hagyomány volt, már a székely nagyapái ott Csikszentkirályon is híres
piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a
magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s első báróvá lett
nagyapjuk rajzolta a cartonokat – barátságból – a Thurzó-féle bittsei
várpalota corridorjai számára. Andrássy István, a tíz éves
szabadságharcz alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a
hírességeknek az alakjaival, a kik e harczokban vezérszerepet
játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, francziák;
uralkodók és hadvezérek.
Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.
A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres
nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők;
s ez meg Juliannának a mestersége volt.
Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot épen
egy nőnek adta. A nőszív külömben arra van alkotva, hogy eszményítsen.
Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élczesség,
kegyetlen satyra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit s a
gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek
nemcsak az arczára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni.
Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a
«nagypipájú, kevésdohányú» rebellis kurucz alakjában személyesítette.
Forgách Simonból kétkulacsost csinált, a ki a féllábával Ausztriában,
féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost
megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák
királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a satyrája; az áruló
vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében
pohárral kinálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha
ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított
márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba
megverekedjék.
De a mi a legveszedelmesebb jellegű carricatura ez albumban, az magának
Rákóczi Ferencznek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem
úgy van torzítva, mint egy drótos tót, a ki a megfordított pipaszárát a
szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István
koronáját, azt összedrótozni igyekezik. Az erdélyi fejedelmi süveg a
szeméig le van húzva s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta
mögül Péter czár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel
koronát kinálja neki. – Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.
Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister
Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arczképei kész
prédául szolgáltak a dæmoni gúnyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a
hátulsó lapján nem volt semmi carricatura. Ez volt a császár maga.
– Mért nem bántja ezt is mint a többit? kérdezé Andrássy István szép
munkatársától.
– Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele
tenni.
Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, a ki azt
egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi
viszonyban érezze magát egymás iránt.
Mennyit mulattak ők ezeken a figurákon: – mikor senki sem hallotta!
Mennyi gonosz kaczaj, csufolódás egyesíté lelkeiket, mikor így
kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arczába dobták könnyelmű
megvetésüket.
Nem maradt ám kigunyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlanszívű,
rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy
borbély volt, a ki a földglobust borotválja, maga olyan kopasz, mind az
a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal
csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, a ki
savanyú képpel tanulja az A B C-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak
a testvére is, a fehér barát, a kit «dervis generalis»-nak gúnyoltak: az
egyik lapon, mint ájtatos cistercita tonsurás fejjel, fehér csuklyával,
a második lapon, mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt
tánczolva.
– Biz ebből csak egy kép hiányzik még, szól Julianna, végig lapozva
nevetgélés mellett az éles lapokat. Kegyelmed maga nincs még benne.
– Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is, mondá Andrássy.
– Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért
nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most épen ahhoz való az
óra. A míg a mutató a tizenkettőre ér.
– De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, a milyen
valósággal vagyok.
– Minden bizonynyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg
előttem.
Azzal leültette őt a patkóalakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett
tábori székre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az
albumot, úgy rajzolt az irónnal.
Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.
A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén
s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített
asztal is. Ő nem fogadott semmiféle bőjtöt, s nem látszott a fölött
aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a
felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát,
hogy a hosszúnyakú lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.
– De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a
pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost,
zsémbelődék vele a szép művésznő.
A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve
helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a
könyvet.
– Soká tart e még?
– Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna.
Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag s elkapta a hölgy kezéből
erőhatalommal az egész könyvet.
A hölgy kaczagva sikoltozott, a főúr szintén kaczagva káromkodék.
– Ah átkozott vad-angyal! Minő csélcsapság!
Az ő arczképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva, de az
még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos, a
másikba meg egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt, danára felnyitott
szájjal, mellette silhouette alakban Löffelholtz német tábornok
árnyképe; aláirva a torzképnek: «a kocsmagenerális».
– Ezért bosszut állok! kiáltá a vitéz, s a bosszuja elől sikongatva futó
hölgygyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé
menekült, s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe
tette magát.
– Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? kérdezé az első accordok után
fejével negédesen bólintva.
– Ismerem – a czudart, felelé rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.
