bántalmazott hölgynek öt percznyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga
után.
Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a
lovát toporzékoltassa.
Erre megnyilik az az ablak s az ablakkosárban megjelenik a «coeur dame».
Gyönyörüen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: «an den
Mann dressirt».) Ha valakit közelíteni lát, rugni, vágni készül, a
falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy
hallgatózzék.
A társalgás külömben is francziául folyik s azt Lőcsén nem értik.
– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.
– Jó neki ottan, – mond az urnő.
(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)
Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az
értelmét.
– Ez volt az utolsó a háznál? – kérdi mosolyogva.
– Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel, azokat most eresztettem
utnak.
– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magistratus, a
belső frajt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a
generalis, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.
Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.
– De még hátra van egy, – mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve
lesbenálló szemeivel. – A sánta doctor rendesen be szokott hozzám
látogatni, este nyolcz órakor s ott ül és tart szóval, míg el nem
alszom.
– Ő itt lakik a házban?
– Igen, a hátulsó lakosztályban, a mely a Fabriczius családé, a minek a
bástyautczára nyilik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom
az övékétől vasrácscsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az
öreg s igen széles tudománynyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az
első óranegyedben.
– Hogyan?
– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a
szóval, hogy beteg vagyok, de orvost nem. Másért is szükségem van a
recipéjére.
– És az én epigrammomra? kérdé a lovag.
Erre felpattant a hölgy.
– Az egy szemtelenség!
– De hizelgő szemtelenség.
– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a
szerelmét mivel lehet elnyerni? végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az
«occasio bona». (A jó alkalom.)
– No, és az occasio bona, az itt van.
– Az igaz, hogy itt van.
– És így kapitulál a vár?
– Ostrom nélkül nem.
– Az approchok már a bástyák alatt vannak.
– De még az akna nincs felrobbantva.
– Aphorisma ez? madame!
– Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.
– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a
hódolatomnak?
– Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög.
– Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?
– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgy is mindig ott van az a harmadik
is.
– De mondja meg mégis, mért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?
– Ha nehéz, ne tegye meg.
– Választ kérek.
– Hogy ezt magától nem találja ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt
minden ablakban egy Argus ül, a ki erre a házra vigyáz, a miben én
lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem
volt-e postagalamb? Én mindent koczkára teszek! Őrültség volt tőlem
önnek az első szavára is rögtön «nem»-et nem mondanom. De még az
utolsónál jókor van mondanom.
– Ön tehát nem tréfál, madame?
– Ilyen hidegben nem szoktam. Nézze csak ön, a Heinrik ház rundellájából
perspektivával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.
– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön
kivánsága? Csakugyan az-e?
A nő vállai vonaglottak a kaczagástól.
– «Occasio bona». Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak «Occasio
bona». Egy olyan alkalmas óra a mikor az egész világnak, ha millió szeme
volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy
én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha
pipára gyujtana.
– Ezer mennykő! szép kis pipára gyujtás!
– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy külömbség volna közötte. Vagy talán
nem bizik a franczia szív magához?
– Mit nem bizik a franczia szív magához?
– Hogy egy olyan órában, a mikor minden ember elvesztette a szivét, ő a
helyén meg tud állni? Hogy a mikor az egész világ jajgat, imádkozik, a
harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud
ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: «imádlak.»
– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos
diablesse en falbala.
– Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.
– Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép
asszony elől.
– Mint a bibliai József.
– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, a mit ön kivánt tőlem.
– Meglesz? (A nő arczán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?
– A mikor ön kivánja.
– Pontban éjfélkor.
– Akár elébb.
– Nem. Mert ma péntek van. Hadd muljon el.
– Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?
– A többi az ön dolga.
– Tizenkét óra után egy negyed mulva én itt leszek az ablak alatt.
– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a
kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtajáé. Most siessen. Nagyon sokáig
beszéltünk már.
– A viszontlátásig.
– A rettenetes viszontlátásig.
A nő visszavonult a dülő-rácsból, a lovag tovább poroszkált. A
Ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a
kalitba bezárt személynek.
Egy biklát (kettős czipó) meg egy korsó sört.
– Itt van, bregyó! vedelj! pofázz!
S bedugta a ketrecz rácsain a lapátra tett élelmi szereket. Az is
emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvü erkölcsi
kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni («gelapatirt
werden»).
