végén álló nőalakra, a ki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje
piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténynyel, látszik valami
konyhaművészettel foglalkozni, a mi abban kulminál, hogy egy vastagra
kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik
vele a tűzről pattant menyecske.
– Kávét őrlök, a hogy látja kegyelmed; felel a fiatal ember.
– Furcsa hivatal! jegyzi meg rá a kapitány. Hát a feleségem hol van?
Erre hangos kaczaj támad a munkában levő menyecske részéről.
– Oh, te golyhó! Hát nem látsz?
Akkor néz oda jobban Korponay, ez biz az ő felesége.
A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá, s a
tűztől piros arczára egy csattanó csókot nyomjon.
Nagyot sikolt rá az asszony.
– Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap a bajuszod!
Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül
össze a feleségével.
A míg Korponay a zuzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint
maga körűl; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelárgus, a ki
kávét őröl, az meg a szép Korponayné, a ki tésztát szaggat.
– De hát mit csináltok ti itten? kérdi álmélkodva.
– Én boszorkánypogácsát, Pelárgus pedig kemenczét fűt, kávét őröl, s
azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasból.
– Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?
– Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn
pedig mi magunk ketten, Pelárgussal.
– Hát hová lettek?
– Beálltak katonának.
– No de ne tréfálj.
– Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, a mi már tele van
pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.
– No, de hát mit értsek én ebből?
– Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki,
hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyérpusztitónak ki kell
takarodni a városból, a ki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza
van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint
főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynénak
csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak
kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, a kiket leginkább
nem nélkülözhetek, a kocsis, a ki lovaimról, s a præfectus, a ki
fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az
éjjel a belső frajomat is elfogták az utczán, tehát magam gyürkőztem
neki, s beálltam szakácsnénak. Oh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen
állapotban.
– De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az
ablakban, a ki a porozóruhát kiverte.
– Hát az a fehércseléd is én voltam.
– De hisz ez infámisság!
– Mit? Én tőlem infámisság?
– Nem tőled, hanem a magistratustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen
helyzetbe hozni! Ezt nem türöm.
A nő engesztelően lépett hozzá, két kezét hátratartva (azok lisztesek,
sőt tésztásak voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):
– Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most
semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga
ebédjét az őrtűz mellett, künn a mezőn? Ha rákerül a sor, az egész ezred
számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem
van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg.
S azzal csábítón mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített
cseresznyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiuvá tegye a
kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:
– Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott! Juj! Ne csókoljon meg!
S undorodva takarta el a kezével a száját.
Aztán toporzékolva fordult Pelárgushoz, azon töltve ki a haragját.
– Ugyan! Pelárgus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót,
hiszen kirontja vele a masinának a fogait!
S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis
konyhazsámolyra s a térdei közé fogva a gépet, szakértő kézzel fogott
hozzá a munkához; aztán, nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú
munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.
– No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az
összekötött kácsatollat, ott az ibrikben a tojássárgája, kenje meg vele
a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vas
födél, takarja be; alul-felül tegyen rá parázst. Egymásután! Kegyelmed
meg, kapitány uram, rázza le a kaczagányáról a havat, s aztán üljön le
ide mellém; szorítok egy kis helyet a lóczácskán, míg a pogácsa kisül.
Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?
Korponay boszusan csapta le a kalapját a térdére.
– Hol jártam volna? Szénát, szalmát requirálni jártam. Az a lovas
kapitánynak az élete. «Csiripeljétek körül az ellenséget!» ez az
utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró
kutyának külömb az állapotja, mint egy kurucz lovas kapitánynak. A míg a
hajdutiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő
odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. – De tudom
Istenem, hogy nem soká leszek én már kurucz lovas hadnagy.
A nő egyszerre abba hagyta a kávédarálást s gyorsan a férj vállára tevé
kezét.
– Mit mondasz? Hát mi lesz kegyelmed?
– Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy,
mint főstrázsamester.