Pedig az a nóta elég dallamos volt.
Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a
Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a czíme, hogy «a
kocsmagenerális».
Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei – a borozó asztal
mellett; a végső sor ezt variálta:
«A második kupa bornál
Mond a generális,
Várjatok még, hadd igyon még
Kocsmagenerális!»
És így felelt a hatodik kupa borig.
Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.
Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát
is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá.
Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt
a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a
táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.
Julianna csengő hangjával, a mi hasonlított a kaczagáshoz és a
madárdalhoz, végig dalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele
énekelte a refrainet szép lágy baritonjával.
Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik
strófát kezdett, a mit még Andrássy István nem hallott.
Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a
kurucz alvezérnek.
Ez a győrvári hős diadalát énekli; a midőn Andrássy a császári
tábornokot, Heister Hannibált, a ki előtt a többi kurucz vezérek már
mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.
«A hetedik kupa bornál
Kocsmagenerális
Úgy megveri ellenségét,
Nem marad egy szál is».
Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szivének. A hat gúnystrófa után a
hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.
Ha vén, ripacsos czigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset,
bizony azt is megcsókolta volna érte.
Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a
zöld galyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy,
azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában
jogosulttá lesz ez a «szent» csók.
De Julianna tiltakozott ezen játékdíj ellen.
– Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me
cœnas, at avis edit e regibus (Mæcenas atavis edite regibus).
Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arczát, odatelepedett az asztal
melletti kerevetre, s egy molnár ostyát dugott a szájába. (A németek
Hohlhippenek nevezik.) Ez tulajdonképen nem is étel; csak sült levegő.
Az óra pedig épen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra,
odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a
megsarkantyúzott horologium; de ez már nem külömbség; az ember
megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az
hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A
molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől
fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.
A többihez aztán megjön a kivánság és az engedelem.
A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokalta azt, s a legvidámabb
kaczagás közt elkomolyodott.
– Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.
– Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a
kocsmagenerális?
Pedig bizony ő kegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt, a
poharak dolgában.
De hát lehet még egy nyolczadik strófája is annak a versnek.
Van is.
A hol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony
a nótában. Eszébe juttatja-e, vagy elfeledteti vele a nyolczadik pohár?
Már azt nem éneklik fenhangon, csak úgy dudolva; félig elsugva, félig
elzöngve a szót, egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig
viszafojtva.
«A nyolczadik kupa bornál
Kocsmagenerális
Nem látja már a szép asszonyt,
Ha előtte áll is.»
Jaj, dehogy nem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy
fel nem falta!
S fenhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.
– Csitt! ne danoljon olyan fenhangon! Mind kihallik az utczára.
– Dehogy hallik! Ki járna mostan az utczán! S ha hallik is, eb füle, a
ki hallja. Nem parancsol nekünk a lőcsei biró!
– Hát ez a kis biró? mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szive fölé téve.
Egész teste végigborzadt ennél a szónál.
– Már megint kezded a gonosz játékodat? szólt kedvszegetten a lovag. Hol
meggyujtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz
nekem kisértetekről mesélni. Addig czirógatsz a bűvösbájos tenyereddel,
míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt
hiszem csak álmodtalak.
Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.
– Csitt! Hallga! sugá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos
ablakra bámulva.
– Mi az? Mit neszelsz?
– Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram
jön vissza a portyázásból?
– Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én
szivem, azt hallod.
– Nem tudom, mi lelt? úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek a kezeim. Ne
szorítsd olyan nagyon, fáj.
– Hamiskodol! Szökni akarsz. Alig várod hogy itt hagyhass.
– Alig várom? no hát lásd, hogy mennyire akarok tőled szabadulni?
S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset;
azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s
ezt a négyet összefonta egy tekercscsé. Szép színt adott ki a kettő!
Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint a hogy a
kigyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak
elválni.
– Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?
Az bizony nagy kérdés!
A nagy fali óra kétnegyedet ütött éjfél után.
Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öcscse szemére, mert ő
akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az
éjjeli őr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen!
Hat’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.
Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél
csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most
odakinn lenni!
Mint annak a bezárt leánynak ott a Ketterhäuschenben!
– Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! rebegé az asszony. Hogy fázik
az ember, ha a bűnére gondol.
– Legyen mind én terhem! biztatá a férfi. Az én lelkem álljon ottan (ha
ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?) s feleljen
helyetted is Isten előtt, (ha igazán van Isten?)
– Oh jaj ne káromkodjál!
– Tégy róla; taníts imádkozni.
– No hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.
A nő jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta s görcsösen kebléhez szorítá.
«Mondd utánam az úr imáját.»
– De csak a két utolsó sor nélkül.
– Mit? A két utolsó sor nélkül?
– Az ám. Mert én mindig azt kivánom: «de csak vigy a kisértetbe! S
aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor «soha ne
szabadíts meg bennünket a gonosztól».
– Ah, ne csufold az Istent!
– Tud is az valamit rólunk. Ha él, más gondja van!
Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kurucz főúrnál. A fejedelem
példáját nem igen követték, a ki maga nagyon vallásos volt; ki is
csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti
szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat
pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem
hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, a hogy a
fegyverek diadalt, vagy kudarczot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok
Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.
Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki
rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.
– Jéggé fagyok, ha így beszélsz, rebegé Juliánna. A vérem megfagy a
rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.
S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor; félelme nem volt
színlett, de igazi; arcza úgy elnyult, elhalványult, szemszivárványai
felhuzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a
lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.
– No, ne reszkess. Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd
meg érte. Tégy rá tüzet.
– Hát hiszesz Istenben?
– Hogy ne hinnék?
– És a szentekben?
– Még te benned is!
– Hát térdepelj elém. Mondd utánnam a krédot.
A lovagnak meg kellett mindent tenni, a mi parancsolva volt.
Engedelmességének meg volt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy
tér vissza az életpirosság a hölgy orczáira; átszellemült tekintete
égnek fordul és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre
kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.
Az ég ki van engesztelve az áhitat nyilvánításával, most már szabad az
út a paradicsomba.
Az imára kulcsolt kezek oda fonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje
körül.
Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó
éjszakát; a vészláng pokolfénynyel árasztja el a termet, bezuzva a
robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a
serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár
elkezd magától végig gurulni a pallón, s az álló óra mind a két ütőjével
rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang karillonja volna.
A lovag rémülten szökik fel térdéről.
– A lőporos torony! kiáltja berekedt hangon.
Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az
kötve tartja.
Nincs idő azt most kibontogatni.
– Vágd le mind a kettőt! kiált a nőnek.
Juliannának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás,
s az összefont fürtök kezében maradnak.
Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.
Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba,
vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák, mint tüzes
sárkányok, szállnak szerte-széjjel; majd a töltött granátok kezdenek
elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.
A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhozóját kiabálva.
– Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!
Aztán bevágja az ajtót s ott hagyja az imádott hölgyet magára.
Az pedig Delila-mosolylyal néz a levágott Sámsonfürtre, a mi kezében
lett hagyva.
Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik.
Odakinn a piaczon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az
odujából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, a mit a
zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, a mit az első
rémület a kezébe adott. «Itt vannak a németek!» Ez a kiáltás hangzik
szerte-széjjel. «A bástyákra minden ember!» üvöltik az erősebb hangok;
dobpörgés, trombitaharsogás tör ki az emberzajból. «Itt van
Löffelholtz.» S a kiabálás közé nem sokára puskaropogás vegyül. A
falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a
tüzet oltani, a mit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A
zűrzavar lassankint tovavonul a piaczról, a tüzet elnyomják, az ég
lángfelhői lassan elhamvasodnak.
Julianna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piaczon
senki sincs már: üres a tér. A ki csak férfi, az mind az ellenség
rohamát visszatorlani futott a bástyákra.
Julianna levette az óra súlykolonczáról a Ketterhäuschen kettős kulcsát,
s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot
és a torzképek közös albumát.
Mindent megkapott, a mit kivánt.
XIII. FEJEZET. A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A
VÁROS VESZEDELMES TITKA.
A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az
orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az
ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.
Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.
Azután levette a falról a négycsővű mordályát s az övébe dugta.
Ez az asszony kész volna ma embert ölni.
