehet.
Datum ut supra.
Aláírva:
«Regina Tua!»
Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta,
lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és
titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncznak s aztán visszaült az
álló tükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.
Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban
nyugtalanul csikorogtak a czipői a fel s alá járkáló Belleville
lovagnak, a tükör háta mögött, a rejtek ajtón túl pedig mérges
székdobálás, ajtóbecsapkodás hangzott.
A szép tündér háromszor is újra igazította a kontyát.
Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategoricus
válaszszal, az első furiában nagyon dult-fult, hanem aztán meggondolta a
dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.
– Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte
a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga
rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony úgy
látszik, hogy nem akar kontózni.
Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez
fogtak kinn a piaczon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy
ágyuzás lett a vége.
– De hát mi az Isten csodája van odakinn! kiáltott ki Andrássy az
előszobájába, a hol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)
A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrincz, ki igen bizalmas
viszonyban állt a tábornokkal, szegrőlvégről sógorok is voltak.
– Nincs se török, se német a hátunkon kegyelmes uram, csak a polgárőrség
masirozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyuiból
viktoriát lőnek a talpasok.
– Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel egy
lőporostornyunk.
– Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.
– Majornak tiszteld öcsém, mától fogva.
– Hát akkor a felesége is avanzsirozni fog, úgy-e kegyelmes uram? Eddig
csak királyné volt, eztán már istenasszony lesz.
– Bomolj meg! Ha a deputatio jön, vezesd be hozzám.
– Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.
A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patriciusok küldöttsége
szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István,
vagy megfordítva: azok ő reá.
Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, a mire Andrássy
is hasonló idiomában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A
hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a
kurucz vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török
bagaria papucsot, a minek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú
számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén Niederschuhnak hitták.)
Két oldalt a piaczon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett
sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a
tábornok fényes kiséretével együtt megérkezett.
A senátorok padja már tele volt patriciusokkal, csak a két deputatus
hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész
gyülekezet, az orgonaszóra.
– Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! inte kegyteljesen a tábornok.
Alauda uram aztán bizalmas sugással értesíté, hogy ez a felállás azért
történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végig zengeni a
protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok
úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fentartva. A
templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a
férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a
kacsingatásra.
Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy
énekeljen.
– Szép templom! mondá körültekintve. Ez az a hires Mátyás király oltára?
Gyönyörű egy munka.
S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. A közben el
kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész
ornátusában. «Jó reggelt reverendissime,» köszönté őt a tábornok, kezét
nyujtva neki. «Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?»
S megrázta a kezét a papnak katonásan.
Aztán föllépkedett az oltár zsámolyfokain.
A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már
negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők,
azokat is remekül faragott szobrok ékesítik s a Sanctuarium előtt az
utolsó vacsora csoportozata látható, zománczfestésű faragott alakokkal;
a mű figyelemre érdemes alkotás.
Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat
véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.
– Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passio-képek
vannak. Szeretném őket látni.
Egy ilyen kivánság parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak s a
dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika
hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, a miket érdemes
megnézni; a közben erős vita támad Andrássy és Alauda között fenhangon
azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács
festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami
muzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni
tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus
kebelnek.
– És ez valósággal Mátyás király ajándéka? kérdé Andrássy.
– Igen; ő adományozta ezt Beatrix herczegnővel való házassága
örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban:
bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett czímerével.
(Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben
készült s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)
Most épen a pap ült a királyemlékű székben.
Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kisérőivel
együtt s ott a papnak a feje fölül olvassa le a góth betüket, a mik az
emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, a
melynek a tábláján felismerte a Brandenburgi czímert, s lett abból aztán
nagy archæologiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei
ecclesiának, a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját.
Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s
neki fel kellett menni a kathedrába prédikálni.
Ámde az a kathedra is művészileg nevezetes diszmű. A dusgazdag Kramerius
Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalól ül alatta
a kétszarvú törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején
emelni látszik; onnan a kathedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a
másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok
szobraival, közepén a Megváltó a világalmával kezében, legfelül
Keresztelő szent János a zászlóval. Ezt Andrássy mind apróra
megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib
királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak
odalenn a kathedra alatt olyan fenhangon magyarázták egymásnak: hogy ez
itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csipőficzamodásig birkozó,
hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképen?