A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? vagy «halott», vagy
«főstrázsamester».
– Hát micsoda útra megy most kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?
– Azt nem szabad megmondanom.
– Még nekem sem?
– Senkinek sem.
– No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek sem
mondom el. No, mondja meg! Adok magának egy szép csókot. Egy egész,
kerek, igazi csókot.
Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsipte a férje
két piros orczáját, a hogy a «csóka csípi a fiát» s közel vitte hozzá a
tündérmosolygású ajkait.
– Nem lehet, angyalom.
Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a
kávédarálót, hátat fordított neki s addig-addig tolta le maga mellől a
kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.
– Menj! Haragszom.
– Úgy is megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony
urának jól fog a kardja.
Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony s
felugrott hevesen és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két
meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.
– Hát mégis csak kimondtad: verekedni indulsz! Te csatába mégy most!
– Hát bizony, édesem, engem nem igen küldenek diót kopácsolni; mindennap
ott járok, a hol a vasat, meg az ólmot osztogatják. De hát eddig nem
vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.
– De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! se a kezedet, se a kis
ujjadat, semmi porczikádat.
S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának az átalkötő selyem nagy
kendője alá.
A kapitány nevetett rajta.
– Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb
kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.
– Hát akkor mit beszéltél nekem főstrázsamesterségről?
– Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más
is. A fejedelem donatiója a sztropkói uradalomra, a mit Ocskay Lászlótól
elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, a ki azt megszerzi, meg is
kell adni az árát.
– Micsoda árát?
– Ugyanazt az árát, a min Ocskay vette.
– S ő mennyin vette?
Korponay a kardmarkolatára ütött.
– Itt van az ára az oldalamon.
– Ő kardcsapásokkal fizetett meg érte?
– Hát én nekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy
Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot, mert a felesége
szép asszony.
– Te féltékeny vagy?
– Nem vagyok az, az Isten látja lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet
is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen
erről. Hanem a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.
– Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled, apád birtokára
gazdasszonykodni?
– Ha nem volna az a kis fiu ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet.
De hát arról – tudod, hogy miket álmodoztunk.
A nő arcza e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább
szépítőszer. S ez igaz volt. Talán ez az «egy».
– Úgy-e? neki nagy emberré kell lenni? suttogá forró lihegéssel.
Hatalmas úr lesz belőle valaha?
Kaczagott ennek a gondolatnak!
S aztán egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az
aczélizmokat, a mikre gyermekének dicső jövendője van bizva, mintha
tudakolná, megbirja-e, a mit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem
kisértgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!
– Nem csókolod-e meg, mielőtt erre a nagy útra mennél?
– Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kis gyermeket megcsókolni
nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te, helyettem is, meg érettem is.
Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki czifra
bábot, aranyos lovat.
– Mikor hiszed, hogy visszajösz?
– Ha Isten megtart s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár
hamarább jövök, akár később, az baj lesz.
– Csak épen jöjj meg, semmi baj sem lesz.
– Isten hozzád, édesem, sietek a csapatjaimhoz; jó útat kell tennünk,
míg a ködben tart. – Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a
szobákban. Jöjj le, Pelárgus és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán,
Pelárgus: rád bizom az asszonyomat, jól gondját viseld.
A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott,
Pelárgus a lépcsőig kisérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak
csak odakinn az utczán jutott eszébe, hogy «a bizony!» hát abból a hires
boszorkánypogácsából, a mit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott.
De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát
kinek a számára készítették azt útravalónak, ha ő róla megfeledkeztek?
Bizony másnak! De azon ő hiába töri a fejét, hogy kinek.
Nemsokára eltünt a köd fátyolába a lovas hadsor árnyékképe, a piaczon
csak az őrtűz lobogott, a Ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a
hulló zuzmarás levegőben. A nap, mint egy nagy rézlibertás, függött
fénytelenül a szürke égen.
Pelárgus visszatért a konyhába.
