Note: Images of the original pages are available through
the Google Books Library Project. See
http://books.google.com/books?id=nPViAAAAMAAJ
Project Gutenberg has the other part of this work.
Part II: see https://www.gutenberg.org/ebooks/62458
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXI. KÖTET
A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY. I.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1897
A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1897
I. FEJEZET. AZ ELMULHATATLANOK.
(Tájékozás.)
Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi
körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanuja;
ugyanazok az őrtornyok rajta, a mikben a czéhek férfiai összegyűltek, ha
ellenség támadását kelle visszaverni. A kősáncz vízárkaiból most már
buján tenyésző gyümölcsös kertek fáinak koronái emelkednek elő; s a
rejtekajtók, a mik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek
már titokban tartva.
Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely
kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a
festő művének. Mély tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vad
virággal kiczifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá
felvezető lépcsőket díszíti a vad sóska és bodzabokor. A déli nap csak a
levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás
hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy
szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy
kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a
Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük
festette ezt a képet az ajtóra a század elején.
De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Törökféle ház udvarában,
a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy
másik kép, frescofestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő,
fehér pongyolában, a mint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával
köntösét keblén összevonja, balkezével hivogatólag int.
Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az
ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze
van repedezve és megkopva; de az arcz mind a kettőnél jól kivehető még
most is.
Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arczvonásokra
ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan
«mészárosok tornyának» nevezett donjon tágas termében, melyből
csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy
szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a «fehér
asszonyt»; de itt már az akkori magyar divatu díszöltözetben, három sor
bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, arany himzésű átlátszó
ingujjakban, a miken a fehér kar keresztül világít, keblét skófiummal
himzett vállfüző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfűvekkel és
tulipánokkal himzett zsebkendő. Arczkifejezése első tekintetre megnyerő,
hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanukeltőt
talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét
megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket
kibékíti.
E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak
szájról-szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt;
hogy e kép élő mása valóban megtette azt, a miről emléke fenmaradt;
találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik
megoldási mód a másiknak ellentmond.
Vannak, a kik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék
közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az irott adatok. A
történetbuvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, a
mik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, a melynek létezését
tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanuskodnak a
történetről, a nélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat
hagyva fenn, a mik fölött a biró sem mert itélni.
Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.
Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, a ki
nemzetáruló volt.
De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.
Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, a minőben
az árulást elkövette; azért nem engedik elmulni, csendesen meghalni,
mint más kiszenvedettet, a kinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a
világ; azért kényszerítik fényes nappal kisértetképen megjelenni,
példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hirét hirdetni,
a hol a gyermekek egymásnak mutogatják: «nézd: ez volt a fehér asszony,
a ki a hazát elárulta.»
… A neve: «Korponayné, Ghéczy Juliánna.»
És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanuja a
nemzeti szabadság ügyének, tünik le a láthatáron.
Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.
Hol a megoldás ez ég-pokol külömbségű ellenmondás között egy nő
jellemében?
Két lelke volt-e ez asszonynak?
Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?
Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót
megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy
asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a
törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év
esik közbe.
Hogyan lehet az, hogy egy nő, a ki egyszer egy csókért odadob egy
országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifju szép
fejét?
Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak
azóta. A mi valamikor bűn volt, az most erény; a mi szégyen volt, az
most dicsőség. Az a nagy láng, a mi egykor hevített, most már hamu.
Óriások, a kik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva,
most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldult földet s répát
ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek
mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a multtól.
A multak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért
tették?
A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Krasznahorka, az Andrássy-család ősi fészke, egyike azon kis számu
magyarhoni váraknak, a mik még nagy részben lakható állapotban vannak.
Sok régi ereklye van még most is e hirhedett sziklafészekben. A mi
legnevezetesebb mindazok között, az egy elsőemeleti szobácskában látható
üvegfedelü koporsó.
Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy-család ősanyja, Serédy
Zsófia, Andrássy Istvánné.
Valóban alszik.
