vékonynyá lenni s aztán folyvást lassubbá vált; mikor a négy mécs
kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: «magyar bors = négy
forint; – ez nem is sok! úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre
magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, a mikor a
rettenetes vádat kiejté:
– És sáfrány = tizennégy forint!
Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.
– Nos? hát? mi az? kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.
– Hát! ez a sáfrány!
– Igen is, jóféle sáfrány.
– De tizennégy forint áru sáfrány!
– Hát a sáfrány drága.
– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a
tehénnek, nem a szénát. Én is láttam már egyszer a sáfrányt a levesben;
tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint áru sáfrány. Ezer kék ördög!
– Az «ezer ördög»-gel való káromkodásért – birság egy pint bor!
– No hát csak kilenczszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy
forint áru sáfránynyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de
Rákóczy fejedelem egész compánia palotásának a mundérját mind sárgára
nem festem.
Biró uram most felállt a székéről, s tekintélyenek egész sulyával vágott
közbe.
– De Hortis senator uram, a miért kegyelmed Rákóczy Ferencz fejedelem úr
ő felségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.
De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján, aztán megcsóválta a
fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg
elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett «birság»
pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az
ellenzéki szónokok. – Így pedig «duplex libelli dos est» (kettős haszna
van a könyvecskének»). Először a tanácskozási illem fentartatik;
másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt («pro publico bono») a
birságok pintjei közczélra világítanak.
Boldog idők voltak…
… Ha visszatérnének.
V. FEJEZET. A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.
A currens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy «Pfiff»-re
felfüggesztetett, a mely idő alatt protonotarius uram a határozatot a
protocollumba beirja, addig őt magára hagyják, assecurálván a felől,
hogy az ő osztályrésze fenhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utána
gondolkozni a történteknek s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét
visszatér.
Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt,
az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pinczébe).
– Feras mihi clavim pincernarum! parancsol biró uram az ajtónállónak.
Ezt a diszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű:
Wenczezlausz urfi. Így kezdik azt. Azért mégis senator lesz belőle, mire
az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.
Azért osztá a pinczekulcs előhozató parancsot biró uram Tacitus
classikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által
ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori
birót ilyen alkalommal; biró mondá «Tulas mihi clavim!» Janitor felelé
«feram». Biró kérdé «Feristi jam clavim?» Janitor felelé: «tuli».
Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a «fero, tuli, latum,
ferre». A ki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne
nyuljon hozzá, mert megrúgja.
Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, a ki hiressé tette magát
holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát «Jupitris»-nek
mondta.
– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulaszsza a
tanácsterem ajtaját maga után betenni.
– Hát a janitor mire való?
– Annak kötelessége az «extenebratio».
– Vagy úgy!
Wenczezlausz felnyitá a kis ajtót s a senatus lelépegetett a szűk
kőlépcsőkön a sanctuariumba.
Valóban sanctuarium.
A hol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva
– hordók fenekére.
Huszonnégy akósok.
Tokaji borral van az megtöltve mind.
Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!
Legfeljebb gönczi hordókban rejtegették azt, a mi harmadfél akót
tartalmaz. Nagy potentát az, a ki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a
kincset. Ezt az átlátszó aranyat, ezt a cseppfolyóvá lett déli
napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem
részegül meg, csak felmagasztosúl. S ennek a bölcseségét minden nép
megérti és szivesen beveszi. Azért apostolok ők, a kik ilyen malaszttal
teljesek.
Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre
már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az essentia! A lélek!
Mély pietással, és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És
elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő
átalagot, a mire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a
«divina providentia», ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott,
üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad,
ebben csak hinni kell.
Lőcse város ez időszerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a
hegyaljai szőlőknek a birtokosa.
A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az
összes tokaji borokat nekik adományozá.
(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kurucz
magyarok lettek volna tőle!)
Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor
Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok s lefoglalta a hegyaljai
termésüket, nyolczezer forintot fizettek neki váltságdijul, s mikor
később I. Rákóczy György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább
mellé álltak s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket
el ne rontsa.
Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ócskay,
Vetéssy (Rákóczy francziaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versaillesig,
ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter
czár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.
Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.
A pinczebolt előtt van egy tornácz, a mit felülről világít meg az
utczakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan rustikus oszlopok
közé szorított szűk gádor, melyben az ülőhelyet csak a falból kirugó
kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az
asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé
tartva, vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.
Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a «birság»
pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz
akós szolgált, a kinek neve volt Kajafás.
Kajafás nem asszu, hanem máslás. Még akkor is drága ital; idegenek
számára pintje egy arany; de a senatus tagjainak, kik birságot fizetnek
belőle, csak egy rénes forint.
A birságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fenhagyni
nem szabad.
A janitor huzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni
sacrilégium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patricius urak
poharába. A mit huzás közben torkára szalaszt, az az ő benificiuma. –
Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihuzásnak.
Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a birságot fizető De
Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!
– Rovást urak! rovást! sürgeti a biró s arra minden nemes úr egyet húz a
neve után krétával az ajtóra, a mi arra való, hogy a tanácsteremben a
tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül,
dolgát végezvén, lássa, hogy hány statiót tettek a többiek már s utol
érhesse őket.
De ezuttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve
kopogott alá a lépcsőn s belépett in medias res.
Még csak akkor dalolták az első verset:
«Vinus, vina, vinum
Nomen adjectivum…»
Notabene! Ide nem hozták magukkal az ó-német hivatal-palástot, azt sorba
felaggatták a lépcsőgádor fogasára.
– Biróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után
ismét visszatér a tanácsterembe.
S a sötét, bő palástban, a négyszögletű süvegben ismét mindenki felölti
komoly patriciusi méltóságát.
– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? kérdi biró uram a legutóbb
érkezettől.
– Hogyne zártam volna? felel az apprehendálva. Hiszen még én nem
extenebraltam tintánál egyebet.
Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.
A megfontolási félóra kissé talán hosszura is talált nyulni. Hanem hát
ebben De Hortis uram a hibás, minek birságolta meg magát annyiszor.
Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten s a mint a kisajtón
a nagy tornáczba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a
határozatot váró polgárságon s nem ingadozó léptekkel követi biró uramat
a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.
Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.
Wenczezlausz urfi nem találja a kulcslyukat.
Biró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt s valamit dörmög
azokról az időkről, a mikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei
egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.
Hanem ekkor ő rajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.
A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő
eleven alak, a birói jelmezben, fején a hiuzprémes négyszegletű süveg,
előtte a protocollum. S azon a rá fektetett ökle.
– Nézzétek! Ott van Fabriczius, hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros
szinét az ijedtség szederjes hamva váltja fel arczán.
VI. FEJEZET. KI AZ A FABRICZIUS?
Ott áll életnagyságú arczképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta
mögött a falra akasztva.
Ő az a Fabriczius István, a ki Lőcse városát a nagy tűzvész után újra
építtette, a ki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst
szent szobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a
városház falrejtekeiből napfényre hozta, ki a hatalmas Máriássy-család
kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; a ki Lőcse városát
Rákóczy Ferencz hűségében megoltalmazta, s a ki nagyobb jóltevője volt a
városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig
Fabriczius a maga birósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára,
rejtélyes vízvezetékkel, a minek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat
a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.
Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás
emlékének.
Csakhogy ebből az arczképből alig maradt az élő alakon más, mint a
rideg, kemény arczvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van
nyirva a fején, a kuruczmódra «S» betűként kunkorított bajusznak csak a
tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres
csillagokból, a mik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.
Mégis ráismernek abból a tekintetből, a mivel végig néz a belépőkön, s
hideg borzongás futja el tagjaikat.
– Nos! szól az asztalnál ülő alak, lépjenek be az urak! Mit állnak meg
az ajtóban? Nem vagyok én kisértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be,
hanem a jezsuita folyosón keresztül, a minek én ismerem a kijáratát. Én
vagyok Fabriczius István, a biró; – egy kissé megváltozott az arczom,
hanem én vagyok az.
Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a
másik alak kisértetnek.
– Foglaljanak kegyelmetek helyet. Inte Fabriczius a tanácstagoknak.
Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius
elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.
Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy
ott van.
– Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, a mióta eltávoztam.
– Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták
visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf
hirtelenül elpártolt a fejedelemtől s a császáriak részére állva, mazur
csapatjaival végig pusztította felső Magyarországot: szabad királyi
városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy lengyel király ő
felsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen.
Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és arany serlegeket, a
mikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, a ki nyilván meg
van vesztegetve a császáriak által, a helyett, hogy a király elé
bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott,
megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, a hol az
ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott? azt talán az arczom is
megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett
ebbe a kelepczébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem
ennek a napja vagyon. Úgy látom, hogy kegyelmetek arra a hirre, hogy én
megbolondultam, más birát választottak. Ezt tehették. A ki bolond, az
nem lehet biró. – És e szerint most két főbirája volna Lőcse városának.
Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két
birája közül az egyik valóban bolond. – Hanem az én eszem helyén van.
– Hát akkor én vagyok a bolond! kiálta Alauda uram felförmedve. Ezer
sánczárok tele ördöggel!
– Táti, ne káromkodj, mert megbirságolnak, suttogá a háta mögül
Wenczezlausz urfi.
– Te mondád, s mondom s mondja ez a protocollum, a mit ez asztalon
hagytak kegyelmetek; felelt rá Fabriczius.
– A tanács határozata! erősködik Alauda uram.
– A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő
tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet
mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig
védte azt a várat a hős Zrinyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek
dicső édes anyja. Hirhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el
hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő practicához folyamodott az
árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon azokat az
élelmiszereket, a miket a várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és
őszön át gyüjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a buzát vágta,
hol az ellenséget; – ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni.
Lakoma, dinomdánom folyt éjjel- s nappal, s mikor aztán az ellenség
ismét körülzárta Munkács várát, akkor előállt Absolon, meg a várnagy:
elmondták ijjedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán
vannak, hogy az őrség rövid időn ki lesz éheztetve, s így ejtették meg
álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit
engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát
vette feleségül Löffelholcz generalis. Ez a császári vezér tartja most
Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalváról közelebb nem
bátorkodik az ágyuink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét.
Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni
Lőcse városa patriciusai!
Mint a mennydörgő mennykő, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.
– Én, kérem szeretettel, hebegé vékony hangon a protonotarius, csak
leirtam, a mit a tanács határozott.
– Alauda biró úr indítványozta, mondá a kamarás, a fejét a palástja
gallérjába húzva, mint a töviskes állat.
– Én ellene mondtam! sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő
senator.
– Nagy vitánk volt miatta! bizonyítá a harmadik; és így sorba
valamennyien. Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.
De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik
magukat, még utoljára ő marad benne a gyanuban.
– Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor semmi
és semmis! mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet
húzott a protokollumon végig, egy szegletétől a másikig.
– Menjünk innen, Wenczezlausz! hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a
másik biró, Alauda uram. De Wenczezlauz már akkor nem volt ott; ő, a
mint látta a rossz fordulatot, rögtön elbliczczelt onnan, magára hagyva
az öreget, a ki aztán gombos pálczájával nagyokat ütve a padimentumra,
rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra
taszigálva a «prosit Sylvester»-rel gratuláló polgárokat. Lenn a
piaczon, a mint az oszlopcsarnokból kilépett, épen akkor tolták
keresztül az útjában a sánta astrologust, Kornidesz doktort.
– Nos, Alauda uram! hát mit mondott a kétfejű gyermek? kiálta rá
csufondárosan a doktor.
Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a senatori német tunika még most
is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve,
odadobta a silbakon álló hajdu fejéhez s aztán dupla lépésekkel
vágtatott a piaczon keresztül diagonalis vonalban a Thurzó házához.
Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius
uramnak (ki szívből, ki szinből). Olyan tekintély volt ez Lőcse
városában, hogy a puszta megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné
tett.
– És most, igazítsuk ki a tanács határozatát, mondá Fabriczius biró.
Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg
generálisa és főtisztjei új esztendő napján rangjukhoz és a helyzethez
illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók.
A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete
kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, a minő a táborban fekvő
katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen
adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis senátor uram;
minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós
pisztolyt, a miben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek.
Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon
jól, hogy a milyen rettenthetetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk,
báró Andrássy István a csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez:
ép olyan megmozdíthatatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda
bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, a míg minden embert az
asztal alá nem ivott. A miért is Bercsényi Miklós fővezér uram ő
kegyelme nem is hivja őt másképen, mint «Kocsmagenerális». Ha ez elkezd
mulatni, abban nem hagyja száz ágyudurrogásért. S szép asszonyt
csókolgatni csak nem olyan gyönyörüség neki, mint ellenség vérében
gázolni.
A tanács urak mind rá bólinták a fejeikkel, hogy a biz igaz.