Ez a fiatal ember egy előkelő patricius család ivadéka volt a
Szepességről. Még alig húsz éves. Rajongó kedély, tele költői
hajlamokkal; csupa szív.
Már tizenhat éves korában követte a szabadságharcz táborát, s gyönge,
nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait
viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. – Gyakran látták
őt a vesztett csatákban felragadni az eldobott zászlót, s az újra
összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott
volna egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elől rohant a
veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a
hősök viselt dolgait, s énekelte, declamálta azokat az őrtűz mellett, ha
egy helyen megunták, odább ment, újra kezdte.
A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed
paradicsomában, mint Pelárgus a magyar szabadságharcz végdiadalában.
Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz,
hogy kisüt teljes fényében a nap.
Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a sors Pelárgust
Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta s drabantjává tette,
mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.
Hogy valami czímet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a
kis gyermeke nevelőjének.
Aztán lett mindenes a háznál.
Sokat nevettek rajta – s ő azt is hálával fogadta.
A kik Rákóczy hivei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a
labancz pártiakat ellenben szarvas ördögöknek.
Korponaynét úgy imádta, mint egy szentet.
Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az
aranyhimzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenségverésben segíteni
karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenségmegszállta
falut felgyujtani, izenetet vinni ellenséges táboron keresztül, a miért
ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket irni ideál képekhez: az
neki egyforma munka, nem: gyönyörüség volt, csak azzal a különbséggel,
hogy egyiknél az ő arcza még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig
kigyulladt; ugyanazok a nagy világoskék szemek, a mik egy költemény
elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könybe
lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat
lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe
beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden
arczvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélekzete ki nem
fogyott.
Ha megdicsérték, elpirult, mint egy szüzleány, ha kigúnyolták, sírt.
Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de
megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az
urasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost
a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét, nem bánta, csak
a százszorszép urnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni
a tűzhöz az ibrikben, a míg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült
pogácsákat, tányérra kirakta, egy párnak odasült a feneke, mert nem jól
volt a tepsi kikenve; ej de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd
mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s
megüllepedett, leszürte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a
tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból pyramist rakott egy
tányérkába s mindezt egy nagy réztálczára téve, bevitte az urnő belső
szobájába.
Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az urnőnek most
más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, a mivel az foglalkozott. A
kis fiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget
petyegett: «hát már, édes, én ezután leány leszek?»
– Maskarába mentek, kicsikém, a Pelárgussal.
Annak aztán nagyon örült a kis fiu, hogy ők maskarába mennek.
– A Pelárgus is maskara lesz? Milyen maskara lesz?
– Majd meglátod.
– De nem ijeszt meg?
– Aztán elmentek szánkázni.
– Óh, az jó lesz! Csörgős szánkán? Hová megyünk?
– A nagyapához. A hol az a sok tengeri nyul van.
– Az én nyulam is ott van! Az a fekete, veres szemü.
– No most szépen imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.
– Elébb innám én azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.
Pelárgus már el is készítette neki a kávéját s odaültette a kis
leány-fiut az asztalhoz s eléje tette a csészét.
– Otthon a nagyapánál a régi csészémet is megkapom, ugy-e?
– Meg, kedveském, ugy-e az milyen szép csésze?
– Szép! szép! De nagy! nagy!
Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kis fiut. A szeme csupa köny
lett utána.
A mig a gyermek reggelizett, a nő hátravonult Pelárgussal a szoba
mélyébe.
– Látod, Pelárgus, hogy igazat mondtam?
– Azt gondolja kegyelmed?
– Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonynyal. Te
látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a
hivei a fejedelmet egymás után, a mint a sorsa balra fordul. Az én uram
még erősen áll, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári
generálishoz ment küldetésbe.
– Tudom. A védőrsereg szabad kivonulása s a város capitulatiója felől
alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett
megkezdve Andrássy generális által, mint hogy két napi fegyverszünet
legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmi szert és
puskaport, a mit Fabriczius biró a határon átszállított, az innen eléje
vonuló lovasság belophatja a városba.