Száznyolczvanhárom éve mult annak, hogy e koporsó födele reá borult, s
ez idő nyomtalanul tünt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok multak
volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arczszíne nem viseli magán a
mumiák visszataszító cserszinét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr
szép fehér, a haj fekete; az arcz nyugalma andalító. A szempillák félig
nyitva vannak még s a szaruhártya épen mutatja a hajdani
szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelid mosolyra vannak nyilva, s
látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanuskodik rajt az
enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent
elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra
öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá,
a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.
Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek.
Fiai, unokái, dédunokái, a kik vele egy sorban feküdtek, mind porrá
lettek már s ő még mindig virraszt fölöttük.
Jobb karja, a mi más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén
szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha
hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál
után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan
rajta.
A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány épen úgy
megőrizte áldott hirét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt
a népnek, és azoknak, a kiket szeretett.
Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig, ez örökalvó, nem tudja már
senki. Mire vár még? mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni?
Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével?
Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ennek az elmulhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István
tábornok, a ki alatt Lőcse elesett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
II. FEJEZET. NÉMET MAGYAROK.
1710 Sylvester napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piaczán.
A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják
rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott
czimerekkel a kapuiv felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az
egész piacznégyszöget mind patriciusok lakják, a kik a nemességüket
Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni.
Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint
hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint
alakított oszloptornáczok, az egyiknek az oszlopai harántúl dülnek a
háznak, mint egy egyiptomi gula szelvénye, a másiké tömör kapunyilások
rendét mutatja, úgy hivják őket, hogy «lábas házak». A tér legnagyobb
részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva,
mely kettős boltiveken nyugszik.
Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és
iparának minden közszükségre és uri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse
város a közvetitő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától
Danczkáig járnak szakadatlanul. A szaraczén sheikekkel épen úgy
egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában,
mint a hajdemákok harambasáival, a kik a Kárpátok közt uralkodnak. Három
világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. A mellett
a saját ipara is versenyez a külföldével. Hirhedtek a harangjai, mik a
legkisebb csengetyükig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a
halmaza a posztó, és len kelmének, a miknek a nevei hosszú sorban
olvashatók felirva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros
tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja
meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek,
a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak
mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a
nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály
szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek
alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól;
aranyműveseik magyar zománcz műveit meg épen nem is tudják utánozni a
külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a
fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb áruczikkek a téli évadban:
csamlottból és csimazinból a közrendű népnek, sójaposztóból gereznák a
polgárasszonyoknak; tarka selyemmel himzett szedrázsiából a patriciusnők
unókái.
Új esztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlop-csarnokok
alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyus csizmákban; a
férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt
kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben,
a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal,
bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel
vannak díszítve.
A nagy tolongásban zsinóros egyenruháju hajduk tartják fenn a rendet, s
a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbiróhoz, ki a nagy
«kereskedőház» nyitott tornáczában szolgáltat igazságot; ez egyuttal a
börze, a hol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornácz alatt
mindjárt a pénzváltók padjai, a hol a világ minden pénznemeit meg lehet
találni.
S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mi külső viseletére nézve Árpád
és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német.
Még az első magyar keresztyén királyok alatt telepedtek ide.
A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek.
Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat
tekintik a tősgyökeres aristokratiának, s félvállról néznek le a
«kivételképen» közéjük telepűlt egynéhány magyar nemes urra. S a kis
polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy
harczban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincznyolcz czéhnek a
czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyuszóra mindenik czéh
tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestől.
Soha még ellenség az ő kapujukon erővel be nem tört.
Még a nagy tatárdulás keserves korszakában is ez az egy hely daczolt
Batu khán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék
sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a
kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.
Annyi viszontagságos századok során át ezek a német-magyarok mindig a
legtántoríthatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem
hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem
volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublikának, s éltek,
mint Velencze, vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a
saját városuk czímerére, a mi Magyarország czímerének egy kiszakított
darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, a mit két ezüst
oroszlán tart fenn. Ennek a czímernek a monogramját viseli minden
házajtó, minden kapubolt, és minden férfi a pecsétnyomó gyürüjében, a ki
nem a patriciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját czímereik vannak.
Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó,
harapófogó; szőlőtaposó kád, a benne tánczoló martiális kalpagos
daliával; egy koszoruzott vasmacska; egy olajütő sajtó; egy medve, a ki
könyvből olvas; egy gyalu és czirkalom; egy szivattyus kut oroszlánnal;
egy czirkalmas férfi templommal és toronynyal, három kalász és a
pelikán; egy mérleg, egy olajághozó galamb; de vannak aztán más
czímerek, a mik a harczmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon
nyargaló pánczélos lovag; a három nyilat tartó marok; a mezítelen
gyermek a kivont karddal; a fanyüvő vadember; kardfogó saskesely; medve
a pallossal; meg mások, a mik vértanui emlékeket örökítenek meg: egy
halálfő letört gyertyával; két átlyukasztott kéz; egy czímer pedig magát
az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé.
És a többiek is, kiket a magyar királyok, mint kiváló híveiket tüntettek
ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher,
Fabricius, Alauda, Engelmayer, Kornides, Cramerius, Ursinus, Lateiner,
Pfanschmied, Rhael, Richthauser, Gosnoviczer, Amman, Lang, Rholler,
Rombauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard, Tribel,
Raichenburg, Borad, Zabeier és a többi: egy egész tömeg ősrégi
patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de
különösen a magyar szabadságharczok történetében.
II. Rákóczy Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt
volt a fejedelemnek a második ágyuöntő műhelye. Ha egy elvesztett
csatában ott maradtak ágyui a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön
előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az
elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mondurja, csak
Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.
Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei.
Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb
kurucztábornok vezérlete alatt, a ki egyúttal a kurucz sereg
legdaliásabb alakja, s leventei délczegségre még a fejedelemnek sem
enged. Andrássy István báró uram ő méltósága.
Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül
magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán
hajdui; szepességi fiuk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk,
felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok,
hanem azért németek: német kuruczok. Rákóczy Ferencz legjobb katonái.
Tíz órakor megkondul az öreg harang a nagy templom tornyában, első
versét kongja a készülőnek a sylvesternapi isteni tisztelethez.
A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros
nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas
daliáktól kisérve. A vásáros nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt
pápisták, a kik azt kivánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok.
Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabaier Jób uramnak egészen
mindegy, hogy mit csinálnak odakünn a piaczon azalatt, a míg ő odabenn a
templomban predikál.
Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van a királyok és
dynasták emlékeivel, a kik itt időztek, a várost fejedelmi
összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide
temettették, szobraik, sirköveik, padjaik ott pompáznak most is.
A pompás cathedrale Szent Jakab nevét viseli. Az oltár a faragó és
festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab
kőből van faragva, a nagyszerű orgona mind a régi patriciusok
buzgalmáról és bőkezüségéről tanuskodik; hanem ez idő szerint protestans
szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne,
a hogy a katholikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket;
csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, a míg a reformált
szertartás végbemegy.
Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzoleum. Ez idő szerint
legféltettebb helye a városnak; melynek fentartását minden
capitulatióban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak,
nevezetes embereinek siremlékei. Művészi faragványú dombormű
csoportozatok, a mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Judás
árulása, Krisztus a Gecsemáne kertben, az utolsó itélet, a feltámadás, a
megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdreborultan
bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes,
zsinórdolmányos, sarkantyúscsizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva,
hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke.
Még jobban bizonyítja ezt a Sámson basrelief, a ki a szamárállkapocscsal
filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczy
György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos
ideig tartotta Lőcsén székhelyét.
Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patriciusok előjoga,
meg az olyan kitünő férfiaké, a kik mint tudosók, vagy lelkipásztorok
kiérdemelték, hogy a hálás utókor márvány emléket emeljen hamvaiknak.
III. FEJEZET. A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP
ASSZONY.