A kitett nő arra sem mozdult meg.
– No majd hozzányul, ha megéhezik! mondá a hóhér.
– Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.
De biz arra hiába vártak napestig. A leány, mint a tüskés borz,
összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott,
a ser kásává ott mellette.
Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrecz ritka
rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le
magáról.
A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt
szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden
ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka
építve, társalgó párok számára. Korponayné végig ülte ezeket a padkákat,
az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól,
mig ő a tél himzésén a forró lélekzetével olvasztott egy kerek nyilást,
a min kinézhessen.
Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte
ott a ketreczház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.
Mindazt együtt szenvedte vele.
És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy «jó neki ott
lenni!»
A déli harangszónál üres lett a piacz; minden ember ment ebédelni, a
gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.
Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos
megtette neki azt a szivességet (jószivű ember lehetett), hogy a
dárdájahegyére felszurta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél
felmelegítette; úgy nyujtotta neki vissza; de a delinquens akkor sem
reflektált rá.
A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van.
Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a
süteménynek, a mi a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.)
Azt biz a tepsiben felejtették s nagyon ki volt száradva. A hölgy
beleharapott, s a mit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Igy
szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle
semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.
A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piaczon már nem volt semmi
nézni való.
A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a fali
szekrényből azokat a gyermekruhácskákat, a mik a kis fiától maradtak
itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki
vizzel nedvesíteni; a könyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a
fiának egy kis nyest prém süvege: épen olyan süvege volt az urának is. A
kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajjon mi feküdt a két
süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.
Meg a sutba dobta mind a kettőt.
Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett;
nem volt nyugta sehol.
A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra s mindenütt keresztül
szaladgáltak az utjában: rájuk sem ügyelt.
Elővette a jövendőmondó kártyáit s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment
az is.
A borult idő miatt gyertyát kellett gyujtania. S mihelyt meggyujtják a
gyertyát, már akkor éjszaka van.
Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.
Megvetette az ágyát és aztán levetkőzött és lefeküdt.
És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zürzavaros világgal, a minek
chimærái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot
aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott
éjszakát, ha valami fel nem költi.
Azon a hosszú folyosón, a mi a hálószobájától a tornáczig vezet, mely az
első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen
kopogás, a mit egy sánta ember támaszt, a ki két mankóval jön. A doktor
érkezik.
Ahá! mondá az életre ébredő. Hisz ez még hátra van.
Hirtelen szétszórta a haját s átkötötte a fejét egy fehér kendővel.
Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kinoktól vonaglott az
ágyán.
A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.
– No, mi baj? kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.
A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kaczagás lett; a
kaczagást csuklás követte, a szenvedő arcza minden vonásaiból kikelt, az
ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyü módra markoláztak az ágyruhákba
és vánkosokba, néha csak a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a
többit a légbe emelte hanyatt görbülve és a közben nem szünt meg
kaczagni.
– Ihol van ni! A furor dæmoniacus (a kaczajgörcsnek ez volt a tudományos
neve) szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. Megmondtam tegnap,
hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az
ember az asszonyoknak, a kik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a
szokott baját. Valahányszor az ura utra megy, mindig megkapja. Sebaj no.
Tudjuk a panacæáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust s
szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.
S a lapis nephriticus csakugyan csodát mivelt: a kaczagás nemsokára
elmaradt, sirás lett a vége.
Az már nem olyan nagy baj. A könyhullatás is purgatio. Tisztul vele az
ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a
patiens sírni, vagy prüsszenteni tud, jó a krizis.
A sirásra aztán következik a fejfájás.
Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős
bennünk az életessentia.
A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos
füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet.
Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik
oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől
didereg, az ajkai csupa kettős w betüket vaczognak, s ha betakarják,
akkor meg tűzlángról panaszkodik.
Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van phiolákkal,
azokat előszedegeti.
– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a
belső frajja az asszonyságnak?
– Ott kinn a Ketterhäuschenben, lihegé forró ajakkal a patiens.
– Úgy? igaz bizony. Hát a többi cselédség?
– Mind itthagytak. Elkergették.
– No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a
háznál. Hát Pelargus?
– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! kiáltá dühösen a beteg nő s őrjöngő
indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy
maradt ott.