– S gondolod, hogy csak azért ment oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?
– Ha komolyan akarna Andrássy a capitulatióra gondolni, akkor nem küldte
volna hozzá Czeldert, a legkeményebb kuruczvezért s nem szabott volna
olyan békefeltételeket, a miknek az elfogadása képtelenség.
– S mik azok a feltételek?
– Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, a mi lelkemre kötött
titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám
néz, keresztül lát rajtam, ha rám üt, összetör. – Tehát a katonai
capitulatión kivül, a mi a legteljesebb becsület föltételeihez van
kötve, még a következők vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden
főtisztnek, a ki az ittlevő kurucz seregből a császáriba átlépni akar,
ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a
főstrázsamester ezredesi, a generalis brigadérosi rangot kapjon. Azután
a másik föltétel ez: a kinek Rákóczy Ferencz fejedelem valamely birtokra
donatiót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.
– Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény
Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát
ezt én mind előbb tudtam mint te. Nyugtasd meg a lelkedet: nem te
árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek,
a mit nekem megigértél.
– Hogy a kis fiucskát elvigyem innen a nagyatyjához.
– Lásd! én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a
császáriak ezeket a föltételeket készek aláirni, s hogy Löffelholtz fel
van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel fogadni. Lőcse város birtoka
rendkivül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van
hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyuöntödéje,
hadifelszerelése, pénzverő mühelye és a legrajongóbb hűségü német hivei.
A mint a lőcseiek beadták a derekukat, a mi német van a kurucz táborban,
az mind utánuk esik. A ki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet
olyan nagy jutalmat, a mit meg ne kapjon. Az idebenn levő kuruczok fejei
már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért
harczolnak többé: hanem csak az előmenetelükért. Hanem én keresztet
vonok a számításaikon keresztül.
A nő szeme olyan csodálatosan villámlott e szónál.
– Mit tesz kegyelmed?
– Olyan dolgot, a mihez nem kell ez a gyermek itt a közelemben.
– Én sem?
– Te meg épen nem.
Azzal hevesen megragadta a fiatal embernek a kezét s ezt sugá a fülébe:
– Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De
vigyázzanak magukra, hogy Bethsabé helyett Judithra ne találjanak
bennem.
Pelárgusnak az egész teste végig ludbőrzött. Ő értette e mondás
fenyegető rejtélyét.
– Most nincs fecsegésre való idő, – mondá az urnő; neked sietned kell,
hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. – A
mi ezután történni fog, annak majd hirét hallod az atyámnál. Neki csak
annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cziczelle az
ő ős anyja volt.
Pelargus arcza egészen felmagasztosult e névre. «Rozgonyi Cziczelle!» Az
a hősi asszony, a ki a férfiakat csatába vezeti, a ki a fejedelmét a
vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép
alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leirva a dicső teremtés,
mint a ki itt most előtte áll, magas, délczeg és karcsu; orczáin
rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek hol
kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, a miknek a fenekén tűz lángol;
néha meg zöldek, a hogy mosolyog, csábít, vagy haragszik, a haja meg a
sáfránynyal vetekedő sárga. – Ezt hibának is vette minden ember a
versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? de
hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?
Lehajolt megcsókolni a kezét.
«Rozgonyi Cziczelle!… Miért nem lehetek én Cserni Száva?»
(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi
mondakörből.)
– Nem, fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán
siess az utadra!
Pelargus többet tudott az elégnél. A költői lélek divinál.
Az alatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, a mig az urnője
felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát
kellett magára venni. Illett az az ő sima arczához. Korponayné maga
kapcsolta össze a tulipiros százránczu viganót, hozzá a csattos virágos
mellénykét, a dudoros ingujjakkal, a fejét bekötötte előbb csipkés
főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolat kendővel, elől a
homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a
piros csizmát maga is fel tudta huzni.