A nagy harangozásnak mégis csak az lett a következése, hogy igen sok nép
felgyűlt a templomba. Egyrészt áhitatosságból, másrészt pedig azért,
hogy az új ruháját megmutassa, a mit most vett a sylvesteri
sokadalomban.
Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiónak vegye,
tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, a
mit épen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek
bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a
templomajtóban főbiró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden
bemenőt szemügyre vegyen, vajjon a rangját megillető öltözetet huzta-e
fel a hátára? mert ha nem azt huzta fel, azonnal visszakergeti, hogy
cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben
kérlelhetetlen s a mint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, a
milyenben a czéhbeli mester jár, épen úgy visszafelé sem szabad senkinek
degradálni magát, s a patricius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez
igen jól van: a ki úr, legyen úr!
Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a birónak a
neve.) Még pedig egy tanácsbelit. De-Hortis, fegyverrel és vassal
kereskedő urat. Ez egy öles termetű athletai alak, a kinek csak két
hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy
viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a
hasa nagyon is előre domborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni,
hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.
Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet
azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni,
mintha srófon járna. A birói pálczának az arany gombjára ha felteszi a
kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza,
mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert;
s mikor az egyik szemöldökét felhuzza, a másikat pedig lehuzza, az
előérzetet nyujt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?
– De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán
nincs begombolva.
– Hogy látta meg onnan alulról? dörmögi a bajusztalan óriás.
– Birság: egy pint bor! szól a kérlelhetetlen itélő biró, a mire a többi
senator urak helyeslően integetnek.
A biró úr háta mögött áll egy hosszura felmagzott diákképű ifjoncz: ez a
birónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a
«birság» szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyilt kabátját.
– Oh te fiam csak hagyd úgy, téged senki sem birságol meg érte. Csak a
senátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok,
akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet
végig kigombolják s utoljára panyókának viselik a mentét. Principis
obsta!
Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltives ajtajához a
városbeliek, minden családapa a maga életpárjával és gyermekeivel, a kik
a senatorok során végig haladva, emberségtudással üdvözölték a
tanácsbelieket egy «prosit Sylvester»-rel. Alauda uram valamennyit a
nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik és mi a világi
foglalkozása.
A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, a hogy
másutt szokás. Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen
koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan
szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van
a «harangozó ház», abba elhelyezik, mindennel ellátják, de rongyos ruhát
Lőcse város ruházati szabálya semmi szin alatt meg nem enged.
A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját
kápolnájuk van, a melyben Istent dicsérik, «leprosorum ecclesia»; a
kelyhet, melyből az úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.
Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templomatya ki jön jelenteni,
hogy a kántor már elkezdte a hivekkel együtt a «Perelj uram perlőimmel»
zsoltárt.
– Ha elkezdte, hát csak folytassa, mondá biró uram. Sok verse van annak.
Még mi nem megyünk be! várunk valakire. «Frauendienst, vor
Gottesdienst». Elébb az asszonynak, azután az urnak!
– Nagy gavallér, biró uram! jegyzi meg erre Engelhard patricius. (A
hires harangöntő milliomos a maga idejében.)
– Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard senator uram, mert a
nemesi czimerében egy koronás asszony vagyon.
– Kérem: az angyal!
– Angyal, vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek
annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek
vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a
kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.
– Honnan gondolja kegyelmed?
– Mert nagyon kivánja. S a mit egy asszony kiván, az megtörténik, ha
mindjárt napfogyatkozást kivánna is. Ez a mienk olyan asszony: a mikor
megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s
bárónénak czimeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házból.
A senator urak csendesen nevettek.
– Mi az? Mit nevetnek? tudakozódék a hosszú termetű urfi az apja vállán
áthajolva.
Alauda uram hátra csavarta a fejét.
– Te Wenczezlausz, kóstold meg csak a nyelveddel, hogy milyen édes ennek
a templomajtónak a kilincse?
A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy oda kapta a
bőrét a nyelvehegyének, hogy feljajdult rá.