A szironyos subiczáját a vállára veté s neki indult a sötétségnek.
Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a
szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kisértetnek, a ki őt meg akarná
ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez
az asszony nem tréfál!
Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornácz rácsát, aztán a kapu kis
ajtaját. Kitekintett a piaczra.
A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az
őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wenczezlausz
nem álltak mellette. Szerencséjük!
Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska
villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.
Odaért a Ketterhäuschen elé; látta, hogy senki sincs a közelben;
hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát s berohant a ketreczbe.
Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az
összezsugorodott alakot s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat
nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.
Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránynyal a Thurzó
házhoz.
Talán a míg észreveszik, hogy üres a ketrecz, befújja a lábnyomait a
szél hóval.
Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.
A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló
tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.
Még nem tudta, hogy élő alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?
Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.
Ott lefekteté a medvebőrre s letépett róla minden ruhát.
A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem adott.
Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő,
arra borszeszt öntött s elkezdte a megdermedt tagokat végig dörzsölni.
Erre az élettelen alak lassankint felmelegült.
Hogy még jobban menjen, a szivére lehellte forró lélekzetét.
Egyszer aztán felnyiltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres
semmibe.
Szép kék szemei voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, a mi egy
ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai
olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopósgyermekéi. Hozzá
len- és selyembogárszál közt válogató haja.
A mint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő
hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.
Ekkor aztán Julianna őrjöngő kaczajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva
a leány arczát, szemét, száját.
– Mondtam úgy-e, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis
kiszabadítlak a körmeik közül.
A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.
Julianna minden arczmozdulatát értette már a leánynak.
– Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.
S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe
öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a
leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.
Jól esett neki. Kényelmesen végig nyult az ágyon.
– Bántottak, angyalom? Kinoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?
A leány mindenre azt felelte: «nem, nem».
– Láttam! Oh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt
néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam;
embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.
A leány rémültében összehúzta magát.
– No te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te
kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok
mindjárt enned! Meglásd milyen jókat! Török császár asztaláról mind
letakarítom a csemegéket.
Eltünt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele
volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóban
szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja hol vette? Talán a tábornok
otthagyott lakoma-asztalát rabolta meg érte.
– Válogass benne; izleld meg; láss hozzá. Aztán tedd a fejecskédet, ezt
az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a
vén asszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de
nem úgy ám, a hogy téged, meleg csókjaimmal.
S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a lábujja
hegyéig s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyerébe
tapsolt.
– Hahaha!
Milyen jó tréfa ez!
És még nincsen vége.
Még hátra van valami.
Odafenn az utczán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s
fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A
jutalmát várja. Bizony megérdemli.
Juliannának eszébe jut a hű lovagja, a kit ide rendelt erre az órára.
Egy olyan órára, a mikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a
halál elől fut, a mikor rémülettől reszketnek az asszonyok, a mikor
dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak,
hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szivének melegsége
felől. Ki volt erre képes? Az, a ki megtette.
– Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt
magadban. Senki sem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.
S odaadta a leánynak a közös albumot, a mit a tábornoktól elhozott.
Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végig nézni, a hol az
eszményített, hiven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani, «nagyon
szép volt».
Julianna betakargatta őt a paplannal.
– Aludjál, bárányom. Kis tuba gerliczém. Ha kell, majd felköltlek.
Bizony már elkezdek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A
lovag türelmetlen. Az idő hideg s a szív lángol.
A míg Julianna a nagy fali tükör előtt elment és belepillantott, megállt
egy pillanatra.
A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy
tündöklött a setétben, a fekete prém közül.
A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára.
S azt mondá magában:
– Lám a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a
lovag; de ezért a vállért megtette.
S büszkén mosolygott magának szembe.
Sietve futott fel a lépcsőkön a legfelső szobába. Onnan nyilik az
erkély.
Felnyitá az egyik ablakot. «Pszt» szisszentett, jelt adva.
A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy
jelen van.
– Kegyelmed az, chevalier de Belleville?
– No, régen én vagyok. Szavam tartám.
– Én is, mondá e hölgy s aláhajítá neki az erkélyről a karikával
összekötött kulcspárt.