– Üm! Ez már nagy baj! mondá a doktor, látva, hogy nagy itt a
paroxismus. Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt
elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.
S azzal a hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a
szobából.
Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is
hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.
A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg rég gazdasszonyát. Az
nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta
a mindenféle utensiliákat, a miknek a kezeléséhez nagyon jót értett.
Első dolga volt az ágyat ismét rendbehozni.
– Mik vannak a kosárban? examinálá a doktor. Minden ott volt, a mi
szükséges. Még egy sörös palaczk is. Ez pedig nem a patiens számára
való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való
virrasztás megkönnyebbítésére.
A doktor kiadta az instructiókat Léni asszonynak.
Imhol vannak ez üvegcsében a pilulæ de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre
egyet kell beadni. Egy óra mulva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a
paroxismus még arra sem mulik, akkor két óra mulva négy szemet. Annak a
virtusa aztán kétségtelen. Ha a patiens három pilulától alszik el, akkor
alunni fog holnap reggeli kilencz óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet
beveszi, akkor csak tizenegy óra és husz perczkor fog fölébredni. Addig
nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben
kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem
jövök. Scientia juvat: Deus providet.
Ezzel a doktor, re optime gesta, elkoczogott haza.
De ott maradt az ápolónő.
– No drága szentem, nyájaskodék Léni asszony. Üljön fel egy pillanatra,
hadd adjam be az első piluláját.
Korponayné ráförmedt:
– Csak nem vehetem be nádméz nélkül.
– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a
pohárszékben!
Jól sejtette, ott volt a nádméz.
– Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelenczében.
– Ostoba állat! dühöngött az úrnő. Hát így rágjam meg egy darabban?
Tudniillik, hogy abban az időben még a czukrot csak kandirozott alakban
produkálták, mint sárgaczukrot.
– Hát megtörjem, úgy-e, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?
Ráhagyták, hogy keresse ott. Kitötyögött egy meggyujtott
viasztekercscsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bujósdít játszott
vele; a hol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, a hol nem
is gondolta volna.
Megtörte hát a czukrot apróra.
De az alatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az
akkor hanyattszegett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú éles
lélekzet vétellel.
Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget s azt látta, hogy csak
négy van már benne.
A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva,
egyszerre bevett belőle hármat.
Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.
Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban
cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony…
XII. FEJEZET. REGINA MEA.
A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a czél el van
érve. A patiens nem rugkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi
az ő dolga.
Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a
legkényelmesebb karszékben; a sörös kancsót fenékig ürítve. A sört
tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell
felhajtani.
Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a
kórtünettel kombinatióba hozzuk a patiensnek rögtöni felébredését, arra
a diagnosisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az
ő seres kancsójába tévedt bele.
Annál nagyobb virtusa a panacæának, hogy mégis a furor dæmoniacus mult
el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s
miután egy pávatollal megcsiklandozta az ápolónő orrát s meggyőződött
róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji
patyolatöltöny fölé arany fonállal áttört ráczinget öltött magára; ahhoz
török salavárit huzott fel, rózsaszinű selyemből; azután tarkavirágú,
fekete rókával prémezett damaszt kaftánba bujt bele, a mit derékon
átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst lánczocskákon
filigránnyelű kés, aranyfogantyus olló csüggött alá. A haját egészen úgy
szétziláltan hagyta, a hogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott,
csak egy kis reczeficze főkötőcskével szorította le, a mi a saját
hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő
reczéjét a hajtól nem lehetett megkülömböztetni.
Akkor aztán odament a falba rámázott nagy álló tükörhöz, mely egész a
földet érte. A szemközti kép ő rá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást
üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a
tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt
tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a
derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje
borulni s egy pillanat mulva mind a két alak eltünt egyszerre; a
tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.
Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a
közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is
lehettek, mint az, hogy a nagy kisérettel járó kurucz fővezérek
szélesebben kinyulhassanak a kvártélyukon.
Az álló tükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos
Pfanschmidt házhoz. A szűk falnyilás egy pár lépésnyi volt, s ott megint
el volt zárva egy keményfa táblával.
A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy
ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a
fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a
szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.
A kurucztábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous,
magyar kiadásban. Arczkép, márványszobor, művészi kéztől alkotva,
örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori
daliáknak. «Még akkor» kuruczmódra vállig eresztett hajat viselt, s az
sötétgesztenyeszín volt és természettől csigákba göndörült.
Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók,
parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól
veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög
félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai
eredetre vall. Termete héroszi; előkelő aristocratikus hátradüléssel.
– Regina mea! rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező
elé.
– No, no, nem szabad hozzányulni, mert üvegből van! szabódik az, s egy
ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.
Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit sugnak a fülébe.
– Ah, az nem megenni való, szól tiltakozva.
Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.
– Éhomra nem! felel rá bosszusan és mégis nevetve.
– Mit beszélsz!
– Azt, hogy még ma nem ettem semmit.
– Hát miért nem?
– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam
maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni;
soha sem álltam még meg konyhában.
– Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem…
– Jól van jól… vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva.
Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.
– De miért?
– Mert bőjtölök. Péntek van.
– De hiszen nem vagy te pápista.
– Nem vagyok az; de fogadásom tartja.
– S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásban?
Ebben egy kis csendes sarcasmus volt; a mit a szép hölgy el is értett.
– Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.
– Hát a mai olyan fogadás volt?
– Olyan.
– Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?
– Ha megigéri, hogy nem nevet ki érte.
– Sőt együtt sirok rajta, ha arravaló a tárgy.
– No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.
Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek
könynyel. Zokogva sírt.
Dologba került a könyeit letörülni s helyre engesztelni a kedvét.
– S miért küldte el szegénykét? kérdé a levente.
A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó
nap verőfénylett vissza.
– S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?
E szónál oda kellett borulni lábaihoz s kezeit csókokkal borítani.
– Ne bántsa! Eltörik! szabódik a megtámadott. Ejh, micsoda házigazda ez,
a ki a hozzá menekülő vendégét felfalja!
– S még hozzá a vendégét, a ki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.
A lovag a szoba hátfalát képező, barokkstylü táblázathoz lépett, s azt
egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel,
a minek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el,
patkóalakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva legdusabb
lakomával, a minőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák
szoktak felhalmozva látni.
– Ah! szólt elbámulva a hölgy. Kegyelmed vendéget várt?
– Királyi vendéget! A «regina mea»-t.
S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.
Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a
szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja s a
maga véleményét el ne mondja az inycsábító sültekről és süteményekről, a
miknek halmazából karcsú és öblös velenczei kristályok kandikáltak elő,
gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst
gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is
állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás
körmeivel le ne foszsza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves
csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból
hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít
belőle, odateszi az ajkai közé.
– Nem! Nem! Még tart a péntek.
S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából s a lovag szájába dugja,
annak kell azt megenni.
Vannak fogadások, a miket meg tud tartani.
– A míg az az óra tizenkettőt nem mutat!
Egy nagy álló óra ketyegett aranyozott álló tokjában a fal mellett.
(Volt pedig csak tíz óra rajta.)
– No hát majd én is segítek az időnek sietni! szól nevetve a lovag, s
elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat
ráakasztja az óramű egyik súlykolonczára.
A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.
Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy
kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól
a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt
meglopni nem bűn.
– Micsoda két nagy bolond kulcs az? kérdi félvállról odatekintve a
hölgy.
– Annak a Ketterhäuschennek a kulcsai oda lenn a piaczon.
– Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?
– Rám bízta a magistrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott
leányt.
– Mit vétett az a személy?
– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. A szerint fogják
megbüntetni.
– Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre.
Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arcza. A szégyenpir
vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az
orczáját.
S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.
Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz
benne? Vagy tán abban a pillanatban, a míg az indulat hatása tart,
minden valódi benne?
A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt
mondja:
– Ejh, használjuk az időt! Úgy is ritkán kerül.
A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.
De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hüsítőre.
– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi
közös pantheonunkat. Hadd mulassanak rajta. Van egy belevaló gondolatom
megint.
A lovag egy, az óralánczhoz csatolt aczélkulcsocskával felnyitott egy
remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott
marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.
Ezt nevezte Juliánna a «közös Pantheonnak».
Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó hogy csak ők ketten
bírtak róla tudomással.
Talán épen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A
művészet nagy kerítő.