– No legalább ma nem fogsz többet beszélni, mondá Alauda uram, s azzal a
senatoroknak beszélt tovább. Másnap grófnénak szólítottam; már erre
nyájasan mosolygott, harmadnap herczegnőnek czimeztem: még az orczámat
is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni,
meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak?
A kik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, a
hogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, a hol a százszorszép asszony
lakik, alig van pár száz lépésnyire a cathedralétól, s a szép fehér
hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön ő kegyelme
idáig; a szán elé egy igazi lapponiai iramszarvas van fogva, a mit a
bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a
litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott syrén képezi, koronával a
fején, (a Visnyiavszkyak czimerjelvénye) belől szarvasbőrrel van a szán
kibéllelve; abban ült a várvavárt úrhölgy: utolsó látogatója a
templomnak, másodmagával; a másik egy kis három éves fiucska.
Ellenben elég nagy kiséretet hoz magával. Az iramszarvas előtt lóstat a
tollbokrétás kengyelfutó, a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb,
mint hét uri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb
mellette lovagló dalia Andrássy István báró fejedelmi tábornok, mögötte
mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kurucz
ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos
kapitány, a kit Löffelholcz tábornok tuszul küldött ide, a neve
Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a franczia mérnökkari tiszt, az
erőditmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd
észre nem vettük. Ez a Korponay János kurucz kapitány, a férje a
százszorszépnek, a hires szép Garanszegi Géczy Juliának.
A mint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az
iramszarvasra a maga nyelvén. A széles tehénorrú, bivalynyakú marha
megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.
– Üh! Micsoda szarvasló ez? kérdi Wenczezlausz.
– Az én időmben úgy hitták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier:
ott van lerajzolva Wagnernél; felel neki az apja boszusan s aztán a szép
asszonyra viszi át a beszélgetést; nézzék kegyelmetek: hét planétát hord
magával, mint a nap!
– Hühühü! kaczagja el magát a diák odahátul. Apámuram, hiszen a nap maga
is planéta.
Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.
– Mikor én Wittembergában tanultam az astronomiát, már akkor Kopernikus
megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! tevé
hozzá halkan.
A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kisérő tábornok, a
nélkül, hogy a lováról leszállt volna.
Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság,
mert magyarul volt.
– Kegyelmességed nem jön be a templomba? kérdé a hölgy kisérő
lovagjától.
– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok;
felel rá szabad szájjal a lovag úr.
– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi a templomunkba belép, maga
is rögtön a lutheranus hitre tér át?
– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se
halottakban.
– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány
beszédért?
Andrássy István nevetett.
– Van a bátyáim közt egy barát is, a ki imádkozik mind az ötünk helyett.
– No hiszen az imádkozik még csak szépen.
(Ez volt az a «dervis generális», a kitől a németek és ráczok jobban
féltek, mint valamennyi kurucz vezértől.)
– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? kérdé az
úrhölgy.
– Annak meg inspectióra kell menni.
Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kiséretet, s a
templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem
censiolája szárnyába takargatva, a mi tengeri mókussal volt bélelve. Az
úrnő feje selyem fátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül
csavarodva, az arczának csak egy kis részét engedte láttatni. S a mi
leginkább megnézni való lehetett volna az arczon, azok a varázstevő
szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.
Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a
lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.
– Királyném! Hogy van «dicsőséged» megelégedve legalázatosabb hódoló
jobbágyával?
A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az
úrnő, alig hallhatón suttogva:
– Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég
lesz neki.
S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva,
imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve
se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő
felé fordult.
– Hüh be szép asszony volt ez! Fohászkodék fel Wenczezlausz urfi.
– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond
fogsz lenni, mint az a Pelargus, a kinek ha azt mondja az az asszony,
hogy menjen el az Operencziákra, hát oda is elmegy és megint visszajön.
– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? tudakozódék a
hosszú legény.
Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márvány padlóra, hogy még
azt sem tudja ez a wittembergai «Fuchs».
– Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának iszsza.
A templomatya másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a
zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.
– Mindjárt! Azonnal, mondá Alauda uram. Csak még a tudós doktor
Kornidest várjuk be, amott jön a szekéren.