– A mi pedig Korponayné urasszonyomnak a dolgát illeti, folytatá
Fabriczius, ő nemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga, mint hites
felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész
léhütő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem a ki nem
fegyverrel harczoló személy, hanem kenyérpusztító, himpellér, egy
negyvennyolcz óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, a
hogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a
főzőkanalat s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból
hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kis gyermekét is
ringassa el maga kezével, ne bizza dajkára, hopmesterre. Háboruban
vagyunk!
«Helyes! Nagyon igaz!» zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól
emlékezett rá, hogy biz az ő felesége sem tesz másképen; minden ember
összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz.
Korponayné asszony sem külömb nemes asszony, mint a többi.
– És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve
eltiltassék! folytatá a dictált határozatokat Fabriczius uram. Szemtelen
fehér személyek, a kik a katonákkal szóba erednek, a kik csintalan
nótákat utánok dalolnak, korbácscsal megfenyíttessenek. Takarodó után a
kocsmák bezárassanak, s a mely polgárt az őrjárat az utczán lámpás
nélkül talál, s okát nem tudja mondani a küntekergésnek, reggelig a
hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az
utczán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig a
«Ketterhäuschen»-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra
ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszoruval
ékesíttetvén, a «szégyenkapun» kiseprűztessék!
E drákói rendszabályok mind helybe lettek hagyva a tanács által.
Pobszt senator ugyan ennyi észrevételt bátorkodott rájuk tenni:
– Talántán czélszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak ő
kegyelmességével, báró Andrássy István generális úrral is közölni,
ratificatio végett.
Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának s leülteté a
székére.
– Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a
polgároknak én parancsolok.
És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett
kihirdessék a város minden utczaszegletén. Azonkívül a nagyjelentőségű
pallóstartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős
pillér elé, s a Ketterhäuschen ajtaja kinyittasék, hogy a kik szóból nem
érthettek, a jelekből értsenek.
Most mindjárt helyreáll a régi rend!
Midőn Fabriczius biró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt
senator nyájas hajlongások között:
– Volt már kegyelmed odahaza, a házánál, főbiró uram?
– Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez
az én otthonom.
VII. FEJEZET. A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A
KŐASSZONY.
A Ketterhäuschen[1] valóságos díszítménye volt a szentháromság piacznak;
remekműve a lakatos mesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk mintájára
alkotva, egy hatszegletű kaliczka, kuptetővel, azon födeles
tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig
egy lángoló szív van kiverve pléhből. Humoristikus gondolat volt e mű
alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni
fel e vaskalitot, miután az arra a czélra szolgál, hogy szerelemből a
bűn ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve.
Két nehéz lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van
befestve, a torony pedig piros.
(Jelenleg a Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva
kótyavetyén, s turbékoló galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a
lutheránusok építettek templomot később.)
A mint a tanács határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb
leszedte a lakatokat a vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa,
a kinek szeme van, hogy a Ketterhäuschen ismét nyitva van, s mikor este
ki akarja nyitni az ablakát, hogy az imádójával szót váltson, lúdbőr
fusson át a testén a szép leánynak. A Ketterhäuschen áldozatára vár.
Nem kevésbbé érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi
oldalán. Egyik kőpillér a talapzatán felül szegletben menő fülke alakúan
van kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, góth ornamentika
czikornyái közepett mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony;
mind a kettő fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima, ajka fölött
kunkora bajusz. Előkelő pár volt; tiltott szerelemben, kettős
házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két
kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyuló vaskarikába kitűzik a
palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város törvényei
szerint, a ki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül leüttetik.
Hajh, ha ezt a törvényt mai nap alkalmaznák, a hogy most hordják a
bálban az uraságok a kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.
Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a szigorú
törvényről; kiváltképen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje alatt; mikor
minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, a kiknek, hir szerint,
nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.
Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt, mint a
derült égből jövő száraz mennykő.
S ez annyival érzékenyebbül esett, mivel hogy azon idő óta, hogy Alauda
uram volt a biró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az
erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piaczon, nem vitték be
a biróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. A kurucztáborral
együtt járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik
matrikulába van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kuruczok
iránt lelkesülni maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi
kötelességük lehetett.
Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért birónak szigorú
föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták felőle,
hogy Rákóczy Ferencznek ő és Engelmeyer a legkedvesebb két embere a
Szepességben. Ő vele még a kurucz generálisoknak sem tanácsos kikötni. A
lőcsei biró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában, s mikor
felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.