városban éjszaka, hogy nem lehetett az utczán egyebet hallani, mint az
őrjárat alabárd-nyelének a kopogását.
VIII. FEJEZET. A MADÁR A KALITBAN.
Wenczezlausz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai
őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb
pandur. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze
az utczán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tuczat éjjel kóborló
mesterlegényt, a ki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték
a fogházba, a mi a hóhér házával van szemben a vizibástya alatt. Egy
spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy
generálisnak a kuktája. Több házban bezörgettek az ablakon, a hol még
tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kurucz hajdut is
megfogtak, még pedig in flagranti, a mint épen az utczán pipára
gyujtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot s szétütve
a patrol között, elfutamodott.
Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét
felkerült a bástyautczából a nagy piaczra, Wenczezlausz úrfi felkiáltá:
«Hopp Gevatterek!»
– No! mi az?
– Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a
hóban? Nem asszonyszemély czipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok;
ez a kecsege orr. Itt valami leány ment keresztül a piaczon!
– A bizony, fehér személy czipőjének a nyoma.
– Utána!
Az egész őrjárat nekiiramodott, a hóban meglátszott lábnyomokon az
üldözésnek.
Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy
a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett s bekanyarodva az
oszlopcsarnokok alá, útat vesztett; itt már nem volt friss hó, a miben a
nyomai meglátszassanak.
– Eltünt a ringyó! szitkozódék Wenczezlausz.
– Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta,
véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert
jobb szive volt, mint hogy egy jámbor fehér cseléd veszedelmére
törekedjék.
– De nem repült el, mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni
az arkádok alatt valahol. Csak keressük.
A diáknak tetszett ez a sport.
Csakhogy azok az arkádok az egész piacz mentében köröskörül futnak. A
menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt
védelmezte.
– Így soha el nem fogjuk! mondá Wenczezlausz, ha mind egymás sarkát
tapossuk le, hanem váljunk kétfelé: egyik innen, a másik onnan!
Megkerítjük!
Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait s
úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot
bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.
Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az
oszlopcsarnokból s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör
házlábaknak, a miken az egész emelet nyugszik.
Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen neki
iramodott s futni kezdett szélgyorsasággal a Thúrzó-ház felé.
A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wenczezlausz
észrevette.
– A hol fut, ni! Héj az én édes szemeim! Elejbe a ruddal!
Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú
prémes kantus volt, a minek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a
fejére húzta.
Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy
olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak
tőle, de Wenczezlausz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel
akarta az arczáról rángatni a takaró-csuklyát. Hanem ez a jó szándéka
siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az
ábrázatja annyi gót ábécze-jegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna
vele Denkmalnak.
– Hó, megállj, majd megmutatod a Czifferblattodat, csak kerülj a
városházára.
S azzal a leányt, a ki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem
fogta a dolgot, felkisérték a városházára.
Elől Wenczezlausz, a kivont schlägerrel az egyik markában, a másikban a
rudlámpással.
Az iskola sarkánál egy magányos férfi bukkant ki az utczából, a ki
tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.
– No! megállj! Ki vagy? rivalt rá, ijedtében vitézül, Wenczezlausz.
– Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.
– A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a
lámpása?
– Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?
– A városházára, egy leányt fogtunk.
– No no! Hol van?
Wenczezlausz odavilágított a karos lámpással a leányra.
Alauda uramnak nem kellett a leány arczát meglátni: ráismert a
kantusáról (talán egyébről is).
– Hüh! kiáltá fel, visszarántva lélekzetével a rémület szavát. S aztán
elkezdte a fiát szidni deákul: Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu
asinorum rex. Tu bos trismegistos.
– Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne! Hisz
ez czélzás!
– Tudod-e, hogy kit fogtál?
– Nem mutogatja a képes felét.
Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, a mit
mond.
– Te szerencsétlen! A biró leányát fogtad el!
– Micsoda? az én hugámat?
– Oh caput bisonis! Mintha csak egy biró volna Lőcse városában. A
Fabricziusét.