Dr. Kornides nagy messze földön elhiresedett orvos volt, Lőcse
szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: három szegletű
kalappal, allonge parokával, simára borotvált arczczal, bársony
vammszban, csattos czipőkben, a mik ezenfelül meleg posztó mamuszokba
voltak dugva. A ki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem
birta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utczán s ha
abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.
Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság
mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.
– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Sylvester napja! A
kétfejű gyerek oráculuma nem teljesült! Hehehe!
– Itt van, de «még nem múlt el Martius Idusa», felelt rá a tudós
astrologus, s tovább evezett a két mankójával.
– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? sürgölé Wenczezlausz urfi
rögtönösen.
– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom
minden tréfa nélkül. Az idei új esztendő napján épen éjfél után egy
órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, a
kinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a
képmását a musæum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doctor
Kornides a maga abrakadabrái segitségével azt a jóslatot szerezte, hogy
ebben az esztendőben két birája lesz egyszerre Lőcse városának. Az
oráculum azonban nem teljesedett be, lévén ma Sylvester napja és mind e
mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbirája: Josephus de
Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, senator urak, most már
vonuljunk be; hallom, hogy az orgonista a hymnushoz játszsza a
præludiumot.
IV. FEJEZET. SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; –
SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.
A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert
annak a pompáját nemcsak a művészi remeklés teszi nevezetessé, de még
inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, a mik minden egyes
oltárműhöz, kathedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia
nem járhat végig közöttük, a nélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha
most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve,
azt mondaná: «csiribili emberek!» ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az
ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, a mi történik:
«dobzse, dobzse!» Ha az a márványba faragott kép, a ki két sarkával egy
fekvő oroszlánt tapos, csak kinyujtaná egyszerre a karját s odamutatna
az átelleni falra, s elkiáltaná magát: «hova lett onnan az a kép, a mit
én oda állíttattam?» A hatalmas nagy dynasta Thurzó az a márványszobor,
az az eltünt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, a mit a
lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el,
szemközt a templom patronusával, Szent Jakabbal.
S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mind azok
az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap
prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, a midőn
nagytiszteletű Zabeier Jób uram arról a textusról tartott hatalmas
prédikácziót, hogyan verte meg Gideon az amelekitákat és filiszteusokat,
kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczy Ferencz fejedelem, az
amelekiták és filiszteusok pedig a németek és ráczok. Verjük mi azokat!
A prédikáczió után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér ő
kegyelmességének hadi rendeleteit. Amen!
A gyülekezet hallgatta azt nagy áhitattal, csak a senatorok padjában
hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfuvás; sorba járván a
prédikáczió alatt az öblös tubákos pikszis.
Ez a senatorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona
karzata alatt. Akkoriban készült ez, a mikor Lőcse szabad köztársaság
volt, tizek tanácsával és elnökkel. Valamennyi souverain senatornak
czímerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az
akkor!
A prédikáczió végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán,
(Kramerius patricius készíttette azt) a művészien előadott præludiumot,
melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melodiái a Rákóczy-nóta
búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál bassus hangja,
s ez ismeretes bugásra mind az egész gyülekezet talpra áll s egy szívvel
és szájjal rázendíti a zsolozsmát: «Eine feste Burg ist unser Gott!»
Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a
lélek minden arczra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A
gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanuk (martyr)
lesznek. A lelkesedés szent tüze gyujtogat. «Erős várunk nekünk az
Isten!» Benne van e dalban minden, a mi az embert a föld sarából
felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az
önfeláldozás, a jellemerő, egész fel az Istenimádásig! Kihivás a haragos
bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor
elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a
rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez,
se nem hókusz-pókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép
fölötti fülkében, a ki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral
elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)
E zsolozsma éneklése alatt tizenkét senator az oltár elé járul, a hol a
nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úrvacsoráját. Úgy szokás, hogy
esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra
feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek
nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.
Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elől a gyermekek,
azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután
bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül
maradnak egymással szemben.