Hála legyen a mindenhatónak, sóhajtának fel a kegyes szivek, mikor végre
odább vitte őket az… bizony majd megmondtuk, hogy ki.
Tovább mentek a tiszt urak, a templomfalba beépített nevezetes
műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és
oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az
istentelen assyriai császár ellen az egek haragját leidézze.
Már hozta a Jeruzsálemostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, a
midőn egyszerre a prédikáczió közepén megszólalt az orgona, egész
hivatlanul, s akkor is nem valami mennybeli hymnussal, hanem egy egész
profán dalnak a melodiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak
most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a chorusban s
valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?
Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak
figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyilván, az
egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét,
magyarázgatva a Görgeiek fanyüvő vademberét, a Csákyak szaraczénfejét, a
jezsuiták napját és liliomát, a Karthausiak egyszarvuját és T. H. S.
betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő
farkasát, a Reichenburgok özönvizelőtti mammuthjait, a Márjássyak hármas
halmon álló pánczélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, a kik mind
e templom falai közt várják az itéletre hivó angyal trombitáját. Egész
Pantheon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból
összehordva.
Ez alatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebáothtal az assyrusok
bőrére. Épen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja
ismét visszakerül a kathedra elé.
De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó
nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinoros talárba
öltözött hosszú szakállú férfialakot ábrázoló, mely szoborműben az a
legkülönösebb, hogy a férfialak palástjának redői közül két kis
gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata
kezdődik e szavakkal: «miserrimus peccator» (legnyomorultabb vétkező).
– Ez Thurzó püspöknek az alakja: magyarázza Alauda uram a kurucz
uraságoknak; ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, a ki a
palástjába buvik, jelenti ama gyermekeket, a kiknek a nyitrai püspök
atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi
ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan
szolgája az úrnak).
– Él még ez a jó pápa? kérdé Andrássy István.
– Nem él biz az; felel Alauda uram, felfogva a kérdés fulánkját.
Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.
– Mindazonáltal, kegyelmes uram, szólal meg Andrássy háta mögött a
Serédy fiu, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.
A mire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a
száznyolczezer assyriainak a halálordítását is elnyomja, a kiket a
Malach-Hamoves angyal, Ezékiás kivánatára, Jeruzsálem falai alatt egy
éjszaka lesakterozott.
Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikácziónak.
Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kuruczokat a bélpoklosok
kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét s
más egyéb reliquiákat.
Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró
áldásmondatot:
«Der Herr segne euch, und behüte euch!»
– Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni; mondá egy fiatal patricius
egy öreg senatornak, a templomból kijövet. Mi ütött hozzá egyszerre,
hogy olyan nagy archæolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a
lelkész úr szép prédikáczióját.
– Higyje el kegyelmed, mondá rá az öreg, hogy ez kicsinált praktika volt
tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram.
Ismerem én már az ő nagy praktikáját!
A templomajtóban üdvözlé a kilépő kurucz főtiszteket Fabriczius.
– Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva.
Azonnal összeülhetünk.
– Hát még mi lesz?
– A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött itéletet hozni.
– Hát ma már ne is ebédeljen az ember? pattogott a tábornok.
– Itéletet éhgyomorral szokás hozni, felelt rá nagy nyugalommal
Fabriczius.
XVI. FEJEZET. A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.
Andrássy István azt olvasta le a senator urak arczáról, hogy ezek most
azt mondják magukban: «hej, ez a kocsmagenerális mindig csak az evésre
gondol!»
No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni
kuruczosan, gondolta magában vissza.
A mint a külső czinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva
Alauda uramhoz, azt kérdezé:
– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért dictálta be a tanács a Czelder
Orbán által küldött feltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes
polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt
nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kivánság-e, a mihez ragaszkodnunk
kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, a mit ki lehet dobni, hogy
a többit megmentsük.
(– Jaj nekünk! Dörmögé a kis Serédy. A generális kövekre éhezett. Ma
márványnyal traktálnak meg bennünket.)
Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni halasztani az időt a
Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A
kor szokása szerint gyertyagyujtás után nem lehet itéletet kimondani. És
neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a
fatalis casus elucubrál. Ki tudja mik sülnek ki belőle.
Ennélfogva, a mint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan
szenvedélyes sculptor, theolog és archæolog lett, hogy csodálni kellett
a nagy tudományát.