– Hahhó! hisz akkor ez nagy gaudé! Ebből kapitális heccz lesz!
– Ne kiabálj! bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, a mit száz
bölcs sem húz ki. Soha sem érted te ezt meg; nem a te fejednek való.
Megyek én is veletek a városházára.
Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinn maradt az oszlopos
előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.
Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hivatta fel mind a
harmincznyolcz czéhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a
bokrot, hogy a védelmükre bizott tornyokat hogy elhanyagolták. A
Doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak;
a spanyol lovasokról hiányzik az egymáshoz kötő láncz, a lőporos
tornyokra nincs felhuzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemenczékhez
nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakigyók
golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy
a bástyaárokból a vizet a zsilipen leereszszék, mikor éjjel jégburok van
a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az összes jégburkolat
leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.
Épen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.
– Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! Mondá Fabriczius. Reggelig
minden rendben legyen.
S azzal sorba mindeniknek kiosztá a rendeleteit s csak azután került rá
a sor Alauda uramra, hogy azt is észre vegye.
– Mi tetszik, nemes uram?
Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott
Fabriczius mellé s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:
– Volt már odahaza a házánál, tekintetes főbiró úr?
– Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek
megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, a mit
kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben
bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, a hol akar. Hát
kegyelmed mit kiván velem közölni?
– Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban czirkál, a rendet
fentartani.
– No az is dicséretes dolog, ha a patricziusok maguk vezetik az
őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?
– Egy leányt fogtak el az őrök, a ki tilalom ellenére egyedül járt az
utczán.
– No hát zárják be egy huszonnégy órára a Ketterhäuschenbe. Tudják a
parancsolatot.
– Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.
– A kalitba vele! kiáltá türelmetlenül Fabriczius. Huszonnégy óráig ott
marad a közönség csufjának. Huszonnégy óra mulva a haját a hóhér-legény
tőből levágja s a leányt seprüvel kiveri a szégyenkapun a városból.
– Kérem szépen, súgá malitiosus kimélettel Alauda. Ez a hajadon – főbiró
uramnak a saját leánya.
Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arczát
halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához
kapott. De egy percz mulva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa
hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el
mellét, mondá ki itéletét:
– Akkor – negyvennyolcz órára legyen kitéve a Ketterhäuschenbe.
A jelenlevők mind csendesen zugni kezdtek.
– Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolcz óráig a szabadba kitéve!
Pogánynak is sok volna!
– A mit mondtam, megmondtam. Másodbiró úr, hajtsa végre a parancsot. –
Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. Kegyelmed ismeri a
szokást. A Ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.
Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt ő.
– Már megbocsásson elsőbiró uram, de kegyelmed maga ebben a dologban
érdekelt fél. A Ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.
– Igaz. Kegyelmed nem bizik én bennem. – Én pedig nem bizom
kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a Ketterhäuschen kulcsait?
– Még van egy úr, a ki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.
– Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon
Istennel! – térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?
Alauda uram vissza tért az őrjárathoz.
– Jöjjenek kentek utánam.
– Az elfogott leányt elkisérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda
betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két,
karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át s azonnal felvitte a
Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott
Andrássy tábornok.
Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.
– A leány negyvennyolcz óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne
fagyjon, mind a két oldalán a Ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s
azt folyvást fentartani. Alauda Wenczezlausz, janitor úr, megbizatik
vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy
éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal
ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne
nyomja az álom, a míg a hóhér a delinquensért eljön és átveszi őt.
Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a
siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!
Wenczezlausz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a
megbizatásra. Negyvennyolcz óráig őrizni egy leányt két hideg januárusi
napon és éjszakán az őrtűz mellett. – Hanem a heccz derék lesz!
A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a
fényétől aztán világos lett az egész piacz. A körüllevő házak ablakait
mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn. «Madár van a
kalitban? Vajjon ki lehet?»
Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg s
dugta az arczát a kámzsája és karjai alá.
Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait; (ilyen
illuminatio mellett nem volt arra szükség) s elballagott az árkádsorok
felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem
tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. – S ha megtudta volna is,
kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely
voltaképen Fabriczius birónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje
alatt Korponay Jánosné szállása; a ki annak egész utczára nyiló részét
megszállva tartja házanépével és cselédjeivel. Fabriczius hozzátartozói
az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy
István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a
szobák egymásba nyiljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajjon a
harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképen áttörve?) Szokás volt az
az akkori viharos időkben.
IX. FEJEZET. VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!
Hogyan, miképen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan
késő éjjeli órában talpon volt? azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk
meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra mulva e történtek után már ott
volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben
mások is voltak.
– Nemes főbiró úr, mondá a tábornok. Megengedjen, hogy ilyen szokatlan
órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, a mi idehozott. Kérem,
a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok
kegyeddel beszélni.
– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az itélő törvényszék birái.
Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék
mellém ülni a főhelyre.
– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra
ébredek fel, a mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a
Ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak s benn a kalitban
egy nőszemély kuczorog. Nemsokára egy városi hajduhadnagy jön be hozzám
s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?
– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a
kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez s csak azután
gyujtották meg az őrtüzeket; – jegyzé meg a biró.
– No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le
a piaczra, kérdem a strázsákat, mi történt? azok azt mondják, az éjjel
egy koborló leányt fogtak el az utczán s azt a rendelet szerint a
pellengérkalitba bezárták, s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya,
biró uram.
– Ime tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez? a mit az
imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delinquens az én
családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a Ketterhäuschen kulcsait, s
minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra sem bizhatom, mint arra, a
ki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.
– Jól van, jól, biró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a
Brutusokat és Foscarikat, a kik a saját gyermekeiket elitélik. De a
lőcsei biró ne paródiázza se ezeket, se Péter czárt, se spanyol Fülöpöt,
hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse
borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vizen; virgázza meg: ez az ő dolga,
nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi
pellengérre kiállítás, vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a
divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a lányát.
Fabriczius csendesen végig hallgatta a főurat (a ki csak úgy familiáris
leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő
senatori palástja ujjaiba.
– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más ujságot. Az
éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.
Ez meglepte a tábornokot.
– Ezt valóban nem tudtam.
– A kit a császári tábornok, báró Löffelholz, túszul ide küldött, a míg
a város és a fejedelmi hadsereg ultimatumát megviszi a német
főhadiszállásra a mi küldöttünk Czelder Orbán ezredes, hogy addig
helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.
– De hogyan szökhetett meg?
– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, a min keresztül
szépen kijött a kapun s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony
mellékkapuján, a hol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekutját
csak olyan személy ismerheti, a ki nagyon be van avatva a város titkos
építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.
Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.
Andrássy tábornok vállat vont.
– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az
egész.
– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Még pedig olyan magyarral,
mint Czelder Orbán, a ki a lelke a szepesi, sárosi hajduságnak. Azt most
a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképen, miután a kezesül
cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.
– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholz tábornok gavallér ember, a
katonai parolát meg nem sérti.
– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt
ismerem. Azonban hát ez még mindig nem nagy baj. De van annál egy
nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül
számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon
átjönni.
– Tudom, a hirt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy
holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból s a köd
oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet
alá a küldeményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.
– S ez a feladat Korponay Jánosra van bizva?
– Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.
– S megbizható ember Korponay János?
– Felelek róla.
– És a feleségéről is?
Andrássy István arcza egyszerre lángba borult.
– Mit tartozik én rám az asszony! szólt felindultan.
– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének?
– nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rá bizva? A
feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt
eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd
szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.
– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a
kapitánynét, szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döcczenő hangon.
Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.