Úgy, hogy mikor a kis benyilóból előkerült Korponayné Pelárgussal, a kis
urfi elkiáltotta magát.
– Nini, a Zsuzsi itthon van már!
– Jól van, kis fiacskám! mondá az urnő, megcsókolgatva a fiucska
orczáit; csak nevezd Zsuzsinak az egész uton Pelárgus bácsit.
– Hát ez a Pelárgus? Jaj de szép maskara!
A gyermek elkezdett kaczagni, vége hossza nem volt a nevetésnek. Még
akkor is nevetett, a mikor az anyja elbucsuzott tőle. Eszébe sem jutott
neki a sirás.
Korponayné németül beszélt Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.
– Vigyázz a gyémántomra az uton, Pelargus. Rajtad kivül nincs az a
teremtése az Istennek, a kire rábiznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól
betakargasd a bundába az uton. Felirtam a számodra, hol szállj meg
utközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz.
A gyermekkel is tótul beszélj s Marinkának nevezd. – Ne sokat
bucsuzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.
Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy
déczbundát, utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot s az elemozsiás
tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.)
A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, a mi az utra való, s
mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyilt ajtó mellett, hogy
utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a rájuk váró szánig
eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó ház elé állni, ne lássa az
egész piacz, hogy itt ülnek fel.
Mikor aztán eltüntek a szeme elől, az urnő nem ment fel a lakosztályába,
hanem betért a földszinti pitvarba, a hol a cselédek laktak elébb. Ott
most üres volt minden szoba.
XI. FEJEZET. A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.
§. 23. (Statutorum.)
«Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja, a végett, hogy azon
kikönyököljön és az ablaka alatt megálló férfiszemélylyel hivalkodjék,
jövő urnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt ekklézsiát
kövessen».
«§. 24. Kivéve, hogyha az ablakon dülőrács vagyon».
Mert ez a dülő-rács olyan egészen paragraphusformára lefelé kiöblösülő,
vaspálczákból és lakatosmű czikornyákból készült valóságos félkalitka, a
mi arra a czélra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utczára
kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, a mi által a jó
erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.
A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak
ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nem
igen értekezhetett volna az ablakban levővel, nyakmeredés nélkül. Itt
csak lóhátról lehetett társalogni.
Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas ur az, a ki a megyeház felől
közeledik, rézsut a piaczon keresztül. Öltözete, arcza, modora
tanusítja, hogy franczia gavallér, tollas háromszegletü kalapja alól
fekete allonge paróka omlik alá, simára borotvált arczát körülrámázva.
Arcza fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny
bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanus fiatalság az arczán,
a mit azzal csufolnak, hogy «örök»; csak a megduplázott toka bizonyítja,
hogy ez a fiatalság már a második stadiumát éli.
Ez az ur a szép Belleville lovag, veszedelme az asszonyi nemnek, nagy
szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari
főtiszt a kurucz hadseregnél. A versaillesi udvar által is azért lett
erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem
lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltürni, – a mivel
pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy «ez a
Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni».
Elküldték aztán Rákóczyhoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.
Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, a miket
ezzel a corollariummal fejezett ki, «hét eset közül egyben pofon ütnek
és kidobnak, de hatban sikerül». Ez a theorema Magyarországon is
alkalmazható volt, azzal a kis külömbséggel, hogy hét eset közül hatban
dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.
Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt,
nagy gyülevész állta körül a Ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt
leányt körülfogta a kofa nép, mindenféle csufsággal elhalmozták,
hólabdákkal hajigálták, pálczákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem
győzte a csőcseléket távol tartani tőle.
A franczia főtiszt odarugtatott a nép közé s szidta a féktelen hadat
francziául. Abból azok nem értettek semmit. A mig a lovával közöttük
toporzékolt, addig szétzüllöttek, de a mint odább ment, megint csak
összeröffentek s folytatták az arczátlankodást.