Mikor Alauda uram a templom-portale alól kilép, így szól Gosznowitzer
patriciushoz, ki félfejjel hátrább lépdegél mögötte:
– Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!
– Hisz a szemem is könyezik a hidegtől. (Ezt Wenczezlausz urfi mondja, a
kinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)
– Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?
– Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak
fűtve.)
– Majd lehűtjük őket.
A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházhoz;
elől biró uram egyedül, mellette a hosszú legény fia, a ki az apja
bőrtáskáját viszi a hóna alatt.
A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé
néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási
freskofestményű jelkép ékesíti; a Bölcseség, egyik kezében négy
összetekeredett kigyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában
egy serleg, baljában egy kancsó, a miből a bort nem a serlegbe, hanem a
háta mögé önti; a Türelem, a ki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, a
ki egy oszlopot emel a vállán, és az Igazság, szokás szerint pallossal
és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniusok. Ellenben a
feljárás a tanácsterembe az arkádok felől van s ott a homlokzatot csak
egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre az van irva:
«Pulchritudo est civitatis Concordia». (A város szépsége egyetértés.)
Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai
vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornácz, két sor
tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piaczra. Itt
szokták tartani a diszlakomákat, a miket a város ad rendkívüli
ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A
kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályusan van már kikopva. E nagy
vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg
egyenesen a boros pinczébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.
A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a
támlásszéke, hátlapján a rajta ülő czímerével, az elején a városéval, s
e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang
emblemái.
Mert daczára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli,
haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patricius a
tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja
van, annak a hegyébe azt az ó-német palástot, a mit még Salamon király
alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által
szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilegiumok jelvényét.
A mint azt fölvették, leülnek a senator urak az asztal körül. A fiatal
De Hortis a harangöntő mellé jut.
Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a birónak ellenfele. Csakhogy nem
akar nyiltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja.
Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra
a hatalmaskodó podesta ellen, a ki úgy viseli magát, mint egy doge. A
tulsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád
patricius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a
ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe sugdosnak, a
szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az
oppositióba.
Biró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félre kacsingatás.
– Próbáljuk meg elébb «in anima vili»: azaz, hogy «in carne vili»
(hitvány párában, olcsó húsban), dörmögi oda a főjegyzőnek s aztán a
táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyülést.
– Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Ime itt
vagyon ő kegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró
Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk
intézett intimatuma, melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és
nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el.
Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen,
miszerint a tanács limitatiója mellett ő kegyelmének a háztartásához nem
rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.
– Tizenkét font hús! kiálta fel haragosan De Hortis uram s nagyot ütött
az öklével az asztalra.
– Ököllel tanácsasztalra ütés: birság, egy pint bor! diktálá csendesen
Alauda uram.
– Jól van! Fizetem. De már most kérdezem, hogy mire egy asszonynak
tizenkét font hús? Hisz ennyit a hires nagyehető Klausz sem birt
elfogyasztani, a ki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem
poláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a
bőre fáintabb legyen?
– Csak csendesen, De Hortis senator uram, csitítá a szónokot a biró.
Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem
«guló», se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának
az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein
kívül még van tizenkét inasa.
– De hát minek hord magával tizenkét inast?
– No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy
tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy
étekfogó, egy hajdu, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy
kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász, meg egy
kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni
rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a
vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei
ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, a kiknek idejében a
vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt
mondanák rá: «pfuj! fösvény utódok».
Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. A mi azonban nem hűté
le De Hortis ellenmondási kedvét.
– Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kisérettel hozzánk
Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt,
peczért, trombitást, bohóczot is, szivesen látnók minden pereputyostól;
de ilyen időben, mint a mostani.
Egy általános «ssssssssss» hang szakítá félbe a beszélőt, a mitől az
megijedt, s a mint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mindaketten
lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette
bátorságát s dörmögve ült le a helyére, «hát hisz én nem bánom, ha egy
egész tulkot vágnak is a számára mindennap».
A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:
– Hiszen csak ne communikáltam volna ma! majd megmutatnám én biró
uramnak.