– Meg fogjuk azt tudni bizonyosan – negyvennyolcz óra alatt mondá,
hideg, halk hangon. Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábizott
feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a
harmadik meg egy negyedikkel, a ki aztán adott szavát megszegve,
megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így,
akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett
küldeménynyel együtt s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz
aranyat érő mentelánczot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán
ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János, a
lovasságával együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoieját s üres
kézzel czafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a
feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s a
ki az izenetett vitte, senki sem volt más, mint az a fehér személy, a
kit az éjjel a piaczon elfogtak, épen az én házam, a Thurzó-palota,
Korponayné szállása kapujában. – Minderről bizonyosat fogunk tudni
negyvennyolcz óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül,
végrehajtva a rábizott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett
más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja
levágatik s maga a városból kitiltatik. De hogy ha Korponay járása
meghiusul, ha oda vész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az
elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a
vesztőhelyen eltemetve!
Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá
lenni; míg a kurucz tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.
– És mivelhogy én apa vagyok, folytatá Fabriczius, s ő nekem egyetlen
leányom: nehogy azokból a rossz szellemekből, a mik az ember szivében
lakoznak, előjöhessen egy, a mikor nincs zárva az ajtó, s még
rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, a mit a város, a haza,
és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet
oszszak ott, a hol sujtani kell, azért kivánom azt, hogy a vaskalit
zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, a kinek a
szive talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, a ki a
felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja kötelességét. Kegyelmed látott
már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni.
Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló
lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifju feleségét,
apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Aczélszíve
volt. – No hát tartsa meg ezt az aczélszivet majd akkor is, hogyha
engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja
nekem is azt, a mit azoknak mondott: «az áruló számára Istennél sincs
kegyelem!»
Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.
Andrássy a keblébe dugta azokat s maga elé dörmögé:
– No ez bolond egy história.
X. FEJEZET. AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.
Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész
vállalatához jó szövetséges társ. A főpiaczon karéjban felállított
kurucz lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag
levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak
dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, a mi a
léptek hangját tompítja.
Csak a piacz közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert
világítana meg, s annak a lobogványánál tünnek elő a Ketterhäuschen
rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egy pár alabárdos.
A város népe még jócskán alszik. (Sylveszter-éj után soká szokott
reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.
Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik
ablak kinyilik, s valami fehérszemély kihajol rajta s a portörülgető
ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben
a ködben.
Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, a hogy cselédek szokták
dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kurucz legények
közül meghallja?
Igaz. Azt a híres szvihrovrai nótát énekli, a mit majd az utókor
Rákóczy-nótának fog nevezni.
Ismerik is egynéhány versét a kuruczok, még a tótok és németek is.
A fehérszemély elég hangosan dalolja:
Lám a német mily kövér
Bőribe se fér,
Mégis mindig enni kér;
Szegény magyar vér!
Egy pár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.
A Ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét,
mintha arra figyelne.
Egyszer aztán egy ilyen vers következik:
«Ne sírj kis lyánkám, ne félj!
Minden jót remélj:
Megszabadít a kevély,
Majd ha jön az éj!»
– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! mondogatják a
huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a
zuzmarától fehér szalmára.
Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani
sokáig nyitva, mert bemegy a köd.
A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, a ki
parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kisérő
lovásznak adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.
Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János.
Fiatal, huszonhat éves férfi, közép termetű; a vállára vetve prémes
kaczagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény,
két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az
arczából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza
fehér a zuzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.
Korponay boszusan tekint szét a kapu alatt, a mint azt nyitva találja,
de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös
félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő
cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket,
czímeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló!
toportyánféreg! merre vagytok? – Nincs ott senki. «Hej! Pelárgus!» kiált
egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. Utoljára elszánja magát, hogy
benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy
zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy
az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kis fiu.
Tovább megy. Benyit a szolgálók ágyasházába, a mi az úrnő szobájából
nyilik. Ott sem talál sem élő, sem alvó lelket.
Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelzi,
hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.
Oda is benyit. Az első perczre elveszi a szemefényét a nagy világosság:
a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján
pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, a ki
két térde között egy furfangos szelenczét szorongat, a minek felül
tekerője vagyon. A tudósok úgy hivják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja
azt a sajátságos reszelő kereplést.
– Hát te öcsém, Pelárgus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?