Biró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a
város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.
A próba kicsiben sikerült, sugá oda a főjegyzőnek, most paulo majora
canamus. (Nagyobbról daloljunk.)
– Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen Újesztendő napja, a
mely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban
székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van
szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, a kinek méltóságát
tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy
hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek
a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a
patriciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan
megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.
Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, a mit az ösztökölésnek
véve egy újabb kisérletre, fel is szólalt.
– De hát mégis talán érdemes volna megtudni, hogy mennyibe fog kerülni
ez a holnapi barátságos ebéd?
Biró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy ügygyel-bajjal, mintha
nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kivánt étlapot s
foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, a
miknek a végén ez a horribilis summa resultált:
«1645 forint 33 krajczár.»
De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész
tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetetlen
kitörő zivatart jelentett volna.
Egyezer hatszáz negyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog
hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!
Csak biró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét,
volt neki taktikája.
Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű
polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa, ez mind a kettő az ő
embere volt.
– Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! sugá a
jegyzőnek. Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.
Hanem az articsókának tövise is van!
– De már ennek állok elébe, dörmögé De Hortis uram, s mint a neki
türkőző birokhős, felgyürte a két karjáról a német palást bő ujjait.
Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!
– De Hortis senator uram, vágott a szavába Alauda uram, kegyelmed
felgyürte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Birsága egy pint bor.
– Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis
ellene mondok ennek a projektumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz
engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka, hanem az, hogy mi
itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha
lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, a mikor a
császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen
lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt,
arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak
kiéheztetnek bennünket s akkor mi egy dáridóban annyi mindent
elfogyasztunk, a mennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres
őrségnek. Ezt difficultálom.
– Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek e miatt a fején! replikázott az
ellenzéki szónoknak biró uram. Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás
uram? annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk.
Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marczipánnal tartjuk ki
őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog
éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis senator
uram; ne féltse kegyelmed a hasát.
A fiatal senator sehogy sem szerette, ha a hasára czélozgattak. Hogy
nevetni kezdtek, megrőkönyödött és leült.
– Csak én ma ne communikáltam volna! agyarkodék kalap alól a harangöntő
nemes úr a szomszédjában.
A tulsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a hires
kecskefaggyugyertyák gyártója, a miket hét országra elhordanak.
– No én ugyan nem tartom a gyónóczédulát a szájam elé, pattogott ez a
nemes úr, De Hortishoz fordulva. Most már csak hagyja rám, öcsémuram;
majd én kötöm meg a nyakravalót biró uram torkán.
Lássuk hát, hogy kötik meg biró uram nyakravalóját?
– Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotárius úr, mondá
engedékeny hangulattal Alauda uram. A senátor urak aztán törüljenek a
tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentirás. Nem bánom, ha
egynémely dolgot egészen kitörülnek is.
A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencznek
ehhez igen nagy is a hajlandósága.
A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans quantum volt biz az.
– No de ez ellen ne szóljunk, mert a senator uraknak egyike az érdemes
mészáros czéhnek az előljárója, sugá De Hortisnak a baloldali
szomszédja.
Egy hanggal apadt a zúgolódás.
Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepositiónál egészen hasonló tekintet
fordult elő. A sör-præliminárénál erősen volt érdekelve a harmadik;
az aszuboroknál meg a negyedik, a méhser, a marczafánk és
viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy
senator, a tételek egész rendben ratifikálódtak.
Pobszt senator, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit
nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével biró uram
térdén s a szemöldökével egyet inte. Az odasugott neki, mintha tubákkal
kinálná.
– Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és
vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva
éreznék magukat rögtön.
Végtére azonban mégis az utolsó positióban olyan furcsa számarányok
fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított senatorok
is el kezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre
ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis s duóban
kiabálták:
– Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = husz forint! Nádméz =
harminczhárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kálmusgyökér = hét
forint!
– Estére pedig illuminatio lészen, harsogtatá, re quasi bene gesta,
Alauda uram, négy mécset minden